16.
Két francia egy város ellen
Amikor Schultze eltűnésének híre eljutott Franceville-be, Marcelnak ez volt az első szava:
– Hátha csak cselfogás az egész?
Józan logika szerint ez a feltevés képtelenség volt, mert hiszen az ilyen cselfogás elsősorban Stahlstadtra nézve járhatott súlyos következményekkel. Csakhogy a gyűlölet fütyül a logikára, és az olyan ember, mint Schultze, eszeveszett gyűlöletében képes mindent feláldozni vak szenvedélyének. Marcel mindenesetre úgy látta, résen kell lenni.
Sürgetésére a védelmi tanács rögtön kiáltványt szerkesztett. Óva intette a lakosságot, ne engedje, hogy az ellenség által terjesztett álhírek elaltassák éberségét.
A még nagyobb hévvel folytatott sáncmunkák és katonai gyakorlatok kihangsúlyozták Franceville eltökélt szándékát, hogy méltó választ készül adni arra az alattomos sakkhúzásra, amit minden valószínűség szerint Schultze úr tervezett. De a San Franciscó-i, chicagói és New York-i lapokban közölt részletek - igazak és hazugok vegyest -, a stahlstadti összeomlásnak a pénzvilágot és a kereskedelmi életet sújtó következményei, a külön-külön nem jelentékeny, de összességükben annál nyomósabb bizonyítékok meggyőző ereje kizárt minden kétséget.
Egy szép nap Sarrasin doktor városa, mint valami rossz álomból, arra ébredt, hogy meg van mentve! Úgy van! Franceville puskalövés nélkül túlesett a veszélyen. Marcel, amikor megérlelődött benne a feltétlen meggyőződés, a hírverés minden rendelkezésére álló eszközével tudomására hozta ezt a lakosságnak.
Általános öröm és megkönnyebbülés fogadta a jó hírt, mintha súlyos lidércnyomás alól szabadult volna fel a város. Az emberek egymás kezét szorongatták, vendégeskedni kezdtek, ünnepi lakomákon koccintottak egymás egészségére. A nők új toalettekben tündököltek, a férfiak búcsút mondtak a katonai gyakorlatoknak, a sáncmunkáknak. Minden arc ragyogott az elégedettségtől, a boldogságtól. Mintha gyógyult betegek városa lett volna Franceville.
De vitathatatlanul doktor Sarrasin volt a legboldogabb. A kitűnő férfiú felelősnek érezte magát mindazok sorsáért, akik bizakodva költöztek az ő területére, és az ő oltalma alá helyezték magukat. Egy hónap óta pillanatig nem hagyta nyugton a félelem, hogy vesztükbe vitte azokat, akiket boldoggá akart tenni. Most megszabadult ettől a szörnyű nyugtalanságtól, és föllélegzett.
A közös veszedelem pedig még jobban egybekovácsolta a város polgárságát. A társadalmi osztályok közelebb jutottak egymáshoz, mint valaha, az emberek testvéri viszonyba kerültek, fölismerték érzelmeik rokon voltát, érdekeik azonosságát. Mindenki úgy érezte, új szív dobog keblében. Franceville lakosaiban most vált eleven valósággá a haza fogalma. Remegtek, szenvedtek a hazáért, most érezték igazán, mennyire szeretik.
A védelmi készenlét anyagi követelményei is előnyére váltak a városnak. A polgárok erejük tudatára ébredtek. Megnőtt az önbizalmuk. Bátran néztek a jövőbe, tudták, hogy semmiféle esemény nem érheti őket készületlenül.
Egyszóval Sarrasin doktor nagy művének sorsa még sohasem biztatott ily tündöklő kilátásokkal. És - ami elég ritka tünet - az emberek nem voltak hálátlanok Marcel iránt. Jóllehet mindnyájuk megmenekülése nem pusztán az ő műve volt, mégis nyilvánosan köszönetet szavaztak a fiatal mérnöknek, a védelem megszervezőjének, hiszen az ő önfeláldozó munkája nélkül elpusztult volna a város, ha Schultze úr történetesen megvalósíthatja ádáz terveit.
