Január 11-től 14-ig.

Owen meghalt az éjjel, görcsös rángatózások közt, melyek a hevességnek ritka fokát érték el.

Fájdalom, nagyon is igaz, amit vallott! A megmérgezett hordó azelőtt rézgálicot tartalmazott. Ez világos dolog. Már most, miféle szerencsétlen véletlenség által lett ez edény vizeshordóvá s miféle még szerencsétlenebb véletlen által hoztuk éppen ezt a hordót a tutajra?... Az mindegy. Hanem az bizonyos, hogy most már nincs ivóvizünk.

Az Owen holttestét be kellett dobnunk a tengerbe, mert mindjárt föloszlásba ment át. Még a kormányos sem használhatta volna csalétkül a horgaira ezt a húst, mely egészen szétmállott. Ennek a nyomorultnak még halála sem használ nekünk!

Mindnyájan ismerjük a helyzetet, úgy amint az jelenleg áll s némán maradunk. Mit mondhatnánk? Különben is rendkívül gyötrelmes hallanunk az egymás szavát. Annyira ingerlékenyekké váltunk, hogy jobb, ha nem szólunk többé semmit, mert a legcsekélyebb szó, egy pillantás, egy kézmozdulat elég arra, hogy dühre lobbantson s ha egyszer e düh kitörne, lehetetlen volna megfékezni. Nem értem, hogy még meg nem őrültünk!

Január 12-ikén nem kaptunk már semmi vizet, minthogy előtte való nap elfogyott az utolsó csepp. Az égen sincs egy felhőcske sem, mely egy kis esőt adhatna s a hőmérő száznégy fokot¹ mutatna az árnyékban, - ha volna árnyék ezen a tutajon.

13-ikán helyzetünk ugyanaz. A tenger vize kezdi kienni a lábamat, de alig ügyelek rá. Azoknak az állapota, kiket ez a baj ért, nem rosszabbodott.

Ah! ha eszembe jut, hogy e vizet, mely minket körülvesz, gőzzé vagy jéggé változtatva, ihatóvá tehetnénk! Gőz vagy jég alakjában nem volna benne többé egy szemernyi só sem és megihatnánk! De hiányzanak tutajunkon az ahhoz való készülékek s nem állíthatunk elő ivóvizet.

Ma a kormányos és két matróz, nem törődve azzal, hogy a cápák elnyelhetik őket, megfürödtek. Ez a fürdés némi könnyebbséget szerez s némileg fölüdíti őket. Társaink közül hárman és én - kik alig tudunk úszni, - leereszkedtünk egy kötél végén s majd félóra hosszáig a tengerben maradtunk. Ez idő alatt Kurtis Róbert a habok fölött őrködött. Különös szerencsénkre, egyetlen cápa sem mutatkozott.

Miss Herbey, bármint kértük s bármennyit szenved is, nem akarta követni példánkat.

14-ikén délelőtt tizenegy órakor a kapitány hozzám jön s halkan azt súgja fülembe:

– Egy moccanással se árulja el magát, Kazallon úr. Tévedhetek s nem akarok társainknak újabb csalódást okozni.

Reá tekintek Kurtis Róbertre.

– Most, - így szól, - igazán egy hajót vettem észre!

A kapitány jól tette, hogy előre figyelmeztetett, mert nem bírtam volna uralkodni magamon az első pillanatban.

– Nézze, - szólt aztán, - tekintsen balra hátra!

Fölkelek s egészen közönyösnek mutatva magamat, ami pedig oly távol áll tőlem, szemeimmel átfutom a láthatár azon részét, melyet Kurtis Róbert jelzett.

Az én szemeim ugyan nem tengerész szemei, hanem megismerem azért, hogy az a távolban lebegő körrajz vitorlás hajó.

Csaknem ugyanazon pillanatban fölkiált a kormányos, ki egy idő óta szintén ez oldalra irányozta szemeit:

– Hajó!

A hajó megjelenése nem szülte rögtön azon hatást, melyet várt volna az ember. Nem okoz semmi fölindulást, vagy azért, mert nem akarják elhinni, vagy mert annyira kimerült már mindenki. Nem is kel föl senki.

Hanem mikor a kormányos több ízben ismétli, hogy: «hajó! hajó!» végre minden szem a láthatárra fordul.

Ezúttal a tényt nem lehet tagadni. Látjuk ezt a váratlan hajót! Vajjon ők is meglátnak-e?

Aközben a matrózok iparkodnak megismerni a hajó alakját és irányát. - Irányát főleg.

Kurtis Róbert, miután a legnagyobb gonddal megszemlélte, így szól:

– Ez a hajó egy brigg, mely felénk vitorláz. Ha két óráig ebben az irányban halad, szükségkép átmetszi a mi utunkat.

Két óra! Két század! De a hajó iránya minden pillanatban megváltozhatik, annál inkább, mert meglehet, hogy a vitorlák jelenlegi állásában csak a szél irányára akar emelkedni s ha ezt elérte, akkor balra fordítja vitorláit s eltávozik. Ah! ha egész kifeszített vitorlával jönne a szél irányában, akkor méltán remélhetnénk!

