Teleki Ferenc megrémült. Amitől joggal félt, a gondolkodás készsége, a dolgok felfogásához és a következtetések levonásához szükséges értelem lassanként kihunyt benne. Az egyetlen érzés, amely makacsul kitartott, Stilla emléke volt, az ének benyomása, amelyet már nem visszhangzott a komor sírbolt.

Tehát csak a káprázat játszott vele?

Nem, ezerszer is nem! Valóban Stillát hallotta az imént, valóban őt látta a kastély bástyáján.

Ekkor újra rátört az a gondolat, hogy Stilla megtébolyodott, s ez olyan szörnyű csapás volt, mintha most másodszor veszítette volna el őt.

„Örült! - ismételte magában. - Igen!... Örült... hisz nem ismerte meg a hangomat... Hisz nem tudott válaszolni... Örült... őrült!”

Ez nagyon is valószínű volt!

Ó, ha elragadhatná ebből a várból, s magával vihetné craiovai kastélyába, ott egész életét neki szentelhetné, és a gondoskodása, a szerelme bizonyára visszaadná Stilla értelmét!

Így beszélt magában Teleki Ferenc iszonyú önkívületében, s több órába telt, amíg újra visszanyerte önuralmát.

Akkor megpróbált hidegvérűen gondolkodni, eligazodni kusza gondolatainak zűrzavarában.

„El kell menekülnöm innen - töprengett. - De hogyan?... Mihelyt újra kinyitják ezt az ajtót!... Igen!... Míg aludtam, azalatt hoztak be friss élelmiszert... Várni fogok... alvást színlelek...”

Ekkor egy gyanú ötlött fel benne: a kancsó vízében bizonyára altatószer lehetett. Hogy ilyen nehéz álomba, ilyen teljes megsemmisülésbe zuhant, amelynek időtartamáról sem volt fogalma, ez azért történhetett, mert ivott a vízből. Nos, akkor többé nem iszik belőle. Még az asztalra letett ennivalóhoz sem nyúl. Valamelyik várbeli cseléd csak bejön előbb-utóbb, igen, nemsokára...

Nemsokára? Mit lehetett tudni? A nap vajon még felfelé emelkedett, a zenit felé, vagy lefelé hanyatlott már a látóhatáron? Nappal volt-e vagy éjszaka?

Ezért igyekezett elcsípni az egyik vagy a másik ajtóhoz közeledő léptek neszét is. De semmilyen nesz nem jutott el hozzá, így hát a kripta falai mentén fel-alá járkált izzó fejjel, réveteg szemmel, zúgó füllel, s zihálva lélegzett az elnehezült levegő nyomásától, mivel az alig frissült fel az ajtó hasadékain keresztül.

Az egyik jobb oldali pillér sarkánál hirtelen úgy érezte, hogy frissebb fuvallat csapja meg ajkát.

Ezen a helyen tehát nyílás volt, amelyen keresztül némi levegő szűrődött be kívülről.

Igen. Átjáró volt itt, amelyet a pillérek árnyéka miatt nem vett észre eddig.

A két fal közé surranni, s a föntről jövő, meglehetősen bizonytalan világosság felé indulni - ez csupán egy pillanat műve volt az ifjú gróf számára.

Öt-hat lépésnyi széles, kis kerek udvar volt itt, amelynek falai vagy százlábnyi magasak lehettek. Kút fenekének gondolhatta az ember, amely e föld alatti börtön udvarául szolgált, és ezen keresztül némi levegő és világosság hatolt be.

Ferenc meggyőződhetett róla, hogy még nappal van. A kút felső nyílásában ugyanis a káva szintjéhez képest ferdén húzódó ék alakú napfényfolt rajzolódott ki.

A nap pályájának legalább a felét végigjárta már, mivel ez az ék alakú fényfolt egyre összébb szűkült.

Délután öt óra körül lehetett.

Ebből az következett, hogy Ferenc legalább negyven óráig aludt, és kétségtelen volt, hogy ezt altatószer okozta.

Mivel pedig ő és Rockó tegnapelőtt, június 11-én hagyta el Veresdet, most 13-án késő délután lehet.

