Egy érdekes újsághír

Ahogy megérkezett az Egészségügyi Kongresszus negyedik ülésére, Sarrasin doktornak feltűnt, hogy kollégái rendkívül előzékenyen fogadják. Mindeddig lord Glandover őnagyméltósága, a térdszalagrend lovagja, a kongresszus díszelnöke alig kegyeskedett tudomást venni a francia orvos személyéről.

A nemes lord roppantul előkelő személyiség volt. Szerepe arra szorítkozott, hogy ünnepélyesen megnyitotta vagy bezárta az ülést, és gépiesen megadta a szót az előtte levő listára feliratkozott szónokoknak. Jobb kezét rendszerint nyakig gombolt szalonkabátjának nyílásába dugta, nem mintha lovaglás közben karját törte volna, pusztán csak azért, mert az angol szobrászok több híres államférfit ebben a feszes pózban öntöttek bronzba.

Vörös szeplőkkel tarkálló, fakó és szőrtelen arc, kongó homlok fölött üstökbe tornyozott, bozontos paróka tetőzte be párját ritkítóan nevetséges, rideg és zárkózott alakját. Lord Glandover olyan mereven mozgott, mintha fából vagy kéregpapírból lett volna. Szemét is apró rebbenésekkel forgatta, mint valami bábu vagy paprikajancsi.

Az első bemutatkozások alkalmával a kongresszus elnöke pártfogói mozdulattal üdvözölte Sarrasin doktort. Leereszkedő fejbiccentése ilyesmit fejezett ki:

„- Jó napot, tisztelt senki!... Ön az, aki azzal töri magát, hogy holmi apró műszerekkel pepecsel?... Igazán jó szememnek kell lenni, hogy észrevegyek egy teremtményt, aki oly messze esik tőlem az emberi lények ranglétráján!... Húzódjék meg nagyméltóságom árnyékában, megengedem.”

Bezzeg most lord Glandover legelbűvölőbb mosolyával tüntette ki, és odáig ment az udvariasságban, hogy saját jobbján mutatott neki helyet. A kongresszus valamennyi tagja felállással üdvözölte Sarrasint.

A doktort meglepte ez a kivételesen hízelgő figyelem. Abban a hiszemben, hogy kollégái a vérsejtszámlálást alapos megfontolás után jelentékeny találmánynak ítélték, mint első látásra - leült a neki felkínált helyre.

De minden feltalálói önérzete elpárolgott, amikor lord Glandover a füléhez hajolt. Ettől a szokatlan mozdulattól jól megfájdulhatott a nyakszirtje őnagyméltóságának.

– Hallom - súgta -, hogy doktor úr dúsgazdag ember. Azt mondják, huszonegymillió font sterlinget „ér”.

Lord Glandovert szemlátomást bosszantotta, hogy félvállról bánt egy ily kerek pénzérték hús-vér megtestesítőjével. Egész viselkedésével mintha ezt akarta volna mondani:

„- Miért nem figyelmeztettek? Mégiscsak hallatlan, hogy ilyen baklövésnek teszik ki az embert!”

Sarrasin doktor lelke mélyén nem hitte, hogy egyetlen garassal „többet ér” most, mint az eddigi üléseken. Javában tűnődött, hogyan terjedhetett el máris az örökség híre, amikor jobb oldali szomszédja, a berlini doktor Ovidius erőltetett, semmitmondó mosollyal a fülébe súgta:

– Ön valóságos Rothschild!... A Daily Telegraph közli a hírt... Gratulálok!

És odaadta neki az újság aznap reggeli számát. Benne állt a következő „vegyes hír”. Stílusán megérződött, ki fogalmazta.

