Delpierre Natalis a nevem. 1761-ben születtem Grattepancheban, a Picardia egy falucskájában. Atyám földmives volt. D’Estrelle marquis birtokán dolgozott. Az anyám tehetségéhez képest segítségére volt. Nővéreim és én az anyánk példáját követtük. Az atyámnak semmi vagyona se volt és holta napjáig semmit se nevezhetett a magáénak. A földmivesség mellett a kántor mesterséget is gyakorolta. Erős hangja volt, melyet a templom mellett levő kicsi temetőben is meg lehetett hallani. Lehetett volna hát belőle plébános is a kit nálunk «tintába mártott parasztnak» szokás nevezni. A hangja volt körülbelől minden, a mit tőle örököltem.

A szülőim egész életükben erősen dolgoztak. Egy és ugyanazon esztendőben, 79-ben haltak meg. Az Isten legyen irgalmas lelküknek.

Abban az időben, a mikor azok a dolgok történtek, a melyeket el fogok beszélni, két néném közül az idősebbik, Firmine, negyvenöt éves volt, a fiatalabbik Irma, negyven éves, én pedig a harminczegyedik évet tapostam. Mikor a szülőink meghaltak, Firmine férjnél volt Escarbotinben, egy Fanthomme Benoni egyszerű lakatos legénynél, a ki soha se tudott önállóságra vergődni, noha nagyon jól értette a mesterségét. 81-ben már három gyermekük volt és néhány év mulva még egy negyedik is született. Irma néném hajadon volt és még ma is az. Nem számithattam tehát se rá se a Fanthommeékra, hogy segítségemre legyenek sorsom megalapításában. Megalapítottam magam. Sőt öreg napjaimra a családomat is segíthettem.

Az atyám előbb halt meg; utána fél évvel anyám. Ez nekem nagy fájdalmat okozott. De hiába, ilyen a sors. Az ember elveszti azokat, a kiket szeret, valamint azokat is, a kiket nem szeret. Hanem legyünk rajta, hogy mi is, mikor elköltözünk, azok közé tartozzunk, a kiket szeretnek.

Az atyai örökség, minden költség levonása után, nem rugott egészen százötven livrere, ennyit birt az atyám hatvan évi munkásság után megtakarítani. Ezt aztán felosztottuk hárman magunk közt. Körülbelől annyi volt, mint kétszer semmi.

Tizennyolcz éves koromban tehát husz forintnyi vagyonnal rendelkeztem. De erős, izmos voltam és megszoktam az erős munkát. Ezenkivül volt szép hangom is! De nem tudtam irni sem olvasni. Csak később tanultam meg, a mint majd látni fogjátok. És ha az ember nem kezdi korán, akkor később sok fáradságába kerül. A gondolatok kifejezésének nehézkessége mindig érezhető marad, a mint ebből az elbeszélésből is tapasztalhatjátok.

Mihez fogjak? Az apám mesterségét folytassam? Idegen ember földjét áztassam saját verítékemmel, hogy öreg napjaimra nyomort arassak? Ez szomorú és éppen nem kecsegtető kilátás volt. Egy körülmény döntött sorsom felett.

Egy szép napon d’Estrelle marquis egyik unokatestvére, Linois gróf érkezett Grattepancheba. Katonatiszt volt és mint százados szolgált a La Fère ezredben. Két hónapi szabadságot kapott és azt a rokonánál töltötte. Nagy hajtóvadászatokat tartottak vadkanra, rókára. Nagy ünnepélyeket rendeztek, a melyeken sok előkelő népség vett részt, szép asszonyok, a marquis nején kivül is, a ki igen szép marquisné volt.

De én senkit se láttam Linois grófon kivül. Nagyon nyájas modorú katonatiszt volt, a ki szivesen beszélgetett a magamféle emberekkel. Kedvem kerekedett beállni katonának. Ugyebár, ez a legjobb, mikor az embernek a két karja után kell megélni és mikor ez a két kar egy izmos testbe van bele illesztve? Egyébiránt ha az ember jól viseli magát, ha bátorsága és egy kis szerencséje van, ha a ballábbal elindul és jó lépést tart, mindig viheti valamire.

89 előtt sok ember azt hitte, hogy egyszerű katonából, polgár ember vagy paraszt ember fiából soha se lehet tiszt. Ez tévedés volt. Elszánt akarat és jó magaviselet mellett, az embernek nem nagy fáradságába került, hogy altisztté legyen. Ha aztán ezt a mesterséget béke idején tiz évig, háboru idején ötig folytatta, eljutott abba az állapotba, hogy elnyerhesse a vállrojtot. Altisztből hadnagygyá, majd századossá lett. Aztán... megálljunk! Tovább nem mehetett, de már ez is nagyon szép volt.

