Január 17.

Miután szomjúságunk pillanatnyilag lecsillapult, természetes következménye lett, hogy most meg az éhség támadt föl hatalmasabban.

Nincs hát semmi eszköz, hogy horog és csalétek nélkül megkaparíthatnánk e cápák egyikét, melyek tutajunk körül hemzsegnek? Nincs, hacsak be nem ugrunk a tengerbe, hogy ott késsel támadjuk meg a szörnyetegeket saját elemökben, mint ahogy a gyöngyhalászatot űző hinduk teszik. Kurtis Róbert elszánta magát erre is, hogy megkisérti. De visszatartottuk. A cápák nagyon is számosan vannak s Kurtis Róbert a bizonyos halálba rohanna, a nélkül, hogy nekünk valamit használna.

Megjegyzem itt, hogy ha a szomjúságot kijátszhatja néha az ember, vagy a tengerbe merítve testét vagy valami érctárgyat nyalogatva, az éhséget nem lehet kijátszani s a tápanyagot nem lehet semmivel kipótolni. Aztán a vizet előteremtheti valami természeti tünemény, például az eső. Nem lehet tehát soha végkép kétségbeesnünk, hogy nem lesz mit inni, de teljesen kétségbeeshetünk a fölött, hogy nincs mit enni.

Mi pedig odáig jutottunk! Hogy mindent megvalljak, társaim közül néhányan dühös falánk vággyal tekintenek egymásra. Ebből látható, hogy mily utakra siklanak gondolataink s hogy mily vadságra ragadhatja az inség az elméket, melyeket csak egyedül e nyomor gondolata tart megszállva!

Mióta ama zivataros felhők, melyekből egy félórai esőt kaptunk, eltűntek, az ég azóta megint tiszta.

Egy darabig fújt a szél, de csakhamar lenyugodott s a vitorla lecsügg az árbocon.

Egyébként a szelet most már nem is tekintjük előmozdítónknak. Hol van most a tutaj? Az Atlanti-óceán melyik pontjára hajtották a tenger áramlásai? Senki sem mondhatja meg, sem azt nem óhajthatja, hogy a szél inkább kelet, mint észak vagy dél felől fújjon. Mi nem kívánunk már a széltől egyebet, csak hogy kissé fölüdítse melleinket, hogy egy kis felhőt hozzon ez emésztő száraz levegő közé, hogy mérsékelje kissé e hőséget, melyet az egyenest fejünk fölött függő izzó nap reánk lövell.

Eljött az est s az éj sötét lesz éjfélig, mikor fölkel a hold, mely most utolsó negyedébe lép. A légkör kissé ködös s e szerint nem igér oly fénylő világítást, mint amilyen ragyog a hűs éjeken.

Némileg őrjöngve, félig eszméleten kívül az iszonyú éhség miatt, mely este felé rendesen a legnagyobb dühvel szokott gyötörni, leheveredem egy csomó vitorlára, melyet a tutaj jobb oldalán egymásra hánytak s lehajlok a habok fölé, hogy beszívjam onnan a hűs levegőt.

Társaim közül, kik szokott helyükön feküsznek, hányan találnak az álomban felejtést szenvedéseikre? Talán egyetlen egy sem. Ami engem illet, üres agyamat rémképek látogatják.

Azonban elnyomott valami lázas kábultság, mely sem álom, sem ébrenlét. Nem tudom megmondani, hogy meddig maradtam ez aléltságban. Mindaz, amire emlékszem, csak annyiból áll, hogy egy bizonyos percben valami sajátságos érzés ébresztett föl.

Nem tudom, hogy álmodom-e, de szagló érzékemet megüti valami sajátságos szag, amit eleinte nem ismerek föl. Olyan gyönge szag, melyet a szellő egy kis maradványa hoz felém pillanatonként. Orrlyukaim kitágulnak s beszívják. Már majdnem fölkiáltok: «Micsoda szag ez?»... De valami ösztön visszatart s keresgetem, mint ahogy az ember valami elfelejtett szót vagy nevet szokott keresni emlékezetében.

