Azelőtt az utasok Michailovban szálltak ki. E kis kikötő volt a transkaspi vasút kiinduló pontja; de itt még közepes nagyságú hajók is csak alig köthettek ki a víz csekély volta miatt. Ekkor alapította meg Annenkov tábornok, a vasút megteremtője, a kitünő mérnök, a kinek neve még gyakran a tollam alá fog kerülni, - az uzun-adai állomást és ez által tetemesen megrövidítette a Kaspi-tengeren való átkelést. E három hónap alatt kiépült állomást 1886-iki május 8-án nyitották meg.

Szerencsére már korábban olvastam Boulangier mérnök úr jelentéseit Annenkov tábornok csodaszerű művéről. Nem is leszek nagyon járatlan a vasútvonalon Uzun-Ada és Szamarkand közt. Ezenfelül számolok Noltitz őrnagyra, a ki e vonalat bizonyára jól ismeri. Előérzetem azt súgja, hogy jó barátok leszünk és daczára a közmondásnak, mely azt tartja, hogy «ne nyald a barátodat, még ha csupa méz volna is,» - olvasóim javára igyekezni fogok a lehetőségig kedvében járni.

Gyakran beszélnek arról a rendkivüli gyorsaságról, a mellyel az amerikaiak a vasútaikat a Far West (távol nyugat) síkságain keresztül építették. De meg kell vallani, hogy az oroszok e részben semmivel sem állnak hátrább, ha ugyan túl nem tettek rajtuk gyorsaság és építői merészség tekintetében.

Mindenki ismeri Skobelev tábornok kalandos hadjáratának történetét. A turkomanok ellen viselt eme hadjárat végleges sikerét a transkaspi vasút kiépítése biztosította. Azóta Közép-Ázsia politikai helyzete nagyon megváltozott és Turkesztán most már csak az ázsiai Oroszország egy tartománya, melynek határai a mennyei birodaloméit érintik. Már maga a khinai Turkesztán is érezhetően orosz hatás alatt áll, melyet a Pamir fensík szédítő magaslatai sem birtak megállítani a polgárosodást terjesztő útján.

Végig fogok tehát menni ezen az országon, a melyet hajdan Tamerlan és Dsingiszkhán csordái dúltak fel, e mesés vidékeken, a melyekből az oroszok már 1886-tól fogva százötvenezer kilométernyi területet birtak, egy millió háromszázezer lakossal. E régiónak a déli része a mai transkaspi tartomány, mely a következő hat kerületre van felosztva, u. m. Alexandrovski erőd, Krasznovodszk, Aszkhabad, Karibent, Merv, Pendeh kerületeire, melyek orosz ezredesek vagy alezredesek parancsa alatt állnak.

Könnyen elképzelhető, hogy egy óra teljesen elég Uzun-Ada megtekintésére, melynek neve «hosszú szigetet» jelent. Uzun-Ada már csaknem város, még pedig teljesen mai város, a mely szinte körzővel és vonalzóval kimérten terül el a sárga fövenytalajon. A faházak közt a kényelem szükségei szerint itt-ott már kőházak is épülnek. Műemléknek semmi nyoma, de előre látható, mi lesz ötven év múlva a transkaspi vasút ezen első állomásából: ma egy nagy pályaudvar, majdan pedig nagy város.

Ne higyje azonban az olvasó, hogy vendéglői sincsenek. Többek közt a «Czárhoz» czimzett vendéglőben jó konyhát, jó szobákat és jó ágyakat találhatni. De az ágygyal nem törődöm, mert a vonat még ugyanaz nap délután négy órakor tovább indul. Mindenekelőtt siettem megtelegrafálni a «XX-ik Század»-nak a Kaspi-tenger kábelén, hogy itt vagyok Uzun-Adában. Ez megtörténvén, foglalkozzunk reporteri számadásunkkal.

Semmi sem egyszerűbb ennél. Az egész abból áll, hogy értesülések dolgában folyó számlát nyitok mindazon utitársaimnak, a kikkel utazásom alatt érintkezésbe lépek. Igy szoktam tenni mindig, és mindig czélszerűnek tapasztaltam e módot. Egyelőre tehát mellőzzük az ismeretleneket és nyissunk számlát azoknak, a kiket már ismerek, sorrend szerint:

1. szám - Ephrinell Fulk, amerikai.
2. « - Bluett Horáczia k. a., angol nő.
3. « - Noltitz őrnagy, orosz.
4. « - Caterna úr, franczia.
5. « - Caternáné asszonyság, franczia nő.
6. « - Weisschnitzerdörfer báró, német.