Marcel azonban a maga szerepét még nem tekintette befejezettnek.
Arra gondolt, hogy a Stahlstadt körül kísértő titok veszélyt rejthet magában. Nem lenne nyugta, amíg tökéletesen meg nem világítja az Acélvárost még mindig elborító homályt.
Elhatározta, hogy visszamegy Stahlstadtba, és ha törik, ha szakad, végére jár a titoknak.
Sarrasin doktor mindenképpen igyekezett lebeszélni a nehéz és kockázatos vállalkozásról. Ki tudja, milyen veszélyek, miféle rejtett csapdák leselkednek rá lépten-nyomon abban a pokol tornácában... Schultze úr, ahogy őt Marcel jellemezte, nem az az ember, aki másokat megkímélve tűnik el a láthatárról, aki egyedül temetkezik összeomlott reményeinek romja alá... Egy ilyen szörnyetegnek utolsó gondolata is veszélyes lehet, akárcsak a döglődő cápa végvonaglása.
– Teljesen egyetértek önnel, drága doktor úr - felelte Marcel -, mindaz, amit elképzel, nagyon is lehetséges. Éppen azért tartom kötelességemnek, hogy elmenjek Stahlstadtba. Nekem kell elszakítanom a kanóc zsinórját, mielőtt a bomba felrobbanna. Sőt arra kérem önt, engedje meg, hogy Octave is velem jöhessen.
– Octave! - riadt meg az orvos.
– Igen! Ő most már derék fiú, lehet rá számítani, és kezeskedem, hogy ez a kirándulás nagy hasznára lesz!
– A gondviselés oltalmába ajánllak mindkettőtöket - sóhajtott az öregember, megölelve Marcelt.
Másnap útra keltek. A kocsi keresztülhaladt Stahlstadt elhagyott munkásfalvain, a város szélén kiszállt belőle Marcel és Octave. Jól fel voltak fegyverkezve, és nagy elszántság hevítette őket, mindenáron meg akarták fejteni a sötét rejtélyt.
Gyalog tették meg az utat a külső erődítmény körül. Marcel mindeddig makacsul kételkedett a valóságban, amely most elébe tárult.
A hatalmas gyártelep teljesen leállt.
Arról az útról, amelyet a csillagtalan égbolt alatt Octave-val megtett, azelőtt mindig látta a gázlámpák fényét, egy-egy őrszem szuronyának megvillanását. Most mindennek nyoma sem volt. Azelőtt a gyárrészlegek ablakaiból világosság áradt. Az épületekből gépek zakatolása hallatszott. Most sötét és néma volt minden. Mintha a halál vett volna szállást a városban, a magas gyárkémények mint csupasz csontvázak rajzolódtak ki a láthatáron. A két fiatalember léptei üresen kongtak a kövezeten. Annyira erőt vett rajtuk a csüggesztő magány érzése, hogy Octave nem tudta megállni szó nélkül:
– Különös, még sohasem éreztem magam körül ilyen mélységes csendet! Mintha temetőben járnék!
Hét óra volt, amikor Marcel és Octave Stahlstadt főkapuja elé, a sáncárok szélére érkezett. Élőlény nem mutatkozott a kőfal peremén, híre-hamva sem volt az őröknek, akik azelőtt - meghatározott távolságban egymástól - póznamerevséggel strázsáltak odafenn. A felvonóhíd elzárta a kapunyílást, előtte öt-hat méter széles, mély árok tátongott.
Több mint egy órába tellett, amíg Marcel drótkötelet kerített, és egy kiálló gerendavégre hajította. Nagy nehezen sikerült, és Octave a kötélen minden erejét megfeszítve fölkapaszkodott a kapu tetejére. Marcel feladogatta neki a fegyvereket és a muníciót, aztán maga is utána mászott.
Most már csak az volt hátra, hogy felhúzzák a kötelet, átvessék a falon, leeresszék a fölszerelést, és egymás után lecsússzanak a kötélen a túlsó oldalra.
