CÉSAR CASCABEL POMPÁS TRÉFÁJA

Február elején nagyon nehéz napjaik voltak - ez az a hónap, mikor az ilyen magas szélességi fokon még az is megesik, hogy befagy a hőmérő higanyoszlopa! Természetesen ez még mindig messze van a planéták közi hidegtől, ahol a mínusz 273 fokos fagy a molekulákat megdermesztve előidézi az abszolút szilárdság állapotát. A Szép Vándor lakóinak azonban még a Katyelnij-szigeten is az volt az érzésük, hogy mozdulatlanok a levegő molekulái, s hogy a levegő valósággal megszilárdult, s mikor belélegzik, éget, mint a tűz. A hideg annyira fokozódott, hogy a Szép Vándor lakói kénytelenségből elhatározták, ki sem mozdulnak a kocsiból.

Az égbolt rendkívül tiszta volt, a csillagok olyan fényesen ragyogtak, hogy az ember azt hihette volna, a világűr legmélyéig hatol el a tekintete. Ugyanakkor a nappali világosság még déltájban sem volt egyéb, mint a hajnali és alkonyi derengés sápadt keveréke.

A bennszülöttek, minthogy már megszokták ezt az éghajlatot, most is nyugodtan tűrték, de mennyire vigyáztak, nehogy hirtelen hidegre kerülve, megfagyjon a kezük, lábuk vagy az orruk! Tetőtől talpig úgy beburkolóztak rénszarvasprémjeikbe, hogy ki sem látszottak azokból; valóságos mozgó prémraktárak voltak. Hogy mégis miért mozdultak ki barlangjukból? Természetesen Csu-Csuk parancsára. A főnöknek elvégre tudnia kellett, vajon nem szöktek-e meg foglyai, akik a kegyetlen hidegben nem tudtak eleget tenni napi látogatási kötelezettségüknek. Csu-Csuk aggálya egyébként oktalan volt, a dermesztő fagyban senki sem szánta volna rá magát a szökésre.

– Szép jó estét, kétlábú fókák! - kiabált feléjük César Cascabel, ha meglátta őket a Szép Vándor ablakain át, melyekről leolvasztották a jeget. - Halvér folyik ezeknek az ereiben, az már biztos!... Nyugodtan sétafikálnak, mikor olyan hideg van, hogy a becsületes emberfia öt perc alatt megfagyna!

A Szép Vándor úgyszólván légmentesen zárt fülkéiben elviselhető volt a hőmérséklet. A konyhai tűzhely - turfával tüzeltek, így legalább takarékoskodhattak a petróleummal - átmelegítette a többi fülkét, pedig néha még szellőztettek is. De szinte abban a pillanatban, ahogy kinyitották a kocsi ajtaját, bent megfagyott minden folyadék. Vagy negyven fok különbség volt a kocsi és a szabad levegő hőmérséklete között, amit Szergej úr pontosan meg is állapíthatott volna, ha a bennszülöttek el nem lopják a hőmérőjüket.

Február második hetében a hideg mintha kicsit enyhült volna. A szél délnek fordult, s fantasztikus erővel hordta a havat Új-Szibéria e sivár partvidékein. A Szép Vándor fölborult volna a vad szélben, de magas jéghegyek vették körül, és egész a tengelyéig hóba süppedt, így aránylag könnyen állta a szelet.

Egyszer-kétszer még hirtelen visszatért a kegyetlen hideg, február közepe felé azonban már csak mínusz húsz fok körül volt az átlag hőmérséklet.

Szergej úr, César Cascabel, Jean és Szegfűszeg el is szánta magát arra, hogy kicsit kimozduljon, de előzőleg aprólékos óvintézkedéseket tettek, nehogy a szabad levegőre kerülve, hirtelen lehűljenek, hiszen tudták, hogy az egészségükre ez volna a legveszélyesebb.

A Szép Vándor környéke teljesen eltűnt a hótakaró alatt, mely a talaj egyenetlenségeit is feltöltötte. Nem volt sötét, hiszen két órán át sápadt fény derengett a déli látóhatáron, nem melegítettek, de mégiscsak világítottak a nap sugarai, melyek, ahogy közeleg a tavaszi napéjegyenlőség ideje, egyre nagyobb fénnyel ragyognak majd.

