Mi történt Joeval, míg őt ura hiába kereste?

Amint a tóba leugrott és a felszínre visszakerült, első gondolata volt föltekinteni a levegőbe; látta a Victoriát, amint az már magasan szállt a tó felett és még egyre emelkedik. Lassan kisebb meg kisebb lett és egyszerre északi széltől megkapatva, eltűnt észak felé. Ura, barátai, meg voltak mentve.

– Valóban szerencse, - mondá magában - hogy az a gondolatom támadt, levetni magamat a tóba; mert bizonyára Kennedynek is az jöhetett volna eszébe és ő sem késett volna úgy tenni, mint én; mert természetes dolog, hogy egynek föl kell magát áldozni kettőért; ez olyan, mint kétszer kettő négy.

E tekintetben tehát tisztában lévén, Joe elkezdett magára is gondolni; ott volt egy rengeteg tó közepén, körülvéve ismeretlen és aligha nem vad népségektől. Eggyel több oka volt, hogy másra nem számítva, csak magára, vágja magát keresztül; - ettől tehát meg nem ijedt.

Mielőtt a ragadozó madarak támadtak volna, a melyek szerinte valóban úgy viselték magokat, mint igazi saskeselyűk, úgy emlékezett, hogy látott egy szigetet a láthatáron; elhatározta tehát, hogy arra felé tart és miután terhesebb ruháit levetette, elkezdé produkálni összes úszási tempóit, amit csak tudott. Egy öt-hat mérföldes vízi séta nem hozta őt zavarba és így, amint a tó közepén volt, nem gondolt másra, mint vigan és egyenesen úszni célja felé.

A távolság, mely őt a szigettől elválasztá, másfél óra alatt becsületesen megfogyott.

De amint a föld felé közeledék, egy gondolat villant fel elméjében, amelytől többé nem bírt szabadulni. Tudta, hogy a tó partjai tele vannak óriási alligátorokkal és ismerte ezen állatok falánkságát.

Bármennyire a vériben volt, hogy mindent e világon természetesnek találjon, mégis bizonyos borzongást kezdett érezni magában; tartott tőle, hogy a fehér hús különösen inyére találna lenni a krokodilusoknak és csak óvatosan és körültekintgetve haladott előre. Már csak mintegy húsz lökésnyire volt az árnyas fákkal borított parttól, mikor egyszerre átható pézsmaillat ütötte meg az orrát.

– Éppen amint gondoltam, - mondá magában - itt van már a kaimán nem messze.

Hirtelen lebukott, de nem elég hamar arra, hogy elkerülje az érintkezést egy óriási testtel, melynek pikkelyes bőre, amint mellette elment, őt horzsolta; azt hitte, hogy veszve van és kétségbeesett gyorsasággal úszni kezdett, felbukott a felszínre, lélekzetet vett és ismét eltűnt. Így állt ki vagy egy negyedórát folytonos aggodalomban, melyet egész bölcselkedése sem tudott leküzdeni és mintha hallotta volna a háta megett a szörnyű állkapocs összecsapódását, amint az utána kapkod. Úszott csendesen a víz alatt, amily halkan csak lehetett, amint egyszerre érzé, hogy megragadják; előbb a karján, utóbb a derekán.

Szegény Joe! még egyszer urára gondolt utoljára és kétségbeesetten védte magát; de érzé, hogy nem a tó feneke felé húzzák, ahol a krokodilusok szokták elfogyasztani prédájokat, hanem a víz színe felé.

Alig bírt már lélekzetet venni és felnyitva szemeit, két ébenfa feketeségű négert látott maga mellett; ez a két afrikai erősen fogta őt és különös kiáltásokat hallatott.

– No lám, - kiáltá Joe elámulva - kaimánok helyett négerek! no, azt sem bánom. De hát hogy mernek ezek a lurkók itt fürdőzni?

Joe nem tudta, hogy a Csad-tó körül lakó, mint a legtöbb néger, minden baj nélkül bujik az alligátorok közé; a nélkül, hogy sokat gondolna azok jelenlétével; e tó hüllői pedig éppen arról nevezetesek, hogy nem támadnak meg senkit.

De vajjon nem jutott-e így Joe az esőről az eresz alá? legalább be akarta várni, mi lesz? és miután úgysem tehetett mást, hagyta magát a partra vezetni, a nélkül, hogy legkisebb félelmet mutatott volna.