Ott voltak azon a körbefutó úton, amelyen Marcel Stahlstadtba érkezése napján ment végig. Sehol egy lélek, tökéletes csend. Sötéten és némán emelkedett előttük a hatalmas épülettömb. Ezernyi ablakszemével úgy nézett a két betolakodóra, mintha mondaná: „Pusztuljatok innen... Megjárhatjátok, ha titkaimba behatolni merészkedtek!”
Marcel és Octave tanakodtak, hogy mitévők legyenek.
– Legjobb, ha az O kapunál próbálkozunk, ott ismerem a járást - mondta Marcel.
Nyugatnak fordultak, és rövidesen elértek a monumentális kapubolthoz, amely az O betűt viselte homlokán. A vaskos acélszögekkel kivert tölgyfa szárnyak zárva voltak; Marcel felvett az útról egy kockakövet, és többször megdöngette vele a kaput.
Csak a visszhang válaszolt.
– Lássunk dologhoz! - kiáltott Octave.
Újra el kellett kezdeni a fáradságos munkát, addig dobálni a kötelet a kapu fölé, amíg valahol szilárdan fönnakad. Nem volt könnyű feladat. De végül sikerült átmászniuk a falon, és ott álltak az O részleg tengelyében.
– No tessék! - zsörtölődött Octave. - Ugyan sokra mentünk a kínlódással! Alighogy átvergődtünk egy falon, itt mered előttünk a másik!
– Csitt! - intette le Marcel. - Éppen jó, itt a régi műhelyem. Legalább kihozok belőle néhány szerszámot, amire biztosan szükségünk lesz, meg egypár csomag dinamitot.
A nagy öntőcsarnok volt, ahová a fiatal elzászit először küldték a gyárba érkezése után. Milyen leverő látvány most! Kialudt kemencék, rozsdás sínek. A porlepte daruk, keservesen nyújtózkodó karjaikkal, mint megannyi bitó. Marcelnak elszorult a szíve, szabadulni akart a nyomasztó hangulattól.
– Mutatok neked egy másik műhelyt, az jobban fog érdekelni - szólt Octave-hoz, és a kantin felé tartott vele.
Octave beleegyezően bólintott. Aztán nagy megelégedéssel pillantotta meg egy hosszú asztalon glédába állítva a piros, sárga és zöld likőröspalackok regimentjét. Egy halom konzervdobozt is látott a legjava gyártmányok címkéivel. Volt miből lakmározni, de alaposan rá is éhezett a két fiatal gyomor.
Mindjárt neki is láttak, hogy erőt gyűjtsenek az expedíció folytatásához.
Falatozás közben Marcel a további teendőkön gondolkozott. Arról álmodni sem lehetett, hogy megmásszák a központi erőd falát. A rettentő magas kőfal teljesen külön állt a többi épülettől, nem volt rajta semmiféle kiugró rész, amire kötelet akaszthattak volna. Hogy megtalálják a kapuját - valószínűleg az egyetlen bejárót -, ahhoz meg kellett volna kerülniük valamennyi gyárrészleget, ez nehéz és hosszadalmas művelet. Hátra volt még a dinamit alkalmazása, ami kockázatos, mert hisz lehetetlennek látszott, hogy Schultze úr szökése előtt ne állított volna fel kelepcéket, ne gondoskodott volna ellenaknákról az esetre, ha valaki aknarobbantással akarná hatalmába keríteni Stahlstadt erődjét. De Marcel nem az az ember volt, aki meghátrál a nehézségek elől.
Mikor látta, hogy Octave jóllakott és kipihente magát, a gyárrészleg tengelyében húzódó úton elvezette őt a terméskőből épült kőfal tövéig.
– Mit szólnál hozzá, ha aknarést fúrnánk a falba? - kérdezte.
– Kemény munka lesz, de hát mi nem vagyunk naplopók! - válaszolta tettre készen Octave.
