– Itt volnánk tehát, mondta Marcel Lornans, utközben...

– Az ismeretlen felé, egészité ki Jean Taconnat barátja szavát, az ismeretlen felé, amit át kell kutatni, hogy valami ujat találjunk, miként Beaudelair mondja.

– Az ismeretlen felé Jean?... Azt reményled, hogy egy egyszerü átkelésnél Franciaországból Afrikába, utközben Cette-ből Oránba találkozni fogsz majd az ismeretlennel?...

– Mindenesetre Jean, legalább is abban az esetben, ha egy gőzhajó odavisz, ahová szándékozol, amennyiben talán balesetek a tengeren...

– Ki beszél erről, kedves Marcel? vágott szavába Jean Taconnat, fenhéjázó hangon. Baleset, összeütközés, hajótörés, kazánrobbanás és utána egy huszesztendős robinzonáda valami kietlen szigeten... köszönöm alásan... Nem, azt az ismeretlent gondolom - amitől különben nem fő fejem - azt az élet x-ét, rendeltetésünk titkát, amit az ókori időkben Amalthaos kecskéjének bőrébe véstek, amint odafönt a nagykönyvbe jegyeztek számunkra, de amit a legjobb szemüveggel sem birunk elolvasni; az ismeretlen az az nopa, melyben életünk sorsjegyei vannak, melyeket a véletlen keze huz ki.

– Megállj! Gátat az ilyen metaforaár elé, különben tengeri beteggé teszel Jean, - kiáltott fel Marcel Lornans.

– Az ismeretlen az a titokzatos diszlet, mely előtt a függöny lassan felgördül....

– Elég!... elég!... Kissé hátrább az agarakkal!... Csak ne nagyon ficánkolj a Chimerák vesszőparipáin... ne vágtass el mindjárt megeresztett kantárral!...

– Ah! Lám!.. most meg ugy látom, hogy te gabolyodtál a metaforákba!

– Igazad van, Jean! Hagyjuk, beszéljünk józanul és tekintsük a dolgokat ugy, amint vannak. Amit mi tervezünk, az meglehetősen világos. Mi most, ezer-ezer frankkal a zsebünkben Cette-ből Oránba hajózunk, hogy ott felvétessük magunkat az afrikai hetes vadászok közé. Ez igen okos, igen bölcs és felette világos, de annak az ismeretlennek és fantasztikus rejtelmeinek semmi nyomát sem látom benne.

– Vaj’ ki tudja!? válaszolt Jean Taconnat, miközben mutatóujjával kérdőjelet rajzolt a levegőbe.

Ez a párbeszéd, aminek egyes megkülönböztető részletei elénkbe tárják a két fiatal ember jellemét a fedélzet hátsó részén folyt le. A szabad kilátást innen a padról, a zsineggel behálózott korlát mellől, zavarta a parancsnoki hid, mely a gőzhajó főárboca előtt magasodott.

Mintegy husz utas üldögélt, hol a korlátmenti padokon, hol csukható székeken, fejeiket kifeszitett vitorla védte a nap sugarai ellen.

Ezekhez az utasokhoz tartozott Désirandelle ur is a fiával. Az öregebb Désirandelle idegesen szaladgált fel-alá a fedélzeten és karjait hol a hátán füzte össze, hol meg az ég felé emelte. Azután a karfára támaszkodva bebámult a vizbe, mintha csak onnan várta volna, hogy a tán fókává lett Dardentor a vizből bukkanjon fel.

Agathokles meg csökönyösen közömbös maradt azzal a nagy felindulással szemben, amit szüleinek az elhibázott számitás szerzett.