– Valószínű, - mondá magában - hogy ezek az emberek látták a Victoriát, amint az, mint valami légi szörny seperte a tó felületét, bizonyára tanui voltak a távolból az én leesésemnek és nem lehetetlen, hogy azt hiszik, hogy az égből pottyantam alá; - no hát csak higyjék!

Ennyire volt Joe az ő gondolataival, midőn egy ordító tömeg közepette, melyben minden kor, minden nem, csak éppen nem minden szín volt képviselve, partra lépett. A biddiomák egy törzse volt az, mely kiváló feketeséggel dicsekedett. Nem is kellett neki valami nagyon restelkedni öltözetének hiányossága miatt, mert az ottani legutolsó divat szerint még nagyon is túlságosan volt felöltözve.

De még mielőtt ráért volna tisztába jönni helyzetével, nem érthette félre, hogy itt imádással járulnak elébe. Ez kissé megnyugtatta őt, ámbár a kazéi eset azonnal eszébe jutott.

– Már előre érzem, hogy belőlem isten lesz, a holdnak valamelyik fiacskája! Nem bánom, ez a mesterség nem rosszabb másnál, főkép, ha nincs miben válogatni. A fődolog időt nyerni. Ha a Victoria visszatér, új hivatalomnál fogva majd részesítem imádóimat az én csodálatos mennybemenetelemnek látványosságában.

Míg Joe így okoskodott, a néptömeg egészen körülvette őt, arcra borultak előtte, ordítoztak, majd meg is tapogatták és bizalmasak lettek irányában; de arra is gondoltak, hogy megkínálják ünnepi lakomával, mely aludttejből állott mézbe főtt rizzsel keverve. A derék Joe mindenből kivette a maga részét; tehát hozzálátott ehhez a pompás lakomához is és legalább némi fogalmat nyujtott imádóinak arról, hogy szoktak az istenek különös alkalmakkor falatozni.

Mikor az este elérkezett, a sziget varázslói Joet illedelmesen kézen fogták és egy kunyhóhoz vezették, mely mindenféle talizmánokkal volt teleaggatva; mielőtt Joe abba belépett, nem egy nyugtalan tekintetet vetett a sok embercsonthalmazra, mely e szent helyet körülvette, mikor pedig már bent volt a kunyhóban, bőven ráért helyzete felől gondolkozni.

Este és az éj egy részében ünnepi énekeket hallott, ezeket valami dobfélével és ócska vasak összecsörömpölésével kísérve, amely zene az afrikai füleknek kétségkívül igen szép lehetett; az erős karban véghezvitt ordítások mellé azután táncot jártak a szent kunyhó körül, mindenféle bakugrások és arcfintorgatásokkal tarkítva.

Joe mind láthatta ezt a cécót a nádból és sárból épült kunyhó hasadékain keresztül; és lehet, más viszonyok között nem adta volna egy vak lóért ezeket a szent szertartásokat; de lelkét csakhamar leverő gondolatok foglalták el. Bármennyire szokása volt, mindent jó oldaláról tekinteni, mégis szomorú és leverőnek találta elhagyatva lenni ezen a vad vidéken egy ilyen nép között. Nem sok utazó látta viszont hazáját azok közül, akik ezen vidékig elkalandozni merészkedtek. De másrészt bízhatott-e azon imádás tartósságában, melynek most tárgya volt? Nagy oka volt hinni, hogy minden nagyság hiába való e világon! Sőt az is jutott eszébe, hogy azt, akit nagyon imádnak ezen a vidéken, tán mindjárt meg is eszik!

Ezen kilátások dacára, néhány órai gondolkodás után a fáradtság erőt vett sötét gondolatain és Joe csendes álomba merült, mely bizonyára elhúzódott volna virradtig, ha az alvót valami váratlan nedvesség fel nem ébresztette volna.

A nedvességből nemsokára víz lett, még pedig egyre emelkedő, úgy, hogy Joe csakhamar kötésig állott a vízben.

– Hát ez micsoda? - mondá - talán árvíz vagy felhőszakadás! valami új halálnem ezen négereknél. No, már csak be nem várom, míg a fejem búbjáig ér!

Ezt mondván, öklével áttörte a vékony nádfalat és hol volt? - a tó kellő közepén. A szigetnek se híre, se hamva. Elsüllyedt az éjjel! Helyén ott volt a Csad-tó rengeteg víztükre.

– Szomorú ország ez a földbirtokosoknak! - mondá Joe és ismét vigan hozzálátott az úszkáláshoz.

