Menekülés

A helyzet valóban válságos volt. Mit tehetett Marcel? Órái meg voltak számlálva, és talán élete utolsó éjszakáját hozta el az alkonyat.

Egy percet sem aludt, nem mintha félt volna, hogy nem ébred fel többé, ahogy Schultze úr mondta, hanem mert szüntelenül Franceville-re, a várost fenyegető irtózatos katasztrófára kellett gondolnia.

„Mit kísérelhetnék meg? - töprengett újra meg újra. - Szétrombolni az ágyút? Levegőbe röpíteni a tornyot? De hogyan? Vagy szökni próbáljak? Amikor két emberkolosszus őrzi a szobámat? És akkor is, ha ki tudnék szabadulni Stahlstadtból a végzetes szeptember tizenharmadika előtt, megakadályozhatnám-e a borzalmat?... Talán mégis! Ha városunk elpusztul is, legalább figyelmeztethetném lakóit, még idejekorán felriaszthatnám őket: meneküljetek! Tűzvész, acélzápor fenyeget! Elpusztultok, ha nem menekültök késedelem nélkül!”

Aztán Schultzéra vetette magát gondolatban.

„A nyomorult gazember! Még ha túlozta is bombájának pusztító hatását, még ha nem is tudja felgyújtani elolthatatlanul az egész várost, bizonyos, hogy egyetlen lövéssel jelentékeny részét lángba boríthatja! Irtózatos hadigépet eszelt ki, és bár nagy a távolság a két város között, félelmetes ágyújával elérheti Franceville-t. A lövedék kezdősebessége hússzorosa az eddig elért sebességnek. Mintegy tíz kilométer, vagyis két és fél mérföld másodpercenként. Majdnem háromszorta nagyobb, mint a föld forgási sebessége! Lehetséges ez?... Igen, igen... hacsak az ágyúcső szét nem reped az első kilövésnél!... Nem reped szét, mert olyan acélból van öntve, melynek repedési ellenállása szinte határtalan! A bitang pontosan ismeri Franceville fekvését! Ki sem kell mozdulnia barlangjából, matematikai precizitással beállíthatja ágyúját, és mint mondta, a bomba a város kellős közepén zuhan majd le! Hogyan értesítsem a szerencsétlen lakosságot?”

Marcel a szemét sem hunyta le hajnalig. Lázas álmatlanságban töltött éjszaka után kelt föl ágyából.

„Úgy látszik, csak holnap éjjel gyilkol meg az a hóhér - gondolta. - Azt mondja, meg akar kímélni a szenvedéstől, biztosan azt várja, hogy az álom legyűrje nyugtalanságomat... Miféle halálnemet tartogat számomra? Szénsavat akar velem beleheltetni, mialatt alszom? Vagy széngázt vezettet a szobámba, aminek bőviben van? Avagy inkább cseppfolyós állapotban alkalmazza a gázt, ahogyan a bombáit tölti meg, hogy újból gázzá változva, mínusz száz fokra hűtse a levegőt? S hogy másnap ép, egészséges, eleven testem helyén csak egy csonttá fagyott múmia maradjon?... A nyomorult! Ám dermedjen meg a szívem, fagyjon meg a testem a kibírhatatlan hidegben, csak barátaim, Sarrasin doktor, a családja, Jeanne, az én kis Jeanne-om, csak ők maradjanak életben! Ezért kell megszöknöm. Meg fogok szökni!”

Ahogy ezt a szót kimondta, Marcel ösztönszerű mozdulatot tett. Noha úgy hitte, a szobája be van zárva, lenyomta a kilincset.

Óriási meglepetésére az ajtó kinyílt, és ő úgy, mint máskor, lemehetett a kertbe sétálni.

„Lám - gondolta -, a központi erőd foglya vagyok, de kimehetek a szobámból. Ez is valami!”

De hiába mehetett ki, csak látszólag volt szabad, mert egy lépést sem tehetett úgy, hogy nyomon ne követte volna a történelmi vagy inkább történelem előtti nevet viselő két óriás: Arminius és Sigimer.