Linois gróf a hajtóvadászatok alatt gyakran észrevette, hogy izmos, ügyes legény vagyok. Igaz, hogy szimat vagy értelmiség dolgában nem értem fel egy kutyával. De a nagy napokon egyetlen hajtó se tett túl rajtam, oly sebesen ügettem, mintha az ördög lett volna a sarkamon.

– Tüzes és izmos fiunak látszol, - mondá egy napon Linois gróf.

– Az vagyok, gróf úr.

– És erős karjaid is vannak.

– Háromszázhúsz fontot birok felemelni.

– Ez nagyon szép.

Ennyiből állt az egész beszélgetés, de a mint látni fogjátok, még se maradt ennyiben.

Abban az időben furcsa szokás uralkodott a hadseregnél. Mindenki tudja, hogyan toborzották a katonákat. A toborzók minden évben eljöttek felkutatni a különböző vidékeket. Leitatták a legényeket. Aztán ha tudott irni, aláirattak vele valamiféle nyilatkozatot. A ki nem tudott irni, egy keresztvonást csinált. Ez is éppen annyit ért, mint az aláirás. Aztán a legények kétszáz livret kaptak, a melyet beittak, mielőtt zsebre dugták volna, s az ujoncz, a mi kevés holmija volt, a tarisznyájába dugta és elment beveretni a fejét az állam költségére.

Ezt a divatot én soha se szerettem. Volt ugyan kedvem szolgálni, de nem volt kedvem eladni magamat. Úgy hiszem, hogy meg fognak érteni mindazok, a kiknek van önérzetük és a kik meg tudják becsülni magukat.

Abban az időben, ha egy tiszt szabadságot kapott a szabályok értelmében tartozott visszatértekor magával vinni egy vagy két ujonczot. Ez a kötelesség az altiszteknek is szólt. A toborzási díj akkorában húsz huszonöt frank közt változott.

Én mindezt tudtam és megvolt a tervem s mikor Linois gróf szabadságideje a vége felé járt, el is mentem hozzá és bátran felkértem, hogy fogadjon fel ujoncznak.

– Téged? - kérdé.

– Engem, gróf úr.

– Hány éves vagy?

– Tizennyolcz.

– És katonának akarsz beállni?

– Ha a gróf úrnak úgy tetszik, igen.

– Nem az a kérdés, hogy nekem tetszik-e, hanem hogy tetszik-e neked?

– Nekem tetszik.

– Ah! a húsz livre foglaló, ugyebár?

– Nem azért, hanem mert a hazámat akarom szolgálni. És miután szégyenleném magamat eladni, nem is fogadom el a húsz livret.

– Mi a neved?

– Delpierre Natalis.

– Nos hát, Natalis, te tetszel nekem.

– Nagyon örülök rajta, százados úr.

– És ha kedved van engem követni, messze fogsz menni.

– Követni fogom önt, százados úr, a hova akarja.

– Figyelmeztetlek, hogy kilépek a La Fère ezredből és hajóra fogok szállni. Nem irtózol a tengertől?

– Nem én.

– Annál jobb, mert át kell kelned rajta. - Tudod-e, hogy a tengeren túl hadakoznak azért, hogy kiüzzék az angolokat Amerikából?

– Mi az az Amerika?

Valóban soha se hallottam Amerikáról beszélni.

– Ördöngős egy ország az, - felelé Linois gróf, - olyan ország, a mely a függetlenségéért hadakozik, Lafayette marquis ott harczol már két év óta. XVI. Lajos király a mult évben megigérte, hogy katonákat fog az amerikaiak segítségére küldeni. Rochembeau gróf útra fog kelni De Grasse admirállal és hatezer emberrel. Én is elhatároztam, hogy elmegyek vele az új világba és ha te el akarsz engem kisérni, akkor együtt megyünk felszabadítani Amerikát.

– Menjünk felszabadítani Amerikát!

Így történt, hogy ennél többet se tudván az egész dologról, beálltam Rochembeau gróf csapata közé és 1780-ban partraszálltam Newportban.

Három évig voltam Francziaországtól távol. Láttam Washington tábornokot, egy öt láb tizenegy hüvelyk magas, nagy kezü, nagy lábú óriást, halványvörös hajtókás kék frakkban, fekete kokárdával. Láttam Paul Jones tengerészt «Bonhomme Richard» nevű hajóján. Részt vettem több ütközetben, miután a legelső tölténynyel keresztet vetettem volna magamra. Jelen voltam a yorktowni csatában, a hol Cornwallis lord egy emlékezetes vereség után megadta magát Washingtonnak, 83-ban tértem vissza Francziaországba. Sebet nem kaptam, de közlegény voltam, mint azelőtt. Hiába! nem tudtam olvasni!

