Puskalövések a lakoma után

A Rip és Társa cég főnökét most nem saját irodájának az alkalmazottai kísérték.

Gilbert Argall rendőrei jöttek-mentek az udvaron - talán tízen-tizenketten lehettek -, a királyi csapatok mintegy negyven önkéntese jött velük, ők meg az udvar főbejáratát szállták meg. Valószínűleg bekerítették az egész házat.

Vajon egyszerű házkutatásról van szó, vagy talán a letartóztatás veszélye fenyegeti az Harcher család fejét?

Mindenesetre nagyon komoly dolog lehetett, ha a rendőrfőnök szükségesnek látta ilyen nagyszámú fegyveres csapatot küldeni a chipogáni majorba.

De Vaudreuil és leánya valósággal megdermedt Rip nevének hallatára. Ők tudták, hogy a Névtelen valóban köztük tartózkodik. Azt is tudták, hogy elsősorban Rip kapott utasítást az ellene indított nyomozás irányítására. S most ugyan mi egyebet gondolhattak volna, mint hogy Rip felfedezte Jean rejtekhelyét, s idejött, hogy letartóztassa őt? Márpedig ha Jean Gilbert Argall kezére kerül, hát elveszett.

Jean rendkívüli erőfeszítéssel meg tudta őrizni önuralmát, s még csak össze sem rezzent; legfeljebb az arca volt sápadtabb a szokottnál. Még egy mozdulattal sem árulta el magát. Pedig felismerte Ripet, akivel egyszer már találkozott, mikor Nick közjegyző és Lionel társaságában Montrealból a Jézus-szigetre utazott. Rip van itt, a rendőrügynök, aki két hónap óta üldözi őt! Rip, a felbujtó, aki Simon Morgazt rávette az árulásra, Rip, aki gyalázatba taszította családját!

Mégis megőrizte hidegvérét, semmivel sem árulta el izzó gyűlöletét; de Vaudreuil és Clary azonban reszkettek.

Jean ismerte Ripet, de Rip nem ismerte őt. Nem tudta, hogy az utas, akit egy pillanatra látott a montreali úton, azonos a hazafival, akinek a fejére díjat tűztek ki. Csak azt tudta, hogy a Névtelennek itt kell lennie a chipogáni majorban. Elmondjuk, hogyan akadt a nyomára.

A bujdosó hazafit mint gyanús idegent jelezték a rendőrségnek pár nappal ezelőtt, miután elhagyta a Csöndes házat, és Saint Charles-tól mintegy öt-hat kilométernyire el akarta hagyni a Verchères grófság területét. Jean megtudta, hogy személyére felhívták a rendőrség figyelmét, s kénytelen volt a grófság belső területei felé menekülni, közben többször is csaknem a rendőrség kezére került. Végre mégis eljutott Thomas Harcher otthonába.

Rip emberei azonban nem veszítették el a nyomát, mint Jean gondolta, sőt hamarosan szinte biztosan tudták, hogy a chipogáni majorban kapott menedéket. Erről azonnal értesítették Ripet. A rendőrügynök tudta, hogy a major de Vaudreuil birtoka, sőt azt is tudta, hogy jelenleg éppen ott időzik, biztosra vette tehát, hogy a majorban tartózkodó idegen nem lehet más, mint a Névtelen. Egy-két emberének meghagyta, hogy vegyüljenek Thomas Harcher vendégei közé; majd jelentést tett Gilbert Argallnak, aki egy rendőrosztagot s egy szakasz montreali önkéntest bocsátott a rendelkezésére.

Így került Rip Thomas Harcher házának a küszöbére, s miközben végignézett a vendégseregen, biztosra vette, hogy a Névtelen is közöttük van.

Délután öt óra tájt lehetett. Bár még nem gyújtottak lámpát, a nagy ebédlő meglehetősen világos volt. Rip tekintete egy pillanat alatt végigszaladt a vendégseregen, de Jeannak sem szentelt nagyobb figyelmet, mint a vendégsereg bármelyik másik tagjának.