Már ezelőtt is többször találkozott jártában-keltében a szürke köpenyes, vörös képű, bikanyakú, vastag bajuszú, bozontos szakállú vasgyúrókkal, és nem tudott rájönni, mi lehet a rendeltetésük az erődben.

Most már tudta. Schultze úr ítéletvégrehajtói voltak, átmenetileg pedig az ő személyes testőrei.

A két óriás állandóan szemmel tartotta. Éjjel az ajtaja előtt aludtak, ha kiment a parkba, sarkában voltak. Ezt az éber őrködést még nyomatékosabbá tette, hogy revolverrel és tőrrel voltak felfegyverkezve.

Amellett némák voltak, mint a hal, Marcel hiába igyekezett velük ravasz hátsó gondolattal szóba ereszkedni, csak vad pillantásokat kapott válaszul. Azt hitte, ha megkínálja őket egy pohár sörrel, annak nem bírnak ellenállni, de ez sem segített. Egész napi megfigyelés alatt egyetlen szenvedélyüket fedezte fel, a pipát. Miközben őt kísérgették, minduntalan rágyújtottak. Törte a fejét, hogyan aknázhatná ki ezt a szenvedélyt a maga javára. Egyelőre el sem tudta képzelni a módját, de szentül föltette magában, hogy megszökik, és semmit sem volt szabad elhanyagolnia, ami eltökélt szándékának megvalósításához vezethetett.

A dolog sürgős volt. De hogy fogjon hozzá? Afelől biztos volt, hogy az első gyanút keltő mozdulatra két golyó fúrja át a koponyáját. De még ha célt is téveszt a lövés, mit ér vele? Három erőd, hármas őrszemlánc zárja el a menekülés útját.

Mint a Műszaki Főiskola volt hallgatója, megszokta, hogy szabályszerűen fölállítsa a matematikai problémát. Most is így tett.

„Tegyük fel, hogy egy embert két, mindenre elszánt, egyenként is nála sokkalta erősebb, állig fegyverzett pribék őriz. Ez esetben az illetőnek ki kell játszania az árgus szemű strázsák éberségét. Ha ez megvan, még ki kell törnie egy mindenfelől szigorúan őrzött erődből...”

Százszor elismételte magában ezt a kettős kérdést, mind a százszor lehetetlenségbe ütközött.

Válságos helyzete kiváltja-e belőle valamilyen vakmerő sakkhúzás ötletét, vagy pusztán a véletlenre bízza magát? Nehéz volt eldönteni.

Másnap, ahogy történetesen a parkban sétált, Marcel szeme megakadt egy sajátos külsejű növényen, amely a gyepágy szélén bokrosodott.

Dísztelen, fűnemű cserje volt, a száron váltakozva álló tojásdad, hegyes, páros levelekkel; hónaljkocsányon függő nagy, piros, harangpártás virágokkal.

Marcel ugyan csak afféle műkedvelő botanikus volt, mégis ráismert a cserje jellegzetes külsejére. Úgy vélte, hogy az ebszőlőfélék családjához tartozó növényre bukkant. Találomra leszakított egy levelet, és séta közben rágcsálni kezdte.

Nem csalódott. Tagjai elnehezedtek, hányinger környékezte. Rögtön tudta, hogy a legerősebb kábítószerek egyike, a belladonna került természetes alakjában a keze ügyébe.

Tovább kószált, míg csak a park déli részén elterülő mesterséges tavacskához nem ért. Ennek vize egy zuhogót táplált, a versailles-i vízesés meglehetősen szolgai utánzatát.

„Ugyan hová vezet ez a vízesés?” - tűnődött Marcel.

Először egy kis patak medrébe ömlött, amely többszöri kanyargás után a park kerítése alatt tűnt el.

Eszerint valahol ott kellett lennie a patak kiömlőhelyének. Minden jel szerint a Stahlstadt környéki rétek öntözésére szolgáló föld alatti csatornák egyikébe torkollt.

Marcel úgy látta, ez a börtönéből kivezető kapu. Nem éppen kényelmes kijárat, de mégiscsak kapu.

