A cet

Hull kapitány tapasztalt vadász módjára nem akart semmit rábízni a jó szerencsére. A jubarte elejtése nem valami könnyű játék. Semmiféle elővigyázatosság sem fölösleges ilyenkor; a legnagyobb óvatosságra van szükség.

Így hát szél ellen kormányoztatta a csónakot, hogy semmi zaj ne árulja el az óriás emlősnek a közeledő veszélyt.

Howik széles körben kerülte meg a vörös szőnyeg közepén úszó óriást: ez volt a hadművelet egyik legnehezebb szakasza.

A vitorlamester kipróbált, hidegvérű tengerész volt, és teljes mértékben élvezte parancsnoka bizalmát. Senki sem félhetett attól, hogy csak egy pillanatra is elhanyagolja a kötelességét.

– Ügyelni kell a kormányzással, Howik - parancsolta Hull -, a fő, hogy meglephessük az állatot. És hogy csak akkor vegyen észre, amikor már vetni tudom a szigonyt.

– Majd a vörös szőnyeg szélét követem, kapitány úr, de mindig szél ellen.

– Jól van - mondta a kapitány -, de most, fiúk, minél kevesebb zajt ám a lapátokkal!

A szalmacsutakba bújtatott evezők szinte egészen nesztelenül siklottak a víz színén.

A vitorlamester kitűnően kormányzott; gyorsan elérték az úszó szőnyeg peremét: jobb felől az evezők még a zöld, tajtékos tengervízben áztak, míg balról már vöröslő habot kavart a lapát.

– Bor és víz... - nevetett az egyik matróz.

– De olyan bor és olyan víz - felelte a kapitány -, amit nem tudsz benyakalni. De most tartsuk a szánkat. Csend!

A dereglye nesztelenül siklott a szinte olajos felületen, mintha zsírrétegek puha színén röppenne végig.

A cet, úgy látszik, nem törődött velük, észre sem vette a csónakot, mely széles ívben közeledett felé.

Ezzel az ívvel Hull természetesen egyre jobban eltávolodott a *Pilgrim*től.

Különös jelenség, hogy a tárgyak oly gyorsan aprókká válnak a tenger tükrén. Ez az optikai csalódás okozhatta bizonyára, hogy a csónakban ülők előtt úgy tűnt fel, mintha hajójuk még sokkal messzebb lenne tőlük, mint ahogy a valóságban volt.

Jó félórával azután, hogy a *Pilgrim*et elhagyták, a vadászok már megközelítették a bálnát, az állat a hajó és a csónak között feküdt.

Most érkezett el az a pillanat, amikor minden azon múlik, vajon sikerül-e zajtalanul odaférkőzni a prédához. Ha lehet, úgy legokosabb oldalról evezni a közelébe, s innen vetni a halálos szigonyt, anélkül, hogy előzőleg felkeltenék a figyelmét.

– Lassítsatok, fiúk - parancsolt félhangon Hull.

– Mintha megneszelt volna valamit a dög - szólt vissza Howik -, mintha kevésbé lökné a vizet, mint egy perccel ezelőtt.

– Hallgassatok most! - parancsolta a kapitány.

Öt perc múlva már csak körülbelül húszölnyire¹ voltak az állattól.

A vitorlamester állva kormányzott úgy, hogy a cet bal oldalát közelítsék meg, ügyelve arra, hogy megtartsák ezt a távolságot, melyen belül az állat irtózatos farkának csapása a csónakban ülőkre végzetes lehet.

Hull szétvetette a lábát, egyensúlytámaszt keresett arra a pillanatra, amikor halálos fegyverét elveti. Most már lehetett rá számítani, hogy a szigony horga megakad a cethal vízből kiemelkedő hátában.

A kapitány mellett hevert az öt kötéltekercs, az elsőnek a vége a szigonyhoz tapadt. Ehhez csomózzák majd a másodikat és így tovább, mindaddig, amíg erre szükség mutatkozik, ha a bálna lebuknék a mély vízbe.

– Készen vagytok, fiúk? - kérdezte a parancsnok.

– Készen - válaszolt Howik, hatalmas tenyerében a kormánylapáttal.

– Közelíts!