Linois gróf is velünk együtt jött haza. Engem be akart soroztatni a La Fère ezredbe, a hova ismét beállt előbbi tiszti rangjával. De én inkább a lovasságnál akartam szolgálni, Ösztönszerűleg szerettem a lovakat és Isten tudja meddig kellett volna várnom, míg a gyalogságnál olyan tiszti rangra jutok, a hol az ember már lovon is ülhet.

Tudom, hogy a gyalogsági egyenruha nagyon csinos és módos viselet és hogy a czopf, a hajpor, a fehér puska- és patrontáskaszíj nagyon tetszetős. De hiába! ló a ló és jól megfontolván a dolgot, úgy találtam, hogy hivatásom a lovasság felé vonz.

Megköszöntem tehát Linois grófnak a hozzám való szivességét és miután ajánlólevelet kaptam tőle barátjához, De Lostanges ezredeshez, beálltam a Royal Picardie ezredébe.

Szeretem ezt a szép ezredet és bocsássatok meg, ha talán nevetséges elérzékenyedéssel beszélek róla. Csaknem ott futottam meg egész pályámat, megbecsülve felebbvalóim által, a kiknek pártfogása soha se hiányzott és a kik mindig tolták a szekeremet, a mint a falunkban mondani szokás.

Különben néhány évvel később, 92-ben a La Fère ezred a Beaulieu osztrák tábornokkal való érintkezéseiben oly sajátságosan viselte magát, hogy a kötelékéből való kilépésemet nem sajnálhatom. Nem is fogok róla többet beszélni.

Visszatérek tehát a Royal Picardie ezredre. Ennél szebb ezredet látni se lehetett. Második családommá lett. Hű maradtam hozzá végelbocsáttatásomig. Az ember igazán boldog volt ebben az ezredben. El tudtam fütyülni az összes fanfarokat és trombita jeladásokat, mert az a rossz szokásom volt, hogy mindig fütyültem a fogaim közt. Még ezt is elnézték.

Nyolcz évig egyebet se tettem, mint helyőrségről helyőrségre vándorolni. Legcsekélyebb alkalmunk se volt, akár csak egy lövést is váltani az ellenséggel. De hát ennek az életnek is megvannak a kellemei, ha az ember a dolgot a jobbik oldaláról tudja fogni. Aztán az is valami, ha az ember egy kissé világot láthat. Amerika után Francziaország következett, mielőtt a nagy hadjáratokban végig kalandoztunk volna Európán. 85-ben Sarrelouisban voltunk, 88-ban Angersben, 91-ben a Bretagneba kerültünk és Josselinben, Pontivyben, Ploermelben, Nantesban feküdtünk Serre de Grass ezredes parancsnoksága alatt, 92-ben Charlevillebe mentünk, ebben az évben három ezredesünk is volt egymásután: De Wardner, De Lostanges és La Roque. 93-ban Le Comte lett parancsnokunkká.

De majdnem elfeledtem megemlíteni, hogy 91-ben január 11-én egy törvényt hirdettek ki, a mely megváltoztatta a hadsereg szervezetét. - A Royal Picardieből a 20-ik lovasezred lett. Ez a szervezet 1803-ig tartott. Mindazonáltal nem vesztettük el régi czimünket. Royal Picardienak hivtak még akkor is, mikor Francziaországban már nem létezett király.

Serre de Grass ezredes alatt lettem altisztté, nagy örömömre. Wardner ezredes alatt neveztek ki őrmesterré, a mi nekem még nagyobb örömöt okozott, akkor már a tizenharmadik évemet szolgáltam, részt vettem egy hadjáratban és nem voltam megsebesülve. El fogjátok ismerni, hogy ez szép előléptetés volt. Előbbre nem is mehettem, mert ismétlem, hogy nem tudtam sem olvasni, sem irni. Hanem a helyett folyvást fütyültem, noha nem illik egy őrmesterhez, hogy a rigókkal versenyezzék.

Delpierre Natalis őrmester! Nem volt-e ez elég ok a kevélységre? Nagy hálával is viseltettem Wardner ezredes iránt, noha olyan kemény volt, mint az árpakenyér és erősen követelte, hogy a mondott szót megértse az ember. Ezen a napon a szakaszom emberei szétlőtték a tarisznyámat, én pedig az egyenruhám ujján sujtásokat varrattam, a melyekről nem remélhettem hogy valaha a könyökömig fognak felérni.

Charlevilleben voltunk helyőrségen, mikor kéthónapi szabadságidőt kértem és kaptam. Éppen ennek a szabadságidőnek a történetét akarom híven elbeszélni. Megmondom, hogy miért.