Mesés örökség. A Gokool bégum híres gazdátlan hagyatéka végre jog szerinti örökösre talált. A jelenleg az Angol Bankban letétként őrzött huszonegymillió angol font sterling szerencsés tulajdonosát a Billows, Green és Sharp solicitor iroda, Southampton Row 93. fölkutatta doktor Sarrasin francia orvos személyében, akinek a brightoni kongresszuson tartott érdekes beszámolóját három nappal ezelőtt megjelent számunkban tüzetesen ismertettük. Fáradságos és viszontagságos nyomozással, melynek elmondása maga is kész regény lenne, Mr. Sharp kiderítette, hogy doktor Sarrasin egyedüli élő leszármazottja Jean-Jacques Langévol baronetnak, a Gokool bégum második férjének. Ez a kalandos életű katona az adatok szerint Bar-le-Duc franciaországi városkából származott. A birtokba helyezéshez már csak egyszerű formaságok betartására van szükség. Az erre vonatkozó megkeresés a Kancellári Bíróság előtt fekszik. A körülmények érdekes láncolata halmozta fel a brit főnemesi rangot viselő francia orvos feje fölött az indiai rádzsák hosszú sorának jövedelméből származó hatalmas vagyont. A vakszerencse oktalanabb is lehetett volna, és örülnünk kell, hogy e tekintélyes tőke olyan kézbe kerül, amely jól tudja majd gyümölcsöztetni.

Sajátságosnak tűnhet fel, de Sarrasin doktor megütközéssel látta, hogy a hír nyilvánosságra jutott. Nemcsak azért, mert mint tapasztalatokban megőszült ember, sejtette, hogy hercehurcái lesznek. De megalázónak érezte, hogy az emberek akkora fontosságot tulajdonítanak az eseménynek. Úgy tűnt föl neki, hogy személye eltörpül tőkéjének óriási számadata mellett. Minden munkája, személyes érdeme - mélységesen érezte - máris elsüllyedt az arany és a pénz óceánjában. Már kollégái sem a fáradhatatlan kutatót, a kiváló és fölszabadult elmét, a leleményes föltalálót látják benne, hanem a félmilliárd tulajdonosát. Ha golyvás alpesi pásztor lenne vagy félvad hottentotta vagy az emberiség utolsó söpredéke, ugyanannyira értékelnék. Mától fogva - lord Glandover kimondta a szót - pontosan huszonegymillió font sterlinget „ér”.

Émelygés fogta el erre a gondolatra, és a kongresszus, amely tisztán tudományos érdeklődéssel figyelte, milyen egy „félmilliárdos”, meglepődve konstatálta, hogy a megfigyelés alanyának arcát szomorúság fátyolozza.

Ez azonban csak múló gyengeség volt. Az orvosnak hirtelen eszébe jutott a nagyszerű cél, amelynek a nem remélt vagyont szentelni eltökélt szándéka volt, s ettől megnyugodott. Megvárta, amíg a glasgow-i doktor Stevenson befejezte előadását az idióta gyermekek neveléséről, aztán személyes kérdésben szót kért.

Lord Glandover rögtön megadta neki, mégpedig doktor Ovidius rovására. Megadta volna akkor is, ha az egész kongresszus ellenezte volna, ha Európa valamennyi tudósa egyöntetűen tiltakozott volna ez ellen a kedvezés ellen! Ékesszólóan kicsendült ez az elnöki nyilatkozat egészen különleges hangsúlyából.

– Uraim - így kezdte doktor Sarrasin -, csak néhány nap múlva volt szándékomban tudatni önökkel az életemben beállt különös fordulatot és azokat a szerencsés következményeket, amelyek ebből a véletlenből a tudomány javára származhatnak. De mivel az eset már nyilvánosságra került, talán szenvelgés lenne részemről, ha nem terelném a dolgot máris a maga igazi útjára... Való igaz, uraim; hogy törvényesen birtokomba jutott egy igen jelentős, több száz milliót kitevő összeg, amely jelenleg az Angol Bankban van letétben. Kell-e mondanom önöknek, hogy az adott körülmények közt a tudomány hitbizományának tekintem ezt a vagyont?... (Általános meglepetés.) Ez a tőke nem engem illet, hanem az Emberiséget, a Haladást!... (Nagy mozgás. Felkiáltások. Tapsvihar. A kongresszus résztvevői a nyilatkozattól fölvillanyozva fölugrálnak a helyükről.) Ne tapsoljanak, uraim. Nem ismerek tudóst, aki, ha méltó erre a megtisztelő névre, nem ugyanezt tenné a helyemben. Ki tudja, nem gondolják-e egyesek hogy szándékom mélyén, mint sok emberi cselekedetben, több az önzés, mint az önzetlenség? (Nem! Nem!) De nem is fontos! Nézzük csak az eredményeket. Véglegesen és visszavonhatatlanul kijelentem hát: a félmilliárd, amit a véletlen kezembe ad, nem az enyém, hanem a tudományé! Akarják vállalni a parlament szerepét, mely az ezzel járó költségvetés felállítására hivatott?... - Nem bízom eléggé a magam belátásában, hogy teljhatalommal rendelkezzem az összeg fölött. Önöket kérem fel, döntsenek a kincs legcélszerűbb felhasználásáról!... (Hurrázás. Mélységes izgalom. Örömmámor.)

