A tűzgolyóról most már mindent pontosan tudtak. Mindent megállapítottak, ami csak rá vonatkozott. A nagyságát, a sebességét, a mineműségét, tömegét, s kiszámították az értékét is. Nyugtalankodást sem okozott többé, mert, mivel egyenletes körpályán mozgott, előreláthatóan sohasem zuhanhatott le a Földre. Így aztán egészen természetes, hogy a nyilvános érdeklődés elfordult a megközelíthetetlen meteorról, amelynek titokzatossága már végképpen szertefoszlott.

Csak a csillagdákon nézett olykor néhány csillagász az aranygolyóra, amely a fejük felett keringett, de nem soká nézték, hanem inkább a világűr egyéb érdekesebb titkaira fordították figyelmüket.

A Földnek most két holdja volt... ez volt az egész. Hogy az egyik hold aranyból vagy vasból volt, mit törődött azzal a tudós, akinek számára a világ mégsem több mennyiségtani fogalomnál?

Sajnálatra méltó csak az volt, hogy Dean Forsyth és Hudelson doktor nem így fogták fel a dolgot. A körülöttük egyre nagyobb méreteket öltő közömbösség nem hűtötte le lázas izgalmukat, nem csillapította le dühös igyekvésüket és folyton-folyvást figyelték a tűzgolyót! Minden elvonulása alkalmával ott voltak az őrhelyükön, szemüket a távcső okuláréjához tapasztva, még olyankor is, mikor a meteor csak alig pár foknyira emelkedett a horizont fölé.

A folyton barátságos időjárás sajnos azáltal is kedvezett a rögeszméjüknek, hogy ekképpen minden huszonnégy órában legalábbis tizenkétszer adott alkalmat a megfigyelésre. A beteges vágyukat, hogy őket tartsák a meteor igazi felfedezőjének, csak növelte az a kérdés, hogy leesik-e a földre a meteor vagy nem, hasonlóképpen fokozták azok a rendkívüli sajátságok is, amik ezt az égitestet minden időkben egyedülállónak tették.

Ilyen viszonyok között őrültség lett volna kibékülést várni a két rivális között, mikor ellenkezőleg, minden nap csak mélyebbé tette közöttük a gyűlölet szakadékát. Hudelsonné és Francis Gordon nagyon is tudatában voltak ennek. Az utóbbi nem is kételkedett abban, hogy a nagybátyja minden rendelkezésére álló eszközzel ellene lesz a tervezett házasságnak, s Hudelsonnénak is egyre fogyott a reménye, hogy férje engedni fog, ha a nagy nap itt lesz. Ebben már egyáltalán nem lehetett bízni.

A két jegyes kétségbeesésére és Lou kisasszony és az öreg Mitz nagy bosszúságára a lakodalom, ha nem is teljesen meghiúsultnak, de legalábbis határozatlan és valószínűleg nagyon távoli időre elhalasztódottnak tetszett.

A már amúgy is súlyos helyzet azonban még tovább romlott.

Május 11-én este Dean Forsyth úr mint rendesen a távcső okulárjához tapasztotta a szemét, amikor elfojtott kiáltással ugrott fel hirtelen a műszer mellől. Gyorsan pár szót vetett a papírra, aztán visszatért a helyére, majd újra eljött és újra visszament, s ezt addig folytatta, amíg a meteor el nem tűnt a horizont alatt.

Eközben Dean Forsyth úr krétafehér lett, s olyan nehezen lélegzett, hogy Omikron segítségére akart sietni, mert azt hitte, valami baja támadt a gazdájának. Ez azonban egy kézmozdulattal visszautasította és úgy támolyogva, mint a részeg ember, bemenekült a dolgozószobájába, ahol szorosan bezárkózott.

Ettől a perctől kezdve senki sem látta többé Dean Forsyth urat. Harminc órán keresztül maradt étlen-szomjan a szobájában. Egyetlenegyszer sikerült Francisnak erőszakkal kinyitnia az ajtót annyira, hogy egy résen keresztül megláthatta a bátyját, aki összeroskadva, őrülthöz hasonló meredt szemmel ült az asztalnál. Ijedtében egyetlen szót sem tudott szólani, csak állt az ajtóban.

– Mit akarsz? - kérdezte Forsyth mérgesen.

– De kedves bácsi - szólt Francis könyörögve - huszonnégy órája, hogy bezárkóztál ide. Engedd meg legalább, hogy valami ennivalót hozzunk neked.

– Nem kell semmi - felelte rá Dean Forsyth - semmi egyéb, mint csönd és nyugalom, s nagyon leköteleznél, ha nem zavarnád többé a nyugalmamat.

