A legrövidebb út.

A franczia partvidék eltünt a távol ködében, midőn Erik a társalgóban összehivta három barátját, hogy velök valami fontos ügyben tanácskozzék.

– Éretten megfontoltam mindazt, a mi velünk történt, a mióta a stockholmi kikötőt elhagytuk. Arra az eredményre jutottam, hogy még nem számoltunk le azzal a titkos ellenséggel, a ki a Sein-szigetnél romlásba akart mindnyájunkat dönteni. Valószinűleg ott ólálkodik reánk a Gibraltári szorosban, vagy Malta-szigeténél, esetleg egyebütt. Mindazonáltal eljuthatunk a Behring-szorosba, de csak nyár derekán, mikor az északi Jeges-tenger hajózható.

– Én is így vélekedem - jegyzé meg Bredejord. - Nem akarlak téged szándékodról lebeszélni, édes fiam, de megjegyzem, hogy háromszor akkora sebességgel kellene utunkat folytatnunk, mint eddig, hogy a kellő időben megérkezzünk a Behring-szorosba.

– Én is azt hiszem - szólalt meg a doktor.

Malárius bólintott a fejével, mintegy jelezve, hogy ő sem vélekedik máskép.

– Helyes - viszonzá Erik, - ha ugyan a kijelölt útirányt akarjuk megtartani.

– Már pedig meg kell tartanunk, ez kötelesség; avagy, ha látjuk, hogy hiába való minden fáradozásunk, egyszerűen visszatérünk Stockholmba. Te, fiam, megtettél mindent, a mi tőled kitelt; büszkén bevallom, hogy derekasan megfeleltél hivatásodnak.

– Köszönöm ezeket az elismerő szavakat - mondá mosolyogva Erik, - de nem fogadhatom el, mert nem szolgáltam reá... Nem! Nekem eszem ágában sincs, hogy visszatérjünk Stockholmba, ezt az expedicziót diadalra kell juttatnunk, mert bizony módunkban van. Mindenekelőtt ki kell a titkos cselszövény útjából térnünk, hogy meghiusíthassuk.

– Kitérni az útjából, de miként? - kérdé csodálkozva a doktor. - Hiszen ezzel még nagyobb akadályt gördítenénk utunkba? A kijelölt út a legbiztosabban czélra vezető. A Közép-tengeren és a Suez-csatornán át három hónap alatt eljuthatunk a Behring-szorosba, de a Jóremény-fokot megkerülni, s úgy törekedni a Behring-szorosba: ahhoz legalább is öt-hat hónap kellene.

– Más utunk is van, hogy Tudor Brown alávaló mesterkedéseit kikerüljük, sőt utunkat is megrövidítsük - felelé Erik nagynyugodtan.

– Más út? - kiáltott fel Schwaryencrona - hitemre, más utat nem ismerek... Ha ugyan nem a Panama-szorosra gondolsz,... de ha jól tudom, hajók ott még nem közlekednek, s bizonyára még sok idő eltelik, míg közlekedhetnek.

– Sem a Jóremény-fokára, sem a Panama-szorosra nem gondolok - viszonzá az Alaska ifjú kapitánya. - Az a tengeri út, melyen három hónap alatt a Behring-szorosba juthatunk: az éjszaki Jeges-tenger, vagyis az északnyugati átjáró.

Erik e merész szavainak hallatára barátai csaknem sóbálvánnyá váltak. Az ifjú kapitány nyugodtan folytatá:

– Az északnyugati átjáróról ma már komolyan beszélhetünk, nem mint hajdanán; nem réme az immár a hajósoknak. Tényleg megvan, s évente nyolcz-tíz hétig nyitva áll minden hajó előtt. A kitűnő tengeri térképeken pontosan meg van jelölve, s a czethalászok járják is javában. Igaz ugyan, hogy az Atlanti óczeánról nem mennek ezen az úton a hajók a Csendes-óczeánba, de minthogy jól tudjuk, hogy egyéb úton nem juthatunk a Behring-szorosba, s minthogy épen abban az időben érkezünk oda, mikor a vizi út akadálytalan: nos, hát tegyük meg! Kötelességünk is, hogy ezt az utat válasszuk, mert megbizóink a Behring-szorosba küldöttek, nekünk tehát oda bármi úton-módon el kell jutnunk. Ha az Alaska csak meleg égövi útra volna felszerelve, akkor joggal riadhatnánk vissza ettől az úttól, senki azt tőlünk zokon nem vehetné, de a sarkvidéki útra szánt Alaská-nak habozni egy pillanatig sem szabad... A mi engem illet, ime kijelentem, hogy talán visszatérnék Stockholmba a nélkül, hogy Nordenskioldot láttam volna, de soha vissza nem térnék, ha mindent el nem követtem volna, hogy a «Végá»-t feltaláljam!

Ezek az érvek olyan meggyőzőek voltak, hogy megczáfolni senki sem tudta. Mit is mondhattak volna a doktor, Bredejord és Malárius? Belátták, hogy az új terv megvalósítása szerfölött nehéz, de talán mégis megvalósítható, ellenben a másik úton biztos pusztulás vár reájok. Azt is belátták, hogy sokkal dicsőbb dolog neki menni a küzdelmes útnak, mint szégyenszemre fele útról visszatérni Stockholmba.

– Én részemről nem hozatok fel semmit érveid ellen, fiam, - szólalt meg a doktor hosszabb gondolkodás után. - Csak a szén miatt aggódom, honnan kerítünk ott a sarkvidéken szenet? Mert e nélkül kárba veszne ott minden fáradozásunk. Ugyancsak elszalaszthatnók könnyen a kellő időt, mikor az északnyugati átjárón hajók közlekedhetnek.

– Erről az egyetlen nehézségről is gondolkodtam - viszonzá Erik, - egyáltalában nem legyőzhetetlen. A helyett, hogy a Gibraltári szorosban, vagy Maltában kötnénk ki, hol reánk a pusztulás vár, útba ejtjük Londont. Ott a kábelsürgönyön megrendelünk Montréal-ban egy hajó szenet, melyet haladéktalanul indítsanak útnak a Baffin-öbölbe, ott várjon az reánk. Ugyancsak táviratilag egy másik hajórakomány szenet rendelünk meg San-Franciscóban, azt küldjék a Behring-szorosba. Míg mi odaérünk, mindkét hajószállítmány kényelmesen ott lehet, van idő reá elég, mert a Baffin-öbölben május végén, a Behring-szorosban junius végén ha lehet az Alaska... Szóval nekünk csak arra legyen gondunk, hogy az átjárót valahogy megtaláljuk, hogy azon keresztül vergődhessünk. Ha járhatónak találjuk, átjutunk, ha nem, akkor visszatérünk... Az a biztos tudat meg fog nyugtatni, hogy mindent elkövettünk, a mi tőlünk kitelt.

– Igazad van, fiam! - kiáltott fel Malárius, - a te érveid ellen nem lehet küzdeni.

– Csak lassan!... lassan! - veté közbe Bredejord. - Ne hamarkodjuk el a dolgot. Nekem volna ellenvetésem. Kedves Erikem, mit gondolsz, nem lesz veszélyes, ha az Alaska Londonban köt ki; a hajó megérkezését a lapok közhirré tennék, a tengeralatti táviró elvinné a hirt tovább, fülébe juthatna Tudor Brownnak... Ő aztán megtudná, hogy utunk irányát megváltoztattuk... Vajjon nem tenne róla, hogy újra utunkba álljon valahol?... Hátha megakadályozná, hogy a szénrakomány ne érkezhessék meg a kellő időben a kijelölt helyre? Már pedig szén nélkül ugyan mihez fognánk?

– Igaz, a dolgot minden oldalról alaposan meg kell vitatnunk... Nem megyünk Londonba, hanem Lissabonba. Ott közülünk valaki partra száll, Madridba siet, s Madridból rendeli meg a két hajó szenet. Nem mondja meg, hogy kinek és minő czélra kell. Hadd várjanak a kijelölt helyeken, s csak annak adják át, a ki egy bizonyos jelszóval kéri.