A többi utas közül azok, akiken eddig nem fogott a kis himbálás, ami most a hajón érezhetővé lett, sétálgattak, beszélgettek, dohányoztak és közben adogatták egymásnak a hajó távcsövét, hogy a távolodó partot szemléljék, amelyen nyugat felől már fel-feltünedezett a Pyreneusok egy-egy büszke bérce. Akik meg kevésbbé edzve voltak és akiknek némi nyugtalanságot okozott a kis hajóingás, azok csendesen elvonultak a kényelmes támlásszékekbe, melyeket egyáltalán nagy előnyben részesitettek az egész uton. Néhány takaróba göngyölt hölgy, akik az utazás kikerülhetetlen következményeinek csendesen bár, de a teljes lehangoltság minden jelével megadták magukat, inkább a hajófedélzet középső épületeinek oltalma alá helyezkedtek, ahol a hajó bosszantó ingása legkevésbbé volt érezhető... anyák csoportjai gyermekeikkel, kik pompás elrendezésü képet nyujtottak, de akik bizonyára epedve gondolnak arra, hogy bár már egy ötven órával idősebbek lennének!

A hölgyutasok között sürgölődtek a felszolgáló szobalányok, a férfiak között a hajóinasok, ügyelve minden jelre, hogy siessenek nélkülözhetetlen és sokszor szükséges szolgálataikat felajánlani.

Az „Argeles” orvosa pedig mindeközben megszokott kedvenc gondolatján járatta az eszét, hogy vajjon hányan ülik majd körül az étkező asztalát, amikor két óra mulva ebédhez szólitja őket a harangszó? Nem csalatkozott ezuttal sem abban a feltevésében, hogy miként egyébkor, most is majd a teljes létszám hatvan-hetven százaléka nem lesz jelen az első ebéden.

Az orvos gömbölyded, vidám emberke, akinek örökkön járt a nyelve és elpusztithatatlan volt a jókedve és aki ötven éve ellenére is még meglepően fürge volt. Jókat evett, jókat ivott és hihetetlen sok recept felett rendelkezett a tengeri betegség ellen, amikben azonban maga legkevésbbé hitt. De olyan sok jó, vigasztaló szava volt és olyan meggyőzően szólott betegeihez, hogy Neptumus szerencsétlen áldozatai a keserves kinlódás közepette is tanultak.

– Ó az nem is olyan nagy baj, szokta ilyenkor mondani. Tessék csak mindenkor arra ügyelni, hogy amikor a hajó emelkedik, akkor beszivja és amikor sülyed, ekkor kilehelje a levegőt. Mihelyt ismét szilárd talajt érez a talpa alatt, elmult minden baja és akkor lesz csak igazából egészséges!... Sokféle későbbi bajtól óvja önt a tengeri betegség... Mondom önnek, hogy egy ilyen átkelés felér egy egész fürdőidénynyel Vichy-ben, vagy Uriage-ban.

A két fiatalember mindjárt a beszálláskor vette észre ezt a fürge emberkét, ki magát Bruno doktornak mondja és Marcel Lornans igy szólott Jean Taconnathoz:

– Mulatságos kis orvos ez, akire nem illik, hogy titkos gyilkos.

– De csak azért, mert pusztán csak egyetlen egy betegséget gyógyit, amelyben egyáltalán el nem lehet patkolni.

És Eustache Oriental urnak, aki nem jelent meg a fedélzeten, vajjon sajnálatos rendetlenségbe került-e már az ő gyomra is, vagy - hogy hajós kifejezéssel éljünk - „számlálja-e már az ingeit?” Akad olyan szerencsétlen, akinek tucatszám van inge - de nem a bőröndjében.

Nem! Ennek a költői hangzásu névnek a viselője nem volt beteg. Tengeren soha nem is volt beteg és soha nem is lesz. Aki lefáradott volna a lépcsőn az étkezőbe, az ott láthatta volna a nevezett urat az asztal „jó végén” ülni, ahol körutra indulnak a tálak; itt foglalt helyet és innen asztalbontás előtt kincsért sem volt szándékában távozni. De hát ki is perelte volna el tőle az első vendég jogát?