Thomas Harcher közben meglátta, hogy az udvart katonák szállták meg. Felállt, s így szólt Riphez:

– Kicsoda ön?

– Nyomozó vagyok, s a rendőrfőnök megbízatásából járok.

– S mi keresnivalója van itt?

– Rögtön meg fogja tudni. Ön ugyebár Thomas Harcher?

– Az vagyok, s szeretném tudni, mi jogon tört be a házamba.

– A rendőrfőnöktől kapott parancs értelmében egy letartóztatást kell itt foganatosítanom.

– Letartóztatást? - döbbent meg a majoros. - Nálam akar letartóztatni valakit?... És ugyan kit?

– Azt az embert, akinek a fejére díjat tűzött ki a főkormányzó, s aki jelenleg itt tartózkodik.

– A neve?

– Jean - felelt Rip harsányan -, de Névtelennek hívatja magát.

Szavait hosszan tartó suttogás fogadta. Hogyan? Rip a Névtelent akarja letartóztatni, s azt állítja, hogy itt van, köztük, a chipogáni majorban?

A majoros, a felesége, a gyermekei és az egész vendégsereg magatartása oly mélységes megdöbbenést fejezett ki, hogy Rip joggal hihette volna, hogy az emberei téves nyomon indultak el. Felhívását azonban még határozottabb formában megismételte:

– Az az ember, akit keresek, itt van, s felszólítom magát, Thomas Harcher, hogy adja őt ki!

A majoros e szavak után a feleségére pillantott, Catherine megragadta a férje karját, s rákiáltott:

– Felelj hát, ha kérdeznek!

– Igen, Thomas, feleljen! - szólalt meg Nick közjegyző is. - Azt hiszem, mi sem könnyebb, mint erre felelni.

– Valóban nagyon egyszerű - mondta a majoros.

Ezzel Riphez fordult:

– Akit ön keres, nem tartózkodik a chipogáni majorban.

– Én pedig, Thomas Harcher, azt mondom, hogy igenis itt van! - jelentette ki hidegen Rip.

– De nem, ha mondom, nincs!... Itt nem is volt soha! Még csak nem is láttam!... De azt mondhatom, hogy ha tőlem kérne menedéket, én befogadnám, s ha nálam lenne, nem adnám rendőrkézre!

A majoros szavait követő sokat mondó suttogás értelme felől Ripnek vajmi kevés kétsége lehetett. Thomas Harcher valamennyiük érzelmeit tolmácsolta. Ha Jean valóban idemenekült volna, a major egyetlen vendége sem követné el azt a hitványságot, hogy elárulja őt.

Jean még mindig rendületlen nyugalommal hallgatott. De Vaudreuil és Clary még csak rá sem mertek pillantani, nehogy felhívják rá Rip figyelmét.

– Thomas Harcher - folytatta a rendőrügynök -, nyilván magának is tudomása van a kormányzói hirdetményről, mely szerint hatezer piaszter jutalmat kap az, aki elfogja a Névtelent, vagy rejtekhelyét elárulja.

– Tudok erről a hirdetményről - válaszolt a majoros -, Kanadában mindenki tud róla. Csakhogy nem akadt eddig egyetlen nyomorult sem, aki vállalkozott volna ilyen gyalázatos árulásra... és nem is fog akadni!...

– Jól mondod, Thomas! - lelkesedett Catherine asszony; s a gyermekei és barátai vele együtt helyeseltek.

De Rip nem jött zavarba.

– Thomas Harcher - folytatta -, látom, hogy ismeri az első hirdetményt, de a főkormányzó tegnapi rendeletét talán mégsem ismeri.

– Nem, erről nem tudok, de ha ez is csak olyan, mint a másik, ha ez is árulásra biztat, hát ne is fáradjon azzal, hogy ismerteti velem.

– Mégis meg fogja ismerni! - vágott vissza Rip.

