TILOS AZ ÁTJÁRÁS

Alaszka az amerikai kontinensnek az a része, mely északnyugaton az 52. és a 72. szélességi fok között terül el. Így tehát vízszintes irányban átvágja az északi sarkkör vonala, mely a Bering-szoroson át kerekül ki.

Ha figyelmesen nézzük a térképet, azt látjuk, hogy a partvonal emberi arcélt rajzol ki meglehetős világosan. A Lisbonne-fok és a Barrow-földnyelv között van a homlok, a Kotzebue-öböl formázza a szemüreget, az orrot a Prince of Wales-fok, a Norton-öböl a száj, az Alaszka félsziget a szakáll, a Csendes-óceánba benyúló Aleuta-szigetek meg mintha a szakáll fürtjei lennének. A fej vonalát a Ranges-hegylánc zárja le, melynek végső vonulata a Jeges-tengerbe lejt.

Ez volt hát az a vidék, melyen át a *Szép Vándor*nak rézsútos irányban hatszáz mérföldet kellett megtennie.

Magától értetődő, hogy Jean gondosan tanulmányozta a térképen a vidék hegyeit, vizeit, a partvonal vonulatát, vagyis azt, hogy melyik lenne az alkalmas útvonal. Még egy kis előadást is tartott erről, melyet a család a legnagyobb érdeklődéssel hallgatott végig.

Jeannak köszönhető, hogy valamennyien - még Szegfűszeg is - megtudták, hogy az amerikai kontinensnek ezt a legészaknyugatibb részét először az oroszok járták be, majd a francia Lapérouse és az angol Vancouver, végül az amerikai Mac Clure, mikor expedíciójával sir John Franklin felkeresésére indult. Frédéric Whimper és Bulxley ezredes utazásaik során 1865-ben legalábbis már részben feltérképezték a területet, akkor ugyanis arról volt szó, hogy a Bering-szoroson át tenger alatti kábelt fektetnek le az Ó- és az Újvilág között. Előttük legföljebb kereskedelmi cégek utazói járták be az alaszkai tartomány belső vidékeit prém- és bőrárukat keresve.

A nemzetközi politikában ekkor tűnt fel a híres Monroe-elv, mely szerint Amerika az amerikaiaké. Ha Nagy-Britannia gyarmatai - Columbia és Kanada - csak a többé-kevésbé távoli jövőben kerülhetnek ismét amerikai kézre, Oroszország talán átengedi Alaszkát az Egyesült Államoknak, talán lemond erről a negyvenötezer négyzetmérföldnyi területről. A moszkvai kormánnyal komoly tárgyalások kezdődtek ez irányban.

Az Egyesült Államok népe kicsit csúfolódva emlegette Seward külügyminiszter próbálkozását, amikor a miniszter kijelentette, hogy megpróbálja Amerikának megszerezni ezt a *Walrus-Siá*t, ezt a fókák földjét, amiből vajmi kevés haszna lehet az Államoknak. Seward azonban igazi jenki makacssággal tovább haladt célja felé, és 1867-ben a tárgyalások már meglehetősen előrehaladtak. Ha a megegyezés még nem is jött létre Amerika és Oroszország között, megvalósulhat bármelyik pillanatban.

Május 31-én a Cascabel család pihenőt tartott a határsávban egy facsoport árnyékában. A Szép Vándor itt már alaszkai területen, orosz kézen levő birtokon volt, maga mögött hagyta Brit Columbia földjét. Cascabel tehát megnyugodhatott.

Vissza is tért a jókedve, méghozzá olyan igaziból, hogy az övéire is átragadt. Ezentúl már nem is kell letérniük orosz területről ahhoz, hogy az előre megállapított útvonalon eljussanak az európai Oroszország határára. Alaszkai tartomány vagy Szibéria - e roppant kiterjedésű területek mind a cár uralma alá tartoznak.

Vidám hangulatban megvacsoráztak. Jean egy nagy, hízott nyulat ejtett el, melyet Wagram hajtott fel a bozótban. Igazi orosz nyúl, kérem szépen!

