Az utazás megkezdődött. S ez magában véve - azt az olvasó is be fogja látni - nem volt valami nehéz dolog.

Tartelett, a tudós tánczmester, e részben tagadhatatlanul fején találta a szöget, midőn czáfolhatatlan logikával minduntalan ezt ismételgette:

– Minden utazás annak rendje és módja szerint kezdődik. Az azonban már más kérdés, hogy hol és hogyan végződik.

A Godfrey által elfoglalt hajókabin az «Álom» hajóteste derekán arra a hátulsó négyszögre nyilott, a mely ebédlőül szolgált. Fiatal utasunk abban lehető kényelem felett rendelkezett. Fina arczképe számára szobája legjobban megvilágitott deszkafalán választott ki helyet. Egy alvó fülke, egy öltöző, pár szekrény, ruhája és fehérnemüje számára, egy karosszék, a melyre leülhetett, egy asztal, a melyen dolgozhatott: ugyan mire lett volna ezenfölül még szüksége a mi huszonkét éves utazónknak? Ily körülmények közt kész lett volna akár huszonkétszer is körülutazni a világot. Hiszen a gyakorlati bölcselet azon időszakát élte ő most, a melyben jó egészség, jó kedv irányadók az emberre. Oh fiatal emberek, utazzatok, ha módotokban van, ha pedig nincs módotokban... akkor is utazzatok.

Tartelett azonban egyátalán nem volt jókedvü. Kabinja, növendéke kabinja szomszédságában nagyon szűknek tetszett előtte, ágya nagyon keménynek s a hat rőfnyi terület, melyet az egész kabin elfoglalt, nagy mértékben elégtelennek, hogy abban ismételhesse lejtéseit s ütemes lépéseit. Utazó minémüsége tehát nem feledtette el vele tánczmesteri voltát? Nem. Neki az már vérében volt, s ha eljő valaha az idő, a melyben Tartelett örök álomra fogja fejét lehajtani, lábai akkor is kecses vonal szerint fognak nyugodni, s sarkait bizonyára az első poziczió követelményeihez képest fogja egymáshoz szoritani.

Az étkezés együttesen szokott történni; Godfrey és Tartelett egymással szemben foglaltak helyet, mig a kapitány és hadnagya a lógó hajóasztal egy-egy végén ültek. Ez a rettenetes «lógó hajóasztal» elnevezés sejtetheti már az olvasóval, hogy e közös étkezéseknél a tánczmester helye nem egyszer üresen maradt.

Elutazáskor ama igen szép, juniusi időben kedvező északkeleti szél fujt. Turcotte kapitány tehát felvonathatta a vitorlákat, s igy fokozhatta az «Álom» gyorsaságát, a mely különben is jól levén ellátva elindulása előtt, nem lóbálózott tulságosan. Aztán meg, a hullámverés hátulról érintvén és hajtván, hánykódása egyátalán nem volt fárasztó, bántó.

Nem ily körülmények közt szokott történni, hogy a hajók utasainak orra megnyulik, szemeik megüvegesednek, homlokuk veritékes és arczuk szintelen lesz. A hajón való utazás tehát eddigelé egészen elviselhető volt. Békén haladtak egyenest délnyugat felé a sima tengeren, alig-alig érezve, hogy tengeren haladnak s az amerikai tengerpart nem sokára eltünt a szem elől s a szemhatárról.

Két nap alatt semmi nevezetesebb eset nem fordult elő utazás közben, legalább olyas nem, a mit érdemes volna elmondani. Az «Álom» utja szerencsés volt és kedvező. Ez az utazás tehát, legalább kezdetén, szintén szerencsésnek igérkezett, jóllehet Turcotte kapitány néha-néha oly aggodalmas nyugtalanságot árult el, a melyet nehéz lett volna eltitkolni. Mindennap, mikor a nap a délkört elhagyta, pontosan és körülményesen megvizsgálta a hajó helyzetét. - Ilyenkor aztán rendszerint az volt a szokása, hogy a hajó hadnagyát bevitte szobájába s ott ketten titkos

konferencziát tartottak, mintha valami fontos és komoly eshetőséggel szemben kellene megállapodásra jutniok. Godfrey nem lévén járatos hajózási dolgokban, alkalmasint észre sem vette ezt a jelenséget; de a kormányost s a hajó néhány értelmesebb és gyakorlottabb matrózát ugyancsak meglepte az.

E jóravaló emberek el nem tudták gondolni, hogy mit jelenthet ez; főleg, midőn mindjárt az első héten, kétszer vagy háromszor, éjnek idején, a nélkül, hogy bármi kényszeritő ok e tekintetben fenforgott volna, az «Álom» kormánya jelentékenyen más irányba csavartatott, s csak reggelre igazittatott ismét vissza. A mi érthető lett volna egy tisztán vitorlás, s igy a légáramlat behatásainak kitett hajóval szemben, de teljesen megmagyarázhatatlan volt egy gőzösön, melynek módjában volt nagy körben kimért vonalakat követni, s a vitorlákat teljesen leszerelni, ha a szél kedvezőtlenre talál fordulni.

