December 21.

Ezen eseménynek még eddig nem lett semmi következménye, - legalább még ma nem.

Néhány óra óta megint apró halak raja mutatkozik a tutaj körül s ismét nagy mennyiséget lehet belőlük fogni. Megszárítva berakják egy üres hordóba s élelmiszereink e szaporodása remélnünk engedi, hogy legalább éhséget nem fogunk szenvedni.

Eljött az est, a nélkül, hogy szokott hűsítő levegőjét magával hozta volna. Az éjszakák rendesen hűsek a térítő körök alatt, de ez ma tikkasztó. Nagy tömeg gőz úszik nehézkesen a habok fölött. Éjfél után egy óra harminc perckor jön föl az újhold. Most mély a sötétség, egész addig, míg a hőség vakító fényességű villámlásai nem jönnek megvilágítni a láthatárt. Hosszú és szélesen kiterjedő villamos kitörések ezek, határozott alak nélkül s elborítják az ég nagy részét. De mennydörgést nem hallani hozzá, sőt azt mondhatni, hogy szinte ijesztő a levegő nyugalma, annyira nyugodt csöndes.

Két óra óta nézegetjük, miss Herbey, Letourneur András és én, a vihar ez előjeleit; úgy látszik, mintha a természet próbát tartana s elfelejtjük a jelen helyzetet, mialatt e nagyszerű látványt, a villamos felhők e harcát bámuljuk. E nagyszerű jelenetek meghatják a legdurvább lelkeket is és látom, hogy a matrózok elmélyedve nézegetik a felhők e szakadatlan lángbaborulását. Kétségkívül nyugtalankodva szemlélik e tüneményt, mely az elemek nemsokára kitörő harcát jelenti. Valóban, mivé lesz a tutaj az ég és a tenger dühöngése közepett?

Éjfélig ülve maradunk a háttérben. E villámlások, melyek kétszerte oly fénylőknek látszanak a sötét éjben, halotti sápadtságot vetnek reánk, ama kísérteties színhez hasonlót, amilyenben mutatkoznak a tárgyak, ha borszesz-világítás mellett nézzük s a borszeszbe egy marék sót dobunk.

– Fél-e ön a vihartól, miss Herbey? - kérdé Letourneur András a fiatal leányt.

– Nem, uram, - felel miss Herbey, - amit én olyankor érzek, az inkább tisztelet. Nem egyike-e az a legszebb tüneményeknek, melyeket szemlélhetünk?

– Tökéletesen igaz, miss Herbey, - felel Letourneur András, - főkép ha mennydörög. A fül hallhat valami méltóságosabb zajt? Mi ehhez képest az ágyúk dörgése, ez a száraz, gördülékenység nélküli koppanás? A mennydörgés betölti a lelket, hang ez inkább, mint zaj, hang, mely nő és fogy, mint valami énekes hangja. S hogy megmondjam önnek az igazat, miss Herbey, engem soha egy művész hangja sem hatott meg úgy, mint a természet e nagyszerű és semmihez sem hasonlítható hangja.

– Igazán mély basszus, - mondom nevetve.

– Igazán, - szólt András, - s bárcsak mielőbb hallanánk, mert ezek a mennydörgés nélküli villámok unalmasak!

– Ej! azt gondolja ön, édes András? - felelém. - Tűrje ön a vihart, ha jön, de ne kívánja.

– Nos! a vihar szélből áll!

– Meg vízből, - tevé hozzá miss Herbey, - pedig vízre éppen szükségünk van.

Sokat lehetne felelni a két fiatalnak, de nem akarom az én szomorú prózámat az ő költészetük közé keverni. Ők a vihart külön szempontból tekintik s én hallgatom őket, amint poétizálnak és sóvárogva óhajtják, csak jönne a vihar.

Azonközben az égboltozat lassanként sűrű felhők mögé rejtőzött. A csillagok egyenként kialusznak. A sötét és sűrű gőz összébb húzódik fejünk fölött s elfátyolozza az ég utolsó csillagait. Minden pillanatban fehéres, villámló fényt vet e sűrű tömeg s apró szürkés fellegek látszanak meg benne.

A villamosság ez egész tárháza, mely a légkör magas rétegeiben rendezkedett be, eddig zajtalan ürült ki. De a levegő nagyon száraz lévén s ennélfogva rossz vezető, villamosság a csak rettenetes rázkódások és dörgésekkel rohanhat ki s lehetetlennek tartom, hogy a vihar nemsokára a legnagyobb erővel ki ne törjön.

Kurtis Róbertnak s a kormányosnak is ez a véleménye. Ez utóbbi csak tengerész ösztöne után ítél, mely azonban csalhatatlan. Ami a kapitányt illeti, ő az időjárást jósló ösztönéhez tudományos képzettséget is csatol. Ő nekem fejünk fölött egy gyűrűformájú sűrű felhőt mutat, mely csaknem egyedül a forró földövön jön elő s tele van mindazzal a vízgőzzel, mit a passzátszelek hoznak az óceán különböző pontjairól.

– Igen, Kazallon úr, - így szól Kurtis Róbert, - mi a viharok területén vagyunk, mert a szél tutajunkat egészen e földövig hajtotta, hol valami nagyon finom érzékkel bíró ember szüntelen hallaná a mennydörgés dübörgését. Ezt a megjegyzést már régen tették s azt hiszem, hogy igaz.

– Nekem úgy rémlik, - viszonzám, fülelve, - mintha hallanám azt a folytonos dörgést, amiről ön szólt.

– Valóban, - szólt Kurtis Róbert, - ez már a vihar első dübörgése; nem telik bele két óra s itt lesz teljes dühével. Nos! készen állunk fogadására.

Egyikünknek sem jut eszébe, hogy aludjék, mert a levegő tikkasztón meleg. A villámok mind nagyobb területre terjednek s száz-százötven foknyi területet foglalnak el a láthatárból, aztán lassanként elborítják az egész égboltozatot, míg a levegőből valami foszforszerű világosság gőzölög ki.

Végre hangosabbá válik a mennydörgés; de ha lehet ezt a kifejezést használni, ezek még csak olyan gömbölyű dörgések, minden szögletesség nélküliek, melyeket még nem táplál a visszhang. Azt mondhatnók, hogy az égboltozat ki van bélelve e ruganyos felhőkkel, melyek elfojtják a villamos kitörések hangját.

A tenger idáig csöndes, lomha, tespedt maradt. Széles gyűrűzéseiből azonban, melyek a vizet mozgatni kezdik, a tengerészek sejtik, hogy mi fog bekövetkezni. Szerintök a tenger «készül» s a távolban valami vihar dúl már, melynek hatását érzi az óceán. A rettenetes szélvész nincs már messze.

Éjfél után egy órakor egy tündöklő villám, melyet néhány másodperc múlva erős mennydörgés követ, jelenti, hogy a vihar már csaknem fölöttünk van. A láthatár egyszerre eltűnik a nedves ködben s majdnem azt mondhatnók, hogy a tutajra olvad.

Most hirtelen elkiáltja magát az egyik matróz:

– A szélvész! A szélvész!