A Csad-tó környékén elég gyakran előforduló tünemény szabadította meg a derék fiút; nem egy sziget enyészik el ilyen formán, amely pedig sziklaszilárdnak látszott és nem egyszer kellett a parti lakóknak fölszedni a szerencsétleneket, akik a veszedelemből megmenekültek.

Joe nem tudta e különös dolgot, de nem késett abból azonnal a lehető hasznot meríteni. Nemsokára megpillantott egy vizen uszkáló magános csónakot és utána úszott. Egy felette görcsös fatörzs volt az, durván kivájva. Szerencsére benne feküdt két evező is és Joe egy meglehetős gyors áramlatra bukkanva, csakhamar vigan hasította a tó vizét.

– Tájékozzuk magunkat - mondá. - A sarkcsillag, mely becsületesen folytatja mesterségét és híven megmutatja mindenkinek, merre van észak, majd segít nekem is.

Megnyugvással vette észre, hogy az áramlat őt a tó északi partja felé sodorja és ő nem is bánta.

Reggel hét óra felé tüskés náddal borított parthoz ért, mely nem igen volt ugyan valami jóval biztató a leghiggadtabb bölcsész előtt sem; de egy fa emelkedett ki a többi közül, mely lombjai és ágaival biztos nyughelyül kínálkozott. Joe nagyobb biztonság kedvéért felmászott a fára és ott várta, nem sokat aludva, a hajnal első sugarait.

Az egyenlítői vidéken szokásos gyorsasággal egyszerre megvirradt. Joe egy tekintetet vetett a fára, mely neki az éjen át oltalmat adott és elég váratlan látvány ijesztette meg őt. E fának ágai a szó legszorosabb értelmében borítva voltak kígyók és chamäleonokkal; a lombozat egészen eltűnt az ő tekerületeik alatt, olyan volt, mint valami új fajta fa, melyen kígyók teremnek. A nap első sugaraira mind megmozdult és tekerőzött. Joe undorral vegyes félelmet érzett és az utálatos állatok sziszegése között ugrott le a fáról.

– Megint valami, - mondá - amit senki sem hinne el.

Ő nem tudott felőle, hogy Vogel utolsó levele a Csad-tó partjainak ezen különlegességét már köztudomásra hozta; hogy ott a hüllők oly számban fordulnak elő, mint sehol másutt a föld kerekségén; de miután most már látta, amit látott; elhatározá, hogy ezentúl jobban fog vigyázni és a nap szerint igazodva, útnak indult északkelet felé. Vigyázva kerülte ki a kunyhókat, házakat, tanyákat, szóval mindazon helyeket, melyek emberi hajlékul szolgálhattak.

Hányszor tekintett fel az égre! Remélte, hogy meglátja a Victoriát, és bár egész napi útjában hiába kereste szemeivel, ez nem csökkenté ura iránti bizodalmát. Nagy jellemszilárdság kellett hozzá, hogy helyzetét ily bölcsészi megnyugvással fogja fel. Az éhség is csatlakozott a fáradtsághoz, mert gyökerekből, bodzabél-féléből és a «melé»-ből a dumpálma magjából táplálkozni nem állítja helyre az ember erejét, pedig az ő becslése szerint már mintegy harminc mérföldet gyalogolt nyugat felé. Testén több helyen meglátszottak a sérülések nyomai, melyet a tó nádja, az ákácok és mimózák tövisei rajta ejtettek és felszaggatott vérző lábai keservessé tették a gyaloglást. De azért utóvégre kibírt ő sokat és amint az este leszállt, elhatározá az éjet a Csad-tó partján tölteni.

Itt sokat kellett szenvednie a rovarok myriádjainak kegyetlen csípéseitől; legyek, moszkitók, félhüvelyk hosszú hangyák a szó legszorosabb értelmében takarták a földet. Egy-két óra alatt Joe amúgy is fogyatékos öltözetéből alig maradt néhány rongy; a rovarok megfalták. Borzasztó éj volt ez, mely nem engedett a fáradt vándornak egy félórai pihenést; míg köröskörül a vadkanok, vad bivalyok, az ajub - egy lamentin-fajta veszedelmes állat - vittek véghez ordítozást a bokrok között és a tó vizében; a vadállatok hangversenye hangzott fel a csendes éjszakában. Joe nem mert mozdulni, alig bírta magát türelemmel és önmegtagadással ezen helyzetében.