Ezzel a határozott válasszal szemben, amelyet különben olyan barátságos hangon mondott, amilyenhez újabb időben egyáltalán nem voltak hozzászokva, Francis nem merte még egyszer megismételni az ajánlatot. Nem is igen lett volna lehetséges, mert a csillagász az utolsó szavainál már ismét becsapta az ajtót. Az öccsének tehát vissza kellett fordulnia, anélkül, hogy bármit is megtudott volna.

Május 13-án délelőtt, két nappal a tervezett lakodalom előtt, huszadszor említette fel az új gondot Francis Hudelsonné előtt, aki sóhajtva hallgatta őt.

– Nem értem, mi lehet itt már megint? - mondta végül. - Az ember azt hihetné, hogy Forsyth úr és a férjem, mindketten elvesztették a józan eszüket.

– Mit mond? - kiáltott fel Francis elcsodálkozva. - Hát Hudelson doktor is?

– Bizony - felelte Hudelsonné. - Úgy látszik, a két úr szavát adta egymásnak, hogy mindig ugyanazt csinálják. Csak az a különbség, hogy az én férjemnél valamivel későbben következett be a krízis. Még csak tegnap zárkózott be a dolgozószobájába. Azóta senki sem látta őt és elképzelheti, mennyire nyugtalankodunk miatta.

– Az ember igazán belebolondulhat! - kiáltott Francis.

– Amit az imént Forsyth úrról mondott - folytatta Hudelsonné -, abból azt lehet hinni, hogy ismét találtak valami új dolgot azon a szerencsétlen tűzgolyón. Sajnos azonban az ő hangulatuk alapján semmi jót nem remélhetünk belőle.

– Hej, ha én most parancsolni tudnék! - keveredett be Lou a társalgásba.

– Nos akkor mit tennél, te kis vadóc? - kérdezte Francis Gordon.

– Mit tennék?... Nagyon egyszerű. Azt az undok aranygolyót olyan messzire küldeném, hogy még a legjobb távcsövekkel sem lehetne a nyomára jutni.

Ha a tűzgolyó eltávozott volna, az talán valóban visszaadta volna Forsyth és Hudelson doktor nyugalmát. Ki tudja, nem gyógyította volna-e meg egy csapásra őrült féltékenységüket az, ha a meteor örökre eltávozik?

Sajnos azonban semmi sem tette valószínűvé, hogy bekövetkezik ez az eset. A tűzgolyó a helyén lesz az esküvő napján is... azután is mindenkor, mivel zavartalan szabályossággal rótta változatlan körpályáját.

– Nos, majd meglátjuk - ezzel fejezte be a beszédet Francis. - Negyvennyolc óra alatt el kell, hogy határozzák magukat, s akkor majd megtudjuk, hogy hogyan állunk.

Az Erzsébet utcai házba visszatérve egyébként azt hihette, hogy a dolognak nem is lesznek olyan súlyos következményei. Dean Forsyth közben kijött a zárkájából és hatalmas ebédet fogyasztott el hallgatagon. Most mély álomban hevert, habár megbénult csípővel, de jóllakva tele hassal, míg Omikron a gazdája megbízásából a városban járt.

– Látta a bácsit, mielőtt elaludt? - kérdezte Francis az öreg cselédet.

– Ahogy most téged látlak fiacskám - felelt az -, hiszen én tálaltam elé az ebédet.

– Éhes volt ugye?

– Farkasétvágya volt. Egy pillanat alatt eltűnt minden ennivaló: tükörtojás, hideg roastbeef, burgonya, gyümölcs, pudding... egyetlen morzsát sem hagyott belőlük.

– Egyébként milyen volt?

– Egészen jól érezte magát, csak egy kissé halvány volt az arca, mint a kísérteté és a szeme nagyon kivörösödött. Azt ajánlottam neki, hogy mosakodjék meg langyos vízben, de úgy látszott, nem értett meg.

– S rólam nem kérdezősködött?

– Sem rólad, sem másról. Csak evett, ki se nyitva a száját s aztán kinyújtózkodott az alváshoz, elküldve Korom barátunkat a Whaston Standardhoz.

– A Whaston Standardhoz? - kiáltott fel Francis. - Fogadni mernék, hogy közli az újsággal a munkájának az eredményeit. Megint szép újságharcra van kilátásunk... Éppen ez hiányzott még!