Bármilyen nyirkos is a levegő az udvar mélyén, Ferenc teli tüdővel lélegezte be, s kissé megkönnyebbült. De ha azt remélte, hogy e magas kőkürtőn keresztül kiszökhet, akkor hamarosan kijózanodott. Lehetetlen volt felkapaszkodni a falain; egyetlen kiszögellés sem akadt rajta.

Visszatért a kripta belsejébe. Mivel csak a két ajtó egyikén keresztül menekülhetett el, meg akart bizonyosodni állapotukról.

Az első ajtó - amelyen át idejött - nagyon erős, nagyon tömör volt, és kívülről bizonyára vasreteszek tartották; céltalan volt tehát megkísérelni az ajtószárnyak betörését.

A második ajtó - amely mögül Stilla hangja hallatszott - szemlátomást kevésbé jó állapotban volt. A deszkák itt-ott korhadtak. Talán nem volna túlságosan nehéz itt kitörni.

„Igen... erre... erre...!” - gondolta magában Teleki Ferenc, visszanyerve hidegvérét.

Nem volt veszteni való ideje, számítania kellett rá, hogy bejön valaki a kriptába, minthogy azt hihették, ő még alszik az álomitaltól.

A munka gyorsabban ment, mint remélhette volna: a penész megrongálta a fát a fémpántok körül, amelyek a reteszeket tartották. A grófnak sikerült késével kivágnia a kör alakú részt. Szinte zajtalanul dolgozott, néha megállt, hallgatózott, s megbizonyosodhatott róla, hogy odakintről semmit sem hallani.

Három óra múlva a reteszek kiszabadultak, és az ajtó, sarokvasain csikorogva, végre kitárult.

Ferenc ekkor visszament a kis udvarba, és mélyet lélegzett a kevésbé fojtó levegőből.

A fénycsík nem látszott már a kút nyílásában, annak jeleként, hogy a nap már a Retyezát alá hanyatlott. Az udvar mélységes sötétbe borult. A káva tojásdad ívében néhány csillag ragyogott - mintha hosszú távcsövön keresztül látszott volna. Apró felhők suhantak tova lassan, az enyhe szellő meg-megújuló fuvallatától űzve, amely az éj leszálltakor rendszerint elcsitul. Az égbolt egyes színárnyalatai egyúttal azt jelezték, hogy az első negyedében levő hold már a keleti hegyek fölé emelkedett.

Este kilenc óra lehetett.

Ferenc visszament, hogy egy keveset egyék, és csillapítsa szomját a vízmedencéből, de a kancsó vizét kiöntötte előbb. Majd kését övébe dugta, kilépett az ajtón, és belökte maga mögött.

Most talán majd találkozik a szerencsétlen Stillával, aki a föld alatti folyosókon kószál!... Erre a gondolatra szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott.

Alig tett néhány lépést, lépcsőfokba botlott. Mint előbb is gondolta, itt egy lépcső kezdődött, s fokait fölfelé menet megszámolta. Csak hatvan volt, nem hetvenhét; mint amennyin lejött, hogy eljusson a kripta küszöbéig. Tehát körülbelül nyolc láb hiányzott ahhoz, hogy visszaérjen a talaj szintjére.

Nem tehetett okosabbat, mint hogy a sötét folyosót kövesse, melynek falait kinyújtott keze súrolta, továbbment hát előre.

Fél óra telt el, és sem ajtó, sem rács nem állította meg. A sok-sok kanyar miatt azonban képtelen volt megállapítani, milyen irányban halad az Orgall-fennsíkra néző várfalhoz képest.

Néhány percnyi pihenővel lélegzethez jutva újra elindult, és már úgy tűnt, hogy ez a folyosó sohasem ér véget - amikor egy akadály megállította.

Egy téglaközfal volt.

Különböző magasságban tapogatózott, de a legkisebb nyílásra sem bukkant.

Ebben az irányban nem volt semmilyen kijárat.

Teleki Ferenc nem tudta visszafojtani kiáltását. Minden reménye meghiúsult ezen az akadályon. Térde megrogyott, lábából elszállt az erő, a gróf leroskadt a fal tövében.