A kongresszus talpon volt. Néhány küldött, magánkívül a lelkesedéstől, az asztalra ugrott. Turnbull glasgow-i orvost szélütés környékezte. Cicogna nápolyi orvos nem jutott lélegzethez. Egyedül lord Glandover őrizte meg rangjához illő méltóságát és hidegvérét. Egyébként meg volt győződve róla, hogy doktor Sarrasin kedvesen tréfál, és esze ágában sincs megvalósítani hóbortos programját.

– Mégis, ha megengedik - folytatta rövid szünet után a szónok -, ha megengedik, hogy egy tervet sugalmazzak, amelyet időszerű lenne kidolgozni és megvalósítani, a következőt javaslom.

A kongresszus, miután végül visszanyerte higgadtságát, áhítatos figyelemmel hallgatta.

– Uraim, a köztünk dúló betegség, nyomor és halál okai közt van egy, amelynek nézetem szerint igen nagy jelentőséget kell tulajdonítani: gondoljuk meg, hogy az emberek többsége siralmas egészségügyi viszonyok közt leledzik. Összezsúfolva élnek a városokban, sokszor levegőtlen, sötét lakásokban, márpedig levegő és világosság nélkül nem élet az élet. Ezek az emberi tömörülések néha valóságos melegágyai a járványoknak. Akit nem ragad el a halál, legalábbis súlyos betegséget szerez. Termelőképessége csökken, és a társadalom óriási tömegű munkaerőt veszít, amit a legértékesebben használhatna fel. Miért ne próbálkoznánk meg, uraim, a meggyőzés leghatalmasabb eszközével: a példaadással? Miért ne egyesítenénk mindannyiunk képzelőerejét, hogy megtervezzünk egy mintavárost szigorúan tudományos alapon?... (Úgy van! Igaz!) Miért ne áldoznánk aztán a rendelkezésünkre álló tőkét arra, hogy fölépítsük ezt a várost, és mintegy szemléltető oktatásként állítsuk a világ elé?... (Úgy van! Úgy van! Tomboló tapsvihar.)

Mámoros lelkesedés hatalmasodott el a kongresszus résztvevőin. Egymás kezét szorongatták, megrohanták Sarrasin doktort, vállukra kapták, és diadalmenetben hordozták körül a teremben.

– Uraim - folytatta az orvos, amikor újból elfoglalta a helyét -, ebbe a városba, mely már mindannyiunk lelki szemei előtt lebeg, mely néhány hónap alatt valósággá válhat, az egészségnek és jólétnek ebbe a fővárosába vendégül hívunk majd minden népet, tervrajzát és leírását minden nyelven terjeszteni fogjuk, oda toborozzuk azokat a tisztességes embereket, akiket túl népes országokból családostul kiűzött a szegénység és a munkanélküliség. Azok is - ne hökkenjenek meg, hogy gondolok rájuk -, akik idegen hódítás kényszere folytán a száműzetés keserű kenyerét eszik, nálunk majd kielégíthetik tettvágyukat, hasznosíthatják értelmességüket, és akkor olyan erkölcsi kinccsel gazdagítanak bennünket, mely ezer arany- és gyémántbányánál többet ér. Nagyszerű iskoláink lesznek, amelyek bölcs elvek szerint az ifjúság minden erkölcsi, fizikai és szellemi képességét kifejlesztve és egyensúlyban tartva, új, erős nemzedékeket nevelnek a jövendő számára!

Leírhatatlan a lelkesedésnek az a lázas kavargása, amely erre a közlésre kitört. Több mint negyedórán át egymást követő hullámokban zúgott a taps, a hip-hip hurrá!

Alighogy doktor Sarrasin végre leülhetett, lord Glandover megint hozzáhajolt, és hunyorogva súgta a fülébe:

– Ügyes spekuláció!... Ön persze a vámbevételre számít, mi?... Biztos üzlet, ha kellően reklámozzák, és válogatott előkelőségeket nyernek meg pártfogónak... Minden lábadozó és betegeskedő ott akar majd lakni... Remélem, számomra is fönntart egy jókora telekrészt.

