KÉT NAP A TENGEREN

Ha a körülmények úgy parancsolják, talán mégis fel kell majd világosítanom D’Artigas grófot, hogy Simon Hart vagyok. Hátha akkor több megbecsüléssel bánnak velem, mint így, Gaydonnak tekintvén engem. No de ezt még jól meg kell fontolnom.

Még mindig azt hiszem, hogy az Ebba tulajdonosa azért raboltatta el a francia feltalálót, mert azt reméli, hogy ezen az úton-módon megszerezheti magának a „Roch-féle fulgurátor”-t, amelynek képtelen árát sem Európa, sem Amerika nem volt hajlandó megadni. Megeshetik, hogy Thomas Roch egyszer mégiscsak elárulja a titkot... Nem lenne-e hát jobb, ha továbbra is bejárásom lenne hozzá? Ha megtartanám eddigi ápolói munkakörömet, és az én feladatom maradna, hogy a szükséges ápolásban részesítsem? De igen: fent kell tartanom a lehetőségét, hogy mindent láthassak, mindent hallhassak... Hátha megtudhatom végre, amit a Healthful-House-ban nem sikerült kipuhatolnom!

De vajon hová is tart ez a kétárbocos? - ez az első kérdés.

És vajon tulajdonképpen ki is ez a D’Artigas gróf? - ez a második.

Az első kérdésre néhány napon belül megkapom a feleletet, mert ezt a csodaszerű luxushajót nagyon gyorsan hajtja rejtélyes szerkezete, amelynek működésével egyébként előbb-utóbb mégiscsak tisztába jövök.

A második kérdésre azonban talán sohasem kapok választ.

Azt hiszem, hogy ennek a titokzatos személynek nyomós oka lehet arra, hogy kilétének titkát megőrizze, és attól tartok, hogy ezt semmiféle módon sem fogja elárulni nekem. Talán sohasem is tudom meg, milyen nemzetiségű.

D’Artigas gróf - erről meggyőződést szereztem, amikor a tizenhetes számú pavilonban járt - folyékonyan beszél angolul, de kiejtésében van valami sajátos, érdes és rezgő hangárnyalat, amilyennel az északiak sohasem beszélnek. Életemben több világrészt beutaztam, de annyit mondhatok, hogy ez a kiejtés - talán a maláji szigetcsoport lakóinak jellegzetesen kemény beszédmódján kívül - egyetlen nyelvre sem emlékeztet.

Arcának csaknem olajbarna, sőt szinte rézvörösbe játszó színe, ébenfekete, göndör haja, mélyen ülő szeme, mozdulatlan szembogarából kilövellő, lándzsánál szúrósabb tekintete, magas termete, szögletes válla és rendkívüli izomerőt sejtető, duzzadó tagjai, mind arra mutatnak, hogy D’Artigas gróf alighanem a távol-keleti óceáni szigetek valamelyikéről származik.

Neve, valamint grófi címe - úgy vélem - csak felvett név és cím. Kétárbocosának neve norvég ugyan, de ő maga semmi esetre sem Skandinávia szülötte. Az északi népek jellegzetességeit éppenséggel nem találom meg rajta: a nyugodt arcot, a szőke hajat, a halványkék szem szelíd tekintetét.

De bárki legyen is ez az ember, annyi biztos, hogy elrabolta Thomas Rocht és vele együtt engem - márpedig ezt csak rossz szándékkal tehette.

Kérdés, vajon valamely idegen állam bízta-e meg vele, vagy a maga érdekében cselekedte-e. Talán egymaga akarja hasznát venni Thomas Roch fulgurátorának, és olyan helyzetben is van, hogy hasznát veheti?... Ez a harmadik kérdés, és erre egyelőre nem találok feleletet.

Vajon sikerül-e valaha is megfejtenem a talányt, azok alapján, amit szökésemig látni, hallani fogok - feltéve persze, hogy szökésre egyáltalában sor kerülhet?

Az Ebba folytatja útját, a már ismertetett, megmagyarázhatatlan körülmények között. Szabadon járhatok-kelhetek a fedélzeten, de a legénység kabinjába (amelynek lejárója az előárboc tövében nyílik) nem szabad belépnem.