A két khinai majd csak később kap számot, ha a kilétük felől tisztában leszek. A mi a ládában levő embert illeti, formaszerint el vagyok szánva, hogy érintkezésbe lépek vele és - dobjon rám követ bárki, - szolgálatot teszek neki, ha tehetek, a nélkül, hogy a titkát elárulnám.

A vonatot már összeállították a pályaudvarban. Első és másod osztályú kocsikból, egy étkező kocsiból és két podgyászszállító kocsiból áll. A kocsik szine világos, a mi igen czélszerű úgy a hőség, mint a hideg ellen. Közép-Ázsia tartományaiban a hőmérséklet ötven Celsius-foknyi meleg és húsz foknyi hideg közt ingadozik, vagyis hetven foknyi szélsőségek közt jár, így a józan ész követeli, hogy e nagy eltérések hatásait mérsékeljék.

A kényelmes berendezésű kocsikat amerikai rendszerű átjárók kötik össze egymással. Az utas az egész vonaton végig járhat a nélkül, hogy egyetlen szakaszra volna korlátozva. A párnázott ülőhelyek közt mindkét oldalról apró tornáczokra lehet jutni. Ezeket kötik össze a kis átjárók. A járás-kelés e könnyűsége, a mellett, hogy a vonat személyzetére nézve is nagyon kényelmes, hozzájárul az utasok biztonságához is.

A mi vonatunk egy mozdonyból áll, külön készülékkel, a rövid kanyarulaton való járás megkönnyítésére, továbbá a tenderből, a mely a tüzelő anyagot és a vizet szállítja, egy első podgyász kocsiból, három első osztályú kocsiból, egyenkint huszonnégy ülőhelylyel, egy étkező kocsiból, konyhával, kamrával és pinczér-szobával, négy másodosztályu kocsiból és a hátulsó teherszállító vaggonból, összesen tehát tizenkét kocsiból, ideértve a mozdonyt és a tendert is. Az első osztályú kocsik el vannak látva öltöző fülkékkel és ülőhelyeik egy igen egyszerű készülék segélyével átalakíthatók nyugágyakká, a mi a hosszú utazásoknál okvetlenül szükséges. Megvallom, hogy a másodosztályú utasok iránt nem tanusítottak ily gyöngéd figyelmet, sőt ezek kénytelenek magukkal vinni az élelmi szereiket is, a mennyiben nem akarnak inkább az állomásokon étkezni. Egyébiránt kevés második osztályú utas utazik a Kaspi-tengertől a keleti khinai tartományokig, a mi hatezer kilométernyi utat jelent. Legtöbben elhagyják a vonatot az orosz Turkesztán jelentékenyebb városaiban és helységeiben, a melyeket a trans-kaspi vasut már nehány év óta érint a mennyei birodalom határáig, kétezer hatszáz kilométer hosszuságú vonalon.

A Grand Transaziatik e vonala ezelőtt csak hat héttel nyilt meg és hetenkint még csak három vonatot indit. Mai napig minden jól ment. De azt meg kell említenem, hogy a vasúti személyzet el van látva bizonyos számú revolverekkel, a melyekkel szükség esetén az utazókat is felfegyverezhetik. Ez igen helyes intézkedés, tekintve főleg a khinai sivatagokat, a hol történhetnek támadások; szükséges, hogy az efféléket vissza tudják verni.

Úgy hiszem különben, hogy a társulatnak minden intézkedést meg kellett tennie a vonatok szabályszerű menetének biztosítására. De a khinai vonalrészt a mennyei birodalom emberei kezelik, és ki tudja, milyen ezen intézőknek a múltja! Nem lehet-e attól félni, hogy osztalékaik biztosítását inkább szivükön viselik, mint az utasok biztonságát?

Az elindulásig fel s alá járok a pályaudvaron; szemügyre veszem a vonatot, benézek az ablakokon a kocsikba, melyeknek nincsenek oldalajtaik, mert a bejárás a tornáczok felől nyilik.

Itt minden új, a gőzgép sárga réz vagy aczél alkatrészei fénylenek, a kocsik nem kevésbbé fényesek; a rúgók épek és nem girbe-görbék a hosszas használattól; a kerekek jól állnak a sineken. Ez tehát az az úti készlet, mely keresztül fog robogni egy egész földrészen.

