Föld! Föld!

Dick Sand önbizalmát - legalább részben - igazolták a bekövetkező események.

Március 27-én a légsúlymérő higanyoszlopa emelkedni kezdett. A változás nem jött hirtelen és nem is rohamosan. Néhány milliméter csak a növekedés, de az irányzat - úgy látszott - most már állandó maradt. A vihar mintha csillapodni kezdett volna, s noha a tenger még mindig veszedelmesen háborgott, mégis érezni lehetett, hogy a szél veszít erejéből, s lassan nyugat felé fordul.

Még nem lehetett arra gondolniuk, hogy vitorlákat feszítsenek ki, hiszen a legkisebb vásznat is menten elragadta volna a szélvész. De Dick úgy remélte, hogy huszonnégy óra múlva talán már lehet kísérletezni kisebb vitorlával.

Éjszaka tovább engedett hevességéből a szél, a hajót sem táncoltatták már annyira a habok. Az utasok is felmerészkedtek a fedélzetre, mert már nem kellett félniük attól, hogy lesodorja őket a hullám.

Elsőnek Weldonné hagyta el a kabinját, ahová Dick aggódása valósággal bebörtönözte. Az asszony beszélgetni kezdett a fiúval, aki emberfeletti erőfeszítéssel lett úrrá a test gyengeségein. Alaposan lesoványodott, szeme beesett, arca halvány lett, látszott rajta, hogy gyötri az álmosság. De vastermészete diadalmaskodott minden megpróbáltatáson. Dick elhárította az asszony aggodalmait, s végül Weldonné is úgy találta, hogy Dick most még erélyesebb s tettre készebb, mint bármikor eddig utazásuk alatt.

Weldonné feljött a hajóhídra.

– Dick, drága gyermekem, kis kapitányom! - mondta, kezét nyújtva.

– Ó, asszonyom - szólt Dick mosolyogva -, ön sem engedelmeskedik a kapitánynak! Kérésem ellenére elhagyja kabinját, és a fedélzetre jön.

– Igen, engedetlen vagyok, az az érzésem, hogy a vihar csendesedik, enyhül az idő.

– Semmi esetre sem téved, asszonyom. A barométer nem süllyed már, a szél gyengül, reménykedhetünk, hogy túl vagyunk a legsúlyosabb megpróbáltatásokon.

– Milyen nehéz volt a dolgod, Dick, mennyit szenvedtél... szegény gyermekem! És mit tettél értünk...

– Csak azt tettem, asszonyom, ami a kötelességem volt.

– Most legalább pihend ki magad.

– Nincs most szükségem pihenésre, asszonyom. Kitűnően érzem magam, most már igazán ki tudok tartani. Asszonyom nevezett ki engem a hajó kapitányának, s én mindaddig kapitány akarok maradni, amíg a Pilgrim utolsó utasát is biztonságba nem helyeztem.

– Dick, sem én, sem a férjem nem felejtjük el soha, amit értünk tettél! Ilyen nehéz helyzetben kimutattad képességeidet; én viszont ígérem neked, hogy ha befejezted tanulmányaidat, újból parancsnok leszel James Weldon valamelyik hajóján.

– Ó, asszonyom... komolyan mondja? - Egyszerre megtelt könnyel a fiú szeme.

– Eddig fogadott fiunk voltál, Dick, most aztán igazán úgy érzem, mintha édesfiunk lennél, anyád és kis testvéred megmentője. Kedves Dick, engedd meg, hogy most férjem nevében is megöleljelek!

A bátor asszony alig tudta megállni, hogy el ne érzékenyedjék, amikor átölelte a hajósinast. S vajon leírhatja-e toll azokat az érzéseket, melyek most Dick Sand szívét eltöltötték? Mintha csak azt kérdezte volna magától: mit adhat még többet, mint saját életét, jótevőinek - s már jó előre készséggel fogadott minden, a jövőben rá váró megpróbáltatást.

Ez után a beszélgetés után Dick még erősebbnek érezte magát. Csak kicsit enyhüljön az idő, és sikerüljön néhány vitorlát kibontani - nem kételkedett abban, hogy akkor már el tudja vezetni a hajót akármelyik biztos kikötőbe.