– Megiszunk egy palack jó bort! - jelentette ki César Cascabel. - Egek ura, az ember szinte könnyebben lélegzik itt, a határon túl! Amerikai levegő orosszal keverve, ez ám az igazi! Szívjátok, gyerekek, teli tüdővel!... Ne zavartassátok magatokat... Jut belőle mindenkinek, még Szegfűszegnek is, pedig neki rőfnyi hosszú az orra! Pfü!... Öt héten át valósággal fuldokoltam azon az átkozott columbiai területen.

Mikor a vacsorát befejezték, és az utolsó cseppig elfogyott a jó bor is, valamennyien aludni tértek. Az éjszaka a legnagyobb csendben múlt el. Nem zavarták őket sem vadállatok, sem nomád indiánok. Másnapra a lovak és a kutyák is tökéletesen kipihenték magukat.

Már hajnalban tábort bontottak, és a nyájas Oroszország, „Franciaország e nővérének” vendégei - mint ahogy César Cascabel mondogatta - készülődni kezdtek. A készülődés nem tartott sokáig. Reggel hat óra előtt a Szép Vándor elindult északnyugati irányba, hogy elérje a Simpson folyót, melyen majd kompon kel át.

Alaszkának ezt a dél felé nyúló részét, ezt a keskeny földnyelvet, melyet Thlinkithen tábornokról neveztek el, nyugat felől szigetek és félszigetek határolják, köztük a Prince of Wales-, a Crozer-, a Kuju-, a Baranow- és a Sitka-sziget. Ez utóbbin épült fel az amerikai kontinensen levő orosz birtokok fővárosa, melynek neve Új-Arhangelszk. César Cascabel úgy tervezte, hogy a Szép Vándor Sitkába érkezve, több napos pihenőt tart, először is azért, hogy kicsit kifújják magukat, no meg azért, hogy felkészüljenek útjuk eme első részének befejezésére, mely a Bering-szorosig viszi őket.

Parti hegylánc tövében szeszélyesen kanyargó földsávon kellett haladniuk céljuk felé.

Cascabelék nekivágtak tehát az útnak, de alig tettek egy lépést az alaszkai földön, máris akadályba ütköztek, és bizony úgy tűnt, hogy ez az akadály leküzdhetetlen.

A nyájas Oroszország, Franciaország nővére korántsem volt hajlandó vendégszerető fogadtatásban részesíteni a Cascabelék személyében érkező fivéreit.

Oroszország ugyanis három határőr, három izmos, nagy szakállú, nagy fejű, turcsi orrú, kalmük képű, orosz egyenruhát viselő határőr képében jelent meg előttük - mindhármon az a lapos sapka, mely millió meg millió emberben ébreszt üdvös respektust.

Vezetőjük intésére a Szép Vándor megállt, és a lovakat irányító Szegfűszeg a gazdáját szólította.

César Cascabel kilépett az első kocsifülke ajtaján, nyomában fiaival és feleségével. Valamennyien leszálltak, és kissé nyugtalanok lettek az uniformisok láttán.

– Az útleveleket kérem! - mondta az egyik rendőr oroszul, amely nyelvet César Cascabel - tekintettel az adott körülményekre - nagyon is jól megértett.

– Útleveleket? - hökkent meg.

– Igen! A cár felségterületeire senki sem léphet útlevél nélkül!

– De, kedves uram, nekünk semmiféle útlevelünk nincs - mondta udvariasan Cascabel.

– Ez esetben nem mehetnek tovább!

Határozott volt a válasz, és jelentős, mintha ajtó csapódott volna be holmi tolakodó előtt.

César Cascabel keserves képet vágott. Nyomban felfogta, milyen szigorúak a moszkvai közigazgatási rendelkezések, és attól tartott, hogy aligha kezdhet sikeres alkudozásba. Hihetetlen balszerencse, hogy a határőrök éppen ott voltak, ahol a Szép Vándor orosz területre ért.

Cornélia és Jean szorongva várták a beszélgetés eredményét, melytől utazásuk folytatása és szerencsés befejezése függött.

– Orosz föld derék polgárai - kezdte César Cascabel drámai hangon, és hogy ékesszólásának még nagyobb hangsúlyt adjon, szavait széles taglejtésekkel kísérte -, franciák vagyunk, akik saját mulatságunkra, és még azt is merem mondani, hogy mások, főként a nemes bojárok mulatságára utazgatunk, amennyiben jelenlétükkel szíveskednek bennünket megtisztelni!... Úgy véltük, nincs szükségünk okmányokra ahhoz, hogy őfelsége, minden oroszok cárjának földjére lépjünk...

