A melbourne-sandhursti vasútvonal

Az őrnagy nem nézte jó szemmel, hogy Ayrton elhagyta a tábort, és patkolókovácsért ment arra a Black-Point állomásra. Bizalmatlanságáról egy szót sem szólt; mindössze éberen figyelte a környéket. A békés táj nyugalmát azonban semmi sem zavarta meg, s néhány órás sötétség után a látóhatáron ismét fölkelt a nap.

Glenarvan csak attól tartott, hogy Ayrton egyedül tér vissza. Ha nem hoz magával patkolókovácsot, a szekér nem folytathatja útját. Talán napokig is itt kellene vesztegelniük, s Glenarvan alig várta, hogy célhoz érjenek; csöppet sem vette volna szívesen a késedelmet.

Ayrton azonban nem vesztegette hiába az időt; eredménnyel járt. Egy férfi jött vele, aki úgy mondta, hogy ő a black-point-i kovács. Erős, jól megtermett fickó volt; durva, állatias arca azonban cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Végül is ez nem számít, ha érti a mesterségét. Annyi bizonyos, hogy szűkszavú volt, nem nyitotta felesleges szóra a száját.

– Jó munkás? - kérdezte John Mangles a fertálymestertől.

– Nem tudok többet róla, mint ön, kapitány - felelte Ayrton. - Majd meglátjuk.

A kovács munkához látott. Ahogy megjavította a szekér elejét, látszott, hogy szakember. Ügyesen, rendkívüli erővel dolgozott. Az őrnagy megfigyelte, hogy a kovács csuklója sebes volt, karika alakú véraláfutás feketéllett rajta. Az újkeletű sérülés nyomait az elnyűtt gyapjúing ujja nem takarta el teljesen. Mac Nabbs meg is kérdezte a kovácsot, mi okozta ezeket a fájdalmasnak tűnő sebeket. A kovács azonban nem válaszolt; szótlanul folytatta a munkáját. Két órán belül kijavította a szekér sérüléseit. Glenarvan lovával gyorsan végzett, előreláthatóan használatra kész patkókat hozott magával. A patkók igen különösek voltak, az őrnagy nyomban észrevette ezt. Mindegyiken elnagyoltan mintázott lóhere díszlett. Mac Nabbs megmutatta Ayrtonnak.

– Ez a black-point-i állomás jelzése - felelte a fertálymester. - Megkönnyíti, hogy az állomástól elkóborló lovak nyomát kövessék, hogy ne cseréljék fel más nyomokkal.

Hamarosan megpatkolták a lovat. A kovács a bérét kérte, majd távozott, anélkül hogy mindössze négy szót is szólt volna.

Fél óra múlva az utasok ismét úton voltak. A mimózafüggönyökön túl széles térség nyílt; valóban ráillett az angol open plain, azaz nyílt síkság név. A bokrok és a számos nyájat befogadó karámok között kvarctörmelék és vastartalmú sziklák hevertek a magas fűben. Néhány mérfölddel odébb a szekér kerekei belesüppedtek az ingoványos talajba; a magasra nőtt nádasban félig megbújó zegzugos patakok csobogtak. Aztán hatalmas, párolgó, sós mocsarak mentén haladtak. Az utazás sem fáradságos nem volt, sem unalmas.

Lady Helena sorra meghívta a férfiakat; sorra, mert szalonja ugyancsak szűk volt. Így mindegyikük kipihenhette a lovaglás fáradalmait, s felüdülhetett a szeretetre méltó asszonnyal folytatott társalgásban. Lady Helena Mary Grant segítségével bájos, tökéletes háziasszony volt a gördülő lakásban. John Manglest sem felejtették ki e mindennapos meghívásokból, kissé túl komoly társalgása nem volt a hölgyek ellenére. Éppen ellenkezőleg.