Egyszer megpróbáltam, hogy elsétáljak az ormányárboc fészkéig, és onnan kihajolva nézzem meg, hogyan szeli a hajó orra a vizet, de az őrt álló matrózok, alighanem parancsukhoz híven, utamat állták. Az egyik, tört angolsággal, durván rám rivallt:

– Vissza!... Vissza!... Ne legyen láb alatt!

Ne legyek láb alatt?... Hiszen senkinek sem állok útjában!

Észrevették talán, hogy azt akarom megtudni, miféle erő hajtja a hajót?... Lehetséges. Spade kapitány, aki szemtanúja volt ennek a jelenetnek, bizonyára kitalálta, hogy a hajó mozgatószerkezetével akarok tisztába jönni. A legjámborabb kórházi ápolónak is méltán feltűnhetett a vitorla és propeller nélküli hajónak ez a bámulatos gyorsasága. Akárhogy is, nem engedték meg, hogy az Ebba orrába menjek.

Tíz óra tájban némi szél támad, igen kedvező, északnyugati szél, és Spade kapitány a hajómesternek megadja a kellő utasításokat.

Az füttyjellel mindjárt intézkedik is, hogy húzzák fel a fővitorlát. Hadihajón sem történhetik mindez nagyobb rendben, fegyelmezettebben.

Az Ebba kissé bal felé dől, sebessége jelentékenyen fokozódik. De a motor is gyorsabban működhetik, mert a vitorlavásznak nem feszülnek meg annyira, mint ha a kétárbocost csupán vitorlák vontatnák. Mindazonáltal a megélénkült szélben a vitorláknak is jelentékenyen hasznát veszik.

Az ég is derült. A nyugatról húzódó felhők szétfoszladoznak, amint a zenitet elérik. Tündöklő napfényzápor hullik a tengerre.

Kedvem támad, hogy lehetőleg pontosan megfigyeljem az Ebba útját. Eleget jártam a tengeren, hogy meg tudjam ítélni, milyen sebességgel halad a hajó. Becslésem szerint a kétárbocos mintegy tizenegy-tizenkét tengeri mérföldet tehet meg óránként.

Az útirány nem változott: erről a kormánykerék melletti delejtű győz meg. Mert Gaydonnak a hajó orrához nem szabad ugyan közelítenie, de a hajó farához igen. A delejtűre többször is sikerül futó pillantást vetnem: állandóan keleti, helyesebben kelet-délkeleti irányba mutat.

Így folytatjuk utunkat az Atlanti-óceánnak azon a részén, amelyet nyugatról Észak-Amerika partvidéke határol.

Megfeszítem emlékezőtehetségemet: miféle szigetek vagy szigetcsoportok fekszenek ebben az irányban, Amerika és Európa között?

Észak-Karolinát, amelyet negyvennyolc órával ezelőtt hagytunk el, a harmincötödik szélességi kör metszi keresztül, és ha emlékezetem nem csal, ennek a vonalnak keleten az afrikai partvidéket kell érintenie, körülbelül ott, ahol Marokkó fekszik. E szélességi kör közelében vannak az Azori-szigetek, Amerikától mintegy háromezer mérföldnyire. Vajon feltételezhető-e, hogy az Ebba e felé a szigetcsoport felé tart, s hogy ezeknek a Portugáliához tartozó szigeteknek valamelyikén van illetőségi kikötője? Nem, ez a feltevés cseppet sem valószínű.

Egyébként az Azorok csoportja előtt, mindössze ezerkétszáz kilométernyire, ugyancsak a harmincötödik szélességi fok közelében terülnek el a Bermudák. Ezek a szigetek angol fennhatóság alatt állnak. Ha D’Artigas gróf csakugyan valamely európai állam megbízásából rabolta el Thomas Rocht, akkor a legvalószínűbb, hogy Anglia bízta meg ezzel a cselekedettel. Mindazonáltal függő kérdés marad, hogy a gróf nem pusztán a maga érdekében tette-e.

A nap folyamán D’Artigas grófot háromszor-négyszer láttam a hátsó fedélzeten üldögélni. Úgy tetszett, nagy figyelemmel vizsgálgatja a szemhatár különböző pontjait. Ha vitorla vagy füstoszlop tűnt fel valahol a messze tengeren, hosszasan nézte erős nagyítású tengerészeti látcsövével.

Mellesleg megjegyzem, hogy rólam egyáltalában nem vett tudomást; mintha ott sem lettem volna a fedélzeten.

