Kinkot már negyvennyolcz óra óta nem láttam és a legutóbbi alkalommal is csak pár szót válthattam vele, hogy megnyugtassam.

A jövő éjjel megpróbálom, vajon tehetek-e nála látogatást. Gondom volt rá, hogy a szu-cseui pályaudvarban élelmiszereket vásároljak a számára.

Három órakor indúltunk el. Kocsijaink elé nagyobb és erősebb mozdonyt csatoltak. E hegyes-völgyes vidéken néha meredek emelkedések fordulnak elő. Még hétszáz kilométernyi útat kell megtennünk Lan-Cseuig, a hol holnap reggel fogunk megérkezni, ha óránkint negyven kilométer sebességgel haladunk.

Pan-Saoval beszélgetvén, azt a megjegyzést koczkáztatom, hogy e sebesség aránylag nagyon csekély.

– Hja, - viszonzá Pan-Sao, görögdinnye-magokat ropogtatván a fogai közt, - sem ön, sem egyáltalában semmi nem fogja a khinaiak véralkatát megváltoztatni. A szélsőségig konzervativok levén, ezt a sebességet is konzerválni fogják, bármily óriási lépésekkel fognak is előre haladni a műszaki tudományok. És higyje el, Bombarnac úr, én már azt is szinte képtelenségnek találom, hogy a Mennyei Birodalomban vasútak vannak.

– Nem állítom az ellenkezőt, - viszonzám. - De ha az ember vasútat épít magának, bizonyára azért teszi, hogy annak összes hasznait élvezze.

Pan-Sao a vállát vonogatta.

– A gyorsaság, - folytatám, - határozottan időnyerés és az időnyerés...

– Idő nincs Khinában, Bombarnac úr, és nem is lehet négyszáz millió lelket számláló lakosságra nézve. Nagyon kevés jutna belőle egy-egy főre. Épen azért mi nem is napok és órák, hanem holdszakok és évkörök szerint számlálunk.

– Ez kevésbbé gyakorlati, mint inkább költői szokás.

– Gyakorlati! Bombarnac úr! Önök nyugatiak, a mikor csak lehet, mindig alkalmazzák ezt a szót! Gyakorlatinak lenni annyi, mint az idő, a munka, a pénz, az üzletek, a világ, a más emberek és a saját magunk rabszolgájának lenni. Megvallom, és bizvást megkérdezheti Tio-King orvostól, hogy Európában való tartózkodásom alatt nem igen voltam gyakorlati ember és most, miután visszatérek Ázsiába, szintén nem leszek nagyobb mértékben gyakorlati. Átengedem magamat az életnek, mint a felhő a szélnek, a szalmaszál a víz áramlatának, a gondolat a képzelemnek.

– Úgy látom, - mondám, - hogy Khinát olyannak kell elfogadnunk, a milyen...

– És a milyen valószinűleg mindig lesz is, Bombarnac úr. Ah! ha ön tudná, milyen könnyű itt az élet!... Nem egyéb édes semmittevésnél spanyolfalak közt, a yamenek csöndes nyugalmaiban. Az üzletek gondjai nem igen bántanak bennünket, a politika gondjai még kevésbbé. Képzelje csak, Fu-Hi óta, a ki 2950-ben élt, s a legelső császár és Noe kortársa volt, most a huszonharmadik uralkodóház ül a trónon. Ez mandsu eredetű; milyen fog utána következni, az egészen közönyös. Van-e kormányunk, vagy nincs, és az Ég melyiket választotta ki a fiai közül a négyszáz millió khinai alattvaló boldogítására, alig tudjuk s alig is óhajtjuk tudni.

Nyilvánvaló, hogy a fiatal khinainak ezerszer és tízezerszer nincs igaza, (hogy az ő saját szójárásával éljek); de annyi bizonyos, hogy én nem fogom őt megtéríteni.

Ebéd közben Ephrinell úr és neje, bár egymás mellett ültek, alig váltottak nehány szót egymással. A viszony kevésbbé látszik köztük bizalmasnak, mióta egybekeltek. Talán a még nem teljesen összeegyeztetett kölcsönös anyagi érdekeik latolgatásába voltak elmerülve. Ah! az angol-szász faj ivadékai nem holdszakok és évkörök szerint számlálják az időt! Ők gyakorlati, nagyon is gyakorlati emberek.