Hamarosan keresztezték a Crowlandból Horshamba vezető nagyon poros postakocsiutat, melyen gyalogosok alig jártak. Aztán Talbot grófság határában néhány alacsony domb mellett haladtak el, és este a csapat hárommérföldnyire Maryborough fölé ért. Csöndes eső permetezett; minden más vidéken felázott volna a talaj, de itt a levegő oly gyorsan szívta magába a nedvességet, hogy zavartalanul letáborozhattak.

Másnap, december 29-én egy sor alacsony hegy, afféle kicsinyített Svájc késleltette őket. A kellemetlenül hepehupás talajon hol hegynek föl, hol völgybe le vezetett útjuk. Az utazók nagyrészt gyalog tették meg az utat, s nem esett nehezükre.

Tizenegy órakor Carlsbrook, egy meglehetősen jelentékeny város határába értek. Ayrton azt tanácsolta, kerüljék ki, mert mint mondotta, ezzel is időt nyernek. Glenarvan osztotta véleményét, az örök kíváncsi Paganel azonban meg akarta tekinteni Carlsbrookot. Hagyták, hadd menjen, és a szekér lassan folytatta útját.

Paganel szokása szerint magával vitte Robertet. Gyorsan végigjárták a városkát, de ez a rövid látogatás is hű képet adott nekik az ausztráliai városokról. Volt ott egy bank, bíróság, piac, iskola s mintegy száz tökéletesen egyforma téglaház. Mindez szabályos négyzet alakban épült, angol szokás szerint párhuzamos utcákkal. Nagyon egyszerű és nagyon egyhangú volt az egész. Ahogy gyarapodik a város, úgy hosszítják meg utcáit, mint a gyerekek kinőtt nadrágját; az eredeti szimmetria változatlanul megmarad.

Carlsbrook, mint minden új város, igen élénk volt. Úgy látszik, Ausztráliában úgy nőnek ki a városok a földből a nap melegére, akár a fák. Dolgukra siető emberek nyüzsögtek az utcán; az aranykereskedők az átvevőhelyekre igyekeztek; az értékes fém a bennszülött rendőrség felügyelete alatt a bendigói és Alexander-hegyi bányákból érkezett. Mindenki az érdektől hajtva, a maga dolgával volt elfoglalva; így az idegenek észrevétlenül elvegyülhettek a szorgoskodó tömegben.

Egy óra alatt bejárták Carlsbrookot, majd a gondosan megművelt vidéken átvágva csatlakoztak társaikhoz. Low level plains, azaz alacsony síkság néven ismeretes, tágas mezőségekre értek; a pásztorkunyhók között rengeteg birkanyáj legelészett. Aztán felbukkant a sivatag, olyan váratlanul, mint amilyen hirtelen csak Ausztráliában változik a táj. Délre a Simpson-dombok és a Tarrangower-hegy jelezte a 144. hosszúsági fokon csúcsban végződő Loddo kerületet.

Mindeddig egyetlen bennszülött törzzsel sem találkoztak. Glenarvan azon tűnődött, hogy vajon Ausztráliában éppen úgy nincsenek-e bennszülöttek, mint ahogy a pampákról is eltűntek az indiánok. Paganel azonban felvilágosította, hogy ezen a szélességi fokon a bennszülöttek főleg a Murray százmérföldnyire keletre fekvő síkságain élnek.

– Közeledünk az arany országához! - mondta.

– Két napon belül átkelünk az Alexander-hegy gazdag táján. Ezt a vidéket lepték el 1852-ben az aranyásók. A bennszülöttek kénytelenek voltak a kontinens belső pusztáira menekülni. Ha nem is látszik, civilizált vidéken járunk, s utunk még ma keresztezi a Murray-t és a tengert összekötő vasútvonalat. Vasút Ausztráliában! Meg kell adni, barátaim, ez valóban meglepő!

– Miért, Paganel? - kérdezte Glenarvan.