Junius 12-dikén reggel váratlan incidens történt a fedélzeten. Turcotte kapitány, hadnagya és Godfrey ép a reggelihez akartak ülni, midőn szokatlan lárma hangzott feléjök a hajóderékról. Majdnem ugyanabban a perczben fölnyilt az ajtó s az első matróz jelent meg a hajószalon küszöbén.

– Kapitány! - szólt.

– Mi baj? - felelé élénken Turcotte, mint afféle tengerész, a ki mindig készen várja a vihart.

– Fogtunk egy... khinait! - szólt az első matróz.

– Egy khinait?

– Azt. Egy valódi khinait. Véletlenül akadtunk rá. Hajónk fenekén!

– Hajónk fenekén! - kiáltá Turcotte kapitány. - Ezer ördög és tengeri vihar; gondoskodjatok róla, hogy mentül előbb a tenger fenekére kerüljön.

– Meglesz! - felelé az első matróz.

S a kitünő férfiu, azzal a megvetéssel, melyet minden kaliforniainak érezni kell a Mennyei Birodalom minden fia irányában, a legtermészetesebbnek tartotta ezt a rendeletet és semmi kifogásolni valót sem talált végrehajthatósága iránt.

Azonközben Turcotte kapitány fölkelt; majd Godfrey és hadnagya kiséretében eltávozott a hajószalonból, s megindult az «Álom» födélzetének eleje felé.

S ott csakugyan volt egy khinai, a kit két vagy három matróz szorosan fogva tartott, s - mivel egyátalán nem akart belenyugodni helyzetébe, - meg is taszigált hatalmasan. Harminczöt és negyven év között levő ember lehetett, értelmes ábrázattal, jól megtermett alkattal, életvidor vonásokkal, bár kissé lankadt arczczal a hajófenéken, e rosszul szellőzött helyen való hatvan órai időzés következtében. Sötét rejtekében tisztán a véletlennek volt köszönhető, hogy fölfedezték.

Turcotte kapitány azonnal intett embereinek, hogy bocsássák el a szerencsétlen betolakodót.

– Ki vagy te? - kérdé tőle.

– A nap egy fia.

– S mi a neved?

– Seng-You, - felelt a khinai, kinek neve, a Mennyei Birodalom nyelvén, annyit jelentett, mint: A ki nem él...

– És mit csinálsz itt a hajón?

– Hajózom! - felelé egész nyugodtan Seng-You, - s önnek olyan kevés bajt okozok, a mint csak lehet.

– Igazán? kevés bajt? Szép tőled... A hajó fenékre pedig ugy-e bár az elutazás pillanatában rejtetted magad?

– Biz az ugy történt, kapitány.

– Azért ugy-e, hogy ingyen vitesd át magadat Amerikából Khinába, a Csendes-tenger másik partjára?

– Ha önnek nincs ellene kifogása...

– De hátha van kifogásom ellene, sárga bőrü barom; hátha arra talállak kérni, hogy légy oly szives és uszva juss el Khinába: mi lesz akkor?

– Meg fogom próbálni, - felelé mosolyogva a khinai, - de több mint valószinü, hogy utközben bele fáradok.

– Magam is azt hiszem, s ennélfogva, ördögadta... Johnja,¹ meg foglak tanitani, hogy máskor ne próbálgasd megtakaritani az uti költséget.

És Turcotte kapitány, a ki sokkal dühösebb volt, mint a mennyire az a körülményekből természetszerüleg következett, már-már rendeletet adott ki, hogy vessék a tengerbe, midőn Godfrey közbelépett.

– Kapitány! - szólt Godfrey Turcottehoz, - egy khinaival több az «Álom» födélzetén, annyi, mint egy khinaival kevesebb Kaliforniában, a hol ugy is elég van.

– A hol nagyon is sok van! - válaszolá Turcotte kapitány.

– Valóban, nagyon is sok van, - felelé Godfrey. - Nos hát, ha ez a szegény ördög a maga fejétől ugy határozott, hogy San-Franciskót felszabaditja ott való jelenlététől, ez már magában némi szánalmat érdemel. Shangainál szépen dobjuk hát ki a partra, s ne is szóljunk többet felőle.

Midőn Godfrey azt mondta, hogy Kaliforniában nagyon is sok khinai van, ugy beszélt, a hogy minden kaliforniai hazafi beszélni szokott. Annyi bizonyos, hogy a Mennyei Birodalom fiainak beköltözése már-már nagy veszedelemmé vált a Far-West országaira nézve. Elég meggondolni, hogy Khinában 300 millió khinai van, mig az Egyesült-Államokban csak harmincz millió amerikai. Kalifornia, Alsó-Kalifornia, Oregon, Nevada törvényhozásai, de sőt maga a kongresszus is többször foglalkoztak ez uj epidemia betörésének kérdésével, a melyet a yankeek az igen jellemző «sárga dögvész» néven neveztek el.