Nekiláttak. Föl kellett ásni a kőfal alját, két kőkocka közé feszítővasat szorítani, kiemelni az egyik követ, aztán fúró segítségével több kis párhuzamos, cső alakú rést nyitni a mélyedésben. Tíz órára elkészültek vele, a dinamitpatronokat helyükre tették, és meggyújtották a kanócot.
Marcel tudta, hogy öt perc idejük van, s mivel idejövet észrevette, hogy az alagsorban elhelyezett kantin valóságos pinceodú, oda menekült Octave-val.
Egyszerre megremegett az épület és a pinceodú is, mintha földrengés rázta volna meg. A rázkódást irtózatos robaj követte nyomon, mintha egyszerre négy ágyúüteg adott volna sortüzet. Két-három másodperc múlva mindenfelől romok zuhataga lepte el a talajt.
Perceken át tartott a tetőcserepek, az ízekre szakadt gerendák, a szétvetett faldarabok gördülése, törött ablaküvegek csillogó záporában.
Amikor véget ért az irtózatos zenebona, Octave és Marcel elhagyta az óvóhelyet.
Marcel eléggé ismerte tapasztalatból a robbanóanyagok félelmetes hatását, mégis elállt a szeme-szája attól, amit most látott. A gyárrészleg fele levegőbe repült, a központi erőd körül valamennyi műhely összeomlott, csak a csupasz falak látszottak, akárcsak egy összebombázott városban. Faltörmelékek, üvegcserepek, deszkapalánkok hevertek szanaszét. A robbanás erejétől magasba szállott porfelhő lassan ereszkedett lefelé, és valóságos hóréteggel borította el a romokat.
Marcel és Octave a belső falhoz rohant. Az is beszakadt vagy tizenöt-húsz méter szélességben, és a résen túl a központi erőd volt rajzolója megpillantotta az udvart, amelyben oly sok egyhangú órát töltött el.
Most, hogy az udvart senki sem őrizte, a vasrács kerítés már nem volt áthághatatlan. Keresztül is jutottak rajta egykettőre. Mindenütt néma csend.
Marcel sorra szemügyre vette a műhelyeket, ahol annak idején társai megbámulták a tervrajzait. Az egyik sarokban fölfedezte a rajztábláját a gép megkezdett vázlatával, amelyet abbahagyott, mikor Schultze magához rendelte. Az olvasóteremben viszontlátta az ismerős újságokat és könyveket.
Úgy hatott az egész, mint amikor egy mozdulat félbemarad, mint mikor hirtelen megszakad az élet.
A két fiatalember a központi erőd belső határához érkezett. Megálltak egy kőfal előtt, amelyen túl Marcel tudomása szerint a park terült el.
– Ezeket a kockaköveket is levegőbe kell röpítenünk? - kérdezte Octave.
– Lehetséges. De előbb talán keressünk egy kaput, annak elég lesz egy közönséges patron is.
A fal mentében körüljárták a parkot. Néhol meg kellett kerülniük egy-egy épületkiszögellést, vagy át kellett ugraniuk egy kerítést. De állandóan szemmel tartották a falat, míg csak célhoz nem értek. Egy helyütt alacsony kapu szakította meg a kőfalat.
Octave szerszámot vett elő, és percek alatt lyukat fúrt a tölgyfa deszkába. Marcel rögtön rátapasztotta szemét a nyílásra, és nagy elégtétellel pillantotta meg a kapun túl az örökzöld növényzetű, tavaszi levegőjű parkot.
– Ezt a kaput még fölrobbantjuk, aztán helyben vagyunk! - szólt pajtásához.
– Kár lenne erre a rongyos deszkára patront pazarolni! - mondta Octave.
Azzal nekilátott, hogy csákányütéssel elhárítsa az akadályt. Csak épp hogy meg tudta ingatni, amikor belülről kulcs csikordult meg a zárban, és félretolták a kettős reteszt.
A kis kapu, melyet hosszú lánc tartott vissza, tenyérnyi résre nyílt.
– Wer da? (Ki vagy?) - kérdezte egy rekedt hang.