Nyugodtan vállalkozhattak egy kis sétára, s minthogy Csu-Csuk szigorúan rájuk parancsolt, mindnyájan a főnökhöz indultak.

A csökönyös fejedelem nem tért jobb belátásra, sőt foglyai tudomására hozta, hogy amennyiben záros határidőn belül nem adják át neki a háromezer rubeles váltságdíjat, tudni fogja, mihez tartsa magát.

– Gyalázatos rabló! - állapította meg César Cascabel ékes franciasággal, amit őfelsége semmiképpen sem érthetett meg. - Igen!... Majom!... Hülye!... Hülyék királya!

Persze a Ljahov-sziget fejedelmére szórt szidalmak mit sem segítettek helyzetükön, melyet most már az is súlyosbított, hogy Csu-Csuk szigorú rendszabályokkal fenyegetőzött.

Egyszer viszont a tömény düh föllángolása közepett zseniális ötlete támadt, s ez nem is meglepő az olyan furfangos férfiútól, mint amilyen hősünk, César Cascabel volt.

– Ejnye, fóka teremtette! - kiáltott fel egy szép napon. - Sokat adnék azért, ha ez a tréfa, ez a kitűnő tréfa sikerülne!... És hát miért ne sikerülne? Miért ne tudnám lóvá tenni ezeket a tökfejűeket?

De csak ennyi szaladt ki a száján, ötletét nem árulta el, titkolózott még Cornélia előtt, még Szergej úr előtt is.

Csakhogy terve sikerének egyik elengedhetetlen feltétele az volt, hogy legalábbis jól érthetően beszélje az oroszt, az észak-szibériai népek nyelvét. Így hát míg Kayette a franciában tökéletesítette magát Jean segítségével, ő elhatározta, hogy Szergej úr irányításával oroszul tanul. S vajon kívánhatna-e kiválóbb nyelvmestert?

Február tizenhatodikán, miközben Szergej úrral sétált a Szép Vándor körül, közölte vele óhaját, hogy szeretné alaposabban megtanulni az orosz nyelvet.

– Mert, ugye, Oroszországba megyünk, úgy volna hát rendjén, hogy folyékonyan beszéljem az ország nyelvét, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljek Permben meg Nyizsnyij Novgorodban.

– Helyes, barátom - válaszolta Szergej úr. - De hiszen annyit máris tud, amennyivel boldogulhat.

– Nem, Szergej úr, nem! Igaz, csaknem mindent megértek, de nem tudom megértetni magam, ezért szeretnék tanulni.

– Hát ha ennyire akarja...

– Különben is jó időtöltés lesz!

César Cascabel kérésében voltaképpen nem volt semmi meglepő, a családfő tudásvágyán nem is csodálkozott senki.

Így aztán Szergej úrral napi két-három órán át szorgalmasan tanulta az orosz nyelvet, de nem annyira a nyelvtani szabályok, inkább a kiejtés volt az, ami érdekelte, sőt úgy tűnt, mintha elsősorban ezt akarná megtanulni.

Az oroszok, mint tudjuk, nagyon könnyen sajátítják el a francia nyelvet, és szépen, akcentus nélkül beszélik, annál nehezebben tanulnak meg a franciák oroszul. Hihetetlen, hogy César Cascabel milyen buzgón tanult, mennyire igyekezett szabatosan ejteni a szavakat - tanulása közben csak úgy visszhangzott a Szép Vándor, mindent megtett, hogy kiejtése lehetőleg hibátlan legyen.

Nyelvtehetsége és szorgalma csodákat művelt, a család nem győzte bámulni, milyen gyorsan halad.

Mikor a nyelvóra véget ért, kiment a partra, s ott, ahol biztos lehetett afelől, hogy senki sem hallja, dörgő hangon gyakorolt bizonyos mondatokat, hol így, hol úgy hangsúlyozva a szavakat, mindig arra törekedve, hogy úgy ejtse az „r”-eket, mint a született oroszok. És a mestersége gyakorlása során - hiszen időnként ő volt a kikiáltó - már amúgy is jól beletanult abba, hogy hangját kellőképpen rezegtesse.

Néha összetalálkozott Ortikkal és Kircsevvel, s minthogy a két matróz nem tudott franciául, oroszul beszélgetett velük, s így meggyőződhetett arról, hogy már meg tudja magát értetni.