Spade kapitány olykor-olykor odalép hozzá*.* Ilyenkor néhány szót váltanak, valami idegen nyelven, amelyet nem értek, de még csak fel sem ismerek.

Az Ebba tulajdonosa, úgy látszik, Serkö mérnökkel áll a legbizalmasabb viszonyban, mert vele beszélget leggyakrabban és legszívesebben. Vajon mi dolga lehet ennek a meglehetősen beszédes, megnyerőbb arcú és társainál kevésbé zárkózott embernek a kétárbocoson?... Talán barátja D’Artigas grófnak?... Talán vele utazik mindenfelé, és osztozik a dúsgazdag jachttulajdonos irigylésre méltó életében... Végeredményben ez az egyetlen ember, aki, ha részvétet nem is, de legalább némi érdeklődést mutat irántam.

Thomas Rocht egész délelőtt nem láttam. Előző napi rohama valószínűleg nem szűnt meg egészen, és emiatt kabinjában tartják.

Efelől csakhamar meg is bizonyosodtam, mert D’Artigas gróf délután három óra tájban, a lépcsőn lefelé menet, magához intett.

Hogy mit akar nekem mondani, arról sejtelmem sincs, de annál jobban tudtam, hogy mit mondok neki én.

– Sokáig tartanak Thomas Roch rohamai? - kérdi tőlem.

– Néha negyvennyolc óráig is eltartanak - feleltem.

– Mit kell vele ilyenkor tenni?

– Semmit. Nyugton kell hagyni, amíg elszenderül. Ha egy éjszakát csendesen átalszik, a roham megszűnik, s Thomas Roch megint rendes félöntudati állapotába esik vissza.

– Jól van, Gaydon. Ha szükséges, ezentúl is ápolja, éppen úgy, mint a Healthful-House-ban*.*

– Ápoljam?

– Ápolja, itt a hajón... addig is, amíg hazaérkezünk.

– Hová?

– Ahová holnap délután jutunk - feleli D’Artigas gróf.

Holnap? - tűnődöm. - Eszerint nem az afrikai parton kötünk ki... az Azorokig sem jutunk el... Így hát feltevésem helyes volt: a Bermudák valamelyik szigetén állapodunk meg.

D’Artigas gróf lába már a lépcső első fokán van, amikor megszólítom:

– Uram, tudni akarom... jogom van rá, hogy megtudjam: hová visz engem, és...

– Önnek itt semmiféle joga nincs, Gaydon. Akkor feleljen, ha kérdezem.

– Tiltakozom!

– Csak rajta! - veti oda gőgös, fölényes hangon a gróf, és rosszindulatú pillantással mér végig.

S azzal lemegy a fedélzeti hálórekesz lépcsőjén, engem pedig magamra hagy Serkö mérnökkel.

– Ha én az ön helyében lennék, Gaydon - szól hozzám mosolyogva a mérnök -, én bizony megnyugodnám a változtathatatlanban. Ha az ember fogaskerék fogai közé kerül...

– Akkor is szabad kiáltania, azt hiszem.

– Ugyan minek kiáltana, ha úgysem hallja meg senki?

– Majd meghallják... mérnök úr!

– Majd?... Hja, az nagyon messze van. Egyébiránt, kiáltson csak, ha jólesik, ahogy a torkán kifér!

E gúnyos tanács után ő is faképnél hagy. Magamra maradok a gondolataimmal.

Négy óra tájt az őrt álló matróz jelentette, hogy kelet felől, hat tengeri mérföldnyire, nagy hajó közeledik.

Oldalvást tart felénk.

Gyorsan közeledik, és mind nagyobbnak látszik. Két kürtőjéből fekete füst gomolyog fel. Alighanem hadihajó, mert főárbocának csúcsán keskeny szalaglobogó bomlik ki, és noha semmiféle zászló sem leng a hátsó árboc vitorlarúdján, úgy vélem, csak a szövetséges hajóhad egyik cirkálója lehet.

Kíváncsi vagyok, vajon az Ebba a szokásos módon üdvözli-e, ha egy vonalba kerülnek.

Nem: a kétárbocos ebben a pillanatban irányt változtat. Nyilvánvalóan az a szándéka, hogy eltávolodjék a cirkálótól.

