Utazóink elindulásuk óta roppant sebesen haladtak előre; örültek hogy elhagyhatják ezt a pusztaságot, mely rájok nézve könnyen oly végzetessé válhatott volna.

Reggel kilenc óra után a növényzet némi előjelei tűntek elő, imitt-amott elszórva reszkető füvecskék e homoktenger síkján, melyek, mint egykor Kolumbus Kristófnak, mutatták, hogy föld van közel. Zöldelő hajtások bújtak elő félénken a kövek közül, melyek ezen homok-óceán szikláiról váladoztak le.

A láthatáron középmagas halmok hullámzottak, felhők között elmosódott oldalaik szakadozottan tünedeztek elő, megszűnt az egyhangúság.

A doktor örömmel üdvözlé ezen új vidéket és mint az árbóckosárban őrt álló matróz szeretett volna felkiáltani: «Föld, föld!»

Egy óra mulva a kontinens kibontakozott szemeik előtt, mely még vad kinézésű volt ugyan, de már nem oly sík, nem oly kopár; néhány fa körrajza vált le a szürke égről.

– Most hát már civilizált országokba jutunk, - mondá a vadász.

– Civilizált! Dick úr, hogy lehet így beszélni? még embereket sem lehet látni.

– Nemsokára meglesz az is, - felelé a doktor, - ha ily gyorsan haladunk.

– Még mindig a négerek földjén vagyunk? Sámuel úr!

– Még mindig Joe! de most jövünk majd az arabokhoz.

– Az arabokhoz, uram, az igazi arabokhoz, azokkal a tevékkel?

– Nem, csak tevék nélkül; ezek az állatok ritkák, mondhatni ismeretlenek ezen a vidéken; még néhány fokot kell menni észak felé, hogy olyanokat láthassunk belőlük.

– Elég baj.

– És miért, Joe?

– Mert ha a szél kedvezőtlenné válik, azok nekünk jó szolgálatot tehetnének.

– Hogy-hogy?

– Uram, nekem egy eszmém van; be lehetne őket fogni csónakunkba, hadd vontassanak minket; mit gondol?

– Ó szegény Joe, már erre más is gondolt előtted és azt egy igen szellemdús francia író már ki is vitte... igaz, csak úgy regényben. Ebben utazók egy léghajón tevékkel huzatják magokat; akkor jön egy oroszlán, felfalja a tevéket, de a hámot is elnyeli és kénytelen őket a tevék helyett vontatni; és így tovább. Ebből láthatod, hogy ez a képzeletek országába tartozik és semmi köze ahhoz a módhoz, ahogy mi utazunk.

Joe kissé megalázkodva a gondolattól, hogy az ő eszméjét már más is használta, azon törte a fejét, hogy most már miféle állat falhatta fel az oroszlánt; de nem bírt rájönni - hát csak megint tovább nézdelte a vidéket.

Közepes nagyságú tó terült el szemei előtt, elég magas dombokkal körítve, de melyek még nem érdemelték meg a hegy nevet; másfelől meg számos és termékeny völgy kígyózott különféle fanemek tarka tömkelegével; az olajfa volt köztük leggyakoribb, tizenöt láb hosszú és tövises szélű leveleivel; a bombyx (selyemfa) megtölté a levegőt magjának finom pelyheivel; a pandanus erős illata, melyet az arabok Kenda-nak hívnak, beszagosította a levegőt egész addig a tájig, ahol a Victoria áthaladt; a dinnyefa pálmaszerű leveleivel, a büdösfa, melyen a szudáni dió terem, baobab és banán-fák egészítették ki ezen tropikus égalj dúsgazdag flóráját.

– Pompás egy ország! - mondá a doktor.

– Állatok már láthatók, - mondá Joe - az emberek sem lesznek messze.

– Tyhű! be pompás elefántok! - kiáltá Kennedy - itt lehetne csinos vadászatot rendezni!

– De hogy álljunk meg, ebben a ragadó légáramban? kedves Dick! Csak szenvedd még kissé Tantalus kínját; majd kipótolhatod később.

