A vonat este hét óra helyett hét óra tizenhárom perczkor érkezett Kizil-Arvatba, a mely kétszáznegyvenkét versztnyire van a Kaspi-tengertől. E csekély késés a báró részéről tizenhárom tiltakozást eredményezett. Perczenkint egyet.

A kizil-arvati állomáson két órát időzünk. Noha alkonyodni kezd, még sem tehetek okosabbat, mint hogy megtekintem e kis várost, a melyben több mint kétezer orosz, perzsa és turkomán lakik. Különben kevés a látnivaló a városban, ép úgy, mint a környékén. Az egész vidéken nincs fa, még csak egyetlen pálma sincs; a síkságon csak legelők és egy silány pataktól átszelt gabonaföldek vannak. A szerencse úgy hozta magával, hogy Noltitz őrnagy társaságába, mondhatnám, kalauzolása alá kerültem.

Nagyon egyszerűen kötöttünk ismeretséget. Alighogy a pályaház perronjára léptünk, az őrnagy felé mentem, ő meg én felém jött.

– Uram, - mondám, - én franczia vagyok. Nevem Bombarnac Klaudius. A «XX-dik Század» megbizásából utazom. Ön Noltitz őrnagy az orosz hadseregben. Ön Pekingig utazik, én is. Én beszélek oroszul és igen valószinű, hogy ön is beszél francziául.

Az őrnagy igenlőleg intett.

– Nos hát, Noltitz őrnagy úr, a helyett, hogy a Közép-Ázsián keresztül e hosszú úton idegenek maradnánk, nem tetszenék önnek, hogy valamivel több legyünk utitársaknál? Ön ezen országról tudja mindazt, a mit én nem tudok és rám nézve nagy élvezet lenne tanulni...

– Bombarnac úr, - felelé az őrnagy, - igen szivesen elfogadom ajánlatát.

Aztán mosolyogva jegyzé meg:

– S aztán hogy én önt oktassam?... Önök egyik legkiválóbb kritikusa, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a francziák csak azt szeretik tanulni, a mit már úgyis tudnak...

– Látom, hogy ön ismeri Sainte Beuve műveit, Noltitz őrnagy úr, és talán e kétkedő akadémikusnak általában véve igaza is volt. De én, részemről, kivétel vagyok e szabály alól és azt óhajtom megtanulni, a mit nem tudok. Igy például az orosz Turkesztánról semmit se tudok.

– Teljesen a rendelkezésére állok, - viszonzá az őrnagy, - és szerencsésnek fogom magamat érezni, ha elbeszélhetem önnek Annenkov tábornok hőstetteit, a melyeknek szemtanúja voltam.

– Köszönöm, őrnagy úr. Nem is vártam egyebet egy orosztól egy franczia irányában.

– És, - viszonzá az őrnagy, - ha megengedi, hogy a Danisev-nek egy híressé vált mondatát ismételjem: «Ez mindig igy lesz, mig oroszok és francziák lesznek a világon. »

– Sainte Beuve után ifjabb Dumas! - kiáltám. - Látom, őrnagy úr, hogy ön valóságos párisi...

– Szent-Pétervárról, Bombarnac úr.

És ezzel barátságosan kezet szorítunk. A legközelebbi perczben már a város felé indulunk, a melyről Noltitz őrnagytól a következő felvilágosításokat nyertem:

Annenkov tábornok 1885 vége felé fejezte be Kizil-Arvatnál a kétszáznegyvenöt kilométernyi első vonalszakasz építését. E vasúti szakaszból százhatvan kilométernyit olyan sivatagon kellett építeni, a hol egy csöpp víz sincs. De mielőtt Noltitz őrnagy elmondta volna, hogyan létesült e rendkivüli mű, szükségesnek látta előadni azokat az okokat, a melyek Turkesztán meghódíttatását és az orosz birodalomhoz való csatoltatását fokozatosan előkészítették.

