A SZÉP VÁNDOR ÚTJA AZ OB FOLYÓIG

Ideje már, hogy foglalkozzunk a két orosz tengerésszel, kiket a balsors hozott Cascabelék útjába.

Az ember azt hihetné, hogy Ortik és Kircsev már csak hálából is, hogy olyan szívélyesek voltak velük, jobb belátásra tért. De nem, a két bitang, akinek a rovásán a Karnov-banda tagjaiként elkövetett oly sok gaztett volt máris, egyre azon törte a fejét, hogyan követhetne el újabbakat. Nem kevesebbet akartak, mint megkaparintani a Szép Vándor*t, s vele együtt a Csu-Csuktól visszakapott pénzt, aztán komédiásnak álcázva, visszatérni Oroszországba, hogy folytassák bűnös tevékenységüket. Hogy terveiket megvalósíthassák, először is meg kellene szabadulniuk útitársaiktól, a jóravaló emberektől, akiknek a szabadságukat köszönhetik - s ha kedvező alkalom kínálkozik, a két gonosztevő habozás nélkül elteszi útjából a *Szép Vándor utasait.

Önerejükből azonban nem képesek erre, éppen ezért az Urál hágói felé igyekeztek, arrafelé garázdálkodnak hajdani cinkosaik, ott összetoborozhatnak annyi banditát, amennyi szükséges ahhoz, hogy megtámadhassák a *Szép Vándor*t.

S ugyan kinek lehetett volna sejtelme e galád fondorlatról? Mindig azon voltak, hogy hasznossá tegyék magukat, valóban nem lehetett ellenük semmi kifogás. Rokonszenvet ugyan nem ébresztettek, de bizalmatlanságot sem - csak Kayette gyanakodott rájuk még mindig. Már az is megvillant az agyában, hogy talán azon az éjszakán hallotta Kircsev hangját, mikor Szergej urat támadás érte az alaszkai határon. De viszont még elképzelni is nehéz, hogy éppen ez a két tengerész volt a merénylő, akikkel ezerkétszáz mérföldnyi távolságban, a Ljahov-szigeteken találkoztak. Így hát Kayette egyre figyelte őket, de óvakodott attól, hogy képtelen gyanújáról bárkinek is említést tegyen.

Ortik és Kircsev tehát gyanús volt az indián leányka szemében, ők viszont Szergej úr helyzetét találták roppant furcsának. Szergej úr, miután súlyosan megsebesült az alaszkai határon, Sitkába került, és a Cascabel család gondoskodott róla. Mindebben nincs semmi különös. De gyógyulása után vajon miért nem maradt Sitkában? Vajon miért ment a komédiásokkal egészen Port Clarence-ig? Miért kíséri őket végig egész Szibérián? Ez már igazán furcsa, mit is kereshet ez az orosz a vásári mutatványosok között?

Ortik egy napon fel is tette a kérdést:

– Vajon ez a Szergej úr nem titokban akar visszatérni Oroszországba, ügyelve, nehogy bárki is ráismerjen?... Mit lehet tudni, talán még hasznunk is lehet ebből a fura históriából... Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket.

És Ortik abban a reményben, hogy kilesheti titkát, egyre kémkedett a mit sem sejtő Narkin gróf után.

Április 23-án a Jakutföldet elhagyva, osztják területen folytatták útjukat. Noha Szibériának ezen a vidékén akad néhány gazdag terület - például a berezovi -, történetünk idején még meglehetősen nagy nyomorúságban élt az elmaradott lakosság.

A Szép Vándor utasai világosan látták a különbséget a festőien bájos jakut és a szomorú osztják falvak között, ahol a düledező, elhanyagolt viskók alig-alig látszottak emberi lakóhelynek. Akkoriban még az a mondás járta az osztjákokról, hogy kettős réteggel védekeznek a hideg ellen, alul piszkot, fölül rénszarvasbőrt viselnek. Főtáplálékuk a félig nyersen fogyasztott hal és hús volt.