„De hátha vasrács rekeszti el a csatornát!” - szólalt meg benne az óvatosság.

„Kockázat nélkül nincs siker! A reszelőt nem dugófaragásra találták ki, a műhelyben pedig kitűnő reszelők vannak” - replikázott egy másik belső hang, a halálos elszánáshoz illő akasztófahumorral.

Két perc múlva Marcel elhatározása kész volt. Egy ötlet fogamzott meg benne. Talán kivihetetlen ötlet, de megpróbálkozik vele, ha ugyan meg nem hal addig.

Fogta magát, egyenesen visszament a piros virágos cserjéhez, leszakított róla néhány levelet, szántszándékkal úgy, hogy az őrök feltétlenül meglássák.

Aztán, mikor benn volt a szobájában, tüntetően megszárította a tűznél a leveleket, szétmorzsolta ujjai közt, és a törmeléket belekeverte a dohányába.

Marcel a következő hat napon, nagy csodálkozására, minden reggel arra ébredt, hogy még él. Schultze úrnak színét sem látta, nem találkozott vele a sétáin - vajon lemondott volna arról, hogy őt eltegye láb alól? Nem, egész bizonyosan éppoly kevéssé, mint arról, hogy elpusztítsa doktor Sarrasin városát.

Marcel kihasználta az életben maradásra kapott haladékot, és naponta megismételte a műveletet. Persze vigyázott, hogy ne szívjon a belladonnával kevert dohányból, ezért két csomag dohányt tartott készenlétben, egyet személyes használatra, másikat mindennapos mesterkedéséhez. Az volt a célja ezzel, hogy fölébressze Arminius és Sigimer kíváncsiságát. „Amilyen szenvedélyes dohányos ez a két barom - gondolta -, előbb-utóbb fel kell hogy figyeljenek a cserjére, amelyről ő leveleket szokott tépdesni. Követni fogják a példáját, és megízlelik az újfajta dohánykeveréket.”

A számítás bevált, az eredmény úgyszólván gépiesen bekövetkezett.

A hetedik napon - egy nappal a baljós szeptember tizenharmadika előtt - Marcel, ahogy véletlenül hátrapillantott, nagy meglepetéssel látta, hogy őrei kis készletet gyűjtenek a cserje zöld leveleiből.

Egy óra múlva megbizonyosodott róla, hogy a leveleket megszárították a tűznél, összemorzsolták otromba, mocskos mancsaikkal, és elkeverték a dohányukba. Szinte a nyáluk is csurgott a várt élvezet reményében!

Vajon Marcel éppen csak el akarta altatni Arminiust és Sigimert? Nem. Nem érhette be azzal, hogy kisiklik őrizetük alól. Meg kellett találnia a módját, hogy átjusson a csatornán, még ha több kilométer hosszú is az. Ezt a módot ki is eszelte. Igaz, tíz közül kilenc az esélye arra, hogy elpusztul, de hiszen már úgyis halálra van ítélve, egyre megy.

Beesteledett. Megvacsoráztak, aztán utolsó sétájára indult az elválaszthatatlan háromtagú társaság.

Marcel percnyi tétovázás nélkül, eltökélten egy virágágyak közt emelkedő épület felé tartott. Ez az épület nem volt más, mint a modellezőműhely. Keresett egy különálló padot, leült, és pipára gyújtott.

Arminius és Sigimer is nyomban elővette a pipát. A szomszédos padra telepedtek, és hatalmas füstgomolyagokat kezdtek eregetni.

A kábító hatás nem váratott magára.

Öt percbe sem telt, és a két behemót teuton nagyot ásított. Aztán elterültek egymás mellett, mint medvék a ketrecben. Szemük elfátyolozódott, fülük zúgott, arcszínük rózsaszínűről cseresznyepirosra vált, karjuk tehetetlenül lelógott, fejük a pad támlájára hanyatlott.

A két pipa a földre gurult.

Végül páros hortyogás vegyült a madárcsicsergésbe, amelyet az örök nyár bűvölt Stahlstadt parkja fölé.