Március 29-én a szél enyhült, Dick komolyan gondolhatott arra, hogy újból felállítja az előárbocot, s kibont rajta egy alacsonyabb vitorlát: így növelheti a Pilgrim sebességét, s megszabhatja haladásának irányát is.

– Tom, gyertek... most újból szükség lesz a karotokra! - kiáltotta, amikor hajnalban felment a fedélzetre.

– Készen állunk, Sand kapitány - felelte az öreg Tom.

– Mindenre készen - tette hozzá Hercules -, az utóbbi napokban már úgyis majdnem berozsdásodtam.

– Neked is az óriási szádból fújnod kellett volna - mondta a kis Jack. - Fogadjunk, hogy lett volna olyan erős, mint a szél!

– Hát ez kitűnő gondolat, Jack - válaszolt nevetve Dick Sand. - Ha beáll a szélcsend, Hercules tüdejével fogjuk felduzzasztani a vitorlákat.

– Mindig számíthat rám, Dick úr - válaszolt a derék néger, kiduzzasztva mindkét orcáját, mint valami hatalmas Boreasz¹.

– Minthogy az alacsony vitorlát elfújta a szél, ki kell cserélnünk egy másikkal. Nem lesz valami könnyű munka, de azonnal hozzá kell látnunk.

– Akkor csak rajta! - készült neki Acteon.

– Én is segíthetek nektek? - kérdezte Jack.

– Persze, öcskös. Tom és Bat barátunkkal odaállsz a kormánykerék mellé, és segítesz nekik irányítani a hajót.

Kell-e mondanunk, hogy a kisfiú segédkormányosi büszkesége nem ismert határt?

– Most aztán igazán kezdjünk a munkához - sürgette Dick -, de ügyeljetek nagyon magatokra.

A négereket nem kellett nógatni, egyetlen intésre nekiláttak. Persze nem volt könnyű feltámasztani a vitorlarudat, kibontani a vásznat, s utána odaerősíteni a keresztrúdhoz. Ám Dick vezényszavai oly pontosak voltak, s tengerészei annyira megszívlelték utasításait, hogy alig egy óra leforgása alatt a vitorlarúdon már újból ott feszültek a vitorlák.

Így kora délelőtt a Pilgrim már saját vitorlázatának erejével folytathatta útját.

Dick a vásznak egy részét bontotta csak ki, úgy gondolta, hogy a többire akkor lesz szüksége, ha a szél ereje tovább csillapodik. Egyelőre - számítása szerint - mintegy napi kétszáz mérföldes sebességgel siklottak, tehát tíz nap múlva kell elérniük az amerikai szárazföldet.

Dick megelégedetten vette kezébe a kormánykereket, miután melegen megköszönte Jack úrfinak, e kitűnő másodkormányosnak, értékes közreműködését. Most már nem hánykolódott a vitorlás a habok kénye-kedve szerint: orra újból a kormánykeréktől megszabott úton hasította a Csendes-óceán végtelen vizét.

Másnap még mindig hatalmas felhők kergették egymást az égboltozaton, de itt-ott már felszakadtak, s a repedéseken kikandikált a nap, a ragyogó sugaraival elárasztva a csillanó vizet. A Pilgrim néha már megint napsugárban fürdött, mintha e mindent megszépítő ragyogásban újjászületett volna.

Az ajtónyílásokat is fellazították, a friss sós levegő újból behatolt a gondosan elzárt hajótérségbe; a legénység kabinjai is kaphattak végre egy kis tiszta levegőt. A nedves vásznakat szétteregették a hajóorron, a fedélzeten is elkelt egy kis tisztogatás. Dick semmi esetre sem akart úgy megérkezni valamelyik kikötőbe, hogy a Pilgrim mocskos vagy elhanyagolt legyen. Úgy gondolta, hogy mindennap rászán néhány órát a rendbeszedésére, s a legénység - anélkül, hogy túlterhelné magát - újból tisztára tudja mosni a hajót.

Ha a sebességmérő a habok martaléka lett is, Dick tengerészszeme meglehetős biztonsággal fel tudta mérni a hajó siklását. Egy hét előtt alig remélhette, hogy földet érintenek. Ebben a felfogásban osztozott Weldonné is, akinek megmutatta a térképen a Pilgrim valószínű helyzetét a tengeren.

– De vajon a part melyik részére érkezünk meg? - kérdezte az asszony.