– Miért? Mert ez a kettő nem illik össze! Tudom én, hogy önök már hozzászoktak ahhoz, hogy távoli birtokokat gyarmatosítanak, tudom, hogy elektromos távíróvonalat vezetnek végig Új-Zélandon, és világkiállítást rendeznek; magától értetődő, hogy ezt is természetesnek találják! De ugyancsak megzavarja egy magamfajta francia fogalmait Ausztráliáról!

– Mert ön a múltba és nem a jelenbe tekint - felelte John Mangles.

– Lehet - mondta Paganel. - De a sivatagokon végigdohogó mozdonyok, a mimózák és az eukaliptuszfák lombjai közt gomolygó gőzfelhők, a sebes vonat elől menekülő hangyászsünök, csőrös emlősök, kazuárok; a három óra harmincas gyorsvonatra szálló bennszülöttek, akik Melbourne-ből Kynetonba, Castlemaine-be, Sandhurstbe vagy Echucába utaznak - mindezen csak az angolok vagy amerikaiak nem csodálkoznak! Az önök vasútjaival oda a puszták költészete!

– Mit számít, ha a haladás lép a helyébe! - felelte az őrnagy.

Éles fütty szakította félbe a vitát. Az utazók egy mérföldnyire sem voltak a vasútvonaltól. A délről jövő, lassan haladó mozdony éppen ott állt meg, ahol a szekér útja a vágányokat keresztezte.

Ez a vasútvonal, mint Paganel mondta, Victoria tartomány fővárosát kötötte össze a Murray-vel, Ausztrália legnagyobb folyójával. Ez a hatalmas folyam, melyet 1828-ban Stuart fedezett fel, az Ausztráliai-Alpokban ered; beleömlik a Lachlan és a Darling; végigvonul a Victoria tartomány egész északi határán, s Adelaide mellett az Encounter-öbölbe torkollik. Gazdag, termékeny vidékeken halad át, partjai mentén egyre több squatter telepszik le, részben mert a vasút kényelmes összeköttetést biztosít Melbourne-nel.

A vasút akkoriban százöt mérföldes úton, Melbourne és Sandhurst között, Kyneton és Castlemaine érintésével közlekedett. Az épülőben levő vasútvonal egészen a hetvenmérföldnyire lévő Echucáig, a Riverine-telepnek a Murray partján ez évben épült fővárosáig halad majd.

A 37. szélességi fok néhány mérföldnyire Castlemaine fölött szeli át a vasútvonalat, éppen a Murray számos mellékfolyóinak egyikén, a Luttonon átívelő Camden-hídnál.

Ayrton e felé a pont felé irányította a szekeret; a lovasok előrevágtattak egészen a Camden-hídig. Élénk kíváncsiság vonzotta oda őket.

A vasúti hídhoz ugyanis nagy tömeg igyekezett. A környező állomások lakói elhagyták házaikat, a pásztorok otthagyták nyájaikat, s ott tolongtak a sínek mentén. Mindenfelől ez a kiáltás hallatszott:

– A vasúthoz! A vasúthoz!

Nyilvánvalóan valami súlyos oka volt ennek az általános izgalomnak. Talán valami nagy szerencsétlenség.

Glenarvan megsarkantyúzta a lovát, s társaival együtt vágtatni kezdett. Néhány perc múlva a Camden-hídhoz ért. Ott aztán megértette a csoportosulás okát.

Rettenetes szerencsétlenség képe tárult elibük; nem összeütközés történt, hanem kisiklott és a mélybe zuhant a vonat; a baleset a legsúlyosabb amerikai vonatszerencsétlenségekre emlékeztetett. A vasúti híd alatt a folyó a mozdony és a kocsik roncsaival volt tele. Talán a híd szakadt le a vonat súlya alatt, talán a vonat siklott ki; a hat kocsi közül öt követte a mozdonyt a Lutton medrébe. Mindössze az utolsó kocsi menekült meg, összekötő lánca csodával határos módon elszakadt, így a mélységtől félölnyire megállt. Alant elfeketedett, meggörbült tengelyek, beszakadt oldalú vagonok, elgörbült sínek, elszenesedett talpfák szörnyű halmaza. A rázkódástól felrobbant kazán roppant távolságra repítette a kazánfal darabjait. Az alaktalan tárgyak e tömegéből lángnyelvek csaptak elő, s fekete füsttel keveredett gőz szállt fel. Az iszonyú zuhanást most még iszonyúbb tűz követi! Vérnyomok, szétszórt emberi tagok, megcsonkított, szénné égett testek mindenfele. Senki sem merte felbecsülni a roncsok alatt heverő áldozatok számát.