Ezen időben már pusztán Kaliforniában több mennyei birodalombeli bevándorlott volt ötvenezernél. Az aranymosásban igen iparkodó nép volt ez, s azonfölül rendkivül béketürő; egy kanál rizs, egy csipet thea, egy szemnyi ópium elég táplálkozására, s ennélfogva nagyon és szükségkép leszállitja az amerikai benszülött munkások munkájának a bérét. Ennélfogva kénytelenek is voltak - ellentétben az amerikai alkotmánynyal - őket külön törvények alá vetni, bevándorlásukat szabályozni, s attól tartva, hogy hátha még a kongresszusban is eltalálnák nyerni a többséget, megvonták tőlük a polgárjog szerzésére való lehetőséget. Egyébként is rosszul bánnak velök, akár az indusokkal s négerekkel; minek következtében ők maguk, mintegy igazolandó a «dögvészterjesztő» nevét, melylyel őket megtisztelik, ghettoszerü telepeket alkotnak maguknak, melyekben gondosan őrzik és ápolják mennyei birodalombeli életmódjukat és szokásaikat.

Kalifornia fővárosában a Sacramento-utcza felé szoritotta őket a más fajbéliek akarata, s amaz utcza városrésze csakugyan az ő jelvényeikkel és lámpáikkal van ékesitve. Ezerszámra találkozhatni velük, a mint széles ujju lebernyegeikben, szögletes sipkájukban e felálló orru saruikban dolguk után baktatnak. - Itt üzik jó részt füszerkereskedő, kertész, vagy mosó és fehéritő mesterségüket, és szolgálnak, mint szakácsok; ha csak azon drámai szintársaságok sorába nem tartoznak, melyek khinai darabokat adnak elő a san-franciscói franczia szinpadon.

És - semmi okunk sincs rá, hogy eltitkoljuk, - Seng-You ép egy ily különös összeállitásu társaság tagja volt, a melynek sorában ő az első komikus szerepkörét töltötte be, ha ugyan az európai szinpadokon használt ezen elnevezés alkalmazható bármely khinai művészre. A khinaiak ugyanis annyira komolyak, még midőn tréfálnak is, hogy Bret-Harte, a kaliforniai regényiró, azt mondja, hogy ő sohasem látott még khinai szinészt nevetni, de sőt még annyira sem tudott menni, hogy megkülönböztesse, hogy az előadott darab tragédia-e vagy komédia.

De azért Seng-You mégis komikus volt. A szini évad bevégződvén, sikerben gazdagon, pengő pénzben azonban nem annyira gazdagon; azt gondolta, hogy ő bizony eleven mivoltában, s nem hullává merevedve tér vissza hazájába.² Ezért csempészte be magát, egész találomra, de bátran, az Álom fenekére.

Élelmi szerekkel el lévén látva, abban reménykedett, hogy észrevétlenül fogja megtehetni e pár heti utat, s aztán megint észrevétlenül kilopózkodhatik onnan, mint a hogy jött.

Megpróbálta. Bűntette semmiesetre sem volt halálos bűntett. Ennélfogva Godfreynek tökéletesen igaza volt, midőn érdekében beavatkozott, s Turcotte kapitány, a ki sokkal jobb szivü ember volt, mint a minőnek mutatta magát, minden sok habozás nélkül beleegyezett, hogy nem dobatja bele Seng-Yout a Csöndes-tengerbe.

Hajó-fenéki rejtekébe sem kellett többé visszabujnia, mindazonáltal a födélzeten sem sokat lábatlankodott. Flegmatikus, rendes, kevéssé közlékeny ember létére gondosan kerülte a matrózokat, kik örökké szitkozódtak ellene, s a saját magával hozott élelmiszerekből élt. Mindent összevéve, elég sovány volt arra, hogy ha sulyát mint fölösleges terhet vették is számitásba, az Álom hajózási költségei ne tulságosan növekedjenek általa. S igy, ha Seng-You ingyen utazott is, utazása azért aligha került egyetlen krajczárjába Kolderup W. Vilmos pénztárának.

A hajón léte azonban mégis egy megjegyzést provokált Turcotte kapitány részéről, a melynek értelmét valószinüleg alig értette más, mint hadnagya.

– Utunkban lesz ez az átkozott khinai, majd rá kerül a sor, hogy... De elvégre is, ő lássa...

– Miért lopta fel magát az Álomra! - felelé a hadnagy.

– Hát csak azért, hogy Shangaiba jusson! - válaszola Turcotte. - Az ördög vigye a Mennyei Birodalmat fiastul, mindenestül.