Szegény doktort sértette, hogy az elnök erőnek erejével haszonleső indokot tulajdonít cselekedetének. Már ott tartott, hogy ezúttal megadja őnagyméltóságának a méltó választ, amikor az alelnök indítványozta, hogy közfelkiáltással szavazzanak köszönetet a közgyűlés elé terjesztett emberbaráti javaslatért.

– Örök dicsősége lesz a brightoni kongresszusnak - mondotta -, hogy ily magasztos eszme született meg tanácskozásain. Ez csak úgy foganhatott meg, hogy a legmagasabb rendű értelem párosult igazi szívjósággal és hallatlan nagylelkűséggel. Mégis most, hogy a gondolat felvetődött, szinte csodálkozunk azon, hogy már rég nem valósult meg a gyakorlatban! Hány milliárdot költöttek eszeveszett háborúkra, mekkora tőkéket pocsékoltak kicsinyes spekulációkra ahelyett, hogy ilyen kísérletre áldozták volna!

Befejezésül a szónok azt kívánta, hogy az új várost alapítója tiszteletére nevezzék el Sarrasinának.

Az indítványt egyhangúlag elfogadták, de doktor Sarrasin egyenes kívánságára meg kellett változtatni a döntést.

– Nem - érvelt az orvos -, az én nevemnek itt semmi szerepe nem lehet. Óvakodjunk attól, hogy a leendő várost olyan elnevezéssel ékesítsük, amelyhez hasonlók a görögös vagy latinos hangzás ürügye alatt tudákos színezetet adnak élő és élettelen dolgoknak. Amit tervezünk, a jólét városa lesz, de én azt óhajtom, hogy szülőhazám után a Franceville nevet kapja!

Nem lehetett megtagadni az orvostól, hogy kérésének eleget tegyenek, ez méltán megillette.

Franceville ettől a perctől szóban már meg volt alapítva. Hála az ülés végén készítendő jegyzőkönyvnek, hamarosan írásban is létezni fog. Rögtön rátértek a terv általános alapelveinek megvitatására.

De engedjük át most a kongresszust ennek a gyakorlati foglalatosságnak, mely olyannyira elüt az ilyen értekezletek szokásos napirendjétől, és kövessük lépésről lépésre, számtalan kanyargós útjának egyikén a *Daily Telegraph*ban megjelent vegyes hír sorsát.

Október 29-én este a cikket szóról szóra átvették a londoni lapok, attól fogva pedig kezdett szétsugározni az Egyesült Királyság minden tájára. Megjelent többek közt a Hulli Híradó*ban, a második oldalon legfelül, ennek a szerény vidéki újságnak a számában, amely a *Queen Mary nevű szénszállító háromárbocossal november elsején eljutott Rotterdamba.

A Németalföldi Futár főszerkesztője, egy személyben titkára nyomban kiollózta, és Cuyp meg de Potter¹ nyelvére lefordítva közölte a vegyes hírt, mely a gőz szárnyán a Brémai Hírlap*hoz is elröpült. Itt, lényegében változatlanul, új köntöst kapott, és késedelem nélkül napvilágot látott németül. Kell-e mondani, hogy a teuton újságíró, miután fordításban leírta a címet: *Eine übergrosse Erbschaft,² nem átallott ahhoz a rosszhiszemű fogáshoz folyamodni, hogy olvasóinak hiszékenységével visszaélve, zárójelben odabiggyesztette: brightoni különtudósítónktól...

Bármint is van, az annexió jogán így németté vált cikk eljutott a tekintélyes Északi Újság szerkesztőségébe, amely a harmadik oldal második hasábján adott neki helyet, csupán a címét hagyta el, mert a szóban forgó tekintélyes személyhez képest túlságosan szélhámos és hatásvadász jellegűnek találta.

Így került az újsághír, különféle színváltozások után, egy kövér szász komornyik vaskos kezéből Schultze úr, a jénai egyetem professzora ebédlőül is szolgáló szalonjába.