Az oroszok már 1854-ben egy szövetségi szerződés megkötésére kényszerítették a khivai khánt. Nehány év múlva tovább folytatták hódító útjokat kelet felé és 1860-tól 1864-ig terjedő hadjáratokkal megszerezték maguknak Kokhant és Bokharát. Két évvel később, az irdsari és zerabulehi ütközetek után, a szamarkandi khánság is hatalmukba került.

Hátra volt még meghódítaniok Turkesztán déli részeit, főleg az Akhal-Tekké oázt, a mely Perzsiával határos. E hódítást megkisérlették Szurakin és Lazarev tábornokok 1878-ban és 1879-ben, de tervük meghiúsúlt és a czár a híres Skobelevre, a plevnai hősre bizta a vitéz turkoman törzsek legyőzését.

Skobelev partra szállt a mikhailovi kikötőben, - az uzun-adai még nem létezett, - és Annenkov tábornok, Skobelevnek a sivatagon át való előnyomulását megkönnyítendő, kiépítette azt a stratégiai vasútvonalat, mely tíz hó alatt elérte a kizil-arvati állomást.

Igy történt, hogy az oroszok e vasútat gyorsabban létesítették, mint az amerikaiak a Far-West vonalát. A vaspálya rendeltetése volt, hogy egyaránt szolgáljon úgy ipari, mint katonai czélokra.

Annenkov tábornok mindenekelőtt egy nagy külön vonatot rendezett be, a mely harmincznégy kocsiból állt. Ezek közül négy emeletes kocsiban a tisztek, húsz emeletes kocsiban a munkások és a katonák voltak elhelyezve, volt ezenkívül egy étkező-kocsi, négy konyha-kocsi, egy kórház-kocsi, egy távirda-kocsi, egy kovács-műhely-kocsi, egy éléskamara-kocsi és egy tartalék-kocsi. E vonat volt Annenkov tábornok szállítható műhelye és egyszersmind kaszárnyája, a melyben ezerötszáz munkás, katona és hivatalnok lakott és étkezett. A vonat a sinek lerakásának előrehaladása szerint ismét tovább haladt. A munkások két szakaszra voltak beosztva mindegyik szakasz naponként hat óráig dolgozott, a környékbeli nép segélyével, a mely, számszerint tizenötezer ember, sátrak alatt tanyázott. A vonatot távirdai sodrony kötötte össze Mikhailovval, honnét a Decauville rendszere szerint készült kis mellékvasút vonatai szállították a sineket és a talpfákat.

Ily körülmények közt és mert a síkság egészen egyenes volt, átlag minden nap nyolcz kilométernyivel haladtak tovább, mig az Egyesült-Államok vasútépítési munkáinál az átlagos napi előmenetel csak négy kilométerre rúgott. A napszám nem volt drága: havonként negyvenöt frankot kaptak az oázok munkásai, a bokharaiak pedig naponkint fél frankot.

Igy szállították el Skobelev csapatait Kizil-Arvatig, aztán még százötven mérföldnyire Gök-Tepéig. E város csakis a bástyáinak leromboltatása és tizenkétezer védelmezőjének lekaszaboltatása után adta meg magát, de az Akhal-Tekké oáz az oroszok kezébe került. Az Atek oáz lakói erre csakhamar szintén meghódoltak, annál készségesebben, mivel a czár segélyét kérték a merviek vezére, Kuli khán ellen. A merviek, számszerint kétszázötvenezeren, követték ellenfeleik példáját és a legelső mozdony 1886 juliusban megjelent Mervben.

– Milyen szemmel nézték az angolok Oroszország előnyomulását Közép-Ázsiában?