A vitorlamester engedelmeskedett, a csónakot most már csak hatvan láb távolság választotta el a bálnától.

Az állat nem mozdult, mintha aludnék. Ha ilyenkor, álmában találják el a vadat, természetes, hogy könnyebb zsákmány. Megesik, hogy már az első dobás halálos találat.

– Különös ez a mozdulatlanság - mormolta Hull -, ez a jószág nem alszik... s mégis... valami van a dologban...

A vitorlamesternek is ez juthatott eszébe, mert igen szerette volna látni az állat másik oldalát is. De ez nem a tűnődés ideje volt. Támadás!

Hull fogantyújánál megragadta a szigonyt, néhányszor megcsóválta, hogy minél pontosabban célozhasson a jubarte oldalába, aztán teljes erejéből ellódította a tenger fegyverét.

– Előre... vigyázat! - ordította.

A matrózok teljes erejükből eveztek, hogy kikerüljenek abból a végzetes körből, amelyet az állat csapkodó farka befoghat. Ám ebben a pillanatban a vitorlamester kiáltása mindnyájuk előtt világossá tette, mit jelent a bálna hosszabb, különös mozdulatlansága a víz felszínén.

– Nőstény bálna!

Valóban, a megszigonyozott jubarte majdnem egészen az oldalára dőlt; így egyszerre láthatóvá vált, hogy éppen szoptatott.

Ez - Hull tudta jól - csak megnehezíti a vadászat kimenetelét.

Az anyabálna a legnagyobb dühvel veti rá magát támadóira, anyai ösztöne sarkallja, hogy megvédelmezze „kicsinyét”, ha ugyan ez a név ráillik egy olyan állatra, melynek hossza a húsz lábat is meghaladja.

A cet - amitől féltek - nem rohant rá szokása szerint a csónakra, hanem kölykétől követve lemerült a vízbe, s rendkívüli sebességgel kezdett továbbúszni.

De mielőtt lemerült volna, Hull és a kormányos egészen jól láthatták az anyaállatot. Valóban, ez a fürtfogú cet egyike volt fajtája leghatalmasabbjainak. Fejétől farkáig legalább nyolcvan láb hosszú, bőre ragyogó, barnás foltokkal tarkítva.

Ki tudott volna elképzelni nagyobb balsikert, mint veszni hagyni egy ilyen csodálatos prédát?

Kezdetét vette az üldözés vagy még inkább a vontatás... Az evezősök bevonták lapátjaikat, s mint kilőtt nyíl, siklottak az olajos víz taraján.

Howik keményen tartotta a kormányt, a csónak gyors és veszedelmes hajladozásai ellenére. Hull egy pillanatra sem vesztette szem elől zsákmányát, szünet nélkül kiabálta:

– Csak most vigyázni... Howik... most vigyázni!

De ki is gondolt volna arra, hogy a vitorlamester ébersége akár egy pillanatra is ellankadjon?

A vadászcsónak nem tudta követni a gyors bálnát, ezért attól lehetett tartani, hogy a dereglye pereméhez veszedelmesen horzsolódó kötél lángot fog. Így Hull kapitány legfőbb gondja az volt, hogy állandóan vizet zúdítson az orsóra, melyről a kötélzet letekerődik. Úgy látszott, mintha a cet nem akarna megállni, sőt sebességét sem mérsékelné. Most már a második kötélcsomót illesztették az első végébe, s ez is ugyanazzal a lendülettel tekerődött le. Öt perc múlva a harmadik csomó követte a jubarte-et a tenger mélységeibe.

A cet nem állt meg: nyilvánvaló, hogy a szigony nem sértette meg egyetlen nemesebb szervét sem. Azt is észrevették, hogy az állat, ahelyett, hogy felvetné magát a víz felszínére, egyre mélyebb rétegekben úszik.

– Az ördögbe is... ez a dög megzabálja az öt kötélcsomót! - kiáltotta a kapitány.

– És jó messze visz a *Pilgrim*től - tette hozzá Howik.

– De mégiscsak fel kell jönnie a víz színére lélegzetet venni - válaszolt Hull -, nem hal ez, éppen úgy lélegzik, mint te vagy én, vagyis tüdővel.

