Másnap megint ugyanoly tiszta ég, ugyanoly mozdulatlan levegő. A Victoria ötszáz lábnyira emelkedett, de alig lehetett észrevenni haladását nyugat felé.

– Bent vagyunk a puszta közepén! - mondá a doktor. - Mily végnélküli homoksivatag! Mily különös látvány! Mily különös berendezkedése a természetnek! Miért van egy helyen az a buja növényzet, itt pedig ez a rendkívüli szárazság? Mindkettő ugyanazon szélességi fokon, a nap ugyanazon sugarai alatt.

– Hogy miért? kedves Sámuelem, - felelé Kennedy, - ezzel én nem nagyon törődöm. Az ok engemet nem érdekel annyira, mint hogy így van. Ez bizony, ez a fődolog.

– Hát csak kell egy kissé bölcselkedni is, - kedves Dick az se árthat.

– Igaz, ráérni ráérünk, nem igen látszik, hogy haladnánk. A szél fél fújni, alszik.

– Nem lesz az mindig így, - mondá Joe - úgy rémlik nekem, mintha néhány felhőt látnék ott kelet felé.

– Joenak igaza van - erősíté a doktor.

– Jó volna biz az, - felelé Kennedy - bárcsak kapnánk egy igazi felhőt, becsületes esővel és oly széllel, hogy hasra buktatna bennünket.

– Meglátjuk, Dick, majd meglátjuk!

– Hej, de péntek van ám, doktor úr és én nem igen hiszek a pénteknek.

– Pedig mégis azt hiszem, hogy ma nem válik be a te előítéleted.

– Kívánatos volna, uram! Tyhű! - mondá homlokát törülve. - A meleg szép dolog, kivált télen, de nyáron takarékosabb is lehetne.

– Nem tartasz tőle, - mondá Kennedy a doktornak - hogy a nap heve kárt tesz léggömbünkben?

– Nem; - a guttapercha, melybe az bele van burkolva, nagyobb hőséget is kiáll. Élesztettem én már a gömbben néha hetven fok hőséget is, a nélkül, hogy a borítéknak baja esett volna.

– Egy felhő, igazi felhő! - kiáltá e pillanatban Joe - kinek éles tekintete a távcsöveken is túltett.

És csakugyan egy széles felhőszalag tűnt elő a láthatáron; jó alant állott és mintha fel lett volna bodrozva. Apró fellegeknek összetornyosulása volt, mely azonban változatlanul megőrzé eredeti alakját, amiből a doktor azt következteté, hogy abban sincs semmi légvonat.

Ez az összetartó tömeg reggel nyolc óra felé tűnt fel és csak tizenegy óra tájban érte el a nap tányérját, mely egészen mögé bújt; - a felhő alsó széle e pillanatban vált le róla és a láthatár ismét teljes fényében ragyogott.

– Ez csak egy magános felhő, - mondá a doktor - melyre nem nagyon lehet számítani. Nézd csak Dick, az alakja szakasztott olyan, mint reggel volt.

– Valóban, Sámuel, nincs abban se szél, se eső, legalább a mi részünkre nincsen.

– Úgy is lehet, mert nagyon magasan tartja magát.

– No jó, Sámuel, de hát ha mi keresnők fel azt a felhőt, mely nem akarja tartalmát ránk kiadni?

– Azt hiszem, nem sok hasznunk volna belőle - felelé a doktor; - ez megint gázba kerül és így egy jó csomó vízbe. De hát a mi helyzetünkben mindent meg kell próbálni. Szálljunk fel tehát!

A doktor erős hőséget gerjesztett, a fűtő tekercseiben égető hőség jött létre és a léggömb a hidrogén kiterjedése következtében hatalmasan emelkedett fölfelé.

Mintegy ezerötszáz lábnyira a föld felett elérte a felhő árnyas tömegét, sűrű ködben tűnt el és megállott benne; de a legkisebb fuvalom sem volt érezhető; úgy látszik, hogy egészen ment volt az a nedvességtől és a vele érintkező tárgyakra nem csapódott le semmi. A Victoria ezen gőzbe burkolva, valamivel sebesebben kezdett haladni! - de ez is volt az egész.

A doktor szomorúan jelenté ezt a csekély eredményt, amelyet elértek, midőn Joe a legnagyobb meglepetés hangján felkiáltott:

– Ez már mégis furcsa!

– Mi az, Joe?

– Uram, Kennedy úr, odanézzenek!

– De hát mi van ott?

– Nem vagyunk magunkban! itt valami gazemberek vannak, akik meglopták a mi találmányunkat.

– Megbolondultál? - kérdé Kennedy.

Joe úgy állt ott bámulatában, mint egy sóbálvány.

– Talán a napszúrás elvette ennek a szegény fiúnak az eszét - mondá a doktor felé fordulva.

– Mit beszéltél? - mondá.

– De nézze hát, uram! - mondá Joe a láthatár egy pontjára mutatva.

– Szent Patrikra - kiáltá most Kennedy is - hisz ez hihetetlen! Sámuel, Sámuel, nem látod?

– Látom már - felelé nyugodtan a doktor.

– Még egy léggömb! más utazók!

Valóban mintegy kétszáz lábnyira egy másik léggömb lebegett a levegőben csónakjával és utasaival: tökéletesen azon irányban haladt, mint a Victoria.

– Intsünk nekik lobogónkkal, fogd a zászlót Kennedy és mutasd nekik a mi színeinket.

Mintha a másik csónakon utazók ugyanazt gondolták volna, mert ott is kinyúlt egy kéz ugyanoly zászlóval és ugyanúgy lengette, mint Kennedy.

– Mit jelentsen ez? - kérdé csodálkozva a vadász.