De volt is az valami, ami ugyancsak felizgathatja egy vadász szenvedélyét; Kennedy szíve hangosan dobogott és ujjai görcsösen kapaszkodtak kitűnő Purdey fegyverébe.

Az ország állatvilága illett a növényvilághoz. A vad ökör oly sűrű fűben hentergett, hogy egészen eltűnt benne; szürke, fekete meg sárga óriási termetű elefántok úgy jártak az erdőn keresztül, mint valami forgószél, törve, zúzva, kidöntve a fákat; pusztulással jelölve az utat, amerre mentek; a dombok fás oldalaiból források, erek és vízesések törtek elő, melyek mind északnak tartottak; itt vízilovak fürödtek hangos loccsanással, ott a tizenkét láb hosszú vízitehenek halforma testökkel nyujtóztak a partokon, az égnek meresztve tejtől duzzadó gömbölyű emlőiket.

Egész állatsereglet volt ott ritka állatokból egy csodálatos melegházban, melyben a famagas növényzetet ezernyi tarka madarak sokasága röpködte keresztül.

A természet ezen pazar bujaságáról fölismerte a doktor a híres Adamova királyságot.

– Most már a modern fölfedezéseknek hágtunk nyomdokaiba - mondá - és ismét rátaláltam az utazók félbeszakadt nyomaira; ez szerencsés véletlen, barátim; most hozzuk összeköttetésbe Burton és Speke fölfedezéseit Barth kutatásaival; elhagytuk az angolokat, hogy találkozzunk a hamburgival és nemsokára ott leszünk azon a végső ponton, melyet e merész utazó elért.

– Nekem úgy látszik, - kezdé Kennedy - hogy ezen két fölfedezési út között nagy földterület van, ha az általunk bejárt útból szabad következtetnem.

– Ezt könnyen kiszámíthatjuk, fogd a mappát és keresd fel, mely hosszúsági fok alatt fekszik az Ukerewe-tónak Speke által elért déli csúcsa.

– Itt van körülbelül a harminchetedik fok alatt.

– És hol fekszik Yola városa, ahová még estig elérünk és ameddig Barth eljutott?

– Körülbelül a hosszúság tizenkettedik foka alatt.

– Ez hát kitesz huszonöt fokot, mindnyáját hatvan mérfölddel számítva egyezerötszáz mérföldet.

– Szép séta, főkép gyaloglóknak.

– Pedig mégis meg fogják tenni. Livingstone és Moffat szakadatlanul nyomulnak előre Afrika belseje felé; a Nyassza tava, melyet fölfedeztek, már nincs messze a Tanganyika tavától, melyet Burton kutatott fel. Mielőtt e század véget ér, ezen óriási földterületek mind át lesznek kutatva. De - mondá a doktor iránytűjére tekintve - kár, hogy a szél annyira nyugatnak hajt bennünket, inkább északnak szerettem volna menni.

Tizenkét órai haladás után a Victoria elérte Nigritia határát. E föld első lakói a Chua-arabok nomád élet mellett legeltették nyájaikat. Az Atlantika-hegy kopár csúcsai tünedeztek fel a láthatáron, oly hegyek, melyeken európai ember még nem járt és melyeknek magasságát körülbelül háromszáz ölre becsülik. Nyugati lejtőjén futnak alá a vizek Afrika ezen részéből az óceán felé; ezek az itteni Holdhegyek.

Végre egy igazi folyó tűnt fel az utazók szemei előtt - és az óriási hangyadombokról, melyek partjait borítják, felismeré a doktor, hogy ez a Benue, a Niger hatalmas mellékfolyója, melyet a bennszülöttek a «vizek forrásá»-nak neveznek.

– Ez a folyó, - mondá a doktor társainak - lesz majd egyszer a természetes közlekedési út Nigritia belsejébe. Egy derék hajóskapitányunk a Plejád gőzös parancsnoka már felhajózott rajta egész Yola városáig; íme láthatjátok, hogy már ismeretes vidékre jutottunk!

Számtalan rabszolga dolgozott a mezőn, tenyésztve a sorghot, egy köles-félét, mely főtáplálékukat képezi. Néma bámulat tükröződik vissza ezen emberek arcain, midőn a Victoria, mint valami meteor felettök átrepült. Estefelé megállott a Victoria Yolától mintegy negyven mérföldnyire és előtte a távolban a Mendif hegység két meredek csúcsa emelkedett az égnek.