Máskülönben teljesen elegendő volt Bruno doktor jelenléte a fedélzeten, hogy jókedv derüljön mindenfelé. Minden egyes utassal megismerkedni, szenvedélye volt és kötelessége. Kiváncsian megtudni, hogy honnan jönnek, merre mennek, kofálkodva, fecsegve, mint a szarka, ugy járt egyiktől másikhoz szerencsét kivánva, hogy épen az „Argeles”-t választották, az algiri vonal legszebb, legjobb, legkényelmesebb, legpompásabban felszerelt hajóját, amelyet Bugarach kapitány vezet és amelynek - de ezt már nem mondotta ki, hanem csak ugy sorok között adta be hallgatóinak - olyan orvosa van, mint a Bruno, dr. stb. stb. Az „Argeles” megküzd minden viharral, ugy átszántja a Földközi-tengert, hogy még csak az orra hegye sem lesz vizes stb., stb. A gyermekeket cukorkával kinálta... A kis angyalok csak egyenek bátran, odabent a hajó éléstárában van még belőle bőven.

Marcel Lornans és Jean Taconnat, megmosolyogták a jó emberke sok tréfás szavát. Már ismerték az ilyen szabásu orvost, akivel a személyszállitó oceánjárókon gyakran találkozni... valóságos tengeri és gyarmati hirlapok!

– Uraim, kezdé az orvos, a két barát mellé telepedve, a hajóorvosnak kötelessége minden utassal megismerkedni... megengedik tehát..

– Nagyon szivesen, doktor ur, biztatta Jean Taconnat. Minthogy abba a helyzetbe juthatunk még, hogy kezébe essünk - ahonnan persze baj nélkül ismét kikerülünk - helyes dolog, hogy azt előbb megszoritsuk.

Erre szives szóval szoritották egymás kezét.

– Ha nem csal meg a szimatom, párisi urakhoz van szerencsém.

– Helyesen mondja, párisiak vagyunk, még pedig olyan párisiak, akik Párisból valók.

– Párisból... pompás... kiáltott a doktor, magából Párisból, nem a kerületből, talán bizony a város közepéből?..

– A banknegyedből, válaszolt Jean Taconnat és ha érdekli, hogy egészen pontosan megmondjam, Montmartre-ut 133. szám, első emelet, bal ajtó...

– Ó uraim, szabadkozott a doktor, kérdéseim talán indiszkrétek, de ez már hozzátartozik a mesterségemhez, az orvosnak mindent kell tudnia, azt is, amihez köze sincsen, megbocsájtják tehát...

– Kérem, kérem, ez már megtörtént az elébb, jelentette ki Marcel Lornans.

Erre aztán eleredt a jó Bruno doktor kereplője. Ugy darálta a nyelve a szót, mint a malomkereke a lisztet. És mi csoda felkiáltásokkal, taglejtéssel kisérte szavát mindannak továbbhordásában, amit már ettől, attól megtudott! Hogy mulatott a Désirandelle-családon, Dardentor uron, aki szavát nem tartotta, hogy dicsérte az elkövetkezendő ebédet, amely pompás lesz, hogy bizonykodott, hogy az „Argeles” holnap reggel a Balearok közelében lesz, ahol több órára megállnak, ami a turisták számára fejedelmi élvezetül kinálkozik... egyszóval végképpen elszabadult a nyelve, vagyis az ő mestersége szerint „krónikus logorrhoe”-be esett.

– És mielőtt beszálltak volna uraim, nemde nem mulasztották el Cettat alaposan megtekinteni?

– Élénk sajnálatunkra nem tehettük doktor ur, válaszolt Marcel Lornans.

– Pedig kár... A város megéri ezt a fáradságot... Hát Oránt látták-e már?

– Még álomban sem! - viszonozta Jean Taconnat.

Most egy hajóinas jött, aki Bruno doktort Bugarach kapitányhoz kérte. Az orvos elsietett a két baráttól, de nem mulasztotta el őket a kedves szavak ujabb özönével elhalmozni azzal a szándékkal, hogy később ujra beszédbe elegyedik velük, akiktől annyi érdekes dolgot meg lehet tudni.

Itt az ideje, hogy amit az orvos a két fiatal barát multjáról és jelenéről meg nem tudhatott, röviden elmondjuk.