– Külön engedély nélkül lépni az ő felségterületére... erre még nem volt példa... soha! - hangzott a válasz.

– Nem történhetne meg mégis... egyszer, egyetlenegyszer? - folytatta Cascabel a legmegnyerőbb hangján.

– Nem! - válaszolt kimért, száraz hangon a rendőr. - Ezért hát forduljanak vissza, mégpedig nyomban.

– No de végül is, hol lehetne megszerezni ezeket az útleveleket? - kérdezte Cascabel.

– Ez a maga dolga!

– Engedjenek bennünket Sitkáig, és ott majd a francia konzul segítségével...

– Sitkában nincs francia konzulátus! Különben meg honnan jönnek?

– Sacramentóból.

– Akkor, kérem, Sacramentóban kellett volna beszereznie az útleveleket!... Különben is, felesleges...

– Éppen ellenkezőleg, nagyon is fontos - makacskodott Cascabel -, minthogy utunk Európába vezet...

– Európába? Ebben az irányban?

César Cascabel nyomban megértette, hogy válasza rendkívül gyanússá tette, mert legalábbis meglepő, ha valaki ilyen kerülő úton akar visszatérni Európába.

– Igen - folytatta -, bizonyos körülmények kerülőre kényszerítettek bennünket...

– Nem érdekel! - vágott közbe a rendőr. - Orosz területen át nem mehetnek útlevél nélkül!

– Ha csak arról van szó, hogy megfizessük az illetéket - makacskodott Cascabel -, esetleg mégis megegyezhetnénk...

És miközben beszélt, jelentősen hunyorgatott a rendőrre.

A megegyezés azonban még ilyen alapon sem látszott valószínűnek.

– Kedves uraim - folytatta Cascabel végső kétségbeesésében -, hát lehetséges, hogy önök még sohasem hallottak a Cascabel családról?

Úgy beszélt, mintha a Cascabel család legalábbis a Romanovokkal volna egyenrangú.

Ez sem használt. Vissza kellett fordulniuk, mi több, a rendőrök olyan alaposan végrehajtották a szigorú és megváltoztathatatlan parancsot, hogy a *Szép Vándor*t a határvonalon túli területre kísérték, és utasaira szigorúan ráparancsoltak, hogy azon még egyszer át ne lépjenek. Így történt, hogy César Cascabel legnagyobb bánatára ismét Brit Columbia területén találta magát.

Ez bizony kellemetlen és ugyanakkor nagyon nyugtalanító fordulat volt. Minden tervük meghiúsult. Az oly lelkesedve elfogadott útirányról le kell mondaniuk. Útlevél híján nem haladhatnak tovább nyugat felé, Szibéria területén átvágva, nem juthatnak vissza Európába. A Far-Westen át a már ismerős körülmények között, természetesen eljuthatnak New Yorkba, de hajó nélkül hogyan kelhetnének át az Atlanti-óceánon, és pénz nélkül ugyan hogyan szerezhetnének maguknak helyet valamelyik hajón?

Hogy útközben keressék meg a hajójegyekre szükséges pénzt... józanul ebben alig bizakodhattak.

És különben is, mennyi idő kellene ahhoz, hogy összegyűjtsenek ekkora összeget!

A Cascabel család nevének fénye - miért is titkolnánk - az Egyesült Államokban némileg már megkopott. Húsz éven át úgyszólván valamennyi városát, faluját bejárták. Most még annyi cent bevételt sem remélhetnek, mint amennyit annak idején dollárban megkerestek. Nem! ha visszafordulva, elölről kezdenék az egészet, ez talán éveket és éveket jelentene, végtelenül hosszú időnek kellene eltelnie, mielőtt Európában partra szállhatnának. Valami utat-módot kell találni bármi áron arra, hogy a Szép Vándor eljuthasson Sitkába. Így gondolkoztak, így is beszéltek ennek az érdekes családnak a tagjai, mikor a három rendőr nehéz problémáik között magukra hagyta őket.

– No, szép kis kátyúba kerültünk! - mondta Cornélia a fejét csóválva.