Mindez azonban inkább csak a nomád osztjákokra vonatkozott, s erről a Szép Vándor utasai is hamarosan meggyőződhettek, mikor Sztrokantaszkijba értek; ennek a mezővároskának a lakói már jobban öltözött, műveltebb emberek voltak - bár az idegenekkel szemben korántsem olyan nyájasak és vendégszeretők, mint a jakutok.

A nők kékes vonalú tetoválással ékesítették magukat, kék szalaggal szegélyezett vörös fátyolfélét viseltek, rikító színű szoknyákat, világosabb pruszlikot, melynek ügyetlen szabása elcsúfította az alakjukat; a derekukon csengettyűkkel teliaggatott széles övet, mely minden lépésükre úgy csilingelt, mint Spanyolországban az öszvérek hámja.

A férfiak külseje - főként télen - az öltözékük miatt elég riasztó volt, a szőrös oldalával kifelé fordított állatbőröket viseltek. Fejük eltűnt a maltza vagy parka néven ismert csuklya alatt, melybe keskeny nyílást vágtak a szem, a száj és a fül számára. Arcvonásaikból mi sem látszott, de ez talán nem is volt kár.

Útközben a Szép Vándor néha összetalálkozott az itt *narké*nak nevezett szánokkal. Három rénszarvast fognak ezekbe a szánokba, az egyszerű szíjból készült gyeplőszárat az állatok szarvára akasztják, és a hasuk alatt vezetik át. Ezek a szánok akár hét-nyolc mérföldet is megtesznek egyvégtében.

A *Szép Vándor*t húzó rénszarvasoktól persze nem várhattak ilyen teljesítményt. De azért nem lehetett rájuk panasz, valóban jó szolgálatot tettek útközben.

Egy alkalommal, mikor éppen erről beszélgettek, Szergej úr megjegyezte, talán okos volna, ha a rénszarvasokat lovakkal váltanák fel, mihelyt lovakat tudnak vásárolni.

– Hogy szélnek eresszük a rénszarvasokat? - álmélkodott Cascabel. - És miért, ha szabad érdeklődnöm! Úgy gondolja, nem elég erősek ahhoz, hogy elvigyenek bennünket Oroszországba?

– Ha Észak-Oroszország felé mennénk - mondta Szergej úr -, nem bánnám, ha megtartanánk őket, csakhogy Közép-Oroszország felé megyünk, s ez nagy különbség. A rénszarvasok nagyon nehezen viselik a hőséget, kimerülnek tőle, s munkaképtelenek lesznek. Április vége tájt a rénszarvasok seregestül igyekeznek észak felé, főként az Urál örök hóval borított magas fennsíkjai felé.

– Majd meglátjuk, mitévők legyünk, mikor a határra értünk. Nagy áldozat volna megválni ezektől a derék állatoktól! Képzelje csak el, Szergej úr, milyen látványos lenne, ha a Cascabel család kocsija húsz rénszarvassal vonulna be Perm városába!... Micsoda látványosság, micsoda reklám!

– Nyilván pompás lenne - mosolygott Szergej úr.

– Lenyűgöző!... Nyugodtan mondhatjuk, hogy lenyűgöző!... És erről jut eszembe, ugye, abban is megállapodtunk, hogy Narkin gróf a társulat tagja, és szükség esetén akár a közönség szórakoztatására is dolgozik?

– Úgy van.

– Akkor viszont szíveskedjék gyakorolni a bűvészmutatványokat! A többiek azt hiszik, hogy puszta kedvtelésből csinálja, nem csodálkoznak majd sem a gyerekek, sem a két matróz. Tudja-e, hogy máris nagyon ügyes?

– Hogyan is ne lennék ilyen kitűnő mester mellett, mint maga, Cascabel barátom!

– Már elnézést kérek, Szergej úr, de higgye el, hogy ön rendkívül tehetséges a művészetek eme ágában!... Még egy kis gyakorlás, és páratlan bűvész lesz önből, aki jól is kereshetne!

