18.
Mi rejlik a titok mélyén?
Az acélhágcsó egy tágas, kör alakú terem padozatára volt függesztve. A teremnek sem ajtaja, sem ablaka nem volt, és koromsötét lett volna a belseje, ha vakító fehérségű fény nem szűrődött volna a középütt a padozatba illesztett világítótest vastag üvegkorongján át. Olyan volt ez, mint mikor a holdtányér oppozícióban a nappal, teljes tisztasággal tündököl.
Mélységes csend honolt a süket és vak falak közt. A két fiatalembernek úgy rémlett, hogy valamilyen kripta előterébe jutottak.
Marcel egy percig tétovázott, mielőtt az üveglap fölé hajolt volna. Itt volt közvetlen a cél előtt. Bizonyosra vette, hogy itt hull le a lepel a sötét titokról, amelynek kiderítésére Stahlstadtba jött.
De habozása csak egy percig tartott. Mindketten a korong mellé térdeltek, és fölé hajtották a fejüket, hogy az alatta levő szoba minden részét kifürkészhessék.
Amit láttak, váratlan volt és hátborzongató.
A mindkét felén domború lencse formájúra csiszolt üvegkorong óriási nagyításban mutatta a rajta keresztül nézett tárgyakat.
Ott volt Schultze úr titkos laboratóriuma. A korongon át, mint egy világítótorony vetítőjéből, éles sugárzással áradt a fény, forrása, a kettős villanylámpa még égett a légüres burában, amelyet hatalmas Volta-oszlop látott el árammal. Ebben a kápráztató megvilágításban szobormerevséggel, mint a líbiai sivatag szfinxe, ült egy emberalak, emberfölöttivé nagyítva a lencse fénytörése által.
A kísérteties jelenség körül szétszórt bombaszilánkok borították a padlót.
Semmi kétség, Schultze úr volt! Föl lehetett ismerni rettenetes állkapcsáról, félelmetesen vicsorító fogsoráról; de egy gigászivá nőtt Schultze, akit egyik borzalmas lövedékének fölrobbanása mérges gázzal megfullasztott, s ugyanakkor irtózatos hideggel jéggé fagyasztott!
Az acélkirály az asztal mellett ült, kezében akkora toll, mint egy lándzsa, és úgy látszott, mintha javában írna. Ha nem lett volna kitágult pupilláinak kifejezéstelen nézése, szájának merev mozdulatlansága, azt lehetett volna hinni, hogy él. Mint a mamutok, amelyeket a sarkvidéki jégmezők közt teljes épségben találnak meg, úgy volt itt ez az elevennek látszó hulla egy hónap óta, elrejtve minden szem elől. Körülötte is minden megfagyott, a vegyszerek a lombikokban, a víz a tartályokban, a higany a barométer kupakjában.
Marcel megdermedt a szörnyű látványtól, de megkönnyebbült arra a gondolatra, mekkora szerencse, hogy innét kívülről figyelheti a laboratórium belsejét, mert ha történetesen oda behatol Octave-val, mindketten szörnyethaltak volna.
Hogy történhetett ez az iszonyatos szerencsétlenség? Marcel könnyen rájött, amikor észrevette, hogy a padlón elszórt bombarepeszek, apró üvegcserepek vannak. Ugyanis Schultze úr cseppfolyós széngázzal töltött fullasztó lövedékeinek belső burka, hogy kibírja a rettentő erős nyomást, ebből az öntött üvegből készült, amelynek ellenálló képessége tíz-tizenkétszer nagyobb, mint a közönséges üvegé. Viszont ennek a még teljesen új gyártmánynak egyik hátrányos tulajdonsága, hogy valamilyen titokzatos molekuláris folyamat következtében, néha minden látható ok nélkül szétreped. Nyilván ez történt ebben az esetben is. A belső nyomás miatt talán még elkerülhetetlenebbé vált a laboratóriumban elhelyezett bomba felrobbanása. A hirtelen felszabadult szénsav, ismét gázzá válva, okozta a környező hőmérséklet borzalmas lehűlését.
A hatás mindenképpen mennykőcsapásszerű lehetett. Schultze urat úgy érte a halál, ahogy a robbanás pillanatában volt; ülő helyében múmiává dermesztette a százfokos hideg.
Marcel főként azon akadt fenn, hogy az acélkirály írás közben fulladt meg és fagyott jéggé.
Mit írt vajon a papírlapra, amelyet még most is kezében tartott? Érdekes lenne elkapni ennek az embernek utolsó gondolatát, megismerni utolsó szavát.