Glenarvan, Paganel, az őrnagy és Mangles a tömegbe vegyülve hallgatták a kommentárokat. Míg a mentési munkálatok folytak, valamennyien a katasztrófa okát találgatták.

– Leszakadt a híd - mondta az egyik.

– Leszakadt! - mondta a másik. - Hiszen ott áll a helyén! Elfelejtették összezárni! Így történt.

Ez a híd ugyanis forgóhíd volt; ha hajó közeledett, szétnyitották. Talán az őr követett el megbocsáthatatlan hanyagságot, és elfelejtette összezárni, s így a teljes sebességgel rohanó vonat talajt vesztett, s a Luttonba zuhant? Ez a feltevés erősen valószerűnek tűnt, mert a híd egyik fele a roncsok alatt hevert ugyan, de másik fele a túlsó oldalon sértetlenül függött láncain. Kétségtelen: az őr gondatlansága okozta a szerencsétlenséget.

A baleset éjszaka történt, s a 37-es számú gyorsvonatot érte, mely este tizenegy óra negyvenöt perckor indult el Melbourne-ből. Hajnali negyed négykor ért a Camden-hídhoz, ott érte a szerencsétlenség. Az utolsó kocsi utasai és alkalmazottai nyomban segítség után néztek, de a távíróvonal nem működött, oszlopai a földön hevertek. Három órába telt, míg a castlemaine-i hatóságok a baleset színhelyére értek. A mentés tehát csak reggel hat órakor kezdődött meg, Mitchellnek, a telep főfelügyelőjének irányításával. Előbb egy szakasz rendőr látott munkához, majd hamarosan squatterek érkeztek segítségükre - embereikkel együtt. Mindenekelőtt a romhalmazt rendkívüli gyorsasággal emésztő tüzet igyekeztek eloltani. A töltés oldalában néhány felismerhetetlen tetem hevert. Le kellett mondaniuk arról, hogy bárkit is élve kimentsenek ebből az olvasztókemencéből. A tűz gyorsan elvégezte pusztító munkáját. Az ismeretlen számú utasok közül mindössze tízen, az utolsó kocsi utasai maradtak életben. A vasútigazgatóság mozdonyt küldött értük, hogy visszavigye őket Castlemaine-be.

Glenarvan lord bemutatkozott a főfelügyelőnek, s beszédbe elegyedett vele meg a rendőrtiszttel. Ez utóbbi magas, szikár ember volt, rendíthetetlenül hidegvérű, s ha érző szíve volt is, ebből mit sem árultak el szenvtelen arcvonásai. Úgy állt a szerencsétlenség előtt, mint egy matematikus a megoldásra váró feladat előtt: megfejtésre törekedett, az ismeretlent akarta kideríteni. Így, mikor Glenarvan azt mondta: „Micsoda szerencsétlenség!”, nyugodtan így válaszolt:

– Ha csak az volna, uram.

– Csak?! - kiáltott fel döbbenten Glenarvan. - Mi lehet szörnyűbb egy ilyen szerencsétlenségnél?

– Ez bűntény! - felelte szenvtelenül a rendőrtiszt.

Glenarvan ahelyett, hogy a kifejezés oda nem illő voltán töprengett volna, kérdően Mitchell felé fordult.

