A meghatározott napon, a felvonulás előestéjén, megjelentem a Bretignot által kijelölt találkozási helyen, a Perigord-téren. Ott - a kutyákat nem számitva - mint nyolczadik szálltam be a dilizsánczba.

Bretignot és vadásztársai - én még nem mertem magamat közéjük számitani - pompásan festettek hagyományos jelmezeikben. Kifogástalan példányok és szép látványt nyujtók; némelyek a bekövetkező nap várásában komolyak, mások jókedvüek és fecsegők, mialatt - persze szájukkal - Herrisart egész vadállományát elpusztitották.

Picardia fővárosának legalább féltuczat leghiresebb golyószórója került össze. Birtokosaikat alig ismertem. Bretignot a legnagyobb formaságok figyelembevételével mutatott be.

Ott volt első sorban Maximon, egy hosszu, rideg ember, rendes életkörülmények közt a legszelidebb ficzkó, de valóságos tigris, ha puskát foghatott a hóna alá - egyike ama vadászoknak, kikről azt mondják, hogy inkább a mellettük álló hajtót puffantják le, mintsem üres tarsolylyal térjenek haza. Ő, Maximon, nem beszélt semmit, fontos gondolatokba volt elmerülve.

E nevezetes személyiség mellett egy bizonyos Duvauchelle ült.

Mily ellentét!

Duvauchelle kicsiny, vastag, ötvenöt és hatvan év között, oly süket, hogy saját puskája lövését is alig hallaná, de azért a legmakacsabb módon mégis magának igényli az összes kétes lövéseket. Igy már sokszor megtették vele, hogy egy vaktöltésü fegyverrel lövették egy döglött nyulra - a mi egyike ama vadásztréfáknak, melyek felett minden társaságban és minden Table d'hôte-nál hat hónapig nevetnek az emberek.

El kellett türnöm Matifat préserejü kézszoritását is, a ki nagy elbeszélője a legkétségesebb hőstetteknek. Sohasem beszélt egyébről, de mily lelkesedéssel, mily képletesen tette azt! A fürj kiáltását, a kutya ugatását, a puska ropogását - mindezt egyaránt alkalmazta. »Pang! Pang! Pang!« Három »Pang« egy kétcsövü puskából! - Hát még a kisérő mozdulatok? - Az egyik keze ide-oda tévelyeg, hogy a vadnak futását jelezze; lábai, melyek egymás felé hajolnak, mig a háta meggörbül, hogy biztosabban czélozhasson, bal karja, mely előre nyulik, mig a jobb kar melléhez huzódik, hogy a fegyver helyzetét tegye érthetőbbé! Ó jaj, a tollas és szőrös vadak csak ugy fetrengenek! Hány nyulat ejtett ő már el futásközben! - A sarokban, a hol meghuzódtam, egy ily kézzelfogható mutatványnyal majd agyonfojtott.

Hát még, a mikor Matifat az ő Pontcloué barátjával beszél! Egy kéznek két ujját képviselik. De azért a legbarátságtalanabb kifejezéseket vagdalják egymás arczába, a mint az egyik a másiknak az utjába kerül.

– Hogy én milyen nyulakat puffantottam le a mult évben, mondá Matifat, mialatt a rozoga szekér a Herissart felé vezető uton döczögött tova, igen, hogy én miféle nyulakat ejtettem el, azt számokkal ki sem lehetne fejezni.

– Igen, igen, szóról-szóra az én esetem, gondoltam magamban.

– És én, Matifat, felelt Pontcloué. Emlékszel még a legutóbbi aryveuvei hajtóvadászatra? Ihaja, ott voltak aztán a foglyok!

– Még én mindig csak az elsőt látom, mely oly szerencsés volt, hogy az én puskám elé került.

– És én a másodikat, melynek tollait oly alaposan lefujtam a testéről, hogy csak a tiszta bőre maradt meg csontjain.

– Hát az, melyet az én Partout kutyám meg nem találhatott az árokban, a hová menthetetlenül beleesett!

– Hát az, melyre én száz lépésről voltam szerencsés lőhetni és melyet mégis kétségkivül eltaláltam!

– Hát az a másik, melyet az én két lövésemmel a luczernában puffantottam le, de a melyet a kutyám felfalt!

– Hát az a raj, mely ép felrepült, a mikor ujra töltöttem fegyveremet! Brr! Brr! Ó, az volt a vadászat, uraim, az volt a vadászat!

Mindebből tulajdonkép csak azt értettem ki tisztára, hogy Pontcloué és Matifat összes foglyaiból egyetlenegy sem vándorolt az ő tarsolyukba. De nem mertem ezt kimondani, mert természetemnél fogva félénk vagyok oly emberekkel szemben, kik valamihez többet értenek, mint én. És mégis, ha csak arról volt szó, hogy egy vadat ne találjak el, - igazán, e téren ép annyit végezhettem volna!

A többi vadászok neveit már elfelejtettem, ha nem tévedek, az egyiket Baccara gunynéven ismerték, mert ő a vadászaton »mindig lőtt és sohasem talált.«

Nos, ki tudja, nem-e szerzem meg én is ezt a diszes melléknevet? Nem, még sem! A becsvágy ösztönzött. Igazán vágyva vártam már a másnapot.