Dean Forsyth közleményét másnap reggel elkeseredetten olvasta Francis Gordon a Whaston Standardban, mert megállapíthatta belőle, hogy a sors újabb tápot hozott a két ellenséges versenytárs vitájának. A gondja még erősebb lett, mikor rájött, hogy a két versenyző ismét holtversenyben ért a célhoz. Míg a Whaston Standard Dean Forsyth közleményét adta le, addig a Whaston Morning Hudelson doktornak teljesen hasonló cikkét hozta. Így tehát tovább kellett folytatódni az izzó párviadalnak, amelyben eddig még egyikük sem tudott valami előnyt szerezni magának.

Míg a két cikk az elején teljesen megegyezett egymással, a végkövetkeztetéseiben jelentékeny eltérést mutattak fel. Ez az eltérés, amely később okvetlenül ellentéteket kellett, hogy felidézzen, másrészről talán hasznos is lehetett, mert elválasztotta egymástól a két versenytársat.

Francisszal és egész Whastonnal egyidejűleg az egész világ egyszerre tudomást szerzett a két asztronómus meglepő közleményéről, melyet a távíró és a telefon az egész világon azonnal elterjesztett. S ez a közlemény egy perc alatt a legszenvedélyesebb megbeszéléseket idézte fel a Föld egész kerekségén.

A nyájas olvasó ítélje meg maga, hogy el lehetett-e volna képzelni csodálatosabb dolgot és hogy az általános izgalom jogos volt-e.

Dean Forsyth és Hudelson doktor azzal a megjegyzéssel kezdték el, hogy a folytonos megfigyeléseik a tűzgolyó pályájában elvitathatatlan háborgások nyomára vezette őket. A meteor pályája, amely azelőtt pontosan észak-dél irányban feküdt, valamelyest elhajlott az északkelet-délnyugat irány felé. Azonkívül még sokkalta nagyobb változás állott be a Földhöz való távolságában, amely valamivel kisebb lett, anélkül, hogy a meteor sebességében változás állott volna be. Ezekből a megfigyeléseikből és a hozzájuk fűzött számításokból a két csillagász azt következtette, hogy a meteor, ahelyett, hogy örökké ugyanabban a körpályában keringene a Föld körül, szükségszerűen le fog esni rá, méghozzá ott és olyan időpontban, amit már most ki lehet számítani.

Míg eddig Forsyth és Hudelson doktor cikke teljesen megegyezett egymással, a következőkben már eltérés mutatkozott köztük.

Az egyik számításai szerint a tűzgolyó június 28-án fog lezuhanni Japán déli csücskén, a másiknak ugyanolyan mélyen járó számításai szerint az égitest lezuhanása július 7-re Patagóniában volt várható.

Igen, a két csillagász jól csinálta meg: a közönség most szabadon választhatott!

Egyelőre azonban senki sem gondolt ilyesmire. Mindenkit elsősorban az a tény érdekelt, hogy a több ezer milliárdos meteor le fog esni a Földre. Ez volt a lényeg. Akár Japánban, akár Patagóniában esik le, a milliárdokat mindenképpen megtalálják.

A szóbeszéd tárgya mindenütt ennek a dolognak a következménye volt, a gazdasági felfordulás, mit a rengeteg aranykészlet megjelenésének létre kellett hoznia. A gazdagok vigasztalanok voltak, amiért a vagyonuk el fog értéktelenedni, a szegények pedig ujjongtak abban a valószínűen csalóka reményben, hogy ők is kapnak valamit a levegőből lepottyanó kincsből.

Francis természetesen közel volt a kétségbeeséshez. Törődött is ő a milliárdokkal és billiárdokkal! Az egyetlen kincs, amire vágyott, a szeretett Jenny volt, a meteornál végtelenül drágább és értékesebb jószág.

Izgatottan sietett a Morris utcai házhoz. A szomorú újságot már itt is tudták, és sejtették a még szomorúbb következményeit. Most, mikor a szaktudósi önzéshez az anyagi érdek is hozzájárult, egészen elháríthatatlan lett a hevesebb összeütközés a két vetélytárs közt, mert mindkettő jogot formált az égitestre.

Mily fájdalmasan sóhajtott fel Francis, mikor kezet fogott Hudelsonnéval és szeretetreméltó lányaival! Mily mérgesen dobbantott apró lábával Lou! Mily keserű könnyeket ontott a kedves Jenny, amit nem tudott lecsillapítani sem a huga, sem az anyja, sem a jegyese, habár az utóbbi biztosította őt törhetetlen hűségéről és megesküdött, hogy szükség esetén akár addig is vár, amíg az ötezerhétszáznyolcvannyolc milliárd frank utolsó centime-jét is elköltötték... Ez bizony elég könnyelmű eskü volt, mert minden valószínűség szerint örök agglegénységre kárhoztatta őt.