Marcel Lornans és Jean Taconnat anyáik révén unokatestvérek voltak: anyáik nővérek és született párisiak voltak. Mind a kettő korán vesztette el atyját és mérsékelt anyagi körülmények között nevelkedett. Előbb egyazon iskolának voltak tanulói, azután Jean Taconnat a kereskedelmi pályára lépett, mig Marcel Lornans jogi tanulmányoknak szentelte magát. Születésök szerint a párisi kis polgári kereskedői körökbe tartoztak s nem volt semmilyen magasabb becsvágyuk. A közös sorsnak ilyen szük kötelékében, ugyanazon házban laktak, mint két fivér, egymáson a legmelegebb vonzalommal csüngtek és semmi sem téphette szét baráti köteléköket, ámbár jellemeik nem egy vonásban teljesen különbözőek voltak.

A gondolkodó, figyelmes és rendszerető Marcel Lornans már jókor ismerkedett meg az élet komoly oldalával.

Jean Taconnat ellenben utcagyerek volt, szökött csikó, ki nem apadó pajkossággal. A szórakozást kevéssel talán jobban szerette, mint a munkát és ő volt az, aki életet hozott a házba és örökös jókedv, vidámságról gondoskodott. Ha pajkos elevensége néha-néha szemrehányást hozott a fejére, pompásan értett hozzá a kedélyeket ismét maga felé forditani. Máskülönben azonban, miként unokatestvérének, neki is voltak olyan előnyei, melyek sokszorosan felülmulták hibáit.

Mindkettőnek jó, becsületes és nemes szive volt. Egyik, mint a másik rajongva csüngött édesanyján és ugy Lornansnének, mint Taconnatnénak meg lehet bocsátani, hogy gyermekeiket egészen a gyöngeségig szerették, minthogy ezek legalább vissza nem éltek vele.

Huszéves korukban önkénteseknek léptek be a hadseregbe, amelyben pusztán egy évet kellett tölteniök. Ezt az időt egy vadászezrednél töltötték, amelynek nem messze Páristól volt szállása. Itt is ugy hozta a jó szerencse, hogy egyazon században szolgáltak és ugyanazon szobában laktak. Az élet a szálláson nem volt terhökre, szolgálatukat pontosan és jó kedélylyel végezték, jó katonák voltak, kiket az előljárók dicsértek és a bajtársak szerettek és ha kiskoruktól fogva jobban szoritották volna őket, szivesen választották volna a katonáskodást is hivatásul. Ugyan, ők sem kerülték el párszor a szobafogságot, - hiszen nem is katona, akinek nincsen! - de azért végeredményben mégis jó bizonyitványnyal a zsebökben hagyták el az ezredet.

Visszatérve az anyai házba, belátta Marcel Lornans és Jean Taconnat, kik most huszonegy esztendősek voltak, hogy itt az ideje valami komoly munka után látni. Egyetértésben a két anyával arra határozták el magukat, hogy belépnek egy igen tiszteletreméltó kereskedelmi házba. Itt meg kellett volna előbb ismerkedniök az egész ügymenettel és azután kis tőkéjükkel részesedni akartak volna az üzletben.

Lornansné és Taconnatné igyekeztek rávenni a fiatalokat, hogy ezen az uton szerezzenek boldogulást. Az ő szemökben ilyenmódon látszott a fiuk jövője leginkább biztositva. Szivesen kacérkodtak a kellemes gondolattal, hogy néhány év mulva a fiatalok önállókká lesznek, megfelelő házasságot kötnek, alkalmazottakból társakká válnak és idővel, aránylag fiatalon még, önálló tulajdonosok válnak belőlük, kiknek üzlete virágzik és akiknek felettébb tisztes neve majd tovább fog élni az unokákban, stb. stb. - egyszóval mindenféle kedves álmot szőttek, amilyenek minden anyának szivében teremnek.

Ámde ezek a ragyogó álmok nem valósultak meg. Néhány hónappal az ezredtől való visszatérésük után és még mielőtt ama nagy kereskedelmi házba beléphettek volna, mindkettőjükre ugyanaz a kegyetlen csapás sujtott.

Valami fertőző betegség, amely akkortájt Páris középső negyedeinek lakosságát tizedelte, rövid néhány hét alatt elragadta Lornanst és Taconnatnét.

Micsoda fájdalom volt ez az anyjukat bálványozó két fiatal embernek, akik egyszeriben látták, hogy egész rokonságuk a saját személyükre zsugorodott össze. Valóban ugy érezték magukat, mint aki mellett a villám csap le és jó időbe telt, mig hinni tudták a nagy szerencsétlenséget.