A jacht egyébként olyan gyanús hajó, hogy ez a mozdulata cseppet sem lep meg. Hanem annál inkább meghökkent Spade kapitány hajóvezetésének módja.

A kapitány a hajó előrészébe siet, és megáll egy szerkezet mellett, amely leginkább a gőzhajók gépmesterének szóló jelzőkészülékre hasonlít. Megnyomja a készülék egyik gombját, s az Ebba ebben a pillanatban kanyarodni kezd. Negyedfordulatot tesz délkelet felé. Ugyanekkor a matrózok is óvatosan megeresztik a vitorlaköteleket.

Valamiféle utasítást adhatott valamiféle hajtószerkezet gépmesterének, az pedig valamiféle motorral megmagyarázhatatlan irányváltozásra készteti a kétárbocost.

E hajtószerkezet mibenlétét még nem ismerem.

A manőver következtében a kétárbocos rézsút eltávolodik a cirkálótól. Az megtartja eredeti irányát. Miért is akarná útjából eltéríteni ezt a luxusjachtot a hadihajó, amikor semmiféle gyanúra nem szolgáltatott okot?

Bezzeg egészen másképpen viselkedik az Ebba, amikor este hat óra tájban egy másik hajót pillantanak meg, a bal oldali daruárboc irányában! Spade kapitány ezúttal korántsem akar kitérni, hanem a jelzőkészülék gombját megnyomva, nyomban intézkedik, hogy a kétárbocos kelet felé, tehát a közeledő hajónak vegye útját.

Egy órával utóbb a két hajó már egy magasságban jár, egymástól három-négy tengeri mérföldnyire.

A szél időközben teljesen elült. A hajón - három árboca van, kereskedőhajó lehet - lehúzzák a vitorlákat. Éjjel már semmiképpen sem kerekedhetik szél. A nagy, háromárbocos hajónak másnapig egy helyben kell vesztegelnie, ezen a nyugodt vízen.

A titokzatos gépezetű Ebba mindinkább közeledik a kereskedőhajóhoz.

Spade kapitány természetesen megparancsolta, hogy húzzák be a vitorlákat. Effrondat hajómester vezényletével ez mindjárt meg is történt, mégpedig olyan gyorsasággal, amilyent még a versenyvitorlásokon is megbámul az ember.

Sötétedik. A két hajó már nem lehet másfél mérföldnél távolabb egymástól.

Ekkor Spade kapitány felém tart. A jobb oldali hágcsóhoz vezető nyílásnál állok. Mellém lép, és minden teketória nélkül rám parancsol, hogy rögtön menjek le a kabinomba.

Nem tehetek egyebet, engedelmeskedem. Mielőtt azonban elhagyom a fedélzetet, észreveszem, hogy a hajómester nem gyújtja meg a hajó helyzetét jelző, úgynevezett pozíciólámpákat, pedig a másik hajó már felhúzta a maga lámpásait: a jobb oldalra zöldet, a balra pirosat.

Csaknem biztosra veszem, hogy az Ebba észrevétlenül akarja megközelíteni a hajót. Az irányt megtartja, de most már valamivel lassabban halad.

Úgy számítom, hogy tegnap óta az Ebba kétszáz tengeri mérföldnyi utat tett meg.

Bizonytalan sejtelem száll meg, amikor a kabinomba lépek. Vacsorám az asztalomon vár, de hozzá sem nyúlok. Nem tudom, miért, valami nyugtalanság vesz rajtam erőt.

Végignyújtózom az ágyamon. Aludni szeretnék, de az álom elkerül.

Két álló óráig tart ez a kellemetlen állapot.

Körülöttem csend van. Csak a hajótest rezeg, s az oldalfalakat paskoló víz csobog halkan. Néha-néha egy-egy lökés érezhető: a csendes tengeren sikló hajó mozgása okozza.

Nincs nyugtom... agyamban a két nap minden emléke összegomolyog. Holnap délután tehát megérkezünk... Holnaptól kezdve „szükség esetén” (így mondta D’Artigas gróf) ismét átveszem Thomas Roch mellett a szolgálatot.

Amikor a hajófenékbe zártak, megéreztem, hogy a hajó elindul a Pamplico-szorosban, most pedig - este tíz óra lehet - határozottan érzem, hogy az Ebba megállott.