Ez éjjel nagyon rosz idő volt. A vörös és sárgás színű ég este felé nagyon zivatarossá, a légkör nyomasztóvá lett és a villamos feszülés rendkívül fokozódott. Ennek a következménye egy «kitünően sikerült vihar» lett, mint Caterna úr magát kifejezte, hozzá tevén, hogy soha ennél különbet nem látott, hanemha a «Bűvös vadász» második felvonásában a golyó-öntő jelenetben.

Annyi bizonyos, hogy a vonat úgy szólván egy villámoktól lángoló zónán robog végig, csattogó mennydörgések közepette, melyeket a hegyek a végtelenségig visszhangoznak. Azt hiszem, a villám több ízben le is ütött, de az ércz sínek, magukhoz ragadván az áramlatot, mintegy megannyi vezetékül szolgálnak, melyek a vonatot megvédelmezik. Valóban szép, bár kissé borzalmas látványt nyújtanak a légkör fel-fellobbanó tüzei, melyeket a zuhogó zápor nem bir eloltani. A kábító dörgésből néha-néha kihangzik a mozdonynak éles füttye, mikor a jan-lui, jun-csengi, hulan-sziöi és da-csingi állomásokon áthaladunk.

E zavaros éjszakát fölhasználtam arra, hogy beszéljek Kinkóval, és átadjam neki az élelmiszereket.

– Holnapután érkezünk meg Pekingbe, Bombarnac úr? - kérdé tőlem.

– Igen, Kinko, holnapután, ha valami késedelem nem történik.

– Oh! én nem félek a késedelmektől. De mikor a ládám a pekingi indóházban lesz, akkor én még nem leszek ám a Sa-Sua sugár-úton...

– Sebaj, Kinko, a szép Klork Czinka bizonyosan ott lesz az indóházban.

– Nem, Bombarnac úr: jól a lelkére kötöttem, hogy oda ne jöjjön.

– Miért?

– Lássa, a nők oly kiváncsiak. Bizonyára látni akarná a podgyászkocsit a melyen útaztam, bizonyára oly makacsúl követelné ezt a ládát, hogy gyanút keltene... Szóval könnyen elárulhatná magát...

– Igaza van, Kinko.

– Ezenfelül csak délután és pedig talán csak késő délután fogunk Pekingbe érkezni és a málhákat csak másnap fogják a rendeltetésök helyére szállítani...

– Ez valószinű.

– Nos hát, Bombarnac úr, ha nem tekinti szerénytelenségnek, még egy csekély szivességre kérném önt.

– Mit kiván tőlem?

– Legyen jelen a láda elszállításánál, hogy minden baleset elkerültessék...

– Ott leszek, Kinko; igérem önnek, hogy ott leszek. Természetes! az üveg holmi törékeny és gondom lesz rá, hogy ne bánjanak vele kiméletlenül. Sőt, ha úgy kivánja, elkisérem a ládát a Sa-Sua sugárútra is...

– Erre nem bátorkodtam önt kérni!...

– Rosszúl tette, Kinko. Jó barát iránt nem kell bizalmatlankodni és én önnek igazi jó barátja vagyok. Ezenfelül nagyon kellemes lesz reám nézve megismerkedni Klork Czinka kisasszonynyal. Jelen akarok lenni, mikor átadják a ládá... a drága, az értékes ládát... segíteni fogok a felbontásnál.

– A felbontásnál, Bombarnac úr? Hát a mozgatható deszkafal?... Ah! mily gyorsan ki fogok ugrani a deszka nyílásán!

Beszélgetésünket borzasztó égzengés szakította félbe. Azt hittem, hogy a levegő-rázkódás kiveti a vonatunkat a sinekből. Elváltam tehát Kinkótól és visszatértem a helyemre, az első osztályú kocsiba.

Másnap, május 26-án reggel hét órakor a lan-cseui pályaudvarba érkeztünk. A vonat itt csak három óráig időzött. Ezt a Ki-Csang támadásának köszönhettük. Rajta, Noltitz őrnagy, rajta Pan-Sao, rajta Caterna úr és Caternáné asszonyság, indúljunk!... Egy percznyi veszteni való időnk sincs.