Marcel csak erre várt. Érthető türelmetlenséggel, mert hiszen másnap este háromnegyed tizenkettőkor Franceville-nek Schultze úr halálos ítélete értelmében el kellett tűnnie a föld színéről.

Berohant a modellezőműhelybe. A tágas terem valóságos múzeum volt. Hidraulikus sajtók, mozdonyok, gőzgépek, lokomobilok, szivattyúk, turbinák, fúrógépek, hajókazánok, milliókat érő alkotások kicsinyített másai voltak ott egy rakáson. Fából készült modelljei mindannak, amit a Schultze-üzem alapítása óta gyártott. Mondani sem kell, hogy az ágyúk, torpedók és bombák mintái sem hiányoztak.

A koromsötét éj kedvezett a fiatal elzászi vakmerő tervének. Szökési kísérlete előtt meg akarta semmisíteni Stahlstadt modellmúzeumát. Hej, ha elpusztíthatná a bástyatermet, abban az óriás ágyút és a roppant, ledönthetetlen Bika-tornyot is! De erről nem is álmodhatott.

Marcelnak első dolga volt, hogy az egyik szerszámkosárból kivett egy kis acélráspolyt. Zsebre dugta. Aztán meggyújtott egy szál gyufát, és pillanatnyi habozás nélkül a teremnek abba a sarkába vitte a lángot, ahol tervrajzok és fenyőfából készült, könnyű modellek hevertek garmadában.

Azután kiment. A következő percben a gyúlékony anyagokból táplált tűzvész hatalmas lángnyelveket lövellt ki a terem ablakain. Vészharang kongott, villanycsengők berregtek Stahlstadt különböző negyedeiben, és mindenfelől tűzoltók robogtak elő gőzszivattyúkkal.

Odajött Schultze úr is, hogy jelenlétével buzdítsa az oltás körül szorgoskodó munkásokat.

Pár perc múlva megindult a gőzkazánok nyomása, és a hatalmas szivattyúk gyorsan működni kezdtek. Vízsugarakkal ostromolták a modellmúzeum falait és tetőzetét. De a tűz ereje nagyobb volt a vizénél. A víz úgyszólván párává oszlott, és nemhogy eloltotta volna a lángokat, hanem a tűz hamarosan megtámadta az épület minden részét. Öt perc múlva úgy elhatalmasodott, hogy reménytelennek látszott a megfékezése. Félelmetes, nagyszerű látvány volt ez a lángtenger.

Marcel félrehúzódott, és figyelte Schultze urat, aki úgy hajszolta embereit, mintha egy várost vett volna ostrom alá. Pedig a tűz elharapódzásától nem kellett tartania. A modellmúzeum elszigetelten állt a parkban, és már bizonyos volt, hogy teljes egészében elhamvad.

Ekkor Schultze úr látva, hogy az épület maga menthetetlen, harsány hangon kihirdette:

– Tízezer dollárt annak, aki megmenti a középső vitrinben levő 3175. számú modellt!

Ez a híres Schultze-féle ágyú modellje volt, a múzeum valamennyi tárgya közül a legbecsesebb neki.

De hogy ezt valaki megmenthesse, tűzesőn és fullasztó, fekete füstön kellett keresztülvágnia magát. Tíz százalék esélye sem volt, hogy életben marad. Ezért hát a tízezer dolláros csalétek ellenére sem jelentkezett senki Schultze úr felhívására.

Ekkor egy férfi jelentkezett. Marcel volt.

– Vállalkozom!

– Ön?! - kiáltott Schultze úr.

– Én!

– Vegye tudomásul, hogy ezzel nem menekül a halálos ítélettől!

– Nem azért teszem, hogy kivonjam magam alóla, hanem hogy megmentsem az értékes modellt!

– Eredj hát - felelte Schultze úr -, esküszöm, ha sikerrel jársz, a tízezer dollárt az utolsó centig megkapják az örököseid.

– Számítok rá - szólt Marcel.