Most tehát nékik maguknak kellett a jövőjükkel törődni. Mindegyikök valami százezer frankot örökölt, ami a most uralkodó alacsony kamatláb mellett évi mintegy három, vagy negyedfélezer frank járadékot jelentett. Ilyen szerény jövedelem mellett persze nem gondolhattak a semmittevésre és kényelmes életre. Azt különben nem is akarták. Dehát ajánlatos dolog volna-e csekély tőkéjüket az ezidőszerint annyira bizonytalan üzleti vállalatokba fektetve kitenni a kereskedelem és az ipar sokféle válságának? Szóval, az édesanyjuktól kigondolt terveket valósitsák-e meg?... Lornansné és Taconnatné sajnos nem voltak már itt, hogy ösztökélhették volna őket.

Volt azonban a családnak egy régi barátja, egy nyugalmazott katonatiszt, hajdan kapitánya az afrikai vadászoknak, aki beleavatkozott a két fiatal dolgába. Ez a Beauregard kapitány egyenesen kijelentette véleményét, amely ugy szólott, hogy világért se tegyék kockára vagyonukat, sőt ellenkezőleg, fektessék jó francia vasuti kötvényekbe, ők maguk pedig, akik ugyis szivesen emlékeznek vissza a katonai életre, álljanak be ujra a hadseregbe... Itt hamar altisztekké lesznek... vizsga után azután belépnek a saumuri hadiiskolába... mire alhadnagyokká lesznek... és ezzel egy szép, érdekes és igen tiszteletreméltó pálya nyilt meg számukra... Egy háromezer frank járadékkal rendelkező tiszt, adósság nélkül, ha hinni lehet Beauregard kapitány szavának, a világ legirigylésreméltóbb helyzetében volt... És ekkor még a további előmenetel... a becsületrend keresztje... a dicsőség... Azaz minden, minden, amit egy harcedzett vén marcona katona csak mondhat...

Kérdéses, hogy Marcel Lornans és Jean Taconnat osztoztak-e a kapitánynyal abban a felfogásban, hogy a katonai hivatás minden más hivatásnál alkalmasabb arra, hogy a szivnek, észnek minden vágyakozását kielégitse, amiként kétséges az is, hogy vajjon önmaguknak éppen olyan „nyiltan és egyenesen” adtak-e választ mindarra, amit Beauregard kapitány nekik javasolt. Legalább is, ha magukra maradtak, nem egyszer meghányták-vetették a kérdést, hogy vajjon ez volna-e számukra egyedül az üdvösség utja és ha a katonai mesterségre adják magukat, megtalálják-e ott a keresett boldogságot?

– Ugyan mit is veszitenénk egy kisérlettel? - mondá Jean Taconnat. - Talán mégis igaza lehet a mi őszszakállu kardnyelőnknek. Ajánlással kinál meg bennünket a hetedik afrikai vadászezred ezredeséhez Oránba... menjünk hát Oránba... és utközben beszélhetünk még a dologról. Ha pedig algiriai földön vagyunk, akkor vagy aláirjuk a szolgálati szerződést, vagy ott hagyjuk.

– De ebben az esetben sok költségbe került nekünk az ut, gondold ezt meg, ez egy teljesen hiábavaló pénzpazarlás - mérlegelte a helyzetet Marcel Lornans.

– Terremtette! Te a megtestesült okosság vagy, - pattant fel erre Jean Taconnat. - Hiszen azzal a pár száz rongyos frankkal meglátogattuk a második Franciaországot, ez semmi? Lám ez a pompás hasonlat már egymaga is megéri a pénzt Marcel... És aztán... vajjon ki tudja?...

– Mit akarsz ezzel mondani, Jean?

– Amit közönségesen mondanak vele, semmi egyebet.

Meg is adta magát Marcel hosszas rábeszélés nélkül is. Elhatározták, hogy a két ifju barát ellátva az öreg századparancsnok ajánlósoraival az afrikai hetedik vadászezred ezredeséhez, Oránba utazik. Ott azután közelebbről veszik szemügyre a dolgot és Beauregard kapitány egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy amit a két fiatal Afrikában határoz, az ő tanácsának követése lesz.