– Természetesen igen kancsal szemmel, - viszonzá Noltitz őrnagy, - elképzelheti, mikor az orosz vasutak a khinai vasutakkal köttetnek össze, nem pedig az indiaiakkal! A transzkaspii vasút versenyre kelt azzal, a melyet Herat és Delhi közt építettek! Ezenfelül az angolok nem voltak oly szerencsések Afghanisztánban, mint mi voltunk Turkesztánban. Igaz, látta ön azt a gentlemant, a ki velünk utazik?

– Láttam, őrnagy úr. A neve Sir Francis Trevellyan of Trevellyan-Hall, Trevellyanshireből.

– Nos hát, Sir Francis Trevellyan csak szánalmas vállvonogatásokkal kisért kicsinylő pillantásokat vet mindarra, a mit mi létesítettünk. Az ő személyében testesül meg a földijeinek nagy féltékenysége és Angolország soha se fog belenyugodni abba, hogy a mi vasutaink Európától a Csöndes-tengerig terjedjenek, mig a brit vasutak az indiai tengernél félbeszakadnak.

Ez az érdekes beszélgetés körülbelül másfél óráig tartott, mialatt bejártuk Kizil-Arvat utczáit. Ideje volt visszatérnünk a pályaházba, a mint hogy az őrnagygyal együtt vissza is tértem.

Önként érthető, hogy ismeretségünk nem maradhatott ennyiben; összebeszéltünk tehát, hogy az őrnagy odahagyja helyét a harmadik kocsiban és én mellettem foglal el egy helyet az elsőben.

Már is ugyanazon városban laktunk, ezentúl szomszédok leszünk ugyanegy házban, vagyis inkább jóbarátok ugyanegy szobában.

Este kilenczkor jelt adnak az indulásra. A vonat elhagyja Kizel-Arvatot és délkeletnek, Aszkhabad felé siet, a perzsa határszél hosszában.

Még mintegy fél óráig beszélgetek az őrnagygyal egyről-másról. Noltitz őrnagy figyelmeztet, hogy ha a nap még le nem ment volna, megpillanthatnám az ázsiai nagy és kis Balkán ormait, a melyek a Krasznovodszki öböl felett emelkednek.

Utitársaink többsége már elhelyezkedett éjszakára az üléseken, a melyeket egy leleményes készülék segélyével ágyakká lehet átalakítani. Az ember a fejét egy párnán nyugtathatja, beburkolódzhatik a takarójába és ha nem jól alszik, annak csak az lehet az oka, hogy a lelkiismerete nem nyugodt.

Noltitz őrnagyot, úgy látszik, nem gyötri a lelkiismerete, mert nehány perczczel később, hogy egymásnak jó éjt kivántunk, már az igazak álmát aluszsza.

Én csak azért maradok ébren, mert az elmém forrongásban van. A titokzatos ládára gondolok, meg a benne ülőre, és erősen felteszem magamban, hogy még ma éjjel érintkezésbe lépek vele. Ekkor eszembe jutott, hogy már más különczök is utaztak ily rendkivüli módon. 1889-ben, 1891-ben és 1892-ben egy osztrák szabó, Zeitung Herman, egy ládában utazott Bécsből Parisba, Amsterdamból Brüsszelbe és Antwerpenből Krisztiániába, meg egy barcelonai mátkapár is, Anglora Errés és Flora, szintén egyazon ládában utazott Spanyolországon és Francziaországon keresztül.

De az óvatosság parancsolja bevárnom, mig Popov végkép visszatért fülkéjébe. A vonat csak Gök-Tepében fog megállni, éjfélutáni egy órakor. Remélem, hogy Kizil-Arvat és Gök-Tepé közt Popov bizonyára jót fog aludni; ekkor lesz a kellő alkalom, vagy soha, végrehajtanom a tervemet.

De nini! egy gondolat! Hátha a ládában épen Zeitung ül, a kinek mestersége az eféle utazás és a ki némi pénzt akar ily módon kipréselni a köznagylelküségből?... Persze, hogy ő az... nem is lehet más... Az ördögbe! Zeitung úr egyénisége nem épen érdekes!... Pedig én nagyban számoltam a titokzatos utazóra... No, de különben majd meglátjuk... könnyen rá fogok ismerni a fényképe után és talán még neki is hasznát vehetem.