Kéznél volt a Galibert-készülék, amellyel tűzvész esetén a legfullasztóbb levegőjű helyeken is át lehetett hatolni. Marcel egyszer már használta, amikor megkísérelte kimenteni a bányából Bauerné fiát, a kis Karlt.

Most tüstént hátára csatoltak egy ilyen készüléket, amelybe több atmoszféra nyomás alatt levegő volt bepréselve. A csíptetőt orrára illesztve, szájába véve a szívókát, berohant a füstbe.

„Végre! Egy negyedórára való levegőm van a tartályban!... Adja isten, hogy elég legyen!”

Képzelhetni, hogy Marcelnak esze ágában sem volt megmenteni Schultze ágyúmintáját. Nem tett egyebet, csak élete kockáztatásával átrohant a füsttel elárasztott termen, lángoló csóvák, izzó gerendák záporában. Csodálatosképpen egy sem esett rá, és abban a pillanatban, amikor szélkavarta szikrák tűzijátéka közepette beszakadt a tető, Marcel kiugrott a parkra nyíló szemközti ajtón.

A kis patakhoz futott, a lejtős parton leereszkedett a Stahlstadtból kivezető ismeretlen alagútig, és habozás nélkül a vízbe vetette magát. Néhány másodperc műve volt az egész.

Sebes áramlás sodorta egy hét-nyolc láb mély víztömegbe. Nem kellett tájékozódnia, mert az áramlás úgy vezette, mintha Ariadne fonalát tartotta volna kezében. Rögtön ráeszmélt, hogy egy csőszerű, szűk csatornába jutott, amelyet teljesen megtöltött a patak túl bő vize.

„Milyen hosszú lehet ez az alagút? - tűnődött Marcel. - Minden attól függ, hogy átérek-e rajta negyedóra alatt. Ha elfogy a levegőm, végem van!”

Marcel megőrizte hidegvérét. Tíz perce sodorta már így az áramlás, amikor hirtelen akadályba ütközött.

Sarokvasakra szerelt vasrács rekesztette el a csatornát. „Nemhiába féltem ettől!” - csak ennyit mondott magában Marcel.

És pillanatnyi időveszteség nélkül kivette zsebéből a ráspolyt, reszelni kezdte a retesz nyelvét.

Ötpercnyi munkával nem tudta leválasztani a reteszt. A rácsajtó konokul zárva maradt. Marcel, ereje fogytán, nehezen lélegzett. A levegő nagyon megritkult a tartályban, és elégtelen mennyiségben jutott a tüdejébe. Füle zúgott, szeme vérbe borult, hányingere volt, érezte, hogy minden pillanatban megfulladhat. De nem adta fel a küzdelmet, visszatartotta lélegzetét, hogy a lehető legkevesebbet fogyasszon maradék oxigénkészletéből. Tüdeje már alig bírta a levegőhiányt. A zár, noha már nagy darabon el volt fűrészelve, csak nem akart engedni.

Ebben a pillanatban a ráspoly kiesett a kezéből.

„Csak azért se hagyom magam!” - gondolta Marcel. És a létfenntartás ösztönének lázában összeszedve minden erejét, két kézzel megrázta a rácsajtót.

A zár eltört, az ajtó kinyílt, és az áramlás kisodorta a csatornából a fuldokló Marcelt, aki küszködve lehelte be a tartály levegőjének utolsó parányait.

Másnap, mikor Schultze úr emberei behatoltak a lángok martalékává vált épületbe, sem a romok közt, sem a forró hamuban nem akadtak emberi lény nyomára. Bizonyos volt hát, hogy a bátor munkás áldozatul esett önfeláldozásának. Ez nem lepte meg azokat, akik ismerték őt a gyár műhelyeiből.

Az értékes modellt nem lehetett megmenteni, de az az ember, aki ismerte az acélkirály titkait, halva volt.

„Isten a tanúm, hogy meg akartam kímélni a szenvedéstől - mondta magában nyugodt lélekkel Schultze úr. - Mindenesetre megtakarítottam tízezer dollárt!”

Ez volt a gyászbeszéd a fiatal elzászi fölött!