Ezzel elővett egy papírlapot, szétbontotta, s a következőket olvasta:

„Meghagyom a kanadai városok és falvak lakóinak, hogy minden segítséget és védelmet tagadjanak meg a körözött Jeantól, a Névtelentől. Halálbüntetés sújtja mindazokat, kik menedéket adnak neki.

A főkormányzó rendeletéből
Gilbert Argall rendőrfőnök.”

Hát már ilyen módszerekhez merészel folyamodni az angol kormány! Miután díjat tűztek ki a Névtelen fejére, most már halálbüntetéssel fenyegetik azt, aki menedéket adott vagy adni fog neki!

A vendégsereg minden tagjából heves tiltakozást váltott ki ez a minősíthetetlen eljárás. Thomas Harcher, a fiai és a vendégei már felpattantak az asztal mellől, hogy Ripre vessék magukat, s a rendőreivel és a katonáival együtt kiűzzék a majorból. Nick közjegyző egy mozdulattal megállította őket.

A közjegyző szemmel láthatóan nagyon elkomolyodott. Mint a körülötte levő hazafiakban, úgy benne is érthető irtózatot ébresztett Lord Gosford rendelete, melyet Rip ismertetett velük.

– Rip úr - szólalt meg a közjegyző -, az a személy, akit ön keres, nem tartózkodik a chipogáni majorban. Thomas Harcher ezt már a leghatározottabb formában közölte önnel s én is megismétlem. Önnek tehát itt nincs semmi keresnivalója, s jobban tette volna, ha azt a sajnálatos rendeletet elő sem veszi. Higgye el, okosabb lenne, ha jelenlétét nem erőszakolná ránk tovább.

– Helyes, Nicolas Sagamore! - kiáltotta lelkesen Lionel.

– Úgy van!... Távozzék... de azonnal! - mondta a majoros a haragtól reszkető hangon. - A Névtelen nincs itt! De ha tőlem kérne menedéket; felőlem akárhogy fenyegetőzik a főkormányzó, én befogadnám... De most aztán ki innen!... Takarodjék!...

– Igen!... Igen!... Takarodjék - ismételte Lionel, akinek dühét Nick közjegyző sehogy sem tudta lecsillapítani.

– Vigyázzon, Thomas Harcher! - felelt Rip. - Nem fog győzedelmeskedni a törvénnyel meg a törvényt támogató erővel szemben! Ötven fegyverest, rendőrt és katonát hoztam magammal... A ház körül van kerítve!

– Ki innen!... Ki innen!...

Ezt kiáltotta az egész vendégsereg, de innen-onnan már közvetlen fenyegetőzés is hallatszott Rip ellen.

– Nem távozom innen mindaddig, míg meg nem állapítottam a jelenlevők személyazonosságát - jelentette ki Rip.

Egy intésére az udvaron csoportosult rendőrök az ajtónál tömörültek, készen arra, hogy behatoljanak a terembe. De Vaudreuil és Clary az ablakon át látták a ház körül felállított katonákat.

Miután bármelyik pillanatban összeütközésre kerülhetett sor, a nők és a gyermekek - Clary és a háziasszony kivételével - a szomszédos szobákba távoztak. Pierre Harcher, a fivérei és a barátai pedig leakasztották fegyvereiket a falitáblákról. De miként akadályozhatnák meg Ripet megbízatása teljesítésében, mikor számbelileg oly nagy fölényben van velük szemben!

De Vaudreuil egyik ablaktól a másikhoz ment, igyekezett megállapítani, vajon nem menekülhetne-e Jean a hátsó udvaron s a kerten át. De nem, a menekülés útja itt is el van zárva.

A nagy zűrzavarban Jean mozdulatlanul állt Clary mellett, aki tapodtat sem akart mellőle mozdulni.

Mikor a rendőrök már be akartak nyomulni a terembe, Nick még egy kísérletet tett a békés elintézésre.

– Rip úr, kérem Rip úr, ha ön így folytatja, vérontásra kerül sor, s igazán felesleges vérontásra, higgye el!... Akit önnek le kell tartóztatnia, nincs a majorban.

