CROCKSTON MESTERKEDÉSEI

Csakhamar az egész legénység értesült Halliburtt kisasszony történetéről. Crockston sem csinált már belőle titkot. A kapitány parancsára eloldozták a kötéldobtól és a kilencfarkú macska visszatért odújába.

– Csinos kis állat - mondta Crockston -, különösen ha behúzza a karmait.

Amint megszabadult, lesietett a matrózszállásra, egy kis bőröndöt vett magához és vitte Jenny kisasszonyhoz. A lány ismét női ruhát ölthetett; viszont elzárkózott kabinjába és nem ment fel a fedélzetre.

Crockstonról természetesen annak rendje-módja szerint kiderült, hogy legföljebb annyit ért a tengerészethez, mint egy lovastestőr. Így fel kellett menteni mindenféle matrózszolgálattól.

Eközben a Delfin sebesen haladt az Atlanti-óceánon keresztül, két csavarjával fúrta magát előre a hullámokban és a legénység szolgálata tulajdonképpen az állandó őrködésben merült ki. Másnap, hogy Jenny kisasszony kilétére fény derült. James Playfair gyors léptekkel sétálgatott a hátsó fedélzeten. Semmiféle kísérletet nem tett arra, hogy viszontlássa a lányt és folytassa vele az este megkezdett beszélgetést.

Míg ott sétált, Crockston többször is elhaladt mellette és egy-egy pillantást vetve rá a szeme sarkából, elégedett képpel fintorgott. Látnivalóan szeretett volna szóbaelegyedni a kapitánnyal, és olyan állhatatosan meregette rá a szemét, hogy végül kihozta a sodrából.

– Ejnye, mit akarsz tőlem? - szólt James Playfair az amerikaihoz. - Úgy keringsz itt körülöttem, mint valami fürdőző a bója körül. Nem hagynád abba?

– Bocsásson meg, kapitány úr - felelte Crockston egyet hunyorítva - szeretnék önnek valamit mondani.

– Beszélj hát!

– Oh, semmi az egész. Csupán azt akarom mondani, hogy ön derék ember, alapjában véve…

– Hogy-hogy alapjában véve?

– Alapjában véve is és a látszat szerint is.

– Nincs szükségem a bókjaidra!

– Ez nem bók! Azzal várni fogok addig, míg ön végére jár a dolognak.

– Miféle dolognak?

– A kötelességének.

– Ah, van még valami teljesítésre váró kötelességem?

– Nyilvánvaló. Ön befogadott minket a hajójára, a lányt is, engem is. Rendben van. Átadta szobáját Halliburtt kisasszonynak. Helyes. Nekem elengedte a korbácsot. Nagyon szép volt öntől. Elvisz minket egyenest Charlestonba. Ez nagyszerű. De ez még nem minden!

– Hogyan! Ez még nem minden? - kiáltott fel James Playfair Crockston követelésétől elhűlve.

– Nem bizony - felelte hamiskás képpel. - Az apa börtönben ül!

– No és?

– No és az apát ki kell szabadítani!

– Kiszabadítani Halliburtt kisasszony apját?

– Kétségkívül. Tiszteletreméltó ember, bátor honpolgár. Megéri, hogy valami kockázatot vállaljunk érte.

– Crockston mester - mondotta James Playfair szemöldökét összevonva -, úgy látom, kitűnő mókagyáros vagy. De jól jegyezd meg: nincs kedvem tréfálkozni.

– Félreértett, kapitány úr - felelte az amerikai. - Egyáltalán nem tréfálok. Sőt nagyon komolyan beszélek. Az első pillanatban képtelenségnek tűnik önnek, amit mondtam, de ha elgondolkozik rajta, be fogja látni, hogy nem tehet mást.

– Valóban? Tehát ki kell szabadítanom Halliburtt urat?

– Kétségkívül. Beauregard tábornoktól kérnie kell majd a szabadonbocsátását. Nem fogja önnek megtagadni.

– És ha megtagadja?

– Akkor - felelte Crockston minden izgalom nélkül -, akkor a végső eszközhöz folyamodunk és a déli szövetséges csapatok orra előtt megszöktetjük a foglyot.

James Playfairt rettenetes harag öntötte el.

– Így hát - kiáltotta -, nem elég, hogy keresztülvágom magam az északiak hajóhadán és áttöröm Charleston körül az ostromzárat, ráadásul még a parti erődök ágyútüzében fussak majd újra a tengerre, csak azért, hogy kiszabadítsak egy urat, akit nem is ismerek, egy átkozott abolicionistát, egy papír-pocsékolót, aki a tintát ontja, ahelyett, hogy a vérét ontaná.

– Oh, egy ágyúgolyóval több vagy kevesebb! - fűzte hozzá Crockston.

– Crockston mester! - mondta James Playfair. - Jól figyelj ide, te szerencsétlen: ha még egyszer szóbahozod előttem ezt az ügyet, a hajó fenekére vitetlek; mire átkelünk, ott majd megtanulod, hogy vigyázz a nyelvedre!