Ha meg a szolgálati szerződés megkötése órájában megmásitanák elhatározásukat, még mindig szabadságukban áll majd Párisba visszatérni és egyéb élethivatás után látni. De még ha igazán eredménytelenül végződnék is utjuk, ebben az esetben is „cirkuláris”-sá kell hogy tegyék azt. Hogy azonban mit gondolt e szó alatt Jean Taconnat, azt Marcel Lornans persze nem tudhatta.

– Azt értem alatta - magyarázza amaz - hogy jó lesz ez alkalommal kissé szétnézni az országban.

– Hogyan?

– Hát ugy, hogy oda és vissza más-más uton megyünk, ez nem fog sokkal több költséget okozni, de sokkal élvezetesebb lesz. Például ha Cette-ből Oránba, innen Algirba és onnan hajón Marseillebe mennénk.

– Erről lehet beszélni! Jó gondolat.

– Pompás gondolat, mondom neked Marcel! Valóban Görögország hét bölcse szól az én számmal!

Marcel Lornansnek nem volt bátorsága ellenszegülni az olyan határozatnak, amelyet az ó-kor tiszteletreméltó bölcsei oly kétségbevonhatatlanul jóváhagytak és igy esett aztán, hogy a két unokafivér április 27-én az „Argoles” fedélzetén ült.

Marcel Lornans most huszonkét éves volt, Jean Taconnat csak néhány hónappal ifjabb. Az előbbi több mint középmagas termetével magasabb volt a másiknál - ámbár a különbség alig több két-három centiméternél - testtartása elegáns, arckifejezése kellemes. Ehhez járulnak még kevéssé fátyolos, rendkivül szelid szemei és szőke szakálla, melyet azonban hajlandó volt a szolgálati előirásoknak ellenkezés nélkül feláldozni.

Ha Jean Taconnat nem is örvendett olyan előnyős külsőnek, mint unokabátyja és ha ő reá nem is illett teljesen, amit „csinos lovag” alatt érteni szokás, azért nem szabad gondolni, hogy ő kellemetlen benyomásu ember lett volna. Képét meglehetősen barnitotta a nap, bajusza marcona volt, arckifejezése élénk, szeme feketébb, eleven, testtartása kecses és egészben véve a „jó fiu” alakját mutatta.

Immáron ismeri az olvasó a két fiatal embert testileg, lelkileg. Most uton vannak, ami magában véve cseppet sem rendkivüli. Egyszerü elsőosztályu utasok egy Oránba menő gőzhajón. Vajjon megérkezésük után átvedlenek-e afrikai hetes vadászokká?...

– Ki tudja? - mondotta Jean Taconnat az ő vidám életbölcseségében, minthogy tudta, hogy az emberek sorsában mily nagy szerepe van a véletlennek.

A huszonöt perc óta uton levő hajó még nem fejtette ki teljes menetsebességét. A hullámgátat már egy jó tengeri mértfölddel maga mögött hagyta és már azon volt, hogy délnyugati irányba forduljon.

Bruno doktor épen ismét a fedélzeten volt és a távcsövét egy fekete pontra szegezte a kikötő irányában, mely pont sürün fujta a fekete füstöt és fehér gőzt.

Ezt a pontot néhány pillanatig nézni, meglepetésében felkiáltani, a feljárón Bugarach kapitányhoz felrohanni, aki a parancsnoki hidon tartózkodott, félig elfuló, félig szorongató hangon őt megszólitani és a távcsövet a kezébe adni, mind ez Bruno doktornak csak egy percbe került.

– Látja ott, kapitány! - zuhogott a gömbölyü emberke és ujjával mutatott a füstölő valamire, ami közelebb érve mindjobban nagyobbodott.

A hajó parancsnoka arra tekintett.

– Nos igen, ez egy gőzcsónak.

– De nekem ugy rémlik, hogy ez a csónak utól akar érni bennünket - toldotta a szót az orvos.

– Persze, doktorkám, látom már, hogy a csónak elejéről jelt is adnak.