– Ez már nem is kátyú, hanem zsákutca, mégpedig a javából! - válaszolt César Cascabel.

Ejnye, öreg harcos, arénák hőse, hát lehetséges volna, hogy éppen most ne tudj szembeszállni a balszerencsével? Hagynád, hogy a balsors kerekedjék felül? Lehetséges volna, hogy te, a minden fogásban, minden fortélyban mester komédiás, éppen most adod fel a harcot? Kiürült volna az a tarisznya, amiben a ravaszságod lapul? Lehetséges, hogy fortélyokban oly termékeny fantáziád most csődöt mond?

– César - szólalt meg Cornélia -, minthogy ezek a nyavalyás rendőrök éppen ott voltak, ahol megtilthatták nekünk a határ átlépését, próbáljunk meg a főnökükhöz fordulni.

– A főnökükhöz! - tört ki César Cascabel. - De hiszen a főnökük Alaszka kormányzója, nyilván valamelyik orosz ezredes, aki éppoly kérlelhetetlen, mint az emberei, s a pokolba küldene bennünket!

– Különben is, biztosan Sitkában lakik - jegyezte meg Jean -, és éppen Sitkába nem engednek bennünket.

– Talán - mondta nagy okosan Szegfűszeg - valamelyikünknek megengedik ezek a rendőrök, hogy elmenjen a kormányzóhoz...

– No lám! Szegfűszegnek igaza van - bólintott César Cascabel. - Kitűnő ötlet!

– Hacsak nem ostoba - tette hozzá Szegfűszeg szokás szerint.

– Ezzel meg kell próbálkoznunk, mielőtt visszafordulnánk mondta Jean -, és ha akarod, apám, én megyek és...

– Nem, jobb lesz, ha én megyek -, válaszolt Cascabel. - A határtól még messze van Sitka?

– Mintegy százmérföldnyire - hangzott Jean válasza.

– Egyszóval körülbelül tíz nap alatt vissza is érhetek. Holnapig várunk, és akkor szerencsét próbálok.

Másnap, ahogy megvirradt, Cascabel a rendőrök keresésére indult. Könnyen és gyorsan megtalálta őket, mert egyre a Szép Vándor közelében őrködtek.

– Már megint maga az? - kiáltották feléje fenyegető hangon.

– Megint én! - válaszolt Cascabel a legkellemetesebb mosolyával, és az orosz közigazgatást magasztalva, ismertette amaz óhaját, hogy engedjék az alaszkai kormányzó őexcellenciája színe elé. Felkínálta, hogy megfizeti „ama tiszteletre méltó közhivatalnok” utazási költségeit, aki Sitkáig kísérné, sőt készpénzben fizetendő szép jutalom reményét is megcsillantotta a nagylelkű és önfeláldozó... stb. stb.... férfiú számára.

Az ajánlat süket fülekre talált. A szép jutalomra való célzás sem érte el célját. Valószínű, hogy a rendőrök, akik makacsok, mint az adószedők, és csökönyösek, mint a fináncok, kezdték rendkívül gyanúsnak találni, hogy César Cascabel ilyen konokul ragaszkodik ahhoz, hogy átléphesse az alaszkai határt. Az egyikük rá is parancsolt César Cascabelra, hogy nyomban távozzék, és még hozzáfűzte:

– Ha még egyszer meglátjuk orosz területen, hát nem Sitkába kísérjük, hanem a legközelebbi erődbe. Márpedig, ha egyszer oda valaki bekerült, csak az isten a tudója, hogyan és mikor kerülhet ki.

César Cascabelt udvariaskodásnak éppen nem minősíthető szavak kíséretében nyomban visszakísérték a *Szép Vándor*hoz, és levert arcáról övéi rögtön tudták, hogy próbálkozása kudarcot vallott.

Vajon a Cascabelek guruló otthona végleg megállapodik egy helyben? Lehetséges, hogy a mutatványost és jósorsát hordozó bárka megfeneklik az alaszkai határon, ahogyan a hajó megfeneklik a sziklák között az apály óráiban? Bizony ettől joggal féltek.

Szomorú napjuk volt, szomorúak voltak a következő napok is, és a család csak nem tudott elhatározásra jutni.