A két ember egyébként gyakran látogatott el a *Szép Vándor*hoz. Kayette, akinek figyelmét újra meg újra fölkeltette Kircsev hangja, egyre töprengett, próbált visszaemlékezni, mikor is hallhatta először...

Ortik és Szergej úr egyre csak arról tanácskozott, miként tudnának elmenekülni a szigetről. Beszélgetéseikbe most már César Cascabel is bekapcsolódott, de nem tudtak kiagyalni semmi gyakorlati megoldást.

– Mégis van egy lehetőségünk a hazatérésre, bár éppen erre a lehetőségre sohasem gondoltunk - mondta egyszer Ortik.

– Miféle lehetőség? - kérdezte Szergej úr.

– Mikor a Sarki-tenger megszabadul a jégpáncéltól, éppen nem megy ritkaságszámba, hogy bálnavadászhajók tűnnek fel a Ljahov-szigetek környékén. Miért ne hívhatnánk föl az egyik ilyen hajó figyelmét? Miért ne kérhetnénk, hogy jöjjön értünk?

– Ezt nem tehetjük - szögezte le Szergej úr. - Hiszen csak azt érnénk el vele, hogy a hajó legénysége is Csu-Csuk fogságába kerülne, osztozna sorsunkban anélkül, hogy ebből bármi hasznunk lenne. Egy bálnavadászhajónak nincs olyan nagyszámú legénysége, hogy fölvehetné a harcot a bennszülöttekkel.

– Különben is a tenger legföljebb három hónap múlva lesz hajózható, én pedig addig nem bírnám türelemmel! - mondta César Cascabel.

Majd némi gondolkodás után hozzátette:

– Meg aztán, ha sikerülne feljutnunk egy bálnavadászhajóra, még ha ez a derék öreg Cucu engedne is bennünket, baj volna, mert itt kellene hagynunk a *Szép Vándor*t...

– Ebbe pedig alighanem bele kell törődnünk! - vetette közbe Szergej úr.

– Beletörődni! Ugyan kérem - kiáltott César Cascabel.

– Talán van valami elgondolása, hogy miként lehetne segíteni ezen?

– Km, khm.

César Cascabel nem is mondott ennél többet, de milyen ravasz mosoly játszadozott az ajkán, és hogy megvillant a szeme.

Cornélia rögtön meg is jegyezte:

– Césarnak egész biztosan valami jó ötlete támadt!... Hogy mi?... Azt én sem tudom! De hát az ilyen embertől nyugodtan elvárhatjuk!

– Papa ravaszabb, mint Csu-Csuk bácsi! - erősgette a kis Napoleona.

– Észrevettétek, hogy újabban derék öregnek nevezi? - kérdezősködött Sandre. - Ilyen barátságosan beszél róla.

– Hacsak nem éppen ellenkezőleg! - vágta rá Szegfűszeg.

Február második hetében a hőmérséklet érezhetően tovább emelkedett, a déli szél enyhébb légáramlatokat sodort a szigetek felé.

Nem volt hát vesztegetni való idejük.

Miután a Bering-szorosban a késlekedő tél miatt a jégzajlás olyan nehéz helyzetbe sodorta őket, igazán túlzás lenne, ha a balsors most úgy hozná, hogy a korai tavasz miatt kerüljenek ismét kritikus helyzetbe.

Ha César Cascabel terve sikerülne, ha rá tudná venni Csu-Csukot, hogy a *Szép Vándor*t utasaival és rakományával együtt engedje békességben távozni, úgy nekik el kellene indulniuk még addig, amíg a jégmező szilárd utat alkot a Ljahov-szigetek és a szibériai part között.

Az útnak ezt a részét egyébként viszonylag kényelmesen megtehetnék rénszarvasfogattal anélkül, hogy a jégmező megtörésétől kellene tartaniuk.

– Mondja, kedves Cascabelem - kérdezte egy napon Szergej úr -, ön valóban reménykedik abban, hogy ez a vén zsivány Csu-Csuk rénszarvasokat is ad önnek, hogy a kocsival együtt jussunk el a kontinensre?