Végre megvirradt. Joe gyorsan felugrott és képzeljék az undort, melyet érzett, látván mily csúnya állat volt a hálótársa? egy varangy! még pedig egy öt hüvelyk széles varangy, egy utálatos szörnyállat meresztette reá gömbölyűre nyílt szemeit. Joe összerázkódott az undortól, de lerázva magáról e visszataszító érzést, nagy léptekkel sietett a tó felé, hogy belemerüljön a tó vizébe. A fürdő némileg enyhíté a rosszullétet, amely kínozá és miután néhány levelet összerágott, ismét útra kelt oly makacs önfejűséggel, melynek okáról nem tudott volna számot adni. Már nem tudta egészen, mit csinál és mégis oly erőt érzett magában, mely még túltett a kétségbeesésen is.

E közben iszonyú éhség is gyötörte, gyomra nem oly kitartó, mint lelke, bizony panaszkodott, de Joe egy folyondárt kötött erősen dereka körül s szomjúságát szerencsére minden lépten-nyomon csillapíthatá és emlékezetébe idézve a pusztában kiállott szenvedéseket, még mindig elég szerencsésnek érzé magát, hogy nem kell elszenvednie a szomjúságnak még iszonyatosabb kínjait.

– De hát hol lehet a Victoria? - kérdé önmagától. A szél észak felől fú, vissza kellett volna a tóra térnie. Sámuel úr bizonyára új berendezést adott léghajójának, hogy helyre állítsa az egyensúlyt, de hát erre elég lehetett a tegnapi nap, nem lehetetlen tehát, hogy majd máma. De tegyük fel, hogy nem látjuk egymást többé. Ha elvégre sikerülne a tó környékén fekvő nagy városok valamelyikébe eljutni; éppoly helyzetben lennék, mint azon utazók, kikről az én uram beszélt. Mért ne menekülhetnék meg én is, mint ők. Vannak köztök akik vissza is tértek! nem éppen boszorkányság!... Bátran tehát, előre!

Így elmélkedve és egyre haladva, a rettenthetetlen Joe egy sűrű erdőbe jutott egy csapat vadember közelébe. Azonnal megállapodott, még mielőtt látták volna. A vadak nyilaikat a kutyatej nedvébe mártogatták, ami ezen vidék lakóinak fontos foglalkozása és némi ünnepélyes szertartásokkal jár.

Joe mozdulatlanul, lélekzetét visszafojtva, elbújt egy sűrűségben és amint fölemelé szemeit, a lombok egy nyilásán meglátta a Victoriát, - az igazi Victoriát, amint haladt a tó felé, alig száz lábnyira feje felett. És nem volt szabad, hogy mutassa magát!

Könny tolult szemébe, de nem a kétségbeesés, hanem a hála könnye. Az ő ura keresi: az ő ura el nem hagyta őt. Csak be kell várni, míg a feketék odábbmennek, akkor elhagyhatja buvóhelyét és futhat a Csad-tó felé.

De a Victoria egyszerre csak eltünt az égről. Joe elhatározá, hogy megvárja, visszatér az minden bizonnyal! Valóban vissza is tért, csakhogy odább kelet felé. Joe futott, integetett, kiabált... Hiába! Gyors szélvész ellenállhatatlan erővel ragadta magával a léggömböt.

Először történt, hogy a bátorság és a remény megtört a szerencsétlennek szívében; úgy látta, hogy el van veszve, azt hivé, hogy ura elment és nem tér vissza többé; nem merészelt többé arra gondolni sem, nem akart arról gondolkozni sem.

Mint valami őrült vérző lábakkal és elcsigázott testtel járkált fel s alá egész nap és az éj egy részében is. Vonszolta magát, hol térdein, hol kezein és látta közeledni a pillanatot, mikor ereje kifogy és meg kell halnia.

Így mendegélve végre egy ingovánnyal szemben találta magát, vagyis inkább annak ismerte fel, mert már pár órája besötétedett; s amikor nem is gondolta volna, egyszerre mély puha sárba esett bele. Hiába erőlködött, hiába küzködött kétségbeesve, érezte, hogy egyre jobban süpped a lágy talajban, néhány perc alatt féltestével már benne volt.

– Itt a halál - úgymond - és milyen halál...

Dühösen vergődött, de erőlködései csak azt okozták, hogy még mélyebben temetkezett a sírba, melyet a szerencsétlen maga ásott mélyebb és mélyebbre. Nem volt egy vessző, melybe kapaszkodhatott, egy nádszál, melyet megfoghatott volna. Látta, hogy vége van... szemei lecsukódtak.

– Uram! jó uram! segítség! - kiáltá.

Kétségbeesett, magános, elfojtott kiáltása nyomtalanul elenyészett az éjben.