A föld szintjén azonban a falban keskeny repedés volt, ahol a hézagos téglák alig-alig tapadtak egymáshoz, és inogtak ujjai alatt.

– Erre... Igen, erre!... - kiáltott fel.

És nekilátott, hogy egyesével kiszedje a téglákat, amikor a túlsó oldalról zaj hallatszott.

A gróf megállt.

A zaj nem szűnt meg, ugyanakkor fénysugár hatolt be a repedésen keresztül.

Ferenc odanézett.

A kastély vén kápolnája volt. De milyen siralmas, rozzant állapotba juttatta az idő meg az elhanyagoltság! Az egyik boltozat félig beomlott, néhány bordája még összekapcsolta ugyan a domború oszlopokon, de két-három csúcsív már romba dőléssel fenyegetett. Egy ütött-kopott ablakon még kirajzolódtak a késői gótika törékeny ablakkeresztjei; itt-ott egy poros márványlap, alatta bizonyára a Gortz család valamely őse nyugodott. A templom félkör alakú apszisának mélyén oltártöredék, falán megviselt szobrok, az apszis felső részét borító tetődarabka, melyet a szélrohamok megkíméltek, végül a főkapu ormán az ingó harangtorony, amelyről kötél lógott a földig - ez annak a harangnak a kötele, amely olykor megszólalt, a szoroshoz vezető úton későn hazatérő veresdi lakosok kimondhatatlan rémületére.

Az oly régóta elhagyatott és a Kárpátok éghajlati viszontagságainak kitett kápolnába belépett egy ember; kezében lámpát tartott, amelynek fénye élesen megvilágította az arcát.

Ferenc nyomban ráismert.

Orfanik volt, a különc, aki a bárónak egyetlen társaságul szolgált az olasz nagyvárosokban, az a különös alak, aki élénk taglejtésekkel és magában beszélve rótta az utcákat, ez a meg nem értett tudós, ez az állandóan holmi agyrémeket kergető feltaláló, aki találmányait bizonyára Gortz Rudolf szolgálatába állította.

Ha Teleki Ferenc eddig még - Stilla megjelenése után is - táplált némi kétséget a bárónak a kárpáti várkastélyban való jelenlétéről, most ez a kétség bizonyosságnak adott helyet, mivel Orfanik itt állt a szeme előtt.

De vajon mi dolga lehetett ebben a romba dőlt kápolnában, e késő esti órában?

Ferenc gróf ennek akart végére járni, és a következők tárultak jól kivehetően a szeme elé:

Orfanik lehajolva, néhány vashengert emelt fel, s hozzájuk kapcsolt egy huzalt, amely a kápolna egyik sarkában elhelyezett tekercsről csavarodott le. Olyan figyelemmel végezte munkáját, hogy akkor sem vette volna észre az ifjú grófot, ha az képes lett volna közelebb menni hozzá.

Ó! Miért is nem volt elegendő ez a rés - amelynek kiszélesítéséhez Ferenc hozzákezdett - ahhoz, hogy átférjen rajta! Belépne a kápolnába, rávetné magát Orfanikra, és arra kényszerítené, hogy az őrtoronyhoz vezesse.

De talán jó is, hogy nem tehette meg ezt, mert ha kísérlete meghiúsul, talán életével kell fizetnie, mert Gortz báró titkát felfedezte.

Néhány perccel Orfanik érkezése után egy másik férfi lépett be a kápolnába.

Gortz Rudolf báró volt.

Feledhetetlen arcvonásai nem változtak az évek során. Úgy tűnt, még csak nem is öregedett meg; sápadt, hosszúkás arcát a lámpa alulról világította meg, őszbe csavarodó, hosszú haja hátrahullott, tekintete még a fekete szemgödre mélyén is csillogó volt.

Gortz Rudolf közelebb jött, hogy megvizsgálja a munkát, amellyel Orfanik foglalatoskodott.

A két férfi között szaggatott párbeszéd folyt le, Teleki Ferenc elég tisztán értette szavaikat.