– Szergej úr - hangzott a komoly válasz -, Cucu korántsem vén zsivány. Ellenkezőleg: tiszteletre méltó, kiváló férfiú. Ha megengedi, hogy szabadon távozzunk, úgy azt is megengedi, hogy a *Szép Vándor*ral menjünk, és ha ezt is megengedi, akkor már szinte magától értetődő, hogy rendelkezésünkre bocsát, mondjuk, húsz vagy akár ötven, száz, de ha úgy akarom, akár ezer rénszarvast!

– Hát úgy gondolja, hogy rá tudja venni?...

– Hogy rá tudom-e venni az én Cucu barátomat? Akár az orránál fogva vezethetem! Mert a kezemben van őfelsége, s amit én egyszer megfogtam, azt nem engedem el egykönnyen.

César Cascabel változatlan önbizalommal beszélt, és továbbra is elégülten mosolygott. Sőt most még csücsörített is, és két ujjával csókot hintett bennszülött őfelsége felé. Szergej úr mégsem kérdezősködött, látta, hogy César Cascabel semmiképpen nem akar beszélni a terveiről, nem zaklatta hát kérdésekkel.

Ahogy a hideg enyhült, Csu-Csuk alattvalói lassanként visszatértek szokott foglalatoskodásaikhoz, madarakra meg a jégmező felszínén föl-fölbukkanó fókákra vadásztak, és ismét eljártak a bálványok barlangjába, egy ideig ugyanis a kegyetlen hideg miatt oda sem mehettek.

Péntekenként az egész törzs nagy pompával vonult az imabarlangba, Új-Szibériában nyilván pénteken ülik a vasárnapot. Február 29-én - 1868 ugyanis szökőév volt - a bennszülöttek alighanem processzióban vonulnak bálványaikhoz.

Csütörtökön este César Cascabel, mielőtt lefeküdt volna, csak ennyit mondott:

– Úgy készüljünk, hogy holnap a mi kedves Cucu barátunkkal együtt ott leszünk a Vorspükben, a ceremónián.

– Hogyan, César, azt akarod, hogy... - kezdett kérdezősködni Cornélia.

– Bizony, azt akarom! - közölte a családfő.

Vajon mit jelentett ez az ellentmondást nem tűrő fölszólítás? César Cascabel talán abban bizakodott, hogy meg tudja szelídíteni a Ljahov-szigetek fejedelmét, ha részt vesz a bálványimádásban? Csu-Csuk nyilván szívesen látná, ha foglyai hódolattal adóznának birodalma bálványai előtt. No de imádni ezeket a bálványokat, osztozni a bennszülöttek babonáiban, ez mégiscsak túlzás volna, s alig valószínű, hogy César Cascabelból bálványimádó lesz, csak azért, hogy beférkőzzék a szibériai felség kegyeibe!... Micsoda képtelen ötlet!

Pénteken már napkeltével készülődött az egész törzs. Gyönyörű idő volt, és csak mínusz tízfokos hideg; napi négy-öt órán át tartó világosság és szinte már érezni lehetett a nap sugarait, melynek korongja már kikandikált a látóhatár mögül.

A bennszülöttek elindultak barlangjaikból, a férfiak, nők, gyerekek és aggastyánok, mind a legszebb ünneplőjükbe öltöztek, prémes oldalával kifelé fordított fókabőr zubbonyt, iramszarvas nadrágot viseltek. Előkerültek az értékes fekete és fehér prémek, a gyöngyös sapkák, tarka plasztronok, homlokszíjak, fülbevalók, karkötők, a rozmárcsontból faragott, orrcimpába akasztott ékszerek.

Akadt azonban a bennszülöttek között olyan is, aki úgy látta, mindez nem elég az ünnepség fényéhez, s a törzs egyik-másik előkelősége, hogy méltóbbá tegye megjelenését, magára szedte a *Szép Vándor*ból ellopott holmikat.

Nemcsak a komédiásjelmezeket öltötték fel, fejükbe nyomták a bohócsipkákat, a tollas csákókat, egyikük meg vállszalagot viselt, rajta a zsonglőrmutatványoknál használt karikákkal, a másik pedig övére akasztotta a súlyzókat, Csu-Csuk, a főnök meg nagy büszkén úgy járt-kelt a nyakába akasztott fém barométerrel, mintha Új-Szibéria legfőbb fejedelme által most alapított érdemrend díszelegne a mellén.

És fújták, verték a hangszereket, ahányat csak találtak, a kornéta a trombitával, a tambura a nagydobbal versenyezve harsogott iszonyatos zenebonával.