– Talán visszatartotta a lélegzetét, hogy sebesebben úszhassék.

Valóban, a kötél változatlan gyorsasággal gombolyodott lefelé.

A harmadik köteget a negyedik követte, ami nem kevéssé aggasztotta a matrózokat. Féltek, hogy a szerencse kisiklik a kezük közül.

– Ördög... ördög... - szitkozódott Hull - még sosem láttam ilyen átkozott, gonosz dögöt!

Már az ötödik kötélcsomag is peregni kezdett, amikor feletáján mintha gyengülni kezdett volna az állat ereje.

– Jól van - kiáltotta Hull -, már nem feszül úgy a kötél, a cet kifáradt!

De ebben a pillanatban a csónak már legalább öt tengeri mérföld távolságban lehetett a *Pilgrim*től.

Hull kapitány az egyik lapát végére kötött zászlóval jelt adott a hajónak, hogy közeledjék.

Szinte percek múlva ő is látta már, hogy Dick Tom és társai segítségével nekilátott a vitorlák kibontásának.

De a légáram gyenge volt s ellentétes irányú. Nem kétséges: a *Pilgrim*nek nagy fáradságába kerül, hogy beérje őket, ha ez egyáltalán lehetséges.

Ebben a percben - ahogy számították - a cet felbukkant a víz színén, hogy lélegzetet vegyen. A hátába fúródott szigonyt magával cipelte. Majdnem egészen mozdulatlan volt, mintha kicsinyére várna, mely természetesen csak nehezen követte anyja iramát.

Hull kapitány újból erősen eveztetett, hogy minél közelebb kerüljön az állathoz. Nemsokára le is csökkent a közöttük levő távolság.

A két matróz letette a lapátot, s helyébe éles lándzsát kapott a kezébe. A halálos döfésre készültek. Howik ügyesen kormányzott, készen arra az eshetőségre, hogy hirtelen menekülniük kell a cet támadása elől.

– Vigyázat, fiúk, egyetlen döfést se hiába... célozzatok jól... Készen vagyunk, Howik?

– Készen... de kapitány úr, egy dolog nem tetszik nekem, hogyan lehetséges, hogy ez az állat, mely oly fürge volt a menekülésben, ilyen csendes lett egyszerre?

– Nekem is gyanús, Howik!

– Ne bízzunk benne...

– Nem ám, de azért menjünk előre...

A kapitány egyre izgatottabb lett.

A csónak előrelendült, a bálna csak egy helyben mozgott. A kölyke nem volt vele, s lehet, hogy éppen őt kereste.

Farkának egyetlen mozdulatával hirtelen harminclábnyira távolodott el tőlük.

Vajon újból menekülni kezd, s nekik folytatni kell a végtelennek látszó üldözést?

– Ügyelj - ordított Hull -, az állat magához tért, támadásra készül! Kormányozz, Howik, kormányozz!

A cet most valóban egyszeriben szembefordult a csónakkal. Aztán hatalmas tajtékot verve a vízben, óriási uszonyával előrelendült.

A vitorlamester már várta a támadást, s úgy irányította a csónakot, hogy a bálna közvetlen közelében ússzék, de ne súrolja.

Hull és a két matróz három erős lándzsaszúrással fogadta a jubarte-et; valamelyik nemes szervét igyekeztek eltalálni.

A bálna most megállt; két, vérrel elegyedett vízsugár szökkent a magasba. Pillanat se múlt el, és máris újabb támadásra indult; szörnyű indulattal rohant a csónakra.

Most aztán a tapasztalt vadászok minden hidegvérére szükség volt, hogy el ne veszítsék a fejüket.

Howik oldalt fordította a csónakot, s újból kikerülte a támadást. Ismét három döfés hatolt a cet testébe. De ugyanekkor az állat olyan irtózatos erővel verte fel a vizet, hogy a hullámok feltornyosodtak, mintha víz alatti vulkán jött volna működésbe.

A víz becsapott a csónakba, mely majdnem felborult. A habok félig elárasztották a belsejét.

– A vedrekhez! - ordította a parancsnok.

A két matróz letette a lapátot, és hozzálátott a víz kimerítéséhez. Hull elmetszette a kötelet, mely az állattal összefűzte őket.