Május hatodikán a Szép Vándor a Jenyiszej partjára érkezett, a Jege-tótól mintegy száz mérföldnyire.

A szibériai szárazföld egyik legnagyobb folyama a Jenyiszej, az ugyancsak Jenyiszej nevű, a Sarki-tenger partján a hetvenedik szélességi foknál kerekedő öbölbe ömlik.

A széles folyamon ekkor már nyoma sem volt a jégnek. Járműveket és személyeket egyaránt szállító hatalmas komp bonyolította le a forgalmat a két part között, és a kis karaván - persze jó pénzért - kocsival és felszereléssel együtt átkelhetett a túlsó partra.

A folyón túl ismét a végtelenbe nyúló sztyepp következett. A karaván tagjai többször is látták, amint csoportba verődött osztjákok éppen ájtatoskodtak. Többségük ugyan megkeresztelkedett, de a kereszténység vajmi kevés vonzerőt gyakorolt rájuk, térden állva ájtatoskodtak a Shajtanok, a hatalmas farönkökből faragott, emberképű bálványok előtt, melyeknek rézkereszttel ékesített apró mása ott volt minden házban, minden kunyhóban.

Az osztják papok - a sámánok - alighanem szép jövedelmet húztak a kettős vallás gyakorlatából, ráadásul rendkívül nagy befolyással voltak a hívőkre, akik keresztények és bálványimádók voltak egyszerre, s áhítatuk jeléül elképesztően hányták-vetették magukat a bálványképek előtt.

Mikor először láttak ilyen megszállottakat, Sandre fogta magát, utánozni kezdte őket: kézen járt, hidat csinált és bakugrásokat, akár egy bohóc, majd a bukfencek egész sorával fejezte be mutatványait. Az apja megjegyezte:

– Látod, fiam, a hajlékonyságodból nem vesztettél semmit!... Igazán örvendetes! De erre ügyeljünk is! Gondoljunk a permi vásárra!... A Cascabel család hírét-nevét kell ott megvédenünk!

Útjuk a Léna-torkolattól kezdve voltaképpen nem volt fárasztó. Néha meg kellett kerülniük egy-egy úttalan fenyő- meg nyírfaerdőt, mely kellemes változatosság volt a végtelen síkságok közepette.

A vidék egyébként úgyszólván teljesen kihalt volt. Mérföldeken át nem láttak kunyhót vagy tanyát, a népsűrűség errefelé roppant alacsony volt, és még a leggazdagabb körzetben, Berezovban is mindössze tizenötezer lakos jutott a háromezer négyzetkilométeres területre. Ezzel szemben, vagy talán éppen ezért, rengeteg a vad.

Szergej úr és Jean tehát szabadon hódolhatott vadászszenvedélyének, legtöbbször Ortik is velük tartott, és nagyon ügyes vadásznak bizonyult, úgyhogy Cascabelné asszony éléskamrájából sohasem hiányzott a friss hús. A nyúl például ezrével futkosott a sztyeppén, és rengeteg volt a szárnyas vad is, ezenfelül az iramszarvas, dámvad, szarvas, sőt akadt jól megtermett félelmetes vaddisznó is, de a kis karaván vadászai bölcsen óvakodtak attól, hogy vaddisznót hajtsanak fel.

A szárnyasok között legtöbb a kacsa, a búvármadár, a vadlúd, a fenyőrigó, a császármadár, a fajdtyúk, a gólya és a fehér fogoly. Volt hát pecsenyének való bőségesen, és ha a vadászok nem a legízletesebbet hozták haza, Cornélia odaadta a két kutyának, azok szívesen elfogyasztották.

A friss vadpecsenyének köszönhetően valóban jól, túlságosan is jól táplálkoztak. César Cascabel ajánlatosnak látta, ha mértékletességre inti művészeit:

– Gyermekeim, vigyázzatok, nehogy elhízzatok! - mondogatta. - A háj tönkreteszi a könnyedséget!... A kövérség istencsapása az akrobatának!... Túl sokat esztek!... Sandre, úgy látom, pocakosodsz!... Fuj!... A te korodban!... Szégyelld magad!

