Néhány szó Dick Sand naplójából

Annak ellenére, hogy a szörnyű vihar elült, az idő még egyáltalán nem tisztult ki. Az esős időszak második szakaszába léptek, mely heves zivatarokat zúdít alá az egyenlítői vidékeken. Különösen éjszakánként zuhog a zápor, ami még jobban megnöveli a rabszolgakaraván gyötrelmeit.

A menet nehéz felhők alatt vonult, s amint elhagyta a Cuanza partját, keleti irányt vett.

Ötven „katona” ment a menet élén, száz-száz a két oldalán, a többi az utóvédet képezte. Még akkor is úgyszólván lehetetlen lett volna megszökni a foglyoknak, ha nem lettek volna összebilincselve. Férfiak, asszonyok, gyerekek meneteltek nagy összevisszaságban, a hajcsárok nógató korbácsütései alatt. Szerencsétlen anyák, akik egyik gyermeküket éppen szoptatták, míg a másikat kézenfogva cipelték maguk után. Ezek a szerencsétlen apróságok mezítláb vánszorogtak, jórészt meztelenül és éles sások, szúró bogáncsok között.

A vezér, Ibn-Hamis, aki megakadályozta Dick elpusztítását, maga ügyelt fel az egész karavánra, így szüntelen mozgásban volt a csapat mentén. Ha alárendeltjeivel együtt nem valami sokat törődött is a rabok nyomorúságával, annál komolyabban kellett számolnia a katonákkal, akik szüntelen új igényeket támasztottak, valamint a teherhordókkal, akik viszont állandóan pihenni akartak. Így a menetelés szüntelen vitatkozásba, alkudozásba fulladt, és gyakran tört ki verekedés is. A rabszolgákra a dühös hajcsárok ostora jelentett mindennél szörnyűbb terhet. Dühödt ordítás egyik oldalon - a fájdalom jajszavai a másikon... így húzódott a menet, amelynek útját vérnyomok mutatták.

Dick társaira - úgy látszik - különösen ügyeltek a menet elején, így a fiú semmiképpen sem tudott velük jelt váltani. Nyakuk ott szorult a súlyos favillában; így még fejüket sem mozgathatták, s a korbács nem kímélte őket jobban, mint szerencsétlen sorstársaikat.

Bat, akit apjával együtt láncoltak össze, ügyelt arra, hogy zökkenő nélkül vigye igájukat. Minden lépésnél a legbiztosabb talajt igyekezett kikeresni, abban a tudatban, hogy az öreg Tom is ugyanarra a helyre lép. Ha a hajcsár kissé távolabb maradt, néhány bátorító szót mondott az öregnek, amelyből Tom egyet-egyet el is kapott. Ha úgy érezte, hogy apja már nagyon kimerült, igyekezett meglassítani lépéseit. Legnagyobb csapás az volt, hogy nem bírta megfordítani a fejét, hogy legalább láthassa szegény apját. Ezzel szemben legalább az öreg előtt szüntelen ott volt a fia. Hányszor szökött könny a szemébe, amikor a gonosz hajcsár korbácsa Bat hátán megsuhant. Fájdalmasabb volt, mintha a saját húsába vágott volna a szíj.

Austin és Acteon is egymáshoz kötve mentek, őket sem igen kímélték. Ó, mennyire irigyelték Herculest; bármilyen veszedelmes körülmények közé került, mégiscsak bízhatott erejében, és saját maga védhette meg magát.

Fogságuk első perceiben az öreg Tom megismertette társaival a szomorú valóságot. Tőle kellett megtudniuk - legnagyobb megdöbbenésükre -, hogy Afrikában vannak, Negoro és Harris cinkos fondorlata Afrika szívébe csalta őket, s most már bizony nem sok reményük lehet arra, hogy megszabaduljanak.