Ehhez hasonlítható vasutvonal nincs sehol, - még Amerikában sem; a kanadai vonal hossza ötezer kilométer; a Central and Union vonalé ötezer kétszázhatvan; a szanta-féi vonalé négyezer nyolczszázhetvenöt; az Atlantik-Pacifiké ötezer hatszázharmincz, az éjszaki Pacifiké hatezer kétszázötven. Egyetlen vonal lesz hosszabb, ha teljesen kiépül; a nagy szibériai vonal, melynek hossza az Ural és Vladivostok közt meg fogja haladni a hatezer ötszáz kilométert.

Utazásunk Tifliszből Pekingig csak tizenhárom napig fog tartani a menetrend szerint, Uzun-Adától Pekingig pedig csak tizenegyig. Vonatunk a kisebb állomásokon csak annyi időre fog meg-megállni, mig vizet és tüzelőt vesz fel. Ellenben a nagyobb városokban: Mervben, Bokharában, Szamarkandban, Taskendben, Kasgarban, Kokhanban, Szu-Cseuban, Lan-Cseuban, Tai-Juanban több óráig fog időzni, s így lehető lesz e városokat reporter-távlatból megtekintenem.

Önként értendő, hogy egyazon gépész és fűtő nem teljesíthetné a szolgálatot tizenegy napig. Hat óráról hat órára felváltják tehát őket, csakhogy az oroszokat, a kik a turkesztáni határszélig vezetik a vonatot, khinaiak váltják fel a mennyei birodalom mozdonyain.

Van azonban a társulatnak egy hivatalnoka, a ki folyvást helyén marad, és ez Popov, a vonatvezető, igazi muszka. Ránczos felöltőjében, muszka sapkájával, sűrű hajtól és szakáltól környezett ábrázatával, egészen katonás külsejű. Ezzel a derék emberrel igen sokat szándékozom beszélgetni, ha ugyan szeret csevegni. Ha nem veti meg a kellő pillanatban kinált pálinkát, akkor sokat beszélhet majd nekem a hazájáról. Tiz év óta szolgálja a társulatot Uzun-Ada és Pamir közt és egy hónap óta az egész vonalon utazik Uzun-Adától Pekingig.

A 7-ik számot neki adom a jegyzőkönyvemben. Vajha kielégítene értesülések és adatok dolgában. Utóvégre is nem kötöm magamat feltétlenül nagyobbszerű úti eseményekhez. Nem! beérem apró kalandokkal is, melyeknek azonban méltóknak kell lenniök a «XX-dik Század»-hoz.

A pályaudvaron sétálgató, vagy őgyelgő utasok közt több zsidó tünik fel, nem annyira öltözékénél, mint typusánál fogva. Hajdan Közép-Ázsiában a «toppét» - egy kerekalakú sapkát - és öv gyanánt csak egyszerű kötelet volt szabad viselniök, minden selyembojt, vagy egyéb diszítés nélkül - halálbüntetés terhe alatt. Sőt azt mondják, hogy bizonyos városokba csak szamárháton, másokba csak gyalog volt szabad bemenniök. Ma turbánt viselnek és ha az erszényük tartalma engedi, kocsin is járnak. Ki merné őket ebben akadályozni? Hiszen ők is a fehér czár alattvalói, muszka polgárok, a kik ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezik, mint földijeik, a turkománok.

Nehány perzsa eredetű tadsik is járkál itt-ott; a legszebb emberek, a milyeneket csak képzelhetünk. Részint Mervig vagy Bokharáig, részint Szamarkandig, Taskendig vagy Kokhanig váltottak jegyet és nem utaznak messzebb az orosz khinai fensíknál. Többnyire második osztályon utaznak. Az első osztálybeli utasok közül megjegyzek több özbéket. Ezeknek lapos homloka, kiülő arcz-csontú és barna arczbőrű typusa eléggé köznapias. Azelőtt ők voltak az ország urai; az ő családjaikból kerültek ki Közép-Ázsia emirjei és khánjai.