De abban a pillanatban, mikor a pályaudvarból ki akartunk lépni, egy nagy, kövér, szürke és komoly külsejű ember lépett elő. A város kormányzója volt, fehér és sárga selyem kettős szoknyában, a kezében legyező, derekán csattos öv és a vállán mantille volt, valóságos fekete mantille, a mely jobban illett volna egy spanyol munkás vállára. A kiséretét néhány üveggombos mandarin tette. A khinaiak tisztelettel üdvözölték a kormányzót, olyanformán, hogy a két öklüket egymáshoz szorítva fel és alá mozgatták sűrű fejbólintások közt.

De hát mit keres itt ez az úr?... Talán megint valami khinai formaságon kell túlesnünk?... Vagy az utasok és a podgyászok átvizsgálása fog újra kezdődni?... Pedig azt hittem már, hogy Kinko túl van minden bajon...

Nincs semmi ok a nyugtalanságra, csak az Ég Fia kincsei körül forog a kérdés. A kormányzó és a kísérete megálltak a bezárt és elreteszelt drága kocsi előtt és azt ugyanazon tisztelettel szemlélték, a melyet az ember egy több milliót tartalmazó pénzes szekrény láttára érez - még Khinában is.

Megkérdeztem Popovtól, hogy mit jelent az említett kormányzó ittléte és hogy minket illet-e a dolog?

– Legkevésbbé sem, - viszonzá Popov. - Pekingből parancs érkezett, hogy telegráfon adjanak hírt a kincsek megérkezéséről. A kormányzó elküldte a táviratot és most útasítást vár, vajon tovább küldje-e Pekingbe, vagy ideiglenesen itt tartsa Lan-Cseuban.

– Nem fog ez nekünk késedelmet okozni?

– Nem gondolom.

– Akkor hát indúljunk! - mondám a társaimnak.

Minket a császári kincstár teljesen hidegen hagy; de, úgy látszik, Faruszkiar uraságnál máskép áll a dolog.

Pedig hát mit érdekelheti őt, akár tovább megy ez a kocsi, akár itt marad; akár kiakasztják a vonatunkról, akár nem? Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy Ghangirt és Faruszkiart nagyon boszantja a dolog; noha igyekeznek a boszúságukat eltitkolni. Ezalatt azonban a mongolok, a kik néhány szót váltottak egymással, nagyon kevéssé barátságos pillantásokat vetnek a kormányzóra.

E pillanatban értesítették a kormányzót a vonat megtámadtatása alkalmával történt eseményekről, hősünk eléggé nem magasztalható szerepléséről a császári kincstár megvédelmezésében, merész vitézi tetteiről és a körülményekről, a melyek közt attól a rettenetes Ki-Csangtól a birodalmat megszabadította. A kormányzó dicsérő szavakkal, a melyeket Pan-Sao sietett nekünk tolmácsolni, köszönetet mondott Faruszkiar urnak, dicsőítette hősiességét és kilátásba helyezte, hogy az Ég Fia nem fogja jutalmazatlanul hagyni a szolgálatait.

A Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa végig hallgatta a kormányzó beszédét, azzal a nyugalommal, a mely őt jellemzi; de jól láttam, hogy nem minden türelmetlenség nélkül. Talán ép oly érzéketlen a magasztalások, mint a jutalmak iránt, ha még oly magas helyről származnak is. Erről ismerek a mongol büszkeségre.

De ne késsünk tovább! Mi gondunk rá, akár velünk jön a kincses kocsi Pekingig, akár nem! Most egyedül Lan-Cseu meglátogatása érdekel bennünket.

Noha a látogatás csak rövid és futólagos volt, mégis meglehetősen tisztán bevésődött az emlékembe.

Mindenekelőtt van itt egy belső és egy külső város, a melyek azonban szerencsére nem hevernek romokban. Az útczák népesek, a lakosság nyüzsög és szorgalmasan dolgozik; a vasút megbarátkoztatta már az idegenek jelenlétével is, a kiket többé nem üldöz kellemetlen és tolakodó kiváncsiságával. Terjedelmes városrészek terülnek el a két kilométer széles Huan-Ho jobb partján. Ez a Huan-Ho a Sárga folyam, a híres Sárga folyam, a mely négyezerötszáz kilométer hosszú és agyagos vizét a Pecsili öbölbe ontja.

– Nem e folyó torkolatánál, Tien-Czin közelében kell a német bárónak a Yokohamába induló hajóra szállni? - kérdé tőlem Noltitz őrnagy.

– De igen, - felelém.

– Nem fog odaérkezni, - szólt közbe a szinész.