Nannak sem volt jobb dolga, mint a többieknek. A menet közepe táján kapott helyet, az asszonyok között. Egy fiatalasszonnyal láncolták össze, aki az egyik gyerekét még szoptatta, míg a másik, aki ugyancsak vele volt, alig lehetett több háromesztendősnél. Nan megsajnálta a szegény anyát, s magához vette a járni alig tudó csöppséget, ami a hála könnyeit váltotta ki a fekete asszonyból. Így a gyerek legalább megmenekült a menetelés rémségeitől s a hajcsár ostorától, mely bizonyosan leterítette volna, ha elmarad. Másrészt az öreg Nan bizony csak nagy nehezen tudta cipelni a csöppséget, s nemegyszer úgy érezte, hogy tüstént elhagyja maradék ereje. Ilyenkor a kis Jackre gondolt, aki - bármennyire lefogyasztotta is a betegség - sokkal súlyosabb teher lett szegény Weldonné számára. Vajon merre lehetnek? Vajon mi történt velük? Viszontláthatja-e még valaha az életben őket?

Dick a menet végére került. Sem Tomot, sem a másik párt, de Nant sem láthatta. Csakis akkor pillanthatta meg a karaván elejét, ha síkságon haladtak át. Így botorkált lassan előre, a hajcsárok vad kiáltozásai közepette, miközben a legsötétebb gondolatok gyötörték. Nem magára gondolt, nem is a rá leselkedő szörnyűségekre, melyektől aligha fogja megkímélni Negoro bosszúja. Minduntalan Weldonné járt az eszében, ahogy az ösvényen haladt, mindenütt - a bokrok mentén, fák ágain - valami jelet keresett, mely arra figyelmeztette volna, hogy Weldonné erre haladt. Bizonyos, hogy őt nem vihették más úton, ha neki is Kazonndét kellett elérnie. Mit nem adott volna egyetlen, Weldonnétól eredő életjelért!

Ilyen testi és lelki állapotban volt a fiatal hajósinas, de ugyanez állt társaira is. De bármilyen súlyos aggodalomban tartotta is őket saját jövendő sorsuk bizonytalansága, bármilyen szenvedéseket kellett nekik maguknak is kiállniuk, lelkükben mégis felülkerekedett a mélységes szánalom érzése a szerencsétlen fogolytömeg elképzelhetetlen nyomorúsága láttán, hiszen akaratuk ellenére tanúi voltak annak a szörnyű, embertelen bánásmódnak, melyet gonosz uraik részéről el kellett szenvedniük. Ám sajnos, ők is tehetetlenek voltak, nem segíthettek a nyomorultakon, s nem szállhattak szembe a könyörtelen elnyomókkal.

A Cuanza keleti oldalán elterülő tájat mintegy húsz mérföld szélességben erdők borították. Ám a fák itt - a férgek pusztítása következtében vagy azért, mert vad elefántok gyakorta széttiporták a még zsenge fákat - nem képeztek olyan áthatolhatatlan sűrűséget, mint a parthoz közelebb eső vidéken. Így a menet aránylag zavartalanul haladhatott a főként gyapotfákból álló facsoportok alatt. Hét-nyolc láb magas fák voltak ezek, és a vidék pamutkelméihez szolgáltatták a nyersanyagot.

Némely helyen viszont a sűrű dzsungel formáját vette fel az erdő - a lombok úgyszólván teljesen belepték a karavánt. Csak az elefánt s a zsiráf emelkedhetett ki ebből a rengetegből. Bizonyos, hogy a hajcsároknak kitűnően kellett ismerniük ezt a vidéket, hogy el ne tévedjenek benne.