– S ha itt lenne, mindhalálig védelmeznénk őt! - kiáltott közbe Thomas Harcher.

– Úgy van!... Úgy van!... - kiáltozott Catherine, akit férje viselkedése nagyon fellelkesített.

– Ne keveredjék ebbe az ügybe, Nick úr - válaszolt Rip. - Nem tartozik önre, s később megbánná!... Akármi történjék is, én végzem a kötelességemet!... Most pedig helyet!... helyet!

Körülbelül tíz rendőr nyomult a terembe, Thomas Harcher pedig a fiaival rájuk rontott, hogy kiszorítsa őket, s bezárja utánuk az ajtót.

Nick közjegyző egyre tovább tiltakozott; bár a zajongásban már senki sem értette a szavát:

– Nincs itt, Rip úr, állítom önnek, hogy nincs itt!

– Itt van! - kiáltotta egy erős hang, túlharsogva a zsivajt.

Valamennyien megtorpantak.

Jean mozdulatlanul, keresztbe font karral állt, mereven nézett Ripre, s csak ennyit mondott:

– A Névtelen itt van. Én vagyok az.

De Vaudreuil megragadta az ifjú karját, Thomas Harcher és a többiek pedig összevissza kiáltoztak:

– Ő!... Ő az!... A Névtelen!

Jean intett, hogy beszélni akar. Azonnal mély csend lett.

– Én vagyok az a Jean, akit ön keres - mondta.

Majd Thomas Harcher-hez és a fiaihoz fordult:

– Bocsásd meg, Thomas Harcher, bocsássátok meg, derék barátaim, hogy eltitkoltam előttetek, ki vagyok. Köszönöm az ötévi vendégszeretetet, melyben a chipogáni majorban részem volt. Elfogadtam mindaddig, míg ez számotokra nem jelentett veszélyt, de le kell mondanom róla most, hogy az életével játszik az, aki nekem menedéket ad! Igen, mindenért köszönetet mond nektek az, aki itt csak a ti fogadott fiatok volt, hazája számára azonban a Névtelen!

Leírhatatlan lelkesedés fogadta szavait:

– Éljen a Névtelen!... - kiáltozta az egész terem.

Mikor az éljenzés elcsitult, Thomas Harcher szólalt meg:

– No, miután már kimondtam, hogy megvédelmeznénk őt, gyerünk fiaim, védjük is meg!... Védelmezzük mindhalálig!

Jean hiába próbált közbelépni, hiába akarta megakadályozni az egyenlőtlen harcot. Senki sem hallgatott rá.

Pierre meg az idősebb fivérek a rendőrökre vetették magukat, akik az ajtót állták el, s barátaik segítségével ki is szorították őket a teremből. Az ajtót azonnal bezárták, s nehéz bútordarabokkal elbarikádozták. A terembe vagy a ház bármely más részébe már csak az ablakon át hatolhattak volna be, az ablakok viszont tíz-tizenkét lábnyi magasan voltak.

A rendőröknek és katonáknak tehát meg kell rohamozniuk a házat, mégpedig sötétségben, mert lassan már leszállt az éjszaka. Rip, akit nem olyan fából faragtak, hogy könnyen meghátrált volna - de meg különben is a túlerő az ő oldalán volt -, átcsoportosította embereit, azzal, hogy a katonák majd megrohamozzák a házat, s miután betörtek oda, ő elfoghatja a Névtelent.

Pierre Harcher meg a fivérei és a barátai lövésre kész fegyverrel álltak az ablaknyílásokhoz.

– Akaratod ellenére is megvédünk tőlük! - mondogatták Jeannak, aki már nem tudta őket lebeszélni a harcról.

A majoros az utolsó pillanatban mégis rávette Clary de Vaudreuilt és a feleségét, hogy ők is csatlakozzanak a nőkhöz és a gyermekekhez; az egyik oldalsó szobában, ahol nem érheti őket golyó. A nagyteremben tehát csak a harcképes férfiak maradtak, összesen mintegy harmincan.