Az elindulás után fél óra mulva a kocsink tornáczán egy ajtó becsukódása azt jelentette, hogy vonatvezetőnk visszavonult a fülkéjébe. Mindamellett, hogy égtem a vágytól, meglátogatni a podgyászkocsit, mégis türelemre szántam el magamat, mert lehetséges, hogy Popov még nem alszik elég mélyen.

Benn minden csöndes és a lámpák függönyén csak csekély világosság szűrődik át. Künn az éjszaka nagyon sötét, a vonat robogása összevegyül az eléggé erős szél zúgásával.

Felkelek, félretolom az egyik lámpa függönyét és megnézem az órámat.

Tizenegy óra és nehány percz. Még két órai időm van a gök-tepéi állomásig.

A percz elérkezett. Miután az ülések közt a kocsiajtóig lopództam, azt csöndesen kinyitom és ép oly csöndesen becsukom magam után, a nélkül, hogy utitársaim meghallották, vagy valakit fölébresztettem volna.

Itt vagyok a tornáczon, az átjáró hidacska előtt, a mely rezeg a vonat mozgásától. A mély sötétség, mely a Karakumot borítja, olyan formán hat rám, mint a tenger éjjeli végtelensége a hajón. Gyönge világsugár hatol át a fülke függönyén. Vajjon bevárjam-e, mig a láng kialuszik, vagy, a mi valószinűbb, reggelig fog égni? Annyi bizonyos, hogy Popov még nem alszik, mert hallom mozogni a fülkéjében. Csöndesen maradok a tornácz párkányára támaszkodva.

A mint lehajlom, szemeim arra a fényre tapadnak, a melyet a mozdony lámpája vet a sinekre. Úgy látszik, mintha egy égő pályán robognánk tova. Fölöttem a felhők rendkivüli gyorsasággal száguldanak és foszlányaik közül nehány csillagkép bukkan elő: itt a Kassziopeja, amott éjszak felé a kis Gönczölszekér, a zenithen a Lant Végája. Végre mindenütt mély csönd uralkodik a vonaton. Popov azzal van ugyan megbizva, hogy a vonat személyzete felett őrködjék, de az álom mégis lezárja a szemeit.

Teljes biztonságban érezvén magamat, átmegyek a kis hidon és a podgyászkocsi ajtaja előtt állok.

Ezt az ajtót csak egyszerű retesz zárja.

Félrehúzom a reteszt, belépek a kocsiba és az ajtaját becsukom magam mögött.

Ezt is teljesen zajtalanul végzem, mert egyfelől nem akarom magamra vonni Popov figyelmét, de másfelől az «önkéntes fogolyét» sem.

Noha a kocsiban, a melynek nincs oldalablaka, teljes sötétség uralkodik, mégis sikerül tájékoznom magamat. Tudom, hol áll a láda: a bejárástól balra, a szögletben. A fődolog az, hogy valamely málhába ne ütődjem, annál kevésbbé, mert itt körös-körül Ephrinell Fulk málhái vannak és milyen nagy zaj támadna, ha egyik vagy másik lezuhanna «műfogaival» együtt!

Óvatosan, kezeimmel és lábaimmal tapogatódzva megérintem a ládát. Egy légy lábai nem érinthetnék gyöngédebben, mint az én kezem, mikor végig tapogatom a körvonalait.

Lehajlom és fülemet óvatosan a deszkához illesztem...

Strong Bülbül és társai készítményei sincsenek csöndesebben a ládáikban.