Vajon miért állt meg?... Amikor Spade kapitány rám parancsolt, hogy hagyjam el a fedélzetet, sehol sem láttam a közelben szárazföldet. A térkép szerint ebben az irányban csupán a Bermudák fekszenek, még jó ötven-hatvan mérföldet kellene haladnunk ahhoz, hogy az őrt álló matróz a fokozódó sötétségben megpillanthassa a szigetek valamelyikét.

Az Ebba teljesen mozdulatlanul áll. Mindössze egy kis oldalhimbálózás érezhető, de az is igen gyenge és egyenletes. A tenger alig hullámzik. Szellő sem rebben a víz felett.

Eszembe jut a kereskedőhajó, amelytől az Ebba mintegy másfél mérföldnyire lehetett, amikor elhagytam a fedélzetet.

Ha hajónk tovább közeledett feléje, azóta el is érhette. Most, hogy megállt, a két hajó nem lehet egymástól egy-két kötélhossznyinál távolabb. A háromárbocos kereskedőhajó a szélcsend miatt már alkonyatkor megrekedt, és azóta nem közeledhetett nyugat felé.

Itt kell tehát lennie, a közelünkben, és ha világosabb volna az éjszaka, meg is látnám az ablakon keresztül.

Eszembe jut, hogy talán itt az alkalom! Meg kellene ragadnom... Miért ne kísérelném meg a szökést? Hiszen, ha nem szököm, semmi reményem, hogy valaha is visszaszerezzem a szabadságomat! Úszni ugyan nem tudok, ez igaz, de ha a jacht mentőbójáinak valamelyikét megragadnám, a tengerbe ugranám, vajon nem juthatnék-e el a kereskedőhajóig - feltéve persze, hogy sikerül a matróz-őrszem figyelmét kijátszanom.

Először is ki kellene jutnom a kabinból, és a létrán fel kellene kapaszkodnom a fedélzetre. Az Ebba legénységi szállásáról semmi nesz sem hallatszik. A fedélzeten is csend van. Bizonyára mindenki alszik a hajón. Előre hát!

Megnyomom a kilincset. Az ajtót kívülről elreteszelték. No, hiszen ezt előre tudhattam volna!

Le kell hát mondanom a tervemről. Egyébként amúgy sem igen sikerülhetett volna.

Legokosabban cselekedném, ha aludnám, mert ha testileg nem is, de lelkileg annál inkább el vagyok csigázva. Ellentétes gondolatok kavarognak az agyamban, és nem hagynak nyugodni. Bárcsak álomba fojthatnám őket!...

Bizonyára aludtam... Valami zaj riaszt fel; sajátságos egy zaj, effélét nem hallottam még a hajónkon.

Hajnali szürkület dereng be kabinom keletre néző ablakán. Megnézem az órámat: fél ötöt mutat.

Legelőször is azt szeretném tudni, hogy megyünk-e.

Nem, semmi esetre sem... Sem a motor, sem a vitorlák nem hajtják a jachtot. És mégis sajátságos lökéseket érzek... nem lehet tévedés. Pedig, úgy látszik, a tenger most is éppolyan csendes, mint este volt. Ha a hajó netán elindult is, amíg aludtam, jelenleg biztosan mozdulatlanul áll.

Mintha nehéz terhekkel szaladgálnának ide-oda az emberek - ez okozza a zajt, amelyről az imént beszéltem. Most pedig, úgy tetszik, hasonló járást-kelést hallok a kabinom padozata alatt is, a hajófenéken, ahová a fedélzeten, az előárboc mögött nyílik a lejáró... Valami hozzásúrlódik a hajóoldal vízből kiálló részéhez... Talán csónakok álltak a hajóhoz?... S a legénység most áruk berakodásával vagy kirakodásával foglalatoskodik?

Márpedig képtelenség, hogy rendeltetési helyünkre érkeztünk volna! D’Artigas gróf azt mondta tegnap, hogy még huszonnégy órai út előtt állunk. És, ismétlem, a legközelebbi szárazföldtől, a Bermudák szigetcsoportjától is vagy hatvanmérföldnyire voltunk még akkor... Az meg éppenséggel lehetetlen, hogy nyugat felé tértünk vissza, hiszen az amerikai partokat is messze hagytuk már!

Különben is, okkal hiszem, hogy a hajónk egész éjjel egy helyben vesztegelt. Mielőtt az álom elnyomott, megállapítottam, hogy az Ebba megállt, s most, hogy felébredtem, megállapítottam, hogy még mindig áll.