A menet mindig hajnalban indult, s csak délben tartottak egyórás pihenőt. Ilyenkor kinyitottak egy-egy bálát, s maniókakenyeret¹ osztottak szét a rabszolgák között, de még azzal is fukarkodtak. Répát, sőt kecske- vagy marhahúst is kaptak olykor, ha menet közben sikerült kifosztani egy-egy falut vagy tanyát. De annyira kimerültek voltak, s az esős éjszakák oly kevéssé tudták álommal enyhíteni a fáradtságot, hogy legtöbbször még arra is képtelenek voltak, hogy a kapott gyér élelmet elfogyasszák. Az alatt a nyolc nap alatt, ami Cuanzától idáig való vándorlásuk közben eltelt, legalább húszan elhullottak már, s ott maradtak az úton, az erdő vadjainak olcsó prédájaként. Oroszlánok, párducok, leopárdok leselkedtek az áldozatokra, akik estéről estére ott hevertek kimerülten az úton. A vadállatok hangos ordítása elárulta közelségüket, s könnyen tarthattak tőle, hogy bármelyik percben megtámadják a karavánt. A vadon szörnyű hangjának hallatára, melynek félelmetességét csak megsokszorozta az éjszaka sötétje, Dick nem tudott rettegés nélkül gondolni azokra a veszedelmekre, melyek szegény magára hagyott Herculest fenyegethetik. Mégis, ha a legkisebb lehetőség adódott volna az ő számára is, egy pillanatig sem habozott volna, hogy bevesse magát - mint ahogy Hercules tette - a sűrűbe.

De nézzük meg csak azokat a jegyzeteket, melyeket Dick Cuanzától Kazonndéig papírra vetett. A huszonöt „menet” - a hajcsárok nyelvén -, napi kétszázötven mérföldet tett ki. Tíz mérföldjével számítva, Dick ezt vette alapul a feljegyzéseiben.

Április 25-től 27-ig. Láttam egy falut, melyet 8-9 láb magas nádsövény vett körül. Főként tengeri és szágé² termett a jól megmunkált földeken. Két feketét befogtak, a többi közé vetették. Tizenöt halott. A lakosság elmenekült.

Másnap százötven yard széles, megvadult folyón kellett átkelni. Indákkal fatörzseket kötöztek össze, ez volt az úszó híd. Két egymáshoz kötött asszony bezuhant a vízbe. Az egyik kisgyermekét is magával vitte a sírba. Mindenütt vérfoltos a víz. A krokodilok ott ólálkodnak az úszó híd repedéseinél. Ha valaki véletlenül kijjebb teszi a lábát, tüstént bekapják a bestiák.

Április 28. Bahuniafák közt megyünk. A portugálok vasfának nevezik a bahuniát.

Zápor, elázott föld, nehéz menet.

A menet közepén megláttam szegény Nant. Egy kis néger gyereket cipelt. Nehezen vonszolta magát. Társa sántított, vállából ömlött a vér. Ez az ostor nyoma.

Éjszakára óriási baobabfa alatt ütünk tábort. A fának fehér virága, finom világoszöld levele van. Éjszaka oroszlánok, leopárdok üvöltése hallatszik. Egy párducra rálőtt egy bennszülött. Mi lehet Herculesszel?

Április 29-től 30-ig. Hűvös idő, ezt mondják itt afrikai télnek. Bőséges harmat. Áprilissal végződik az esős időszak, mely novemberben kezdődik. A síkság még ár alatt van. Keleti szél nehezíti a lélegzést, és lázt hoz.

Sem Weldonnénak, sem Benedek bácsinak nincs nyoma. Vajon hová cipelték őket, ha nem Kazonndéba? Valószínűleg előttünk mentek. Tele vagyok nyugtalansággal. A kis Jack bizonyosan újból lázas, ha ugyan még életben van...

Május 1-től 6-ig. Több szakaszban keltünk át a széles síkságon, melyet a szél még nem bírt felszárítani. Néhol övig vízben gázolunk. Millió pióca tapad a bőrünkhöz. Mégis tovább kell menni. Lótusz- és papiruszcserjék emelkednek ki a vízből. A víz fenekén, a nedves talajon szétágazó növényzetben sokan megbotlanak és elesnek.

A vízben rengeteg az apró hal. A bennszülöttek milliószámra fogdossák össze őket, hogy eladhassák a karavánnak.

Lehetetlen megfelelő tábort találni éjszakára. Mintha sohase lenne vége a vízzel elárasztott síkságnak. Sötétségben kell menetelni. Holnap bizonyára sokkal kevesebben leszünk. Micsoda nyomorúság! Ha valaki elbukik, miért is emelkednék fel újra? Néhány perc benn a vízben, és mindennek vége lesz. Ide már nem ér el a hajcsár korbácsa.