De hogy lehessen megkaparintani ezt a papirost? Arra egy pillanatig sem gondolhatott Marcel, hogy betörje a világítókorongot, és leereszkedjék a laboratóriumba. A rettentő erős nyomás alatt elraktározott szénsavgáz kitört volna, és megfullaszt minden élőlényt, aki gyilkos páráit beleheli. Biztos halál lett volna, és nyilvánvaló, hogy a kockázattal nem ért fel a papírlap birtoklásától várható előny.
De ha Schultze úr hullájától nem is lehet megszerezni utolsó leírt szavait, talán ki lehet betűzni a lencse által megnagyított szöveget. Hiszen ott van a világítókorong, amely a kettős villanylámpa fénysugarait hatalmas erővel vetíti a laboratóriumban levő tárgyakra.
Marcel jól ismerte Schultze úr írását, és néhány próbálgatás után el tudta olvasni az alábbi tíz sort.
Mint minden, amit Schultze úr leírt, ez is inkább parancs volt, mint rendelet.
Elrendelem, hogy a B. K. R. Z. két héttel előbb indítsa meg a Franceville ellen tervbe vett támadást. E parancs vétele után azonnal végre kell hajtani az általam elrendelt intézkedéseket.
A kísérletnek ezúttal tökéletesen kell sikerülnie, és pusztító hatással kell járnia. Amit elhatároztam, azon egy jottányi változtatást nem tűrök. Azt akarom, hogy Franceville két héten belül lakatlan, halott város legyen. Modern Pompejit akarok, hogy az egész világ elszörnyedjen a csapástól. Parancsaim pontos végrehajtása elkerülhetetlenül meghozza ezt az eredményt.
Doktor Sarrasin és Marcel Bruckmann holttestét el kell szállítani hozzám. Látni akarom őket saját szememmel.
Schultz...
Az aláírás befejezetlen volt, a végső e betű és a szokásos kacskaringó elmaradt.
Marcel és Octave először sem szólni, sem moccanni nem bírt, oly döbbenetes hatást tett rájuk ez a hajmeresztő szöveg, egy kártékony elme minden képzeletet meghaladóan gonosz megnyilvánulása.
De véget kellett vetni a gyászos jelenetnek. A két barát feldúlt lélekkel hagyta el a kupolatermet, amely a laboratórium fölött boltozódott.
Ott, abban a kriptában, ahol teljes sötétség lesz, mihelyt az elektromos áram hiányában kialszik a lámpa, ott marad majd egyedül az acélkirály hullája, dermedten, mint a fáraók múmiái, amelyeket húsz évszázad sem változtatott porrá...
Octave és Marcel, miután megszabadították kötelékeitől Sigimert - aki azt sem tudta, mit kezdjen visszakapott szabadságával -, egy óra múlva elhagyták Stahlstadtot, és még aznap este visszaérkeztek Franceville-be.
Doktor Sarrasin íróasztalánál dolgozott, amikor a két fiatalember hazatérését jelentették neki.
– Jöjjenek be! - kiáltotta. - Jöjjenek gyorsan!... Mi újság? - fogadta izgatottan a belépőket.
– Doktor úr - válaszolta Marcel -, olyan hírt hozunk, amely hosszú időre meg fogja nyugtatni önt. Schultze úr nincs többé! Schultze úr halott!
– Halott!
A jó doktor huzamosabb ideig nem tudott többet szólni, elgondolkodva nézett maga elé.
– Kedves fiam - mondta aztán Marcelnak -, megérted-e, hogy ez a hír, amelynek hallatára ujjonganom kellene - mert hiszen azt jelenti, hogy megmenekültünk a háborútól, mégpedig amelyet leginkább gyűlölök, az igazságtalan, indokolatlan háborútól -, megérted-e, hogy mindennek ellenére ez a hír elszomorítja a szívemet? Ah! Miért kellett, hogy ez a hatalmas tehetségű ember ellenségünkké váljék? Főként miért nem állította ritka elmebeli képességeit a jó ügy szolgálatába? Mennyi kárba veszett erő, ami hasznos lehetett volna, ha egyesül a mi erőinkkel, közös cél elérésére! Látod, ezért döbbentett meg első pillanatban, amikor azt mondtad: „Schultze úr halott!” Most azonban hadd halljam, mondd el, barátom, mit tudsz váratlan végéről!
– Schultze úr - vette át a szót Marcel - abban a titokzatos laboratóriumban halt meg, amelyet ördögi leleménnyel úgy rendezett be, hogy amíg élt, senki sem közelíthette meg. Rajta kívül egy lélek sem tudott ottlétéről, ennélfogva be sem juthatott volna hozzá senki, hogy segítsen rajta. Így hát saját egyeduralmi rendszerének lett az áldozata; annak, hogy minden rendelkezésére álló erőt szinte hihetetlen következetességgel a maga kezében tartott, abban a tévhitben, hogy egész művének egyedül ő lehet a kulcsa. Ez a rendszer a gondviselés által megszabott órában hirtelen ellene és céljai ellen fordult.