– De papa, igazán...

– Semmi igazán!... Legszívesebben megmérnélek minden este, s ha úgy látnám, hogy nőtt a pocakod, megdögönyöznélek! Akárcsak Szegfűszeget!... Szemlátomást hízik!

– Én, főnök úr?

– De te ám! Pedig egy pojácához sehogy sem illik a kövérség! Lassan olyan leszel már, mint egy söröshordó...

– Hacsak... öreg napjaimra nem leszek szőlőkaró! - válaszolt Szegfűszeg, és szorosabbra húzta a nadrágszíját.

A Szép Vándor hamarosan átkelt a Taz folyón, mely a Jenyiszej-öbölbe ömlik, csaknem ott, ahol a kis karaván útvonala átvágta a sarkkört, hogy a mérsékelt övezetbe kerüljön. A Ljahov-szigetektől tehát ugyancsak ferde vonalban haladtak délnyugat felé.

Szergej úr, akinek szavaira mindig szívesen figyeltek, jónak látta elmagyarázni szokott hallgatóságának, hogy voltaképpen mi is az a sarkkör, amelyen túl a nap nyáron legfeljebb huszonhárom fokkal emelkedik a horizont fölé.

Jean, akinek volt már némi fogalma a kozmográfiáról, megértette Szergej úr magyarázatát, César Cascabel azonban hiába erőltette az esze kerekét, sehogy sem tudta felfogni, mi is az a sarkkör.

– Kör vagy karika, mindegy az nekem! A karikák közül meg az a legérdekesebb, amin átugrálnak a cirkuszi állatok! Meg a lovasok is! No, de azért mégiscsak ihatunk rá egyet!

És ittak is a sarkkör tiszteletére egy jó palack brandyt, mint ahogy a tengerészek is isznak, mikor hajójuk áthalad az egyenlítőn.

Az átkelés a Tazon nem ment egészen simán. A folyó két partja között nem közlekedett komp, átkelőt kellett tehát keresniük, ami jó néhány órába telt. A két orosz ekkor is nagyon szolgálatkész volt, többször is derékig álltak a vízben, hogy az iszapból kirántsák a kocsi kerekeit.

Viszont sokkal kevesebbet bajlódtak, mikor május 16-án a *Szép Vándor*nak a keskeny és lassú folyású, nem is mély Pur folyón kellett átkelnie.

Június elején már tikkasztó volt a hőség - s ez mindig rendellenesnek tűnik, ha ilyen magas szélességi fokon fekvő területekről van szó. A hónap második felében 25-30 fokot mutatott a hőmérő, és mivel a sztyeppén semmiféle árnyas hely nincs, a Szép Vándor utasait nagyon kimerítette a hőség, mely még éjszakánként is alig enyhült, mert ebben az évszakban alig nyugszik le a nap a végtelen síkságok látóhatárán. A fehéren izzó korong alighogy érinti a horizontot - csaknem északon -, máris magasabbra hág, hogy folytassa mindennapi pályáját.

– Ó, ez az átkozott meleg! - mondogatta Cornélia a homlokát törölgetve. - Mintha kemencéből ömlene!... Miért is nem tud télen át így sütni a nap!

– Ha télen sütne így, akkor a tél nyár volna - válaszolt Szergej úr.

– Okos beszéd! - mondta César Cascabel. - Csak az nem okos, hogy nincs egy darabka jegünk, amivel fölfrissíthetnénk magunkat, pedig, ugye, hónapokon át több volt a kelleténél!

– Kedves Cascabelem, ha jegünk volna, hideg volna, s ha hideg volna...

– Nem volna meleg!... Ez is okos beszéd...

– Hacsak nem volna se hideg, se meleg! - bólintott Szegfűszeg.

– No, ez már egyre okosabb! - nevetett César Cascabel. - De azért csak kutya hőség van!