– Azok majmok, csúfolnak bennünket - szitkozódott Joe.

– Az azt jelenti, - felelé Fergusson nevetve - hogy odaát is te adod a jeleket, kedves Dick, mivel azt akarom mondani, hogy azok a másik csónakban csak mi vagyunk és ez a másik gömb is csak a mi jó Victoriánk.

– No, uram, megkövetem, de már azt nem hiszem, az nem lehetséges.

– Állj csak a csónak szélére és hadonázz a kezeddel, majd meglátod!

Joe engedelmeskedett és látta, hogy a másik ugyanazon pillanatban éppenséggel úgy hadonázott.

– Ez nem is más, mint levegővisszatükrözés, - mondá a doktor - egyszerű optikai csalódás, mely a különféle sűrűségű légrétegeknek sugártöréseiből ered; - ez az egész!

– Milyen furcsa - ismétlé Joe, aki nem bírt abba belenyugodni és egyre folytatta kísérleteit hadonázó kezeivel.

– Érdekes látvány! - szóla Kennedy. - Gyönyörűség így látni a mi Victoriánkat, kitűnően fest és mily fenséges kellemmel lebben tova!

– Miattam magyarázhatják az urak, ahogy akarják, - vélekedék Joe - már ami furcsa az csak furcsa marad.

A kép azonban lassanként elmosódott; a felhők nagyon magasra emelkedtek, elhagyva a Victoriát, mely többé nem követhette őket és egy óra mulva az ég oly tiszta volt, mint azelőtt.

Az alig érezhető szellő még csökkenni is látszott. A doktor elbúsulva közeledett a föld felé.

Utazóink, kiket az elbeszélt eset egyideig elfoglalt, ismét visszaestek a régi szomorú hangulatba és hallgatva tűrték a rekkenő hőséget.

Négy óra felé Joe egy tárgyat vélt látni, mely a rengeteg homoksivatagról levált és csakhamar jelentheté, hogy az két pálmafa, még pedig nem is valami nagy távolságban.

– Pálmafák! - mondá Fergusson felbuzdulva - akkor ott forrásnak vagy kútnak is kell lenni.

Távcsövet vett elő és meggyőződött, hogy Joet nem csalták meg szemei.

– Végrevalahára, - ismétlé - víz, víz és mi megmenekültünk, mert ha lassan is, de mégis csak haladunk és egyszer mégis csak a célnál leszünk.

– No, doktor úr! - mondá Joe - ne innánk most már egy jót? A hőség valóban tikkasztó.

– De most már igyunk.

Egyikök sem kérette magát és elfogyott egy egész pint, ami által egész készletük három és fél pintre szállt alá.

– Ez aztán valami volt, - csettentett nyelvével Joe - a Perkins söre nem esett soha ilyen jól.

– Ezek a szükölködés előnyei - felelé a doktor.

– Egészben véve nem valami nagyok, - mondá a vadász, - mert ha most nagyon jól esett is, de szívesen lemondok erről az élvezetről, csak legyen mindig elegendő vizem.

Hat órakor a Victoria a pálmafák felett lebegett.

Két csenevész, szomorúan elkényszeredett fa volt az csak lomb nélkül; inkább halott, mint élő, a pálmának csak váza vagy kísértete; Fergusson ijedten szemlélte.

A fák lábainál egy régen kiszáradt kút elmállott kövei hevertek, de azok is a nap égető hevétől már csaknem egészen el voltak porladva. Nedvességnek sehol semmi nyoma. Sámuel szíve egészen elszorult, éppen készült aggodalmát társaival közölni, midőn azok hangos felkiáltása vonta magára figyelmét.

Nyugat felé egy útszélen, megfehéredett csontok és csontvázak maradványai hevertek egy kút körül. Itt nyilván egy szerencsétlen karaván járhatott, mely útját e szomorú jelekkel örökítette meg; az erősebbek elérték ugyan a kutat, de a gyengébbek elhullottak az útban; az egykori forrást csak kevesen érhették el, de ezek is csalódva, szomjan vesztek el mellette.

Utazóink elsápadva néztek egymásra.

– Itt ki ne szálljunk, - mondá Kennedy - távozzunk ez irtózatos látványtól. Úgy sem lesz itt egy csepp víz sem kapható.

– Nem úgy Dick, erről előbb meg kell győződnünk. Itt is meghálhatunk, mint akárhol. Megvizsgáljuk a kutat egész fenekéig, valamikor itt forrás volt, lehet, hogy még maradt benne valami.

A Victoria földet ért. Joe és Kennedy elegendő homokot szedtek be a csónakba és kiszálltak. Rohantak haladéktalanul a kút felé, egy lépcsőn leszálltak annak belsejébe, a lépcső már majdnem egészen széjjelment lábaik alatt; a kút vize, úgy látszik, már évek óta kifogyott, Dick és Joe nem találtak egyebet száraz, sivár homoknál, nedvességnek még nyoma sem mutatkozott.

A doktor csak nézte, amint feljöttek izzadva, finom fehér porral belepve, leverten, reményt vesztve lehorgasztott fővel.

Azonnal látta, hogy hiába jártak, amint előre gondolta és nem szólt egy szót sem. Érzé, hogy e pillanattól fogva neki magának annyi bátorságra van szüksége, mint azelőtt mindhármoknak.

Joe egy összezsugorodott tömlődarabot talált és mérgesen dobta oda a fehérlő csontok közé, melyek a földön szétszórva hevertek.

Vacsora alatt szót sem váltottak utazóink és kelletlenül eszegettek. Pedig tulajdonképpen még eddig nem szenvedték a szomjúság gyötrő fájdalmait; de a jövőre nézve búsultak - és volt is rá okuk.