– Hacsak jól neki nem iramodik.

– Azt mondják, - viszonzá Caterna úr, - hogy a szamár nekiiramodása nem soká tart, e szerint bizony nem fog oda érkezni.

– Elérkezhetik, ha a vonatnak nem lesz több újabb késése, - jegyzé meg az őrnagy. - Reggel hat órakor fogunk Tien-Czinbe érkezni és a hajó csak tizenegy órakor indúl.

– Akár elszalasztja a hajóját, akár nem, - mondám, - legalább mi ne szalaszszuk el a sétánkat.

E helyen egy hajóhíd vezet a Sárga folyamon, a melynek a sodra oly gyors, hogy a hid szinte hullámzik tőle. Caternáné asszonyság, a ki azt hitte, hogy koczkáztathatja a rálépést, kezd elhalványodni.

– Karolina!... Karolina!... - kiáltá a férje, - ki fog rajtad törni a tengeri betegség..., vonulj vissza..., vonulj vissza!...

Caternáné asszonyság visszavonúlt s ezzel elindúltunk egy pagoda felé, a mely a város felett kiemelkedik.

Valamint minden ilyen épület, úgy ez a pagoda is egymás tetejére állított salátás tálak halmazához hasonlít, de e salátás tálak csinos alakúak és az ember nem is csodálkoznék rajta, ha khinai porczellánból volnának.

Láttunk, de csak kívülről, jelentékeny ipartelepeket, ágyúöntődét, puskagyárt, a melyekben csak benszülött munkások dolgoznak. Meglátogattuk a kormányzó háza mellett levő szép kertet, számtalan hídjaival, kioszkjaival, vízmedenczéivel és egyéb játékszereivel. E kertben több a pavillon és a fölfelé kanyarított tetejü filagoria mint a fa és az árnyék. Láttunk téglával kikövezett fasorokat, a nagy khinai fal alapzatának maradványai közt.

Tíz perczczel tíz óra előtt visszatértünk a pályaudvarba, teljesen kifáradva, mert a séta hosszú, és teljesen kimerülve, mert a hőség igen nagy volt.

Mindenek előtt a milliomos kocsit kerestem a szemeimmel. Ott állt a régi helyén, utolsóelőtti kocsinak a vonatban; a khinai csendőrök folyvást őrizték.

A távirat, melyet a kormányzó várt, végre megérkezett és azt a parancsot tartalmazta, hogy az említett kocsi Pekingbe küldessék, a hol majd át fog adatni a pénzügyi miniszternek.

Hol van Faruszkiar uraság?... Nem látom őt... Talán itt hagyott bennünket a faképnél?... Nem! Amott áll az egyik kocsi tornáczán, a mongolok pedig bevonúltak a kocsijukba.

Ephrinell Fulk elment a dolgai után; kétségkívül mintákat helyezett el az árúiból; Ephrinellné asszonyság szintén útnak indúlt, de másfelé, és nyilván csinált egy pár üzletet a hajaival. E perczben ők is mindaketten visszatérnek és elfoglalják helyeiket, de az ember szinte azt hihetné, hogy ezelőtt soha se látták egymást.

Itt már csak khinai utazók szálltak a vonatra; némelyek Pekingig, mások a közbeneső állomásokig, Si-Nangig, Ho-Nanig, Lon-Nganig, Tai-Juanig váltottak jegyet. Mintegy száz utas lehet a vonaton. Összes számaim a helyeiken vannak... Egy se hiányzik... Tizenhárom, mindig tizenhárom!

Még a tornáczon voltunk abban a pillanatban, mikor jelt adtak az indúlásra. Caterna úr azt kérdezte a feleségétől, mi volt a legkülönösebb, a mit Lan-Cseuban látott?

– Hogy mi volt a legkülönösebb, Adolf? Azok a falakon és fákon függő nagy kalitkák, a melyekben olyan furcsa madarak voltak.

– Valóban furcsa madarak, asszonyom, - szólt Pan-Sao. - Ezek a madarak életükben beszéltek is!

– Hogyan? hát papagályok voltak?

– Nem, hanem gonosztevők levágott fejei.

– Borzasztó! - kiáltá a szinésznő a legkifejezőbb arczjátékkal.

– Mi különös van ebben, Karolina? - szólt Caterna úr nagy nyomatékkal; - már ez igy szokás ebben az országban!