E szavakkal elküldte az amerikait, aki távoztában így mormogott:

– Nohát mégsem volt hiábavaló ez a beszélgetés! Beadtam a dolgot! Menni fog!

Midőn James Playfair az »átkozott abolicionistá«-kat emlegette, nyilvánvalóan túlszaladt saját nézetén. Egyáltalán nem volt a rabszolgaság intézményének híve, de nem akarta elhinni - még Lincoln elnök szabatos kijelentései ellenére sem -, hogy az Egyesült Államok polgárháborújában a rabszolgaság kérdése a legjelentősebb. Vajon úgy vélekedett hát, hogy a déli államoknak - harminchatból nyolcnak - elvben megvolt a joguk kilépni a szövetségből, hiszen az egyesülés is önkéntesen történt? Még ezt sem. Gyűlölte az északiakat, erről volt szó. Gyűlölte, mint a közös nagy családtól valaha elszakadt testvéreket, mint olyan angolokat, akik annak idején ugyanazt vélték helyes eljárásnak, amit ő most a déliek eljárásában helyeselt. Ilyenféle politikai nézeteket vallott a Delfin kapitánya; de az amerikai háború elsősorban személyes érdekeiben sértette, és szidta mindazokat, akik a háborút kirobbantották. Megérthetjük, milyen érzéssel fogadhatta azt a javaslatot, hogy szabadítson ki egy abolicionistát, és ezzel uszítsa magára a déli szövetségeseket, akikkel üzletet akart kötni.

A Crockston által sugallt terv mindazonáltal szüntelenül foglalkoztatta. Hiába hessegette el magától, az egyre csak ott motoszkált a fejében, és mikor másnap Jenny kisasszony egy percre megjelent a fedélzeten, nem mert a szemébe pillantani.

Pedig kár volt, kétségkívül, mert ez a szőkehajú, okos és szelíd tekintetű leány megérdemelte, hogy magára vonja egy harmincéves fiatalember pillantását. James azonban zavarbajött a jelenlétében; érezte, hogy ebben a bájos teremtésben nemes lélek lakozik, mely a viszontagságok tüzében formálódott erőssé. Úgy gondolta, hogy némasága a lánnyal szemben egyet jelent legáhítatottabb kívánságának visszautasításával. Egyébként Jenny kisasszony nem kereste James Playfair társaságát, de nem is kerülte és az első napokban csak néhány szót váltottak, vagy még annyit sem. Halliburtt kisasszony alig hagyta el kajütjét, és bizonyára soha nem elegyedett volna szóba a Delfin kapitányával, ha Crockston ügyes tervet szőve, össze nem hozza a két felet.

A becsületes amerikai híven szolgálta a Halliburtt családot. Ott nevelkedett fel gazdája házában és szinte határtalan odaadással viseltetett a család iránt. Éppoly eszes volt, mint amilyen bátor és erős. Miként tapasztalhattuk, sajátságos nézeteket vallott; saját külön elgondolásai voltak az eseményekről. A csüggedés nem tudott soha erőt venni rajta és a legnehezebb körülmények közül is csodálatosképpen mindig ki tudta vágni magát.

Ez a derék ember fejébe vette, hogy kiszabadítja Halliburtt urat és ehhez a kapitány hajóját és magát a kapitányt használja fel eszközként, s aztán visszatérnek Angliába. Ez volt a terve, bár a lány csupán találkozni akart apjával és megosztani vele a rabságot. Éppen ezért igyekezett megnyerni James Playfairt; fel is tárta előtte szándékait, de az ellenfél, mint láttuk, nem adta be a derekát. Sőt, ellenkezőleg!

– De hát - mondta magában Crockston -, Jennynek és a kapitánynak feltétlenül szót kell érteniök egymással. Ha az egész hajóút alatt így duzzognak, nem megyünk semmire. Beszélniök kell, vitatkozni, sőt veszekedni, mindenesetre szót váltani egymással - és akasszanak fel, ha a beszélgetés végén James Playfair nem önmagától fogja felajánlani azt, ami elől ma még elzárkózik.

Mikor azonban azt látta, hogy a lány és a fiatalember kölcsönösen kerüli egymást, kissé zavarban volt.

– Siettetni kell a dolgot - gondolta magában.

A negyedik nap reggelén elégedettségtől sugárzó arccal lépett Halliburtt kisasszony fülkéjébe és kezét dörzsölte.

– Jó hírt hozok - kiáltotta -, nagyszerű hírt! Ki nem találja soha, hogy mit ajánlott fel a kapitány. Ez aztán a derék fiatalember, hallja-e!

– Oh, - válaszolt Jenny és szíve hevesen dobogott - mit ajánlott fel neked?

– Hogy kiszabadítja Halliburtt urat, kihozza a déliek földjéről és visszahozza magával Angliába.

– Igazán? - kiáltott fel Jenny.

– Úgy, ahogy mondom önnek, kisasszony. Micsoda nagy lélek ez a James Playfair! Íme, ilyenek az angolok: tetőtől talpig gonoszok, vagy tetőtől talpig jók! Oh, számíthat is a hálámra ez az ember, akár négyfelé apríttatom magam, ha úgy kívánja!