A major védelmében ugyanis nem számíthattak a mahogannikra. Az indiánok közönyösen nézték az eseményeket, szokásos tartózkodásuk most sem engedett fel. Nem tartozott rájuk ez az ügy, s nem tartozott Nick közjegyzőre meg az írnokára sem, egyiküknek sem kellett állást foglalnia sem a hatóságok mellett, sem a hatóságok ellen. A közjegyző el is határozta, hogy e csatározás alatt is teljes semlegességet tanúsít. Eltökélte, hogy egyetlen lövést sem ad le, vigyázni fog, hogy ne sebesüljön meg, ezért szüntelenül csitította Lionelt, akiben ugyancsak magas lánggal lobogott a harci vágy. Az ifjú írnok ügyet sem vetett főnöke intelmeire, mindenáron harcolni akart a kanadai nép hőséért, no meg a rokonszenves útitársért, aki oly jó szívvel hallgatta költői próbálkozását.

– Utoljára figyelmeztetlek, ne merészelj beleavatkozni ebbe a dologba! - szólt rá a közjegyző.

– Én meg utoljára mondom, sehogy sem értem, hogy a Sagamore-ok unokája nem hajlandó velem jönni a harci ösvényen! - vágott vissza Lionel.

– Semmiféle ösvényen nem megyek, mert én a békesség útját járom, átkozott kölyök, és most leszel szíves kimenni innen, mert itt alaposan megjárhatod.

– Soha! - kiáltotta a harcias költő.

Az egyik mahogannihoz rohant, s övéből kirántotta a tomahawkot.

Jean, mikor látta, hogy barátai nem változtatnak elhatározásukon, és fegyverrel akarják visszaverni a fegyveres erőszakot, nekilátott a védelem megszervezésének. A csatározás közben talán egérutat tud nyerni, de meg akárhogy fordulnak is a dolgok, a majoros és a családja ennél nagyobb bajba már nem keveredhetik, hiszen máris nyíltan ellenszegült a hatóságok megbízottjainak. Mindenekelőtt vissza kell verni Ripet és a kíséretét. Azután majd elválik, mit kell tenniük. Ha a támadók az ajtókon át próbálnak benyomulni a házba, ez mindenesetre időbe kerül, s még mielőtt megerősítést kapnának Laprairie-ből vagy Montrealból, esetleg az udvarról is kiverhetik a rendőröket és a katonákat.

Jean így elhatározta, hogy kirohanással kezdik meg a védekezést, hogy az épület bejáratait megtisztítsák a támadóktól.

Mindent ennek megfelelően készítettek elő. Először is mintegy húsz lövést adtak le a homlokzati ablakokból, így kényszerítették Ripet és embereit arra, hogy visszavonuljanak egészen a kerítéshez. Ekkor gyorsan kinyitották a terem ajtaját, s a védők - élükön Jeannal - kirohantak az udvarra.

Néhány katona már a földön hevert. De az ostromlókat lerohanó védők közül is hamarosan többen megsebesültek a szürkületben. Közelharc kezdődött, melyből Rip is derekasan kivette a részét. A támadók azonban kezdtek teret veszíteni. Ha ki tudják őket verni az udvarról, s utánuk lezárhatják a nagykaput, a magas cölöpkerítésen át bajosan kerülnek be még egyszer.

Erre törekedett Jean, s derék társai nagyszerűen kezére jártak. Ha a chipogáni major közvetlen környékét megtisztítják az ellenségtől, a földeken át talán elmenekülhet, s a kanadai határon túl bevárhatja az időt, mikor majd a franciák élén visszatérhet.

Talán felesleges is mondanunk, hogy míg Lionel rettenthetetlenül harcolt a védők oldalán, Nick közjegyző nem volt hajlandó kitenni a lábát a teremből. Bár eltökélte, hogy szigorúan semleges marad, szíve mélyén forrón kívánta, hogy a Névtelen és védelmezői győzzenek, akik között annyi személyes jó barátja harcolt.