...Igen, de mi lesz Weldonnéval és a fiával? Nem hagyhatom el őket. A végsőkig ki fogok tartani. Ez a kötelességem.

Szörnyű kiáltások az éjszakában.

A katonák gyantás ágakat hasítottak egy fáról: tompa fények a sötétségben.

Már látjuk, mi volt a kiáltozás oka: krokodilok támadtak; tíz-húsz ilyen szörnyeteg rohanta meg a karaván oldalát. Asszonyokat, gyerekeket ragadtak magukkal ingoványos vadászterületükre. Mély lyukakból áll ez a vadászterület, melyekben a krokodil elrejti zsákmányát, miután előbb megfojtotta. Elrejti, mert csak akkor falja fel, ha már oszlásnak indult.

Engem is súrolt egy ilyen szörnyeteg a páncéljával. Nem messze tőlem felnőtt rabszolgát tépett ki favillájából, és elragadta. A fatartó szétrepedt. Micsoda szörnyű üvöltés! Még most is hallom...

Május 7-től 8-ig. Megszámolják az áldozatokat. Húsz rabszolga tűnt el. Hajnalhasadtakor megkeresem Tomot és társait. Fellélegzem - mindannyian életben vannak... De vajon valóban szerencse-e ez? Nem okosabb-e egyszerre mindennel végezni?

Tom a karaván élén halad. Bat kissé elfordult, úgy hajlott, hogy tekintete találkozhassék az enyémmel.

Mindenütt az öreg Nant keresem. Vajon e derékhad tömkelegében elvegyült-e, vagy ő is a múlt éjszaka áldozatai között van?

Másnap túljutottunk a huszonnégy órás vízbegázoláson. Megállunk egy dombon. A nap egy kicsit megszárít bennünket. Eszünk, de micsoda gyalázatos ételt! Maniókakenyér, néhány marék kukorica. Zavaros víz az ital. Hány rab nem fog reggel felkelni!

Lehetetlen, hogy Weldonné és a gyerek kibírják Kazonndéig ezt a szörnyűséget. Talán könyörületből mégis más úton vitték őket?

Himlő terjed a karavánban. A betegek nem húzzák sokáig.

Május 9. Hajnal óta úton. Nem tűrnek elmaradozókat. A hajcsárok korbáccsal ösztökélik a betegeket és kimerülteket is. A rabszolga: pénz. Míg jártányi erejük van, nem engedik őket elmaradni.

Körös-körül élő csontvázak. Már annyi erejük sincs, hogy panaszkodjanak. Végre megpillanthattam Nant is. Micsoda szomorú látvány! A gyerek már nincs a karján. Egyedül van. Elhullott társának lánca ott van a derekán... Sietni kezdek, hogy beérjem. Mintha észre se venne. Vajon annyira megváltoztam, hogy rám sem ismer?

– Nan - mondom neki.

Az öregasszony most hosszan rám néz, úgy mondja:

– Dick úr... én... én nemsokára meghalok.

– Dehogy... csak bátorság, Nan - mondom neki, és közben lenézek a földre, hogy ne lássa, hogy magam sem hiszem el, amit mondok. Rettenetes állapotban van szegény.

– Meghalok, nem látom többé kedves asszonyomat, sem a kisfiút. Istenem, légy irgalmas hozzám!

Támogatni szerettem volna szegény Nant, akinek remegő testét már alig fedte a teljesen széttépett ruha. Szívesen megosztottam volna vele a lánc terhét, melyet társnője halála óta egyedül viselt.

Erős lökést érzek. Nant egy ostorcsapás újból belódítja a rabszolgák sötét tömegébe. Rá akarok rohanni a gyalázatosra, de az arab vezető lefogja a kezem, s úgy tart addig, amíg a karaván nagyobb része el nem vonul.

Egyszerre megszólal, mondja a nevet:

– Negoro!

Negoro parancsára bánik hát velem másként, mint a többiekkel.

Mi lesz a sorsom?

Május 10. Két falu lángban. Mindenütt parázs villog. A tűztől megkímélt fákon akasztott négerek. A lakosság elmenekült. A földeket feldúlták. Ez a razzia. Kétszáz halott egy tucat fogolyért.

