Gyomraink legnagyobb örömére végre elérkezett az evés ideje.

Egy domb alján pihentünk, egy hatalmas tölgy árnyékában. A fegyvereket és a - sajnos - még üres vadásztarsolyokat félretettük. Aztán megreggeliztünk, hogy a virradat óta oly haszontalanul elfecsérelt erőinket kissé pótoljuk.

Szomoru lakmározás!

Ugyanannyi szemrehányás, mint a hány falat! Szörnyü egy világ!... Szépen rendezett és gondozott terület! A vadorzók elpusztitják, tönkreteszik! A gazemberek mindegyikét más-más fára kellene felakasztani és táblát kellene a mellükre akasztani, hogy gyalázatuk nyilvánvalóvá legyen... A vadászat lehetetlenné vált!... Két év mulva már nyoma sem lesz itt a vadnak... Nem lehetne a vadászatot végkép eltiltani?... Igen... Nem!... És igy hangzott végig a vadászok szomoru litániája, kik semmitsem lőttek.

Aztán ujra kitört a harcz Pontcloué és Matifat közt a fél fogoly miatt, melyet mindegyikük egészen igényelt magának.

A többiek belevegyültek a vitába... féltem, hogy még tettlegességre vetemednek.

Egy órával később ujra elindultunk, megedzve, »felöntözve«, mint itt mondani szokás. A tulajdonképeni ebéd előtt talán szerencsésebbek leszünk! Melyik igaz vadász az Urban nem remél mindvégig egy kicsit, a mikor a »foglyok« hivását hallja, a mikor azok egymást csalogatják, hogy együtt töltsék az éjet.

Ujból uton voltunk tehát.

A kutyák, majdnem ép oly rossz kedvben, mint mi, előttünk tipegtek. Uraik utánuk mentek és olyan szitkokkal káromkodtak, melyek az angol tengerészet parancsszavaihoz hasonlitottak.

Én habozva követtem őket. Már sántulni kezdtem. Bármily üres volt is a tarsóm, mégis nyomta a veséimet. Igazán hihetetlen sulylyal biró fegyveremet czipelve, sajnálkozással gondoltam sétabotomra. A lőportartót, a sörétzacskót, mind e nehéz tárgyakat legszivesebben valamelyik parasztkölyöknek adtam volna oda, kik gunyolódva futottak utánam és azt kérdezték, hogy hány »apró marhát« fojtottam már agyon. Csak csupa önzésből nem mertem odaadni.

Igy mult el két óra, két halálosan hosszu óra. Jó tizenöt kilométert jártunk már eddigelé. Egy dologgal mindinkább tisztában voltam, ebből az átkozott kirándulásból inkább bénaságot szerzek magamnak, mint egy tuczat foglyot.

De ni, miféle zaj az, mely engem ismét felriaszt?

Most tényleg fogolyfalka repült fel az egyik bokorból. Általános lövöldözés! Tetszés szerinti durrogatás! Legalább is tizenöt lövés hangzott fel, az enyémet beleszámitva.

Most nagy kiáltás hallik a lőporfüstből! Odatekintek. E pillanatban egy arcz tünik fel a bokorból. Paraszt volt, de oly nagyon megdagadt jobb pofával, mintha óriás diót tartana a szájában.

– Szép dolog! Baleset! kiáltott Bretignot.

– No még csak ez kellett nekem! jegyzé meg Duvauchelle.

Ebből állott mindaz, a mit ez a büntett »az előre megfontolt szándék nélkül való verekedés és megsebesités«, mint a büntető törvény mondja, bennük felidézett. És ez emberek, kiknek szivük sincs a keblükben, kutyáik elé futottak, melyek két, csak megsebzett fürjet hoztak és aztán czipőik sarkával adták meg a szárnyasoknak a kegyelemrugást! Én ugyanannyi rugást kivánok nekik, ha egyszer szükségük lenne rá!

A bennszülött azalatt még mindig ott állt, vastagon feldagadt pofával, de beszélni nem tudott.

Bretignot és a többiek ép most tértek vissza.

– No, mi baja e derék embernek? kérdé Maximon pártfogó hangon.

– Az ördögbe is, sörét van az arczában, feleltem én.

– Óh, ez nem baj! vélekedett Duvauchelle, épenséggel nem baj.

– De... mégis... igen... hebegett a paraszt, ki iszonyu torzításokkal igyekezett sebét fontosabbá, komolyabbá tenni.

– Ki volt az az ügyetlen, a ki ezt a szegény ördögöt meglőtte? kérdé Bretignot, kinek fürkésző tekintete legvégül rajtam akadt meg.

– Ön nem lőtt? fordult Maximon hozzám.

– De igen, lőttem, ép úgy, mint a többiek.

– Úgy hát megvan oldva a kérdés! jegyzé meg Duvauchelle.

– Ön ép oly ügyetlen vadász, mint I. Napoleon, mondá Pontcloué, ki a császárságot gyülölte.

– Én?... én? ... kiáltám.

– Senki más nem lehetett, csak ön, mondá Bretignot szigoruan.

– Úgy van! Ez az úr nagyon veszélyes ember! szólalt meg Matifat.

– És a ki ennyire kezdő, tette hozzá Pontcloué, vissza kell utasitani minden meghivást, származzék ez bárhonnan és bárkitől is!

Ezzel mindhárman tovább mentek.

Megértettem... a sebesültet az én költségemre és veszélyemre hagyták.

Véget vetettem a dolognak, kivettem erszényemet, tiz francot adtam a derék parasztnak, a mire a jobb arcza azonnal lelohadt. Bizonyára lenyelte a diót.

– Jobban van? kérdém részvéttel.

– Ó igen... egy kicsit... most megint itt kezdődik! mondá és most a bal arczát fujta fel.

– Ó nem, mondám, nem, ez egyszer az egyik félarcz is elég lesz!

És azzal én is tovább haladtam utamon.