– Pompás! Igy már Tudor Brown nem jöhet a nyomunkba - jegyzé meg a doktor.

– Azaz, hogy az én nyomomba, nemde, ezt akarta mondani? - mondá Erik; - mert remélem, önök csak nem jönnek velem az északi jég-tengerre?

– No hiszen, még csak az kellene! - kiáltott fel a doktor. - Majd megijedünk attól a gaz Tudor Browntól.

– De mi sem! - kiálták Bredejord és Malárius.

Az ifjú kapitány kérte őket, hogy térjenek vissza Stockholmba, festette, hogy minő veszedelmes út vár rájok azon a zord vidéken; de hát hiába való volt minden fáradsága. Barátai nem tágítottak, meg akarták vele osztani a jót és rosszat, aminthogy eddig megosztották. Különben is az Alaska mindennel jól fel volt szerelve, a hideghez pedig a svédek és norvégek eléggé hozzá voltak szokva.

Szóval Eriknek be kellett adni a derekát. A hajó legénysége készséggel követte fiatal kapitányát a másik úton is.

Az Alaska április 2-dikán Lisszabonba érkezett. Váratlanul jött, a portugal újságoknak idejök sem volt, hogy megérkezését közhirré tegyék. Bredejord Madridba sietett, s a két előkelő montreali meg san-franciscoi czégnél megrendelte a két rakomány szenet. A jelszó, melylyel a szenet majd átveszik, a«Cynthia» hajótöröttjének a jelszava lészen: Semper idem.

Bredejord mindent ügyesen elintézett, s április 9-dikén újra az Alaska fedélzetén volt. A hajó nyomban elhagyta a kikötőt.

Ápr. 25-én szerencsésen megérkeztek Montréalba.

Szénnel megrakodtak, s minekutána megtudakolták, hogy a szállítás rendben van, 29-dikén felszedte az Alaska a horgonyt. Május 10-én Grönlandnak egyik kikötőjébe: Goldhavenba érkeztek.

Erik jól tudta, hogy ebben az időtájban még gondolni sem lehet arra, hogy az északnyugati tengeri átjárón keresztül mehessenek hajóval. De azt tudta biztosan, hogy talál olyan térképet, mely tökéletesen megbízható. Továbbá vett 12 szánhúzásra alkalmas és betanított grönlandi kutyát, ha esetleg szánokon kellene tovább folytatniok az utat.

A goldhaveni kikötőben tíz napig vesztegelt az Alaska; aztán neki vágott a Davis-szoroson átjutva a sarktengernek.

Május 28-dikán pillantottak meg először úszó jégtömböket a tengerben. 70°15’ északi szélesség alatt volt. A hajó útját nem állotta el semmi, a jégtömbök elsiklottak mellette, veszélytől egyáltalában nem kellett tartaniok.

Sajátságos egy új világ volt ez rájok nézve, mintha a körülöttük levő tárgyak mind színtelenek és a szó igaz értelmében testnélkül valók lettek volna. Éjjel az Alaska árboczkosarából a tenger tükrére vetődő villamos fény fantasztikus, bűvös világításban tüntette fel a sarktenger úszó jégtömbjeit, az ide-oda csapkodó hullámok mint vérvörös kigyók tekergőztek...

Majd a jégtömbök, a mint a Baffin-öbölbe érkeztek, mind nagyobbakká váltak, valóságos hegyek tüntek fel csupa jégből minden irányban; fel-felbukkantak, rettentő zuhanással összetördelőztek, s minduntalan megváltozott az alakjuk... A víz örvényzett, nyaldosta fehér tajtékos nyelvével a jégdarabokat... A tengeri madarak ezrei riadtak fel, s fülsiketítő lármát csapva seregestül szálltak a hajó árboczai felett.

Eriknek ugyancsak éber figyelemmel kellett kisérnie az árboczkosárból minduntalan a tengert, hogy a jéghegyek útjából a kellő időben elterelje az *Alaská*t, mert ezek a jéghegyek néha bámulatos sebességgel úsznak a hullámok hátán, sodorja őket a tenger árja, s jaj annak a hajónak, melyre egy-egy őrzetlen pillanatban reázúdulnak. Menthetetlenül eltemeti, vagy izzé-porrá zúzza, ha esetleg két jéghegy csap rá két oldalról.