Elmulik néhány perc. A szag, mely nagyobb mértékben hat hozzám, élénkebben felébreszti eszméletemet.

– De hiszen ez főtt hús szaga! - mondom magamban, mint olyan ember, aki egyszerre visszaemlékszik valamire.

Beszívom a szagot hosszasan s most bizonyosan tudom, hogy érzékeim nem csalódhattak, pedig hisz ezen a tutajon...

Föltápászkodom térdeimre s újra szagolom... Ismét az a szag érinti orrlyukaimat. A szél felém hozza annak a tárgynak a szagát s a szél után indulva, annak a tárgynak a tutaj előrészén kell lenni.

Fölkelek hát, elhagyom helyemet, négykézláb, mint valami állat, nem a szemeim, hanem az orrom után indulva, átcsúszom-mászom a vitorlák alatt, a rudak közt óvatosan, mint valami macska, mert semmi áron sem akarom fölkelteni társaim figyelmét.

Néhány percig így kúszom keresztül-kasul, a szag után haladva, mint valami kopó. Majd elvesztem a szag nyomát, vagy azért mert eltávolodom a tárgytól, vagy mert a szél eláll, majd megint újra még jobban szimatolom. Végre itt a nyom, követem s érzem, hogy most egyenest a tárgy felé haladok.

Ekkor elérkeztem a jobboldali sarokba a tutaj előrészén s most megismerem, hogy egy darab füstölt szalonnának a szaga. Nem csalódom. Nyelvem minden izma ágaskodik az irigységtől!

Most egy nagy csomó vitorlavászon alá kell bebújnom. Senki sem lát, senki sem hall engem. Térdeimen, könyökeimen kúszom előre. Kinyujtom karomat. Kezem megragad valami papirosba tekergetett tárgyat. Hirtelen kirántom s a láthatáron ép e pillanatban fölemelkedni kezdő hold világánál megtekintem.

Nem csalódás. Egy darab szalonnát tartok a kezemben; alig lehet egy negyed font, hanem elég egy egész napra lecsillapítni kínjaimat! Szájamhoz emelem...

Egy kéz megragadja kezemet. Megfordulok s alig bírok visszafojtani egy sikoltást. Ráismerek Hobbartra, az eleségtári felügyelőnkre.

Most már mindent értek. Hobbart sajátságos helyzetét, aránylag jobb karban maradt egészségét, képmutató panaszkodásait. A hajótörés pillanatában bizonyosan megmentett némi élelmiszereket s félrerakta a maga számára; ő jóllakott, míg mi éhen haldokoltunk! Ah! gazember!

De nem! Hobbart nagyon okosan tette. Elismerem, hogy ez az ember bölcs, előrelátó s ha valami tápszert félre tudott tenni a többiek tudta nélkül, annál jobb neki... és nekem.

Hobbart nem így érti. Megragadja kezemet s igyekszik kicsikarni tőlem a szalonnadarabot, de nem szól egy hangot sem; nem akarja fölébreszteni társainak figyelmét.

Nekem épp úgy érdekemben áll, mint neki hallgatni. Nem akarom, hogy idecsődüljenek mások, elragadni tőlem a zsákmányt! Némán küzdök tehát, de annál dühösebben, mert úgy hallom, mintha Hobbart azt mormogná fogai közt:

– Az utolsó darabom! Az utolsó falatom!

Az utolsó falatja! Az enyémnek kell lennie minden áron, én akarom, az enyém lesz! Torkon ragadom ellenfelemet, ki hörög kezem alatt s nemsokára mozdulatlan marad!

Én pedig bedugom szájamba azt a darab szalonnát, míg másik kezemmel legyűrve tartom Hobbartot.

Aztán elbocsátom a szerencsétlent, megint kúszva visszajövök s elfoglalom helyemet a tutaj hátsó részén.

Senki sem látta, hogy ettem!