Este megállunk. Nagy fák alatt ütünk tábort.

Néhány szerencsétlen tegnap összetörte farácsát, és megszökött. Elfogták őket, s a hajcsárok most kitöltik rajtuk bosszújukat. A felügyelet egyre szigorúbb.

Éjszaka újból oroszlánok és hiénák. A távolból vízilovak horkanása. Valószínűleg tó vagy folyó van a közelben.

Fáradtságom ellenére kerül az álom. Annyi minden jár az eszemben!

Mintha kúsznék valaki a magas fűben. Vadállat volna? Már a táborba is be mernek hatolni? Hallgatózom. Átlopakodott vajon az állat a bokrok között? Nincs fegyverem. Mégis védekezni fogok... kiáltok. Meg kell menekülnöm Weldonné és a többiek miatt!

Nincs holdfény sem, teljes a feketeség. Tekintetem belefúródik a bozótba. Az árnyékban két szemet látok a papirusz mögött... hiéna vagy leopárd... eltűnik, újra látom...

Most hirtelen megzizzen a fű... egy állat ugrik rám... Már éppen felordítok... segítség... de szerencsére egy leheletnyi időre visszatartom magam... hihetek a szememnek? Dingo! Dingo van itt a közelemben... kedves, kedves Dingo... hogyan találtál rám? Ó, de csodálatos az ösztön... meg bírja magyarázni a ragaszkodásnak ezt a csodáját is. Nyalja a kezemet, ő most az én egyetlen barátom. Kedves Dingo, szóval mégsem sikerült elpusztítaniuk téged!

Simogatom, persze megérti... igyekszem meggátolni, hogy örömében felvonítson.

Csitítom... nem, senkinek sem szabad meghallania. Hadd kövesse csak észrevétlenül a karavánt, s ki tudja... De lám csak... odadörzsöli kezemhez a nyakát, mintha azt mondaná: „keress csak”. Igen, keresek... s különös dolgot találok: egy darab nádat, bedugva nyakörvébe, melyen még mindig ott csillog a két titokzatos betű: S. V.

Kiveszem a náddarabot, széttöröm: egy kis papírlap van benne...

Ó, ez a lapocska... nem tudom elolvasni, ami rajta áll, meg kell várnom a hajnalt, hogy kibetűzhessem. Szeretném magamnál tartani a kedves állatot, de mintha Dingo titkos parancsnak engedelmeskednék, megnyalja a kezemet, és igyekszik továbbállni. Ezzel is jelzi, hogy bevégezte küldetését. Egyetlen hatalmas ugrással máris a bozótban terem. Bárcsak megmenekülne az oroszlánok és a hiénák harapásaitól!

Bizonyosan ahhoz tért vissza Dingo, aki hozzám küldte.

A kis lapocska, melyet még mindig nem tudok elolvasni, mintha égetné a kezem. Vajon ki írta? Weldonné... vagy Hercules? Hogyan találhatott a kedves állat egyikre vagy másikra, holott azt hittük, hogy régen elpusztult! Vajon mit jelenthet ez az írás? Talán a szabadulás reményét hozza? Vagy csak hírt azokról, akik mindennél kedvesebbek nekem? Akárhogy is van, ez az esemény alaposan felrázott; mintha szünet állna be gyötrelmeimben.

Ó, milyen hosszú az éj, s milyen soká virrad!

Meglesem a látóhatáron az első pitymallást. Persze le sem tudom hunyni a szemem. Folytonosan hallom a vadállatok üvöltését. Hogyan is menekülhetne meg Dingo tőlük?

Végre... végre feljön a nap, hirtelen, hajnal nélkül, ahogy már itt a trópusokon szokott. Úgy helyezkedem, hogy senki se tudjon meglesni.

Végre... az írás Hercules keze vonása. Kis darab papírra írta, ceruzával.