A karaván vadászai azonban nem hagytak fel portyázásaikkal, csakhogy mindig kora reggel indultak; és nem is bánták meg. Egyik útjuk alkalmával dicsőséges zsákmányra tettek szert, s az érdem teljes egészében Jeant illette. Az elejtett állatot nem volt könnyű hazahozni. Kurta, elöl vöröses szőrű állat volt, télidőben szürke a bundája. Hátán sárga csík futott végig, mint az öszvérek csíkja, hosszú szarvai finoman íveltek vissza a feje fölé, ez mutatta, hogy bak.

– Jaj de szép szarvas! - kiáltott föl Sandre.

– Ó, miért lőttél le szarvast? - szólt Napoleona szemrehányóan a bátyjának.

– Hogy megegyük, húgocskám!

– De én annyira szeretem!

– Hát, ha annyira szereted, legalább jóllakhatsz belőle, jut mindenkinek elég! - jegyezte meg Sandre.

– Ne búsulj, kicsikém! - vigasztalta a kislányt Szergej úr. - Nem szarvas ez!

– Akkor micsoda? - kérdezte Napoleona.

– Muflon! Nézd, éppen olyan, akár egy hatalmas juh!

Szergej úrnak igaza volt, ez az állat, mely a hegyekben telel, nyaranta pedig a síkságokon kóborol, voltaképpen nem más, mint hatalmas juh.

– No, Cornélia, ezek szerint bárány került a konyhádra, legalább csinálhatsz nekünk roston sült bordát! - lelkesedett Cascabel.

A sült el is készült, és minthogy a muflon pecsenyéje rendkívül jóízű, aznap alighanem még César Cascabel pocakja is nagyobbra nőtt annál, mint amekkora alkalmas volna a hivatása gyakorlásához.

A Szép Vándor ettől kezdve csaknem teljesen kopár vidékeken át tette meg az Ob folyóig vezető hosszú utat. Egyre ritkábban és ritkábban láttak osztják falut, és csak néha találkoztak a keleti kormányzóságok felé igyekvő nomád csapatokkal. Egyébként Szergej úrnak oka volt arra, hogy a lehető legnéptelenebb vidékeken át közelítsék meg az Ob partját. Ajánlatos volt elkerülniük, hogy a némileg feljebb fekvő Berezov nevű nagyobb városban lyukadjanak ki.

Gyönyörű cédruserdő övezi a meredek domboldalban épült várost, két templomtornya büszkén szökell a magasba; a domb tövében a Szoszva vize folyik, rajta halászbárkák, kereskedelmi hajók siklanak. Történetünk idején kétszáz ház állt a városban, mely forgalmas kereskedelmi központ volt, ahol összegyűlt Észak-Szibéria minden terméke.

Ha a Szép Vándor bevonult volna Berezovba, nyilván nagy feltűnést kelt, és a rendőrség fürkészni kezdte volna a Cascabel család ügyeit. Okosabb hát, ha elkerülik Berezovot, sőt a körzetét is. A csendőrök mindenütt csak csendőrök, és ha még ráadásul kozákok is, okosabb, ha az ember nem kezd ki velük.

Ortik és Kircsev ezúttal világosan látta, hogy Szergej úrnak kellemetlen volna Berezovot érinteni. Ez még inkább megerősítette őket gyanújukban, hogy az orosz titokban akar visszatérni a hazájába.

Június második hetében az eredeti útiterv némileg megváltozott, hogy Berezov körzetet észak felől elkerülhessék. Mindössze vagy tíz mérföldnyivel hosszabbodott ily módon az útjuk, és a kis karaván, miután egy ideig nagy folyam mellett vitt az útja, június 16-án tábort vert a jobb parton.

Az Ob volt ez a folyam.

A Szép Vándor körülbelül száznyolcvan mérföldet tett meg, mióta elindult a Pur medencéjéből. Most már csak vagy száz mérföld választja el az európai határtól. A látóhatáron hamarosan felbukkannak az Urál-hegylánc ormai.