De hát nem lesz-e európai ember is a Grand Transaziatik e vonatán? Valljuk meg, hogy egyelőre alig látok ötöt vagy hatot: nehány déli oroszországi kereskedőt és csak egyetlenegyet az Egyesült királyság kikerülhetetlen gentlemenjei közül, a kik a vasutak és a gőzhajók leggyakoribb és legmegszokottabb vendégei. Egyébiránt a transkaspi vonalon való utazáshoz még engedélyre is volt szükség, a melyet az orosz hatóságok nem szivesen adtak angoloknak. De ez, úgy látszik, mégis tudott szerezni.

Ez az ember különben, úgy hiszem, megérdemli a figyelmet. Termete magas, sovány, egész külseje elárulja ötven éves életkorát; ennyit mutat szürkülő haja és pofaszakálla. Arczának jellemző kifejezése az önhittség, vagyis inkább az a kicsinylés melyben az az egyik vonás, hogy az szeret mindent, a mi angol és megvet mindent, a mi nem angol. Ez a typus néha még a saját földiei előtt is annyira szenvedhetetlen, hogy Dickens, Thackeray és mások gyakran ostorozták is. Nem is hinné az ember, hogy mialatt tetszelgőleg felfújja magát, milyen pillantást vet Uzun-Adára, az indulásra kikészülő vonatra, a vasuti személyzetre, a kocsira, melyben elfoglalt helyét az útitáskájával jelölte meg. Vajjon ez a gentleman nem azért van-e itt, hogy Angolország hagyományos féltékenységét képviselje minden nagy mű iránt, melyet a muszka leleményesség létesített? Meg fogom tudni; - addig is iktassuk őt jegyzőkönyvünkbe a 8-dik szám alatt.

Szóval kevés nevezetesebb egyéniség lesz az utasok közt, vagy tehát épen egy sem. Kár! Ha legalább egyik oldalon az orosz czár, a másikon a khinai császár szállt volna fel a vonatra, hivatalosan találkozandók a határszélen, mennyi ünnepélynek mily pompának lehettem volna szemtanúja és mennyi anyagom volna tárczaczikkekre, táviratokra, levelekre!

Ekkor eszembe jut a rejtélyes láda. Nincs-e joga a ládának e jelzőre? Minden bizonynyal van. Jelenleg első sorban a fő dolog megtudnom, hol van és kipuhatolnom, hogyan férhetnék hozzá.

Az első osztályú kocsik elé csatolt podgyászkocsiban már el vannak helyezve Ephrinell Fulk ládái. E kocsi nem oldalt, hanem elül és hátul nyílik, mint a személykocsik. Hasonlóképen el van látva két tornáczczal és közlekedő átjárókkal. A vonatvezető egy belső folyosón át végig mehet rajta szükség esetén a gőzgépig. Popov fülkéje az első kocsiban van a baloldali szögletben. Éjjel könnyen átmehetek a podgyászkocsiba, mert a ládák közt szabadon hagyott folyosóhoz vezető ajtó nincs bezárva. E kocsi különben azon málhák számára tartatott fenn, a melyeket Khinába szállítanak. A turkesztáni vonalrészen hátra maradó málhákat a hátulsó podgyászkocsiba rakják.

Mikor megérkeztem, a rejtélyes láda még a rakparton állt. Alaposabb szemügyre vétel után észrevettem, hogy minden oldalán vannak szelelő lyukak és hogy a láda egyik fala két deszkából áll, a melyek közül az egyiket a másik mögé lehet tolni belülről. Ez azt sejteti velem, hogy a fogoly lehetővé akarta tenni a börtöne elhagyását - legalább éjjel.

E perczben a hordárok felemelik a ládát és nagy megnyugvással tapasztalom, hogy lelkiismeretesen követik az oldalfalaira felírt utasításokat. Nagy vigyázattal helyezik el mindjárt a podgyászkocsi ajtaja mellett balról; a «fenn» csakugyan fenn van és a «lenn» alól, az az oldal pedig, a melyen a félretolható deszka van, szabadon áll, mint egy szekrény ajtaja. És valóban, ez a láda csakugyan szekrény... és pedig olyan szekrény, a melyet ki szándékozom nyitni.

Még csak azt kell tudnom, vajjon a podgyászokra felügyelő őr ebben a kocsiban tartózkodik-e. Nem; örömmel tapasztalom, hogy fülkéje a hátulsó podgyászkocsiban van.

– No, most már ez a törékeny holmi is a helyén van, - mondja az egyik hordár, a mint meggyőződött, hogy a láda kellőleg el van helyezve.