„Weldonnét és a kis Jacket *kitandá*n viszik. Harris és Negoro kíséri őket. Három-négy napi úttal haladnak a karaván előtt, Benedek bácsival együtt. Nincs módomban érintkezni velük. Közben felszedtem Dingót. Lőtt sebe volt, most már begyógyult. Minden jót kívánok, kedves Dick úrfi! Higgye el, csak azért menekültem el, hogy segíthessek mindannyiuknak. Hercules.”

Ó, micsoda boldogság! Weldonné él, és él Jack is! Talán nem szenvednek úgy, mint mi a karavánnal, ezen a szörnyű úton. A kitanda hordágyféle a vadonban. Ágakat párnáznak ki fűvel, bambuszboton cipeli két ember, s könnyű szövetből készült függöny óvja a benn ülőket a hőségtől. Weldonné és a gyerek tehát kitandában ül. De mit akar Harris és Negoro? Ezek is Kazonndéba készülnek, úgy látszik, vagyis találkozni fogok velük! Annyi nyomorúság közepette végre egy jó hír - és ezt is Dingo hozta nekem.

Május 11-től 15-ig. A karaván továbbvánszorog az úton. A rabokat egyre jobban elcsigázza a fáradtság. Legtöbbjének lépését már vérnyomok jelzik. Úgy számítottam, még tíz nap Kazonndéig. Vajon mennyien fognak odáig elpusztulni? De nekem meg kell oda érkeznem!

Mindenáron kitartok!

Milyen szörnyűség az egész! A karavánban egyre többen vannak, akiknek a teste már egyetlen vérző seb. A kötél a meztelen húsukba vág. Egy anya tegnap óta cipeli karján halott csecsemőjét... a gyerek éhen halt, az anya nem tud megválni tőle.

Utunkat hullák szegélyezik. A himlő bőségesen szedi áldozatait.

Elhaladunk egy hatalmas fa mellett. Rabszolgákat kötöttek hozzá a nyakuknál fogva. Itt haltak éhen...

Május 16-tól 24-ig. Erőm végén járok én is, de nem szabad teljesen legyengülnöm. Az esőzés végképp elmaradt. Erőteljes menetelést kényszerítenek most ránk, késő délutánig kell egyfolytában gyalogolnunk. Sebesebben hajtanak, mint eddig, és gyakran erősen emelkedő úton.

Kemény, éles füvek között kell keresztülvergődnünk: a bogáncsok ránk tapadnak, a sások bugája megsebzi az arcot, az éles levelek bevágnak a rongyos ruha nyílásain. Még szerencse, hogy kitart a cipőm.

A hajcsárok már hagyják elhullani a túlságosan beteg rabszolgákat. Veszedelmesen fogy az élelmiszer is. De minthogy a fegyveresek s a teherhordók fellázadnak, ha nem kapnának eleget, vagyis ha nem kapnák meg a kikötött mennyiséget, a foglyokéból kell azt elvonni. Jaj nekik!

– Falják fel egymást! - mondja a vezető.

Látom, hogy még erőteljesnek látszó rabok egyszerre és minden észrevehető ok nélkül összeesnek. Visszaemlékszem, mit ír Livingstone erről: ezek a szerencsétlenek szívükre teszik kezüket, jajdulnak egyet s végük. Valósággal az történik, hogy megszakad a szívük. Ez gyakran előfordul olyan szabad embereknél, akiket hirtelen rabszolgaságba cipelnek.

Ma húsz foglyot, aki már nem bírta vonszolni magát, baltával agyonütötték a hajcsárok. Az arab főnök nem akadályozta meg a mészárlást.

Szörnyűség!

Szegény Nan is áldozatul esett. Felismertem a holttestét a többi hulla között. Ahogy elmentem mellette, ruhám érintette az élettelen testet - borzasztó, hogy még eltemetni sem tudom.

Tudtommal ő az első, aki elpusztult a Pilgrim hajótöröttei közül. Szegény, szegény Nan...

Minden éjszaka Dingót lesem... de nem jön. Vajon nem történt-e valami baja?... Vagy talán Hercules?... Nem, nem akarok ilyesmire gondolni. A csend annyit jelent csak, hogy Hercules nem tud semmi újat üzenni. Hiszen annyira kell vigyáznia magára... minden hibás lépés az életébe kerülhet.