– Itt érünk majd földet - mondta a fiatal kapitány -, valahol Chile és Peru között. De nem tudom pontosan, hol. Ha a Húsvét-sziget helyzetéből indulok ki, s azt számítom, hogy állandó szél mellett nyugat felől hagytuk magunk mögött, úgy gondolom, hogy keleti irányból közelítjük meg az amerikai partokat. Keleten, úgy tudom, elég sok kikötő van, de hogy hová fog vezetni minket a véletlen, most még igazán nem tudnám megmondani.

– Akármelyik kikötő legyen is, Dick, nagyon boldog lennék, ha már láthatnám.

– Igaza van, asszonyom, hiszen akárhonnan könnyen hazatérhet San Franciscóba: a csendes-óceáni hajóstársaságok sűrű járatokat tartanak fenn ezen a partszakaszon. Valamelyik gőzös bizonyosan rövidesen elviheti Kaliforniába.

– Nem akarod a *Pilgrim*et magad San Franciscóba vezetni? - kérdezte Weldonné.

– Természetesen, asszonyom, de csak azután, hogy mindnyájukat épségben partra tettem. Ha tudunk szerezni egy hajóstisztet s valódi tengerészlegénységet, akkor kirakhatjuk Valparaísóban az árut, ahogy szegény Hull kapitány tervezte. Utána visszatérhetünk kiindulóállomásunkra. De mindez nagyon sokáig tart ahhoz, hogy asszonyom megvárhassa. Bármennyire fáj is majd a búcsú...

– Jól van, Dick - válaszolta az asszony -, azt még meglátjuk, hogy mit csinálok. De mondd, nem félsz attól, hogy mi vár ránk az ismeretlen szárazföldön?

– Gondoltam erre, asszonyom, de abban reménykedem, hogy előbb-utóbb találkozunk valamilyen nagyobb hajóval. Eléggé csodálkozom, hogy már eddig nem akadt legalább egy az utunkba. Ha valamelyikkel kapcsolatba kerülhetnénk, megtudnánk a pontos földrajzi helyzetet, és ez megkönnyítené tájékozódásunkat.

– Itt nincsenek révkalauzok? - kérdezte Weldonné.

– Bizonyosan lesznek, csak sokkal közelebb a partokhoz. Nem marad más hátra számunkra, mint hogy egyenesen vitorlázzunk a szárazföld felé.

– De mi lesz, Dick, ha nem találunk révkalauzra, aki elkormányoz a kikötőhöz? - kérdezte Weldonné, mintha próbára akarná tenni a fiút.

– Ha ez következnék be, de a szél kedvező maradna, akkor, azt hiszem, felfelé hajóznék a part vonalán, így keresnék alkalmas helyet, ahol kiköthetnénk, ha viszont... a szél...

– Igen, mit csinálsz akkor, ha rossz a szél?

– Hát bizony, ilyen állapotban, ahogy most van a Pilgrim, nem nagyon tudnék mást elképzelni, mint hogy a partra futtatom a hajót, bármennyire is nehéz lenne később onnan kiszabadítani.

– Akkor mi lesz, Dick?

– Ó, asszonyom, ez csak a legrosszabb eset, ha arról beszélek, hogy a szárazra dobhat az ár. Ismétlem, az időjárás kedvezőnek ígérkezik; bizonyosan találunk hajót vagy révkalauzt. Arra kell gondolni, hogy hajónk orra a szárazföld felé fordult: már igazán rövidesen meg kell pillantanunk a partokat.

A következő néhány napon át újból aggasztó jelek mutatkoztak az időjárásban. A szél változatlanul erős volt, a légsúlymérő viselkedése elárulta a heves légköri ingadozást. Felvetődött Dickben a gondolat, nem kellene-e mégis újból bevonni a vitorlákat. Viszont az volt a leglényegesebb, hogy minél előbb elérjék a szárazföldet, inkább vállalnia kellett a kockázatot: így a kötélzet ellensúlyozó erejével igyekezett csökkenteni az árbocra nehezedő szélnyomást.

A szél iránya ingadozott. Nem kis aggodalom Dick számára, mit tesz, ha a légáramlás hirtelen ellenkezőjére fordul. Újabb veszedelmek, újabb késedelem...