Várok, ameddig megengedik, hogy újra felmenjek a fedélzetre. Ajtóm kívülről még mindig zárva van, éppen az imént győződtem meg róla. Gondolom, majd csak akkor eresztenek ki, ha már teljesen megvirradt.

Eltelik egy óra. Az ablaknyíláson beárad a hajnali fény. Kinézek. Átlátszó ködlepel borul a tengerre... hamarosan fel fog szakadni, ha átmelegítik az első napsugarak.

Mintegy félmérföldnyire látok, de a kereskedőhajót sehol sem találom. Alighanem az Ebba bal oldalán áll, azért nem láthatom.

Valami csikordulást hallok. Ajtóm zárában megfordul a kulcs. Felnyitom, kilépek a kabinból, felkapaszkodom a vaslajtorján. Amikor a fedélzetre lépek, látom, hogy a matrózok éppen helyére teszik a rakodónyílás fedelét.

Keresem D’Artigas grófot. Nem látom sehol, bizonyára lent van a kabinjában.

Spade kapitány és Serkö mérnök a hajó hátsó részében állnak. Néhány árugöngyöleg egyenletes elosztására felügyelnek. Az árukat bizonyára a fenékről hozták fel a matrózok, s alighanem ez a munka okozta azt a zajos járás-kelést, amelyre ébredtem. Hm... ha az árukat már a fedélzetre hordják, akkor bizonyára utunk céljához közeledünk.

Úgy látszik, nem járunk messze a kikötőtől. Néhány óra még, és a hajó talán már horgonyt is vet valahol.

Hát a háromárbocos kereskedőhajó, amely este még a jacht tatjának bal oldalán vesztegelt, hol van?... Ott kellene lennie, ahol akkor állt, mert alkonyat óta nem támadt fel a szél!

Tekintetemet arra fordítom.

A háromárbocosnak nyoma veszett. A tenger kihalt. Egyetlen hajó sem úszik a sík vízen. De hiába tekintek délre, északra, még csak egy árva vitorlát sem látok sehol a széles szemhatáron.

Töröm a fejemet, mi történhetett a kereskedőhajóval. Nem találom az eset magyarázatát. Arra kell gondolnom - de hát ennek igen kicsiny a valószínűsége -, hogy amíg én aludtam, jachtunk folytatta útját, és otthagyta a szélcsendben megrekedt kereskedőhajót. Igen, ez megmagyarázná, hogy miért nem látom sehol.

Eszem ágában sincs, hogy Spade kapitányhoz vagy Serkö mérnökhöz forduljak felvilágosításért. Feleletre sem méltatnának.

Spade kapitány egyébként e pillanatban a jelzőkészülékhez lép, és megnyom egy gombot a táblán. Az *Ebbá*t csaknem ezzel egyidőben heves rándítás éri az orrán, s habár a vitorlákat még mindig nem vonták fel, a hajó folytatja különös útját kelet felé.

Két órával utóbb D’Artigas gróf is feltűnik a hátsó fedélzeti lépcsőn. Megszokott helyére ül, Spade kapitány és Serkö mérnök odalépnek hozzá, és néhány szót váltanak vele.

Mindhárman előveszik tengerészeti látcsövüket, és a szemhatárt kémlelik, délkelet és északkelet között.

Természetesen én is abba az irányba tekintek. Merően nézem a sík tengert, de távcsövem nem lévén, semmit sem láthatok.

Ebéd után ismét valamennyien a fedélzetre sietünk. Csak Thomas Roch nincs ott, a kabinjában maradt.

Fél kettőkor az előárboc keresztfáján őrködő matrózok egyike jelenti, hogy szárazföldet lát.

Az Ebba roppantul gyorsan halad, így hát nekem is nemsokára meg kell pillantanom a szárazföld első körvonalait.

Két óra múlva, mintegy nyolc mérföld távolságban, csakugyan kiválik a távoli ködökből a szárazföld árnyképe. Amint a hajó közeledik hozzá, körvonalai mind élesebbekké válnak. Hegy lehet, vagy legalábbis fennsík. Ormáról füstfelhő száll az ég felé.

Tűzhányó, ezen a vidéken?... Hiszen ez akkor mégiscsak...