Ekkor félelem vesz erőt rajtam... az a félelem, hogy reporteri reményeim elenyészhetnének. Csalódtam volna az «Asztara» fedélzetén? Álmodtam a lélegzést, a tüsszentést? Senki se volna bezárva a ládába, még csak Zeitung sem? Csakugyan nem volna benne egyéb üvegneműeknél, a melyeket Klork Czinka kisasszonynak küldenek Khinába, Pekingbe, a Sa-Kua sugárutra?...

Nem! A láda belsejéből nesz hallatszik, ámbár csak nagyon gyönge nesz. Sőt erősbödik is; én pedig azon tünődöm, vajjon a felső deszka nem fog-e lebocsátkozni, a fogoly nem hagyja-e el börtönét és nem lép-e ki a tornáczra friss levegőt szívni.

Ha azt akarom, hogy lássak, de engem senki se lásson, nem tehetek okosabbat, minthogy a kocsi végén két málha közt meghuzódom. Igy, a sötétben nincs mitől tartanom.

Egyszerre egy csekély sistergés üti meg a fülemet. Nem képzelődés, sőt valóság, hogy egy gyufát dörzsöltek.

Csaknem nyomban utána gyönge világsugár hatol át a láda szelelő-lyukain.

Ha valamikor tévedésben lehettem volna azon rang iránt, a melyet a fogoly a lények sorában elfoglal, e perczben tisztában volnék magammal... hacsak nincsen olyan majom, a mely ismeri a tűzzel, sőt a gyufával való bánásmódot is... Vannak ugyan utazók, a kik azt állítják, hogy vannak ilyen majmok, de a saját állításukon kivül egyéb bizonyítékkal nem tudnak szolgálni.

Miért tagadnám? Bizonyos szorongás vett erőt rajtam. Vigyázok, hogy meg se mocczanjak.

Egy percz elmúlt. Semmi se mutatja, hogy a deszkát lebocsátanák, semmi sem engedi sejtetni, hogy a fogoly ki fog jönni a börtönéből...

Óvatosságból még tovább várok. Aztán eszembe jut, hogy hasznomra fogom fordítani e világosságot. Most a láda meg van világítva belülről és ha bekandikálok a szelelő-lyukon keresztül...

Felegyenesedem, előlopódzom, közeledem... Csak egy félelem gyötri az elmémet: hátha a világosság hirtelen kialudnék?...

Végre ott vagyok a ládánál, a melyet a világért sem érintenék meg a kezemmel, és szememet az egyik lyukhoz illesztettem...

Csakugyan egy ember van bezárva a ládába, és pedig nem Zeitung, az osztrák szabó... Hála neked, Istenem!... Rögtön meg is tisztelem ismeretlenemet a 11-dik számmal.

Az ember, kinek vonásait tisztán meg tudom különböztetni, huszonöt-huszonhat évesnek látszik. Barna körszakálla van. Valóságos román typus, - a mi megerősíti Klork Czinka kisasszony iránt táplált véleményemet. A szemei jó kifejezésüek, noha az arcza nagy erélyt árul el, és valóban nem nagy erélyre van-e szüksége annak, a ki málha gyanánt szállíttatja magát ily hosszú úton? De míg egyfelől nem hasonlít a gonosztevőhöz, a ki ide bezáratta magát, hogy valamely bűntettet kövessen el, másfelől meg kell vallanom, hogy ép oly kevéssé hasonlít ahhoz a hőshöz, a kinek elbeszélésemben a főszerepet szántam.

De utóvégre is az az osztrák és az a spanyol, a kik ládában utaztak, szintén nem voltak hősök, hanem egyszerű, polgári állású fiatal emberek és mégis hasábszámra szolgáltattak anyagot a tárczaíróknak. Épen azért ezt a derék 11-dik számot jelzőt, ellentétek, szójátékok, képletek, képcserék és más ilynemű szónoki virágok és fordulatok segélyével felélesztem, megnagyítom, s megnövesztem oly formán, mint a hogy a fényképi fölvételeket szokták megnagyobbítani.