De a fájdalomtól egészen eszeveszett állat már nem gondolt menekülésre. Összeszedte erejét, és harmadszor is nekirohant a csónaknak.

A félig vízzel telt dereglye nem bírt olyan könnyedséggel kitérni előle, mint előbbi támadásai alkalmával. Ilyen körülmények között hogyan is lehetett volna megakadályozni a katasztrófát? Ha nem bírják kormányozni, a csónak nem tud elfordulni sem. Mert akármilyen sebes járású, nem versenyezhet a cettel gyorsaságban. Nem arról volt szó most már, hogy támadjanak - csak bőrüket akarták menteni.

Hull kapitány cseppet sem becsülte le a veszélyt.

A harmadik támadást nem tudták egészen kivédeni. Irtózatos uszonyával a bálna megbillentette a csónakot, s Howikot lesöpörte padjáról. A heves kilengésben, sajnos, a három lándzsa is eltévesztette célját.

– Howik... Howik, hol vagy? - kiáltotta Hull, aki maga is alig tudott megkapaszkodni.

– Jelen! - kiáltotta a feltápászkodott vitorlamester. De ugyanakkor észrevette, hogy estében kettétört a kormánylapát.

– Adjatok másik lapátot! - mondta a parancsnok.

– Megtörtént - válaszolta Howik.

Ebben a pillanatban néhány evezőcsapásnyira a csónaktól a víz habzani kezdett: a kis bálna jött a felszínre. Ahogy az anya meglátta, rávetette magát kölykére.

Ez még irtózatosabbá tette a küzdelmet: a bálnaanya most már mindkettőjükért verekedett.

Hull szeme fennakadt a távoli *Pilgrim*en, keze hevesen meglobogtatta a rúdra kötött zászlódarabot.

De mit is tehetne most Dick Sand, amit még nem kísérelt meg az első jeladáskor? A Pilgrim kibontotta vitorláit, és a szél duzzasztani kezdte őket. Sajnos, a *Pilgrim*et nem hajtotta gépi erő, hogy tetszése szerint növelhette volna sebességét. Még egy csónakot bocsátani a tengerre a feketék segítségével, és így sietni a kapitány megmentésére - óriási időveszteséggel járt volna. Dick különben is azt a parancsot kapta a kapitányától, hogy bármi történjék is, ne hagyja el a hajót. Mégis vízre eresztette a hátsó csónakot, arra számítva, hogy a kapitánynak és társainak ezzel esetleg megkönnyíti a menekülést.

Ebben a pillanatban a bálna, testével takarva magzatát, újból támadásra készült. Most aztán egyenesen a csónakot célozta meg.

– Vigyázz... Howik! - kiáltotta utoljára a kapitány.

De a vitorlamester úgyszólván fegyvertelenné vált; a hosszú kormánylapát helyett csak rövid, gyenge evezővel irányíthatta a ladikot.

Még így is igyekezett kikerülni a támadást.

Hiába!

A matrózok látták, hogy mindennek vége. Felugrottak, rettenetes kiáltásukat talán még a *Pilgrim*en is meghallották.

A borzalmas farkcsapás alulról érte a csónakot. A kis jármű hatalmas lendülettel repült a levegőbe, majd három részre esve zuhant vissza a feltornyosuló véres habok közé.

A szerencsétlen matrózok még talán súlyos sebekkel is a víz színén tudták volna tartani magukat, egy-egy fadarabba kapaszkodva...

Így látták egy pillanatig Hull kapitányt is, amint éppen egy csónakdeszkára igyekezett felsegíteni a vitorlamestert.

De a cet ekkor haragjának utolsó, elemi erejével megfordult, és szörnyű halálküzdelmétől sarkallva újból megtámadta őket... Rettenetes farkával felkavarta a habokat, melyek között kétségbeesetten vergődve igyekeztek menekülni a szerencsétlenek.

Néhány percig csak a sistergő vízkürtő látszott, ahogy szertepaskolja a feltörő habokat.

Amikor negyedóra múlva Dick és a feketék elérték csónakjukkal a szerencsétlenség színhelyét, csak véres foltokat találtak a csónakroncsok között. A víz elnyelt minden életet.