– Meg se mozdulhat, - úgy mond a másik hordár. - Az üvegneműek sértetlenül érkeznek meg Pekingbe, ha csak a vonat ki nem siklik...

– Vagy valamely más vonattal össze nem ütközik, - jegyzé meg az előbbi hordár. - Mert bizony ilyesmi is megtörtént már!

Igazuk van a derék embereknek... Megtörtént már és meg fog történni még ezentúl is.

Az amerikai is odaszegődik hozzám; egy utolsó pillantást vet metsző-, szem- és zápfogaira és miután az elmaradhatlan «Wait a bit»-et előrebocsátotta, így szólt hozzám.

– Ön talán nem is tudja, Bombarnac úr, hogy az utasok a «Czárhoz» czimzett vendéglőben fognak ebédelni a vonat elindulása előtt. Az ebéd ideje itt van. Nem tart ön velünk?

– Én is megyek.

És ezzel elindulunk a vendéglő felé.

Összes számaim ott vannak. Az 1-ső szám, - Ephrinell Fulk, - természetesen a 2-ik szám - Bluett Horáczia kisasszony - mellett foglal helyet. A franczia házaspár - 4-ik és 5-ik szám - szintén egymás mellett ül. A 3-ik szám - Noltitz őrnagy - szemközt helyezkedik el a 9-ik és 10-ik számmal, vagyis a két khinaival, a kiket jegyzőkönyvembe e számok alatt iktatok be. A 6-ik számú vastag német már beledugta orrmányát a leveses tányérba. Észreveszem azt is, hogy a 7-ik számú Popov vonatvezető részére az asztal alsó végén van egy hely fentartva. A többi európai és ázsiai utazók ide-oda ülnek, de valamennyien azt a szándékot árulják el, hogy evés dolgában helyt fognak állni magukért.

Ah! csaknem elfeledtem a 8-ik számomat, a büszke gentlemant, a kinek a nevét még nem tudom és a ki erősen eltökélve látszik lenni, hogy az orosz konyhát rosszabbnak fogja találni az angolnál.

Azt is észreveszem, hogy Caterna úr gyöngéd figyelemmel gondoskodik a feleségéről és erősen biztatja, hogy pótolja ki, a mit az «Asztarán» a tengeri betegség miatt el kellett mulasztania. Folyvást töltöget a poharába, a legjobb falatokat rakja a tányérjára, stb. Hallom, a mint így szól hozzá:

– Milyen szerencse, hogy a német nincs itt mellettünk; különben nekünk semmi sem maradna.

Csakugyan ő ül előbb, vagyis a tálakat előbb viszik oda neki, mint Weisschnitzerdörfer bárónak, a ki minden röstelkedés nélkül üríti ki azokat.

Ezek hallatára elmosolyodom és Caterna úr, a ki a mosolyomat észreveszi, egyet kacsint a szemével és könnyed vállmozdulattal jelzi, hogy megjegyzése a bárót illette.

Lehetetlen a felől kétkednem, hogy ezek a francziák nem valami előkelő származásúak és nem tartoznak a «high life select»-jei¹ közé, de arról jót állok, hogy derék emberek és mikor földiekről van szó, nem igen szabad válogatósaknak lennünk - Turkesztánban.

Az ebéd tiz perczczel az indulási óra előtt végződött. A harang megkondul és mindenki a vonathoz siet, melynek gőzgépe már teljes erővel zihál.

Gondolatban még egy utolsó fohászt bocsátok fel a reporterek istenéhez és arra kérem, hogy ne kiméljen meg az uti kalandoktól. Aztán, miután meggyőződtem, hogy összes számaim első osztályú kocsikban utaznak, s így szemmel tarthatom őket, magam is elfoglalom a helyemet.

Weisschnitzerdörfer báró - milyen vég nélküli név! - ezúttal nem késett el. Ellenkezőleg, a vonat elindulása késett öt perczet a menetrendben megjelölt órán túl.

Ekkor a német elkezdett panaszkodni, dörmögni, lármázni és azzal fenyegetődzött, hogy kártéritési keresettel fogja megtámadni a vasúti társulatot... Tizezer rubelt, egy kopekkel se kevesebbet fog követelni kárpótlásul, ha elmulasztatják vele... Mit mulaszszon el? hiszen Pekingig utazik!...

Végre az utolsó fütty is elhangzik, a kocsik megmozdulnak és egy hatalmas «hurrah!» üdvözli a Grand Aziatik vonatának elindulását.