A doktor kivetette a horgonyt, az megakadt egy magas fa koronájában, de az erős szélvész úgy dobálta ide-oda a Victoriát, hogy gyakran hanyatt lefeküdt és az által a csónak helyzete nem egyszer vált veszélyessé. Fergusson az éjjel le nem hunyta szemeit és nem egyszer közel volt hozzá, hogy elvágja a horgonykötelet, hogy ezen szélvészből meneküljön. De a vihar végre csöndesült és a léghajó ingadozásai nem voltak többé nyugtalanítók.

A szél másnap mérsékeltebben fújt, de azért mégis tovavitte utazóinkat Yola városától, mely még nemrég a fullán néptörzs által újra felépítve, különösen felkölté Fergusson kíváncsiságát; de hát bele kellett nyugodnia, hogy észak, sőt kissé kelet felé vitorláztak a széllel.

Kennedy indítványt tett, hogy álljanak meg ebben az országban vadászni, Joe felhozta, hogy a friss hús hiánya kezd érezhetővé válni; de az ország vad szokásai, a népségek magatartása, alulról a Victoria felé irányzott néhány puskagolyó, arra indították a doktort, hogy útját folytassa. Átkeltek egy ország felett, mely a gyilkolások és gyujtogatásoknak volt színhelye, ahol a vad harcok soha meg nem szűnnek és melyeknek fejedelmei a legirtóztatóbb vérengzések között kockáznak országaikkal.

Számtalan népes, hosszú négerkunyhókból álló falu húzódott végig a nagy legelők között, melyeknek sűrű füveit violaszín virágok tarkították, a kunyhók pedig, mint valami nagy méhkasok, magas karókerítés mögött rejtőztek. A dombok meredek lejtői emlékeztettek a skót felvidék «glen»-jeire, amint azt Kennedy nem egyszer megjegyezte.

Minden akadállyal dacolva a doktor északkelet felé iparkodott a Mendif hegye irányában, melynek csúcsa a felhőkben tűnt el. Ezen hegység a vízválasztó a Niger vízmedencéje és a Csad-tó között.

Nemsokára előtűnt Begéle tizennyolc falujával, melyek, mint a gyermekek az anya kebelén oda szorulnak a hegyoldalak mellé; nagyszerű látványt nyujtva a szemnek, mely ezen képet áttekinteni és megragadni képes; a völgyeletek rizs- és földimogyoró-mezőkkel voltak borítva.

Három óra tájt a Victoria szemben állott a Mendif hegyével. Nem bírták megkerülni, tehát át kellett rajta kelni. A doktor a hőmérsékletet 82 Celsius fokra fokozva, közel hatszáz fontnyi emelkedési erőt adott a Victoriának és több, mint nyolcezer lábnyi magasba emelkedett. Ez volt a legmagasabb fölemelkedés az egész út alatt és a hőmérsék odafenn annyira alászállott, hogy a doktornak és kísérőinek a pokrócokba kellett burkolódzni.

Fergusson sietett leereszkedni, mert a léggömb egész a pukkadásig volt felduzzadva; de azért ráértek megállapítani a hegy vulkanikus eredetét, melynek kialudt kráterei most már csak feneketlen mélységek. A hegyoldalakon felhalmozódott madártrágya-rakások oly kinézést adnak a Mendif hegyének, mintha mész-sziklákból állana; e madártrágyából meg lehetne trágyázni egész Nagy-Britanniát.

Öt óra tájban a Victoria, a déli szelektől óva, lassanként ereszkedett alá a hegység lejtői mellett és megállott egy tágas, minden emberi hajléktól távol eső tisztáson; mihelyt földet ért, megtették a kellő intézkedéseket, hogy azt a földhöz erősítsék és Kennedy puskát ragadva, a lankás síkra kiszállott. Nemsokára visszatért, mintegy féltucat vadrucával és szalonka-félével, melyeket Joe ízletesen elkészített. A vacsora jól esett és az éj mély csendben múlott el.