Aztán egy olyan ember, a ki Tiflisztől Pekingig utazik egy ládában, mégis egészen más, mint az, a ki Bécsből vagy Barcelonából utazik Párisba, mint Zeitung, Anglora Flora és Errés.

Természetesen nem fogom elárulni az én románomat, se föl nem jelentem senkinek. Nem szabad kétkednie titoktartásomban és bizvást számolhat jó szolgálataimra, a mennyiben hasznára lehetek azon esetben, ha felfedeznék... Egyébiránt nem is fogják felfedezni.

Vajjon mit csinál e pillanatban?... Nos hát, a derék fiú egy kis lámpa világánál nyugodtan vacsorál a ládájában. Egy konzervdobozt tart a térdén; kétszersültben nem szenved hiányt; egy kis szekrényben nehány telt palaczkot is látok, továbbá a fogason egy felöltőt és takarókat.

Valóban, az én 11-dik számom egészen otthon érezheti magát a ládájában, mint a csiga a házában. Az «otthona» vele együtt utazik és ily módon megtakaríthatja azt az ezer frankot, a mennyibe az utazás Tiflisztől Pekingig került volna, még a második osztályban is. Jól tudom, hogy ezt csalásnak nevezik és vannak törvények, a melyek ezt a csalást megbüntetik. Egyelőre azonban elhagyhatja a ládáját, a mikor neki tetszik, sétálhat a podgyászkocsi belsejében, sőt éjjel még a tornáczra is kimehet... Nem! nincs miért sajnálnom a sorsát és ha tekintem, hogy egy csinos román nő czímére küldeti magát, szivesen helyet cserélnék vele.

Egy gondolatom támad, a melyet jónak tartok, pedig talán nem jó. Nagy kedvem volna megkopogtatni a ládát, érintkezésbe lépni új utitársammal, megtudni, kicsoda és honnét jön; mert hogy hova utazik, azt már a nélkül is tudom. Égő kiváncsiság vesz erőt rajtam... Okvetetlenül ki kell elégítenem... Vannak pillanatok, mikor egy reporter átváltozik Éva leányává!

De vajjon mit fog gondolni ez a szegény fiú?... Bizonyos vagyok felőle, hogy semmi rosszat. Megmondom neki, hogy franczia vagyok és minden román tudja, hogy egy francziára bizvást rábízhatja magát. Felajánlom neki a szolgálatomat... Kijelentem abbeli készségemet, hogy a börtöne unalmát beszélgetéssel enyhítsem és némi csemegével egészítsem ki rendes étlapja hiányait... Nem lesz oka látogatásaimat megbánni, sem pedig vigyázatlanságomtól tartani.

Megkopogtatom a láda falát...

A világosság rögtön kialszik. A fogoly visszafojtja még a lélegzetét is.

Meg kell őt nyugtatnom.

– Nyissa fel a ládát, - mondám neki orosz nyelven, - nyissa fel!...

A mondatomat nem fejezhettem be, mert a vonat nagyot zökken és úgy rémlik előttem, mintha a gyorsasága is csökkent volna. Pedig még nem értük el a gök-tepei állomást. E pillanatban künn kiáltások hallatszanak.

Sietek kifelé a podgyászkocsiból, a melynek ajtaját ismét becsukom.

Épen ideje volt.

Alig vagyok még a tornáczon, mikor a fülke ajtaja kinyilik, Popov kirohan, a nélkül, hogy engem meglátott volna, bemegy a podgyászkocsiba és egyenesen a mozdony felé tart. A vonat csaknem nyomban utána ismét a rendes gyorsasággal halad tova és a legközelebbi pillanatban Popov visszatér.

– Mi történt, Popov úr?

– Olyasmi, a mi gyakran megesik, Bombarnac úr. Egy dromedár morzsoltatta szét magát a vonat által.

– Szegény állat!

– Szegény állat... a mely vonatkisiklást okozhatott volna!

– Akkor hát ostoba állat.