– Igen, uram - felelte a főfelügyelő -, vizsgálatunk arra a bizonyosságra vezetett bennünket, hogy a szerencsétlenséget bűntény okozta. Az utolsó kocsit, a poggyászkocsit kifosztották. Az életben maradt utasokat öt-hat gonosztevőből álló banda megtámadta. Szándékosan hagyták nyitva a hidat, nem hanyagságból, s ha figyelembe vesszük, hogy az őr eltűnt, nyilvánvaló, hogy a nyomorult a rablók bűntársa volt.

A főfelügyelő okfejtésére a rendőrtiszt némán csóválta a fejét.

– Nem osztja a véleményemet? - kérdezte tőle Mitchell.

– Nem, ami az őr bűnrészességét illeti.

– Pedig ez a bűnrészesség - folytatta a főfelügyelő - bizonyíthatja, hogy a bűntényt a Murray vidékén kóborló bennszülöttek követték el. Az őr nélkül nem nyithatták ki a hidat, hiszen nem tudják, hogyan működik.

– Valóban - felelte a rendőrtiszt.

– Márpedig - tette hozzá Mitchell - egy hajós vallomása alapján, ki este tíz óra negyven perckor haladt át a Camden-híd alatt, bebizonyosodott, hogy a hajó áthaladása után a hidat szabályszerűen összezárták.

– Helyes.

– Az őr bűnrészességét tehát kétségtelennek találom.

A rendőrtiszt egyre csak a fejét csóválta.

– Eszerint - kérdezte tőle Glenarvan - ön nem hiszi, hogy a szerencsétlenség a bennszülöttek műve?

– Nem.

– Akkor hát kié?

Ebben a pillanatban hatalmas lárma támadt mintegy félmérföldnyire a folyó felsőbb partján. Gyorsan gyarapodó csoportosulás keletkezett, s hamarosan az állomáshoz ért. A csoport közepén két férfi egy holttestet cipelt. Az őr kihűlt tetemét. Tőr járta át szívét. A gyilkosok nyilvánvalóan azért cipelték a Camden-hídtól messzire, hogy a nyomozás kezdetén hamis nyomra tereljék a rendőrség gyanúját.

Ez a felfedezés teljesen a rendőrtiszt kétségeit igazolta. A bennszülötteknek semmi részük nem volt a merényletben.

– Olyan embereknek a műve ez - mondta -, akik már ismerik ezt a kis alkalmatosságot.

S azzal felmutatott egy pár kettős vaskarikából kovácsolt, önműködő zárral ellátott bilincset.

– Rövidesen alkalmam lesz rá, hogy újévi ajándékul ezzel a karpereccel lepjem meg őket.

– Az a gyanúja, hogy...

– Az „Őfensége hajóinak ingyenutasai” közül valók.

– Micsoda! Fegyencek! - kiáltott fel Paganel, aki ismerte ezt az ausztráliai gyarmatokon használatos képes kifejezést.

– Úgy tudtam - jegyezte meg Glenarvan -, hogy a volt fegyenceknek nincs joguk a Victoria tartományban tartózkodni!

– Nincsen rá joguk, de azért csak megteszik! Olykor megszöknek a fegyenctelepekről, s nem hiszem, hogy tévedek, ha azt mondom, ezek egyenesen Perthből jönnek. Hát majd visszatérnek, elhihetik nekem!

Mitchell egyetértően bólintott. Ebben a pillanatban a szekér a vasúti vágányhoz érkezett. Glenarvan meg akarta kímélni a nőket a Camden-híd szörnyűséges látványától. Elköszönt a főfelügyelőtől, s intett barátainak, hogy kövessék.

– Nem szakíthatjuk félbe az utunkat - mondta.

A szekérhez érve Glenarvan mindössze annyit mondott lady Helenának, hogy vasúti szerencsétlenség történt; arról nem szólt, hogy a katasztrófát bűntény idézte elő, s azt sem említette, hogy fegyencek garázdálkodnak a vidéken, erről csak Ayrtonnak beszélt. A kis csapat a híd fölött néhány száz ölnyire kelt át a vasúti pályán, majd folytatta útját az eddigi irányban, kelet felé.