– Ennek így kellett történnie! - szólt doktor Sarrasin. - Schultze tökéletesen hibás elvből indult ki. Mert nem az-e a legjobb kormányzat, amelynek fejét halála után legkönnyebb helyettesíteni, amely zavartalanul működik tovább, éppen mert szervei előtt nincsenek titkok?
– Doktor úr - mondta Marcel -, amit ön most mondott, azt a tények erejével bizonyítja mindaz, ami Stahlstadtban történt. Schultze urat íróasztalánál ülve találtam. Míg élt, erről a központi helyről küldte szét parancsait, melyeknek Stahlstadtban mindenki vita és ellentmondás nélkül engedelmeskedett. Ezen a helyen érte a halál, és olyan tartásban rögzítette oda, mely az élet minden látszatát magán viseli, úgyhogy egy percig azt hittem, a kísértet beszélni fog hozzám!... De a feltaláló áldozata lett saját találmányának. Halálos csapást mért rá egyik bombája, aminőnek százaival meg akarta semmisíteni városunkat! Fegyvere úgyszólván a kezében tört el abban a pillanatban, amikor egy emberirtó parancs utolsó betűjét akarta leírni! Hallgassa csak!
És Marcel felolvasta a rettenetes tíz sort, Schultze úr kézírásának betű szerinti másolatát.
Aztán hozzátette:
– Különben ha egyáltalán kételkedtem volna még Schultze úr halálában, teljesen meggyőzött volna az, hogy körülötte minden megszűnt élni. Stahlstadt megszűnt lélegezni! Mint az alvó Csipkerózsika palotájában, az álom elakasztott benne minden életet, megállított minden mozgást. Az úr megbénulásával egy csapásra bénultak meg a szolgák, és ez a bénulás az eszközökre, a gépekre is kiterjedt.
– Igen - bólintott doktor Sarrasin -, én ebben a gondviselés kezét látom. Schultze úr abba pusztult bele, hogy túlfeszítette a húrt, hogy mértéken felül akarta fokozni ellenünk irányuló támadásának erejét!
– Úgy van - válaszolta Marcel. - De most már, doktor úr, ne gondoljunk a múltra, nézzük a jelent. Schultze úr halála számunkra a békét jelenti. Itt van csodálatos vállalatának összeomlása, itt van a csőd. Mint minden, amit az acélkirály csinált, az ostobaságai is óriásiak voltak, és rengeteg kárt okoztak. Egyrészt elkápráztatták a sikerei. Másrészt vak gyűlölet élt benne Franciaország ellen és ellenünk. Így aztán mérhetetlen tömegű fegyvert szállított, kellő garanciák nélkül, mindenkinek, aki ellenségünkké válhatott. Mindennek dacára - és bár a tartozások kifizetése még soká késhet -, azt hiszem, egy erős kéz talpra állíthatná Stahlstadtot, és jó célra fordíthatná a rengeteg erőt, ami az Acélvárosban gonosz célra halmozódott fel. Schultze úrnak egyetlen lehetséges örököse van, s ez ön, doktor úr. Nem szabad a pusztulásnak átengedni művét. Túlságosan elterjedt hiedelem, hogy egy hatalmas vetélytárs teljes megsemmisülése csak hasznot hozhat. Ez nagy tévedés, és remélem, ön egyetért velem abban, hogy ellenkezőleg, meg kell menteni ebből a roppant hajótörésből mindazt, ami az emberiség javát szolgálhatja. Én kész vagyok teljesen ennek a feladatnak szentelni magam.
– Marcelnak igaza van - szólt Octave, és megszorította barátja kezét. - Én kész vagyok dolgozni az ő rendelkezései szerint, ha apám beleegyezik.
– Igazat adok nektek, kedves gyermekeim - mondta doktor Sarrasin. - Igen, Marcel, tőkében nem lesz hiányunk, és hála neked, a föltámasztott Stahlstadtban olyan hatalmas fegyvergyár kerül a birtokunkba, hogy senki a világon nem merészel majd bennünket megtámadni! És amikor mi leszünk a legerősebbek, ugyanakkor igyekszünk a legigazságosabbak lenni, megszerettetni a béke és igazság áldásait egész környezetünkkel. Gyönyörű álmok, Marcel! És amikor úgy érzem, hogy általad és veled ezek egy részét még teljesülni láthatom, azt kérdem magamban, miért... igen, miért is nincs két fiam... Miért nem vagy te Octave fivére... Mi hárman a lehetetlent is megvalósíthatnánk!...