E minduntalan megújuló veszélyes helyzetben legalább a tenger árja segítette hathatósan az *Alaská*t, mert mintegy szárnyakat kölcsönzött neki, s néha szédítő sebességgel ragadta előre. Viszont volt nap, mikor alig másfél tengeri mértfölddel haladhattak előre a minduntalan előbukkanó jéghegyek útvesztőjébe sodródva.

Végre junius 11-dikén a Lancaster-szoros bejárójánál horgonyt vetett az Alaska. Erik eleinte azt hitte, hogy ott még várakozni kell, míg a tenger szinéről eltakarodik a jég, de szerencsére nem volt már befagyva. Nem sokáig tanakodott, hanem merészen neki vágott...

Nehéz volt az út, mert tovább jutva mind sűrűbben úszkáltak a jéghegyek a tengeren, de az Alaska éber kapitánya gondoskodott arról, hogy a kellő időben kikerüljék. 17-dikén a Bordow-szorosba, 19-dikén a Mellville-Soundhoz érkezett.

Ezen túl nem mehetett, köröskörül jégpánczél borította a tengert. A legénység eljárt fókavadászatra, Malárius mester buzgón gyűjtögette a sarkvidék füveit, ha mit talált; csak Erik nem nyugodott meg. Törte a fejét, hogy mi módon vághatná magát keresztül hajójával. Gondosan megvizsgálta a környéket, behasíttatott a jégbe, hogy vastagságát megmérje, aztán merész terv fogamzott meg az agyában.

Hétezer lépésnyire csatornát vésetett a jégtáblába, háromszáz-háromszáz méter távolságban guttaperchával kibélelt aknát furatott, s mindenikbe egy kiló dynamitot tett; sodrony-vezetéket húzott végig, s ezt egy villamos teleppel kötötte össze. Mikor minden rendben volt, felrobbantotta a jeget...

Minő rettenetes, eget-földet rázó mennydörgés volt az! Hogy recsegett-ropogott, egymásra tornyosult, millió szilánkba tördelőzött a rengeteg jégpánczél...

Hanem a vakmerő terv jól ütött ki... Másnap az út nyitva állott. Az Alaska kapitánya azt mondta:

– Előre!

Julius 14-dikén a Behring-szorosban voltak. A San-Franciscóból odarendelt hajó már várt az *Alaská*ra.

Erik a csolnakot leeresztette és sietett a hajóhoz.

– Semper idem, - mondá a hajó-őrnek.

– Lisszabon, - felelé a yankee.

– Régóta vár a hajó reánk?

– Öt hete. Az ön táviratának kézhezvétele után egy hónappal indultunk el San-Franciscóból.

– Mi hir Nordenskioldról?

– San-Franciscóban nem tudnak róla semmi bizonyosat. Mióta itt veszteglünk, beszéltem néhány czethalászszal. Azok azt mondták, hogy egy európai hajó körülbelül kilencz-tíz hónapja ott rekedt a fok nyugati oldalán a jég közé. Azt hiszik, hogy a «Véga»...

– Igazán? - kiáltott fel Erik kimondhatatlan örömmel. - S ön nem látta, hogy a szoroson áthaladt azóta?

– Biztosan tudom, hogy nem. Öt hét óta nem ment el egyetlen hajó sem errefelé a nélkül, hogy ne beszélhettem volna a kapitányával.

– Hála Istennek! Nem küzködtünk tehát hiába!... Megtaláljuk Nordenskioldot!

– Nem ön az egyedüli, a ki őt keresi - felelé a yankee gúnyos mosolylyal. - Egy amerikai yacht már megelőzte; három nappal ezelőtt ment erre elé, s Nordenskiold felől tudakozódott.

– Amerikai yacht? - kérdé Erik csodálkozva.

– Úgy van; az Albatros, Tudor Brown a kapitánya, Vancouverből jött. Megmondtam neki, a mit tudtam, s nyomban a Serdze-Kamen-fok felé vette útját.