Szerencsére félelme alaptalan volt. A szél többszörös ingadozás után megmaradt a nyugati iránynál, de ereje még mindig nagy volt; változatlanul ránehezedett az árbocra, próbára téve ellenálló-képességét.

Április 5-e volt, két teljes hónap telt el azóta, hogy a Pilgrim elhagyta az új-zélandi partokat. Először háromhetes szélcsend, majd ellentétes légáramlás akadályozta a Pilgrim haladását, de aztán igazán röpítette a hajót a viharossá erősödött, ám kedvező irányú szél. Hogyan lehet mégis, hogy a part - mintha gonosz varázslat lenne - menekülni látszik a Pilgrim elől?

Sehogy sem találtak erre magyarázatot, különösen mivel a szárazföld nem mutatkozott, hiába figyeltek oly fáradhatatlanul a néger tengerészek.

Dick számtalanszor kémlelt ki a parancsnoki hídról: kezében távcsővel kereste a látóhatár szélén az Andesek ködbe vesző láncolatát: a párás tenger messzeségeiből igyekezett így ellesni a homályból kibukkanó óriási hegycsúcsokat.

Tom és társai nemegyszer kergettek hamis ábrándképeket, amikor mintha földet véltek volna felfedezni a messzeségben.

De mindig csak a különös formájú ködfoltokat gyanították partnak. Néha-néha e derék feketék szinte megátalkodtak hiedelmükben, ám rövid idő múlva be kellett látniuk, hogy csak képzeletük játszott velük: a párák szétfoszlottak, a vélt föld körvonala eltűnt szemük elől.

De április 6-án reggel - végül is - eloszlott minden kétség.

Nyolc óra lehetett, Dick ment a kormánykerékhez. Ebben a percben felszakadt a köd, a nap első sugarai ragyogóvá festették a látóhatárt.

Dick szájából röppent fel először az annyiszor áhítozott kiáltás:

– Föld... előttünk föld!

A kiáltásra mindenki felrohant a fedélzetre. A kis Jack, Weldonné, a feketék, még maga Benedek bácsi is. Csupán Negoro nem jelent meg a többiek között.

Most már mindnyájan látták, amit az ifjú kapitány éles tekintete fedezett fel először. Alig telt el egy óra, a szárazföld vonulatát már mindnyájan szabad szemmel is láthatták.

Talán négymérföldnyire rajzolódott ki az alacsony part körvonala. Mögötte bizonyosan az Andesek emelkednek, de a ködfelhőtől s a fellegektől nem lehetett még kivenni a hegyláncot.

A Pilgrim feltartóztathatatlanul haladt a szárazföld irányába.

Két óra múlva a távolság már csak három mérföld lehetett.

A partrész északkeleti szakasza emelkedő fokban végződött, nyílt kikötővel, míg délkeleti részén mintha finom, homokos nyelv húzódott volna a tengerbe.

Élesen elválva a látóhatártól, néhány fa emelkedett az alacsony sziklapartok hosszában. Ám a vidék földrajzi adottságainak figyelembevételével nyilvánvaló volt, hogy az Andesek hatalmas hegyláncolatának nyúlványai terülhettek el előttük.

Egyelőre semmiféle emberi település nyomát sem fedezhették fel az erdő koszorúzta alacsony sziklafalon; folyótorkolat sem mutatkozott, mely kikötésre lenne alkalmas.

A Pilgrim orral a part irányában siklott. Csökkentett vitorlázatával, oldalról kapott szelével Dick nem tudta megváltoztatni ezt az irányt.

Egyszerre szirtes tengerrész vált ki a tajték borította árból; mintha sziklapadok közt foszlanának szét a hullámok. Amikor ezt Dick látta, elhagyta a hajó oldalán levő őrhelyét, s maga vette kezébe a kormánykereket. A szél továbbra is élénken fújt - nemsokára a távolság a hajó és a part közt egymérföldnyire csökkent.

Dick kikereste a kikötésre legmegfelelőbbnek mutatkozó kis öblöt, előbb azonban a szirtes tengerrészen kellett átvitorláznia, ott, ahol a visszatorlódó hullámok mutatták, hogy az elemek milyen irtózatos erejű játéka folyik a tengervíz felszíne alatt.

Ebben a pillanatban Dingo előrerohant, s gyötrelmes vonításba kezdett. Mintha a kutya felismerte volna ezt a partvidéket, s csalhatatlan ösztöne valamilyen keserves emléket idézett volna fel.