Bármily magas polcot töltött be ez az előkelőség az emberi lények rangsorában, első látásra nem volt rajta semmi rendkívüli. Eléggé termetes, negyvenöt-negyvenhat éves férfi. Izmos testalkatra valló szegletes vállak, kopasz fej, nyakszirtjén és halántékán gyér, lenszőke hajzat. Tétova kék szempár, amely sohasem árulja el a gondolatot. Az ilyen kék szemben sohasem villan fel fény, mégis kényelmetlenül érzi magát az, akire ránéz. Schultze tanárnak nagy szája volt és rettenetes két sor foga, mint a ragadozóé, mely el nem ereszti prédáját. De szorosra zárt, keskeny ajkai mintha főként arra valók lettek volna, hogy megszámolja velük minden egyes kiejtett szavát. Mindez együtt fölöttébb nyugtalanító és barátságtalan hatást tett másokra, de a professzor maga szemlátomást elégedett volt a külsejével.

A komornyik motozását hallva, a kandallóra emelte szemét, ránézett a szép ingaórára, mely sajátságosan elütött a különben igen közönséges bútorzattól, és inkább kimérten, mint nyersen, így szólt:

– Hat óra ötvenöt! A postám hat harminckor érkezik. Maga ma huszonöt perc késéssel hozza. Ha még egyszer nem lesz hat óra harminckor az asztalomon, maga nyolckor el van bocsátva.

– Uram - kérdezte az inas távozóban -, parancsolja a vacsorát?

– Hat óra ötvenöt van, és én hétkor vacsorázom! Három hét alatt, mióta a szolgálatomban áll, megtanulhatta. Jegyezze meg azt is, hogy sohasem változtatok az időbeosztásomon, és sohasem ismétlek meg egy parancsot.

A professzor letette az újságját az asztal peremére, és tovább írta megkezdett értekezését, amelyet az Annalen für Physiologie³ legközelebbi számában készült megjelentetni. Aligha követünk el titokszegést, ha megállapítjuk, hogy az értekezés címe ez volt:

MI AZ OKA, HOGY MINDEN FRANCIÁNÁL KÜLÖNFÉLE
ÖRÖKLETES ELKORCSOSULÁS TÜNETEI ÉSZLELHETŐK?

Mialatt a professzor munkáján dolgozott, a komornyik nesztelenül fölszolgálta a vacsorát a kandallósarokban álló asztalkára. A vacsora nagy tányér savanyú káposztával körített kolbászból és nagy korsó sörből állt. A professzor letette a tollát, hogy nekilásson. Sokkal nagyobb élvezettel lakmározott, mint ilyen komoly férfiútól várni lehetne. Azután csengetett, hogy hozzák a feketéjét. Öblös porcelánpipára gyújtott, és folytatta munkáját.

Kevéssel éjfél előtt a professzor leírta az utolsó betűt, és nyomban a hálószobába ment, hogy jól megérdemelt pihenésnek adja át magát. Csak az ágyban tépte le a címszalagot az újságjáról, hogy elalvás előtt végigfusson rajta. Már az álom kerülgette, amikor szeme megakadt egy idegen néven. Az óriási örökségről szóló vegyes hírben fordult elő ez a név: Langévol. De hasztalan erőlködött a professzor, nem tudott rájönni, miféle emléke kapcsolódik ehhez a névhez. Néhány percnyi hiábavaló töprengés után ledobta az újságot, elfújta a gyertyát, és nemsokára hangosan horkolt.

De érvényesült az a lélektani jelenség, amelyet Schultze tanár maga tanulmányozott, és széles tudományos alapon kifejtett: álmában is üldözte a Langévol név. Annyira, hogy másnap reggel, mikor fölébredt, azon kapta magát, hogy gépiesen kimondta a nevet.

Egyszerre csak, épp amikor fölült, hogy megnézze, hány az óra, hirtelen világosság gyúlt az agyában. Rávetette magát az ágya előtt heverő újságra, és homlokát dörzsölgetve, mint aki összegezni akarja kusza gondolatait, többször egymás után elolvasta a cikket, amelyet előző este kis híján olvasatlanul hagyott. Nyilván világosság gyúlt az agyában, mert arra sem véve időt, hogy magára kapja csíkos háziköntösét, a kandallóhoz szaladt, a tükör mellől leemelt egy miniatűr arcképet, és letörölte a port a kép visszáját borító kartonlapról.

A professzor nem tévedett. Az arckép hátán fél század alatt csaknem sárgára fakult tintaírással ez a név volt olvasható: Therese Schultze, geborene Langévol⁴.

A professzor még aznap este gyorsvonatra ült, és Londonba utazott.