Jennyt mérhetetlen öröm fogta el Crockston szavaira. Kiszabadítani édesapját! Sohasem mert volna ilyen terveket szőni. És a Delfin kapitánya hajlandó őérte hajóját és embereit kockára tenni!

– Látja, ilyen ő - fejezte be elbeszélését Crockston -, és ezért nagyon is megérdemli, hogy ön hálájáról biztosítsa.

– Sokkal többről, mint a hálámról - tört ki a lányból. - Örök barátságomról!

És rögtön elindult a kajütből, hogy túláradó érzéseit tolmácsolja James Playfairnek.

– Egyre jobban halad a dolog - dörmögte az amerikai. - Sőt, nem is halad, hanem rohan, és el is érjük a célt!

James Playfair a hátsó fedélzeten sétált és gondolhatjuk, mennyire meglepődött, vagy inkább elámult, amint meglátta a feléje siető lányt, aki a hála könnyeivel szemében kezét tárta felé és azt rebegte:

– Köszönöm, uram, köszönöm áldozatkészségét, melyre egy idegen részéről soha nem mertem volna számítani.

– Kisasszony - felelte a kapitány, aki mitsem értett ebből, de nem is érthette -, nem tudom...

– Dehát, uram - folytatta Jenny -, mekkora veszélyt vállal ön értem, talán saját érdekeit is megsérti. Már azzal is lekötelez, hogy megtűri a hajón jelenlétemet; holott nem köteles vendégül látni...

– Bocsásson meg, Jenny kisasszony - felelte James Playfair -, de ki kell jelentenem, hogy egy szavát sem értem. Úgy viseltem magam önnel szemben, ahogy ezt minden jólnevelt férfi tette volna egy hölggyel szemben. Magatartásom korántsem érdemel ily nagy hálát és köszönetet.

– Playfair úr - mondta Jenny -, szükségtelen továbbra is titkolóznia. Crockston mindent felfedett előttem.

– Ah - szólt a kapitány -, Crockston mindent elmondott önnek. Akkor még kevésbé értem, mi késztette arra, hogy elhagyja fülkéjét és hozzám siessen ily szavakkal, melyeket...

Míg ezeket mondta, az ifjú kapitány igen nagy zavart érzett magában; eszébe jutott, milyen gorombán fogadta az amerikai közléseit; de Jenny, szerencséjére, nem hagyott sok időt a magyarázkodásra, hanem így szakította félbe:

– James úr, csupán az volt a szándékom, mikor a hajójára szálltam, hogy Charlestonba menjek és ott, bármilyen kegyetlenek is a rabszolgatartó déliek, bizonyára nem tagadták volna meg egy fiatal lánytól, hogy megoszthassa apjával a börtönt. Ez volt minden tervem; soha nem reménykedtem a lehetetlennek látszó visszatérésben; minthogy azonban ön nemes lelkületével még a fogságból is ki akarja szabadítani apámat és mindent el akar követni a megmentésére, fogadja hálás köszönetemet és engedje meg, hogy megszoríthassam a kezét.

James nem tudta, mit mondjon erre és hogyan viselkedjék; ajkát harapdálta, nem merte elfogadni a lány feléje nyújtott jobbját. Megértette: Crockston alaposan belekeverte a dologba, s azért tette, hogy most már ne léphessen vissza. De még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy segédkezzék Halliburtt úr kiszabadításában, amivel kellemetlen következményeket zúdítana magára. De széttépheti-e ennek a szegény lánynak legszebb ábrándjait? Visszautasíthatja-e ezt a kezet, amelyet oly igaz baráti érzéssel nyújtanak feléje? A fájdalom könnyeivé változtathatja-e a lány szeméből kibuggyanó örömkönnyeket?

Éppen ezért a fiatalember kitérő választ akart adni, úgy, hogy megőrizze cselekvési szabadságát és ne kötelezze el magát a jövőre.

– Jenny kisasszony - mondta -, higgye el, hogy a világon mindent meg fogok tenni...

Kezébe vette Jenny apró kezecskéjét, és amint megérezte enyhe szorítását, azt hitte, hogy elolvad a szíve, elszédül a feje; egy szóval sem tudta kifejezni szándékait; néhány bizonytalan szót tudott csak mormolni.

– Önért... Jenny kisasszony...

Crockston, aki figyelte őket, vigyorogva dörzsölte a markát és azt mondogatta magában:

– Sikerült! Sikerült! Máris sikerült!

Hogyan mászik majd ki ebből a kellemetlen helyzetből James Playfair? Ezt senki sem tudná megmondani. De szerencséjére - és nem a *Delfin*ére - felhangzott az őrtálló matróz kiáltása:

– Hahó! Szolgálatvezető tiszt!

– Mi újság? - szólalt meg Mathew másodkapitány.

– Vitorla szélirányban!

James Playfair azonnal otthagyta a lányt és felszökött a hátsó árboc kötelei közé.