– Meg fog állani?

– Még nem tudom mit tegyek. Mit is akarhat velünk az a csónak?

– Ez megtudhatjuk, mihelyt mellénk ért.

– Majd! - pattant fel a kapitány, akinek épen nem volt semmi kedve a csavart ujra megállitani.

Bruno doktor azonban még nem adta be a derekát.

– Most jut az eszembe - folytatta - hátha ez a megkésett utas, aki az „Argeles”-t utól akarja érni...

– Az a bizonyos Dardentor ur, aki lemaradt?

– És aki a gőzcsónakba vetette magát, hogy minket utolérjen.

Ez mindenképen lehetséges volt, mert a kis csónak szemlátomást a tőle telő legnagyobb gyorsaságot fejtette ki és azon igyekezett, hogy a hajó közelébe érjen, még mielőtt ez a nyilt tenger felé fordulna. És épen olyan lehetséges volt az a feltevés is, hogy a csónak azt a sereghajtót hozza, akinek meg nem jelenése az indulás idejére annyira kiforgatta Désirandelléket a sodrukból.

Bugarach kapitány nem volt az az ember, aki egy kis alkalmatlanságért, amit a megállás okoz, elszalaszszon egy nyilvánvalóan jómódu elsőosztályu utast. Néhány kacskaringós káromkodásba fojtva bosszuságát, parancsot adott tehát személyzetének a megállásra.

A hajó még vagy egy kábelhosszuságra tovább siklott, azután lassabban haladt, végül egészen megállott. Mivel azonban igy oldalról kapta a hullámokat, mindkét nembeli utas nagy rémületére, kik már a tengeri betegség előjeleit érezték, némileg hevesebben kezdett himbálni.

A gőzcsónak olyan eszeveszett sebességgel lövelt előre, hogy az orra feneke olykor egészben felágaskodott a habokban. Előrészén már fel lehetett ismerni egy férfiut, aki élénken lengette kalapját.

Ebben a pillanatban Désirandelle ur még egyszer felmerészkedett a parancsnoki hid hágcsóján és ezzel a kérdéssel fordult Bruno doktorhoz, ki még mindig a kapitány mellett állott:

– Mire várnak?

– Arra a gőzcsónakra ott, - magyarázta neki a dolgot Bruno doktor.

– Vajjon mit akarhat tőlünk?

– Alighanem utast hoz nekünk, talán azt, aki lekésett.

– Dardentor urat?

– Igenis Dardentor urat, ha az a neve.

Désirandelle ur fogta a távcsövet, melyet a doktor neki átnyujtott és sok eredménytelen kisérlet után sikerült is neki a gőzcsónakot a müszernek tulságosan mozgó látómezejébe hozni.

– Valóban... igen... ő az! - kiáltott fel nagy örvendezéssel.

Nyomban sietett Agathokles anyjának megvinni az örömhirt.

A kis bárka már csak pár kábeltávolságra volt az „Argeles”-től, melyet a gyomorkavaró hullámok ingattak, miközben a teljes gőz fülhasogató sistergéssel szakadt ki a szelepekből.

A bárka épen a hajóoldalhoz ért, amikor Désirandelle ur, aki feleségénél tett látogatás után még néhány fokkal halaványabb volt, ujra megjelent a fedélzeten.

Nyomban leeresztettek egy kötélhágcsót fafokokkal a bárkára.

Az utas kifizette még előbb a bárka vezetőjét, ami minden valószinüség szerint fejedelmi elintézés lehetett, mert a hajós ezekkel a szavakkal köszönte meg: „Nagyon szépen köszönöm méltóságos uram!” aminek titkos értelmét ugy látszik csak a lazarónik ismerik.

Egy másodperccel utóbb már átvetette magát a sereghajtó utas a hajókorláton és mosolyogva köszönt mindenfelé ügyesen meghajtva magát minden oldalra. Szolgája követte a málhával.

Erre Désirandellehez lépett, aki már csucsoritotta a száját, hogy szemrehányással illesse.

– Nos hát itt volnánk, kedves pocakos apuskám! - kiáltott és barátságosan paskolta az emberke jóltáplált domboruságát.