Bármily vitézül harcoltak is a majorbeliek, az ellenség számbeli fölényével sajnos nem tudtak megbirkózni, s a katonák végül is előnyre tettek szert. A védők lassanként kénytelenek voltak visszahúzódni a ház felé, majd végül be is kellett menekülniük. A támadók hamarosan benyomulnak a nagyterembe. Minden bejáratot elállnak, s akkor Jean számára nem marad más hátra, mint hogy megadja magát.

A védők ereje érezhetően csökkent. Thomas Harcher két idősebb fiát, Michelt és Jacques-ot, három-négy társukkal együtt sebesülten vitték be a nagyteremből nyíló egyik szobába, ahol Clary, Catherine, meg az ott-tartózkodó nők bekötözték őket.

Ha Jean és a barátai valahonnan nem kapnak váratlan segítséget, úgy ügyük elveszett, hiszen már lőszerük is fogytán volt.

De ekkor váratlan fordulat következett be.

Lionel vértől borítva rohant be a terembe; a vállán sebesült meg, szerencsére nem súlyosan.

Nick közjegyző meglátta a vérző fiút.

– Lionel!... Lionel!... - kiáltozott. - Látod, nem hallgattál rám!... Rettenetes gyerek!

A karjánál fogva ragadta meg, s be akarta vonszolni a többi sebesült közé.

Lionel megmakacsolta magát.

– Semmi az egész!... Igazán semmiség!... - hajtogatta. - Nicolas Sagamore, ön tétlenül nézi barátai vesztét, pedig harcosai csak egy szavára várnak, hogy segítségükre legyenek!

– Nem!... Nem!... - kiáltotta Nick. - Ehhez nincs jogom!... Nem lázadhatok a törvényes hatalom ellen!

Mégis az ellenfelek közé vetette magát, hogy még egyszer, utoljára megpróbálja őket jobb belátásra bírni.

Kísérlete azonban kudarcot vallott. A rendőrök azonnal nekirohantak, durván kivonszolták az udvarra, s közben az ütlegektől sem kímélték.

Ezt már a mahogannik is megsokallták, harcias természetük nem engedte, hogy tétlenül nézzék Nick bántalmazását. A mahogannik nagyfőnökét elfogták és bántalmazzák!... Egy Sagamore az ellenség kezébe, a sápadtarcúak kezébe került!

Több se kellett, a mahogannik harci kiáltása túlharsogta a csatazajt.

– Előre!... Előre, huronok!... - üvöltötte Lionel magán kívül.

Az indiánok beavatkozása egyszeriben megváltoztatta a harci helyzetet. Csatabárddal rohantak az ostromlókra, akiket a három órán át tartó harc már kimerített, s most hátrálni kezdtek.

Jean, Thomas Harcher meg barátaik megérezték, hogy erejük végső megfeszítésével most kiverhetik az udvarról Ripet és a bandáját. Ismét támadásba mentek át. A huronok pompásan a kezükre játszottak, miután kiszabadították Nicket, aki azon kapta magát, hogy most már ő is a védőket támogatja; ha nem is karjával, mely még nem tudott bánni ősei csatabárdjával, de buzdító szavával most már ő is részt vesz a harcban.

Így történt, hogy a legbékésebb természetű ember - egy montreali közjegyző - síkraszállt egy ügy védelméért, mely nem tartozott sem a mahogannikra, sem a főnökükre.

A rendőröknek és a katonáknak hamarosan vissza kellett vonulniuk az udvarról, s minthogy az indiánok még vagy egy mérföldön át üldözték őket, a chipogáni major környékéről az utolsó szál ellenség is eltakarodott.

Határozottan kellemetlen história - a Rip és Társa cég legközelebbi mérlegében nyilván a veszteség rovatban fog szerepelni.

E napon az erő nem a törvényt vitte diadalra.