Valószínűleg Negoro is meghallhatta; ellenállhatatlan kényszer hajtotta őt is a fedélzetre. Anélkül, hogy törődnék az ebbel, odakönyökölt a hajókorlátra.

Szerencséjére Dingo fájdalmas ugatása csakis az idegen földsávnak szólt, a szakácsot észre sem vette.

Negoro tekintete végigsiklott a veszedelmes szirtfokon, de mintha nem is törődött volna vele. Weldonné, aki nem vette le róla tekintetét, úgy látta, mintha vonásai megélénkültek volna; pirosság öntötte el arcát, miközben kifejezése is elváltozott.

Ismerhette-e Negoro az előttük feltűnő partvidéket, ahová a szél játéka dobta a *Pilgrim*et?

Ebben a pillanatban Dick Tom kezébe adta a kormánykereket. Szeme rátapadt az öbölre, melyet a hajó célpontjául választott.

Weldonnéhoz fordult:

– Asszonyom, őszintén megmondom, nincs reményünk a menekülésre. Minden erőfeszítésünk ellenére fél óra múlva szirtek közé érünk. Most már nem tudom bevinni a *Pilgrim*et egy biztos kikötőbe: zátonyra futunk. De ha választanom kell a hajó sorsa és mindnyájunk sorsa között - akkor nem habozhatok.

– Mindent megtettél, Dick, ami tőled telt, ugye?

– Mindent, asszonyom.

Most kiadta parancsait arra az esetre, ha megfeneklenek. Weldonné, Jack, Benedek bácsi és Nan mentőövet kaptak. Dick és a feketék felkészültek rá, hogy végső esetben úszva érik el a partot. Hercules azt a feladatot kapta, hogy őrködjék Weldonné felett.

A volt hajósinas a kis Jacket vállalta magára. Benedek bácsi megőrizte teljes hidegvérét, bogarászszelencéjével jelent meg a fedélzeten. Őreá Bat és Austin ügyelt. Negoro rendkívüli nyugalma sejteni engedte, hogy nem szorul semmiféle gyámolításra.

Dick óvatosságból tíz hordó bálnaolajat gördíttetett fel a fedélzetre: a tajtékos habokra öntött olaj talán megkönnyíti a Pilgrim átsiklását a veszedelmes szirtek között.

Miután mindent megtett, ami szükségesnek látszott e válságos helyzet enyhítésére, maga vette kezébe a kormánykereket.

Akkor már a Pilgrim alig százhúsz ölnyire siklott a parttól, a zátonyok közvetlen közelében. Jobb oldalát már áztatta a tenger alatti sziklákról feltörő tajték fehér habja. Minden percben számolniuk kellett azzal, hogy a Pilgrim gerince sziklára fut.

E pillanatban Dick a víz színéről észrevette, hogy a zátonyok közt kis ösvény kanyarog. Nem volt más választása, ide kellett kormányoznia a hajót, hogy lehetőleg épségben érjenek partot.

De a tengernek ezen a részén a víz még jobban háborgott, egészen a fedélzetig csaptak fel a hullámok. A négerek a hordók mellett álltak, készen arra, hogy az olajat a vízbe zúdítsák.

– Öntsétek! - hangzott a vezényszó.

A hullámokra csapódó folyadék egy pillanatra valóban lecsendesítette az ár erejét. Olyan volt az egész, mintha varázsszónak engedelmeskedtek volna a hullámok. Ez alatt a pillanat alatt a Pilgrim, orrával a partnak irányítva, átsiklott a kis csatornán.

De a következő pillanatban rettentő rázkodás remegtette meg a hajót. A vitorlás egy hullám hátára került, a hullám felkapta, majd újra lecsapta - árboca lehanyatlott, szerencsére azonban nem talált el senkit.

A csapódás hevében a Pilgrim teste kettényílt, s az így keletkezett résbe tajtékos árban tódult be a víz. De a szárazföld már csak hatvan ölnyire feküdt tőlük, s a kiemelkedő kis sziklacsúcsokon könnyűszerrel meg tudták közelíteni a földet.

Tíz perccel később mindazok, akiknek sorsát a Pilgrim összekötötte, épségben elérték a parti sziklafalat.