Cornélia a gyerekekkel együtt mérgelődött az éktelen lárma miatt, s valamennyien szívesen kifütyülték volna a zenészeket, akiknél - mint Szegfűszeg megjegyezte - alighanem még a fókák is különbül muzsikálnak.

És ki hinné? - César Cascabel kedvesen mosolygott a vad muzsikusokra, dicsérte, éljenezte, tapsolta őket, s nagy komolyan mondta:

– Igazán meglepnek ezek a derék emberek!... Rendkívül tehetséges muzsikusok, s ha elszegődnének hozzám, azt hiszem, nemcsak Permben, de még Saint-Cloud-ban is nagy sikert aratnának.

A menet nagy zenebona kíséretében vonult át a falun az imabarlang felé, ahol híveik hódolatát várták a bálványok. Csu-Csuk vonult a menet élén, mögötte Szergej úr és César Cascabel, majd a család és a két orosz matróz, utánuk pedig Turkev lakói.

A menet megállt a sziklaüreg előtt, melyben az ez alkalomra frissen pingált istenek értékes prémekbe burkolva várakoztak.

Csu-Csuk belépett a Vorspükbe, két kezét magasra emelte, fejét háromszor meghajtotta, majd a földre terített iramszarvasbőrre kuporodott, itt ez a testtartás jelentette azt, amit Európában a térdelés.

Szergej úr és a barátai meg a jelenlevők mind nyomban követték a főnök példáját.

Miután áhítatos csend lett, Csu-Csuk félig kántálva, félig suttogva, akár egy anglikán lelkész, a három, szertartásos díszben pompázó halványhoz fohászkodott...

Fohászára váratlan hang válaszolt... Érces hang harsant, melyet a barlang végében is világosan lehetett érteni.

Ó, csoda! A hang a jobb felől álló isten csőréből harsant, oroszul beszélt a bálvány, és imigyen szólott:

– A nyugatról jött idegenek szentek és sérthetetlenek! Hogy merészeled őket fogságban tartani?

A barlangban döbbent csend uralkodott.

Először történt meg, hogy Új-Szibéria istenei kegyeskedtek szóba ereszkedni alázatos híveikkel.

És ekkor ismét felharsant a hang, most még erősebben, még parancsolóbban, most a bal felől álló isten csőréből szállt a szózat:

– Megparancsolom neked, hogy azonnal engedd őket szabadon! Megparancsolom népednek, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltessék irántuk, adja vissza elrabolt javaikat! Megparancsolom, légy segítségükre, hogy eljussanak a szibériai partra!

Most már nem is döbbenet, hanem rémület némította meg a jelenlevőket. Csu-Csuk reszketve föltérdelt, tekintete, föltartott keze, tátva maradt szája... mind elárulta iszonyatos félelmét. A bennszülöttek félig fölemelkedtek, nem tudták, mitévők legyenek, arccal a földre boruljanak-e vagy elmeneküljenek...

Aztán megszólalt a harmadik, a középső bálvány is. És hogy mennydörgött ez a haragos, fenyegető hang! És milyen drámai erővel hangsúlyozta a szavakat, hogy rezgette a szótagokat!

– És ha mindez meg nem történik, azon a napon, amikor a szent és sérthetetlen emberek akarják, törzsedre és reád lesújt az ég haragja!

A főnök és az alattvalói ijedtükben kórusban hörögtek, meg sem mertek moccanni, viszont César Cascabel két karját nyújtotta az istenek felé, hogy így is kifejezze háláját az égi beavatkozásért.

Fogolytársai közben lélegzeni is alig mertek, nehogy kitörjön belőlük a nevetés.

Egy hasbeszélő trükköt agyalt ki a zseniális César Cascabel, a páratlan művész, hogy jobb belátásra bírja az ő „derék öreg Cucuját”.

A babonás bennszülötteknek ez éppen elég volt! „A nyugatról jött idegenek” - ezt is milyen remekül kieszelte -, a nyugatról jött idegenek tehát szentek és sérthetetlenek!... Hogyan merészeli őket Csu-Csuk fogva tartani?

Dehogyis merészeli! Esze ágában sincs! Szabadon távozhatnak, mihelyt akarnak, és a bennszülöttek természetesen az ég kegyeltjeinek kijáró tisztelettel bánnak velük!