Mióta ott hagytam a katonai szolgálatot, esténkint Grattepancheban gyakran el kellett mondanom hadjárataimat. A barátaim mindent félszegen értettek meg és néha éppen nem értettek semmit. Majd az egyik úgy értette, hogy jobbra voltam, mikor voltaképen balra voltam, majd megfordítva. Ilyenkor aztán rendesen szóváltás támadt, a mely végtelen hosszúra nyult két pohár almabor vagy fekete kávé mellett. Főleg a Németországban töltött szabadságidőm felett nem tudtak egyetértésre jutni. Miután tehát utólag megtanultam irni, czélszerűnek véltem tollat fogni és leirni a szabadságidőm történetét. Hozzá fogtam ennélfogva a munkához, noha már hetven éves vagyok. De az emlékezőtehetségem még tiszta és mikor visszatekintek a multba, elég tisztán látok. Elbeszélésemet grattepanchei és a szomszéd helységekbeli barátaimnak ajánlom, remélvén, hogy nem fognak többé czivakodni miattam.

1792 január 7-én tehát megkaptam szabadságomat. Akkor már némi hire járt, hogy Németországgal háborúnk lesz, de ez még csak nagyon homályos hír volt. Azt beszélték, hogy Európa, jóllehet semmi köze se volt hozzá, rossz szemmel nézi azt, a mi Francziaországban történik. A király, ha úgy tetszik, még mindig a Tuileriákban volt, de az augusztus 10-ikét már elő lehetett érezni. Mintegy köztársasági szellő fujt az egész országban.

Óvatosságból czélszerűnek tartottam meg se mondani, mi czélból kérek szabadságot. Voltaképen dolgom volt Németországban, sőt magában Poroszországban Háború esetén nem lett volna könnyű dolog, a kijelölt helyemen lenni. Hiába, de már az úgy van, hogy az ember nem képes egyszerre harangozni is, meg a proczesszióval is menni.

Ezenkivül, noha a szabadságom két hónapra szólt elhatároztam, hogy ezt szükség esetén megrövidítem. Mindazonáltal reméltem, hogy a dolog nem fog a végletekre kerülni.

Most pedig, hogy elkészüljek azzal, a mi engem illet és a derék ezredet, a melyben szolgáltam, a következőket fogom elmondani néhány szóval.

Mindenekelőtt látni fogjátok, mily körülmények közt kezdtem az olvasást, majd az irást megtanulni, a minek következtében főtiszt, tábornok, marsal, gróf, herczeg vagy fejedelem lehetett volna belőlem, mint akár Neyből, Davoustból vagy Muratból, a császárság háborúi alatt. Valósággal azonban nem haladtam túl a századosi rangon, a mi szintén igen szép egy parasztember fiára nézve.

A Royal Picardie történetét is befejezhetem néhány szóval.

A mint már említettem, 1793-ban Le Comte úr volt az ezredesünk. Ugyanebben az esztendőben lettünk ezredből féldandárrá, a február 21-én kelt rendelet alapján. 1797-ig részt vettünk az éjszaki, majd a sambrei és a meusei hadsereg harczaiban. Az ezred kitüntette magát a lincellesi és a courtrayi csatákban. Az utóbbi után neveztettem ki hadnagygyá. 97-től 1800-ig Párisban feküdtünk, aztán Olaszországba kerültünk és nagy dicsőséget arattunk Marengonál, a hol hat osztrák gránátos zászlóaljat körülkerítettünk, miután egy magyar ezredet szétugrasztottunk volna. Ebben a csatában golyósebet kaptam a csipőmön, de nem panaszkodtam alatta, mert ennek köszönhettem századossá való előléptetésemet.

A Royal Picardie ezredet 1803-ban feloszlatták. Én áthelyeztettem magamat a dragonyosokhoz, végigharcoltam a császárság valamennyi háborúját és 1819-ben elbocsáttatásomat kértem.

Ezentul csak magamról fogok beszélni és csupán azért, hogy elbeszéljem mindazt, a mit Németországon töltött szabadságidőm alatt láttam. De ne feledjétek el, hogy éppen nem vagyok valami nagyon tanult ember. Nem igen értek hozzá, hogyan kell a dolgokat szépen elbeszélni.

Csak a benyomásaimat fogom elmondani és nem is iparkodom azok felett okoskodni. Főleg pedig, ha elbeszélésem fonalán kissé pórias vagy nagyon is vidéki zamatú kifejezések csusznának ki a tollam alól, ne nehezteljenek miatta: nem tudok máskép beszélni. Gyorsan fogok haladni elbeszélésemben és nem szándékozom mind a két lábamat egy csizmába dugni. Mindent ki fogok mondani katonásan és miután szabadságot kérek arra, hogy tartózkodás nélkül fejezhessem ki magamat, remélem azt fogjátok felelni: «Csak egészen a tetszése szerint, uram!»