Azon kell hát igyekeznünk, hogy a hajón észrevegyenek bennünket! Minden áron azon kell igyekezni, hogy észre vegyenek! Kurtis Róbert minden lehető jeladást megtétet, mert a brigg még valami tíz-tizenkét mérföldnyire lehet tőlünk keleten s kiáltásainkat nem hallhatják.

Nincs semmi lőfegyverünk, melynek kisütésével magunkra vonhatnánk a brigg figyelmét. Vonjunk hát föl valami zászlót az árboc tetejére. A miss Herbey sálja vörös és e szín legélesebben kiválik a tenger és az ég láthatárán.

A miss Herbey sálját fölvontuk s a gyönge szellő, mely e percben átszáll a habok fölszínén, kibontja, a sál redőit. Néha-néha egész szélességében lobog s szíveink megtelnek reménnyel. Mikor az ember vízbe fúl, tudjuk, hogy mennyire kapaszkodik minden szalmaszálhoz, amiben csak valami támpontot remél. Nekünk ez a zászló a szalmaszálunk!

Egy óra hossza alatt ezer különböző érzésen mentünk át. A brigg nyilván közeledett a tutajhoz, de néha úgy látszik, hogy meg-megáll s azt kérdezzük egymástól, vajjon nem fordul-e meg.

Mily lassan jön az a hajó. Pedig vitorlái majd mind kifeszítvék s a hajó gerince már majdnem kilátszik a láthatár fölött. De a szél gyönge s ha még gyöngébb talál lenni!... Éveket adnánk oda életünkből, csak ez az egy óra elmúlnék már!

Délután félegykor a kormányos és a kapitány úgy vélik, hogy a brigg még körülbelül kilenc mérföldnyire lehet a tutajtól. Nem haladt tehát csak három mérföldet másfél óra alatt. Ez a szellő, mely fejeink fölött átszáll, aligha érkezik el hozzá. Úgy látszik most, mintha vitorlái nem tágulnának, mintha lecsüggnének az árbocokra. Végig nézek a tengeren, vajjon nem emelkedik-e valami szellő, de a habok mintegy szenderegni látszanak s a szellő, mely annyi reménnyel kecsegtetett bennünket, elenyészik a távolban.

Hátra álltam a két Letourneur és miss Herbey mellé s pillantásunk a hajóról a kapitányra száll szüntelen. Kurtis Róbert mozdulatlan áll az előtéren, az árbochoz támaszkodva, a kormányos mellette. Szemeiket egy pillanatig sem vonják le a briggről. Arcukról, mely nem marad érzéketlen, leolvassuk mindazon izgalmakat, melyeken átmennek.

Egyetlen szó sem hangzik, egész azon percig, midőn az ács Daoulas leírhatatlan hangon fölordít:

– A hajó elfordul!

Egész lelkünk szemeinkbe száll át e percben. Fölemelkedtünk mind, némelyik térdre, mások egészen föl. A kormányos ajkairól rettenetes káromkodás tört ki. Az a hajó még kilenc mérföldnyire van tőlünk s oly távolról nem vehette észre jeladásainkat! Ami a tutajt illeti, az csak egy pontocska a tág térben s egészen elvesz a napsugarak visszacsillogása közt a habok fölszínén. Nem láthatják! Nem látták!

Bárki legyen is annak a hajónak a kapitánya, ha észrevett volna minket, lehetett volna-e oly embertelen, hogy elfusson, ahelyett, hogy segélyünkre siessen? Nem! az lehetetlen! Nem látott minket!

– Tüzet! füstöt! - kiált ekkor Kurtis Róbert. - Égessük el a tutaj deszkáit! Barátim! barátim! Ez végső óránk a menekülésre. Ez a szerencse utolsó esélye, hátha meglátnak!

Néhány szál deszkát a tutaj előrészére dobnak, hogy máglyát képezzen. Aztán meggyujtják, kissé ugyan bajosan, mert a deszkák nedvesek, de éppen e nedvességnél fogva sűrűbb lesz a füstjök, következőleg láthatóbb is. Nemsokára egy fekete oszlop emelkedik egyenest az ég felé. Ha éj volna, ha beestelednék, mielőtt a brigg eltűnik, e lángot látni lehetne még oly távolságról is, mint amilyen távolság minket a briggtől elválaszt.

De az órák múlnak, a tűz kialszik!...

Ily körülmények közt, hogy az ember megadja, alávesse magát az isteni akaratnak, nagyobb lelki erővel kell bírnia önmaga fölött, mint én bírok most már! Nem! Én nem tudok többé bízni azon Istenben, ki csak rettenetesebbekké teszi szenvedéseinket azáltal, hogy reménycsillámokat vegyít közé. Én is káromlom az Istent, mint ahogy a kormányos káromolta!... Egy gyönge kéz érinti vállamat s miss Herbey fölmutat az égre!

De nem birom tovább kiállni. Nem akarok látni többé semmit, a vitorla alá csúszom, elrejtőzöm, zokogás tör ki mellemből...

Ezalatt a hajó megfordította vitorláit; aztán lassan eltávozik kelet felé s három óra múlva, a legélesebb szem sem bírná legmagasabb vitorláit fölfedezni a láthatáron.