Élelemben szerencsére nem szenvedtek hiányt, bőségesen volt konzervjük, egyébként is csak Sitkában akartak új készleteket vásárolni. Ezenfelül rengeteg vad volt a környéken, Jean természetesen óvakodott attól, hogy elkalandozzék a columbiai területről. Ha alaszkai területre téved, aligha úszta volna meg azzal, hogy elkobozzák a puskáját, és pénzbüntetéssel sújtják az állami adóbevételek gyarapítására.

A Cascabel családon egyre erősebben úrrá lett a szomorúság. Mintha még az állatok is szomorkodtak volna. Jako a szokásosnál kevesebbet fecsegett. A kutyák behúzott farokkal, hosszan, nyugtalanul szűköltek. John Bull sem fintorgott, bohóckodott már. Csak Vermuth és Gladiátor látszott tökéletesen elégedettnek a helyzettel, hiszen egyéb dolguk sem volt, minthogy legeljék a kövér, friss füvet a környező mezőkön.

– Valamire mégis el kell szánni magunkat! - mondogatta néha Cascabel, karját összefonva.

Ez igaz, de hát hogyan határozzanak?... Hogyan... Pedig hát a hogyan felől felesleges volt aggályoskodniuk, mert az igazat megvallva, nem volt választásuk, vissza kell fordulniuk, minthogy tilos továbbmenniük. Vége hát a nyugati irányba vezető útnak, melyre oly hősiesen vállalkoztak! Nincs más hátra, vissza kell térniük Brit Columbia átkozott földjére, majd neki kell vágniuk a Far-West prérijeinek, hogy eljussanak az Atlanti-óceán partjaira. De ha el is érnek New Yorkba, mihez kezdhetnének? Elképzelhető ugyan, hogy egy könyörületes lélek gyűjtést indítana, hogy elősegítse a család hazatérését. Micsoda megaláztatás ez az olyan derék emberek számára, akik mindig a munkájukból éltek, akik sohasem koldultak, milyen nehéz volna odáig süllyedni, hogy alamizsnát fogadjanak el! Ó, azok a nyomorult csavargók, akik a Sierra Nevada hágójában elrabolták a vagyonkájukat!

– Ha ezeket nem akasztják fel Amerikában, nem gyötrik halálra Spanyolországban, nem fejezik le Franciaországban, nem húzzák karóba Törökországban, akkor nincs is igazság ezen a földön! - mondogatta César Cascabel.

Végül mégis döntött.

– Holnap elindulunk! - mondta június negyedikén este. Visszamegyünk Sacramentóba, és aztán...

Nem fejezte be a mondatot. Sacramentóban majd meglátják. Egyébként is útra készen álltak. Csak be kell fogniuk a lovakat, aztán déli irányba fordítani a kocsirudat.

Utolsó estéjük az alaszkai határon minden eddiginél szomorúbb volt. Egy-egy zugba behúzódva, valamennyien hallgattak. Áthatolhatatlan sötétség borult a tájra. Kavargó, vastag felhők szánkáztak az égen, akár az erős keleti szél kergette jégtáblák a tengeren. A tekintet nem kapaszkodhatott meg egyetlen árva csillagban sem, és az újhold sarlója is eltűnt a láthatáron magasló hegyek orma mögött.

Körülbelül kilenc óra volt, mikor César Cascabel felszólította háza népét, hogy térjenek pihenőre. Másnap pirkadat előtt indulnak. A Szép Vándor azon az úton tér vissza Sacramentóba, amelyen idejött, és még vezető nélkül is könnyen boldogulnak majd. Ha a Fraser forrásvidékeihez értek, már csak a völgyön kell átvágniuk, hogy washingtoni területre jussanak.

Szegfűszeg miután jó éjszakát kívánt a két kutyának, éppen az első kocsifülke ajtaját készült bezárni, mikor meglehetősen közelről dörrenés hallatszott.

– Mintha puskalövés lett volna!... - kiáltott föl César Cascabel.

– Igen... lövés volt... - mondta Jean.

– Alighanem vadászik valaki! - jegyezte meg Cornélia.

– Vadászni... ilyen sötétségben?... - csodálkozott Jean. - Alig hihető.

Ebben a pillanatban újabb lövés dörrent, és jajveszékelés hallatszott.