És miközben Ortik és Kircsev mit sem tudva César Cascabel hasbeszélő tudományáról, nem is titkolta mélységes megdöbbenését, Szegfűszeg lelkesen mondogatta:

– Hogy micsoda lángész az én gazdám!... Micsoda koponya!... Micsoda férfiú!... Hacsak...

– Hacsak nem isten! - fejezte be Cornélia, és a férjére mosolygott.

A tréfa sikerült, hála az új-szibériai bennszülöttek minden képzeletet felülmúló hiszékenységének. César Cascabel megfigyelte ezt a hiszékenységet, ez adta neki az ötletet, hogy mindnyájuk hasznára fordítsa hasbeszélő tehetségét.

Az már csak természetes, hogy a törzs a szent és sérthetetlen személyiségeknek kijáró tisztelettel kísérte őket vissza a *Szép Vándor*hoz. Csu-Csuk ki nem fogyott az alázatos hódoló szavakból, amiben persze nagy része volt az ijedtség keltette respektusnak. Nagy buzgalmában már-már egyazon imádattal szólott a Cascabel család tagjairól és Katyelnij-sziget bálványairól. Turkev tudatlan lakói ugyan hogy is tételezhették volna fel, hogy szemfényvesztő ügyeskedéseinek estek áldozatul? Ők bizony a Vorspük isteneinek félelmetes hangját hallották. Mindeddig néma csőrükből szálltak a parancsok hibátlan orosz nyelven. Különben is láttak már ehhez hasonló csodát! Hiszen Jako, a papagáj is beszélt! S akkor is hogy megdöbbentek! Hogyne lennének képesek a madárfejű istenek arra, amire egy madár képes!

E naptól kezdve Szergej úr, César Cascabel és a család meg a két tengerész - akikről kijelentették, hogy honfitársaik - szabadnak tekinthették magukat. A téli időszak már végére járt, a hideg sem volt elviselhetetlen. Ezért a hajótöröttek elhatározták, hogy nem sokáig késlekednek a Ljahov-szigeteken. Nem mintha attól tartottak volna, hogy a bennszülöttek magatartása megváltozik. Nem, a bennszülöttekre alaposan ráijesztettek! César Cascabel a legjobb barátságban volt az ő derék Cucu komájával, aki már a csizmáját is pucolta volna, ha nagy barátja úgy akarja! Természetesen sietett visszaadatni nekik mindazt, amit a bennszülöttek elloptak a *Szép Vándor*ból. Ő maga térden állva nyújtotta át César Cascabelnak a rendjel gyanánt viselt barométert, és Cascabel kegyesen a kezét nyújtotta neki, amit Csu-Csuk áhítatosan megcsókolt, hiszen ki tudja - ez a kéz képes lehet viharokat, égiháborúkat támasztani!

Az úti előkészületek március nyolcadikára befejeződtek. César Cascabel húsz rénszarvast kért a kocsijához. Csu-Csuk nyomban felajánlott százat, de nagy barátja köszönettel elhárította a bőkezűséget, beérte hússzal is, mindössze azt kérte, adjanak vele elegendő takarmányt az állatok számára, hogy etetni tudja őket, míg átkelnek a jégmezőn.

Március nyolcadikán délelőtt Szergej úr, César Cascabel és a két matróz elbúcsúzott a turkevi bennszülöttektől. Az egész törzs összesereglett, hogy lássa a szent és sérthetetlen emberek indulását, és jó utat kívánhasson nekik.

A „derék Cucu” is ott állt az első sorban, és őszintén elérzékenyült. César Cascabel elébe lépett, megveregette a főnök pocakját, és franciául mindössze ennyit mondott:

– Ég áldjon, vén szamár!

Alattvalói szemében ez a baráti paskolás is erősítette őfelsége tekintélyét.

Tíz nappal később, tehát március 18-án a Szép Vándor, miután különösebb fáradalmak és nehézségek nélkül átkelt a Ljahov-szigeteket a szibériai parttal összekötő jégmezőn, az ázsiai partra, a Léna torkolatához érkezett.

Annyi viszontagság, annyi veszélyes kaland után, amiben Port Clarence-ból való indulásuk óta részük volt, Szergej úr és útitársai végre ázsiai földre léphettek.