Az oroszok 1870-ben hasztalan tettek kisérletet Taskendben oly vásár megalapítására, mely nisnij-nowgorodi vásárral vetélkedhetnék; húsz évvel később azonban a kísérlet teljesen sikerült. Ma már kész a dolog a Kaspin túli vasút segélyével, mely Szamarkandot Taskenddel összeköti.

És nemcsak a kereskedők tódúlnak árúikkal tömegesen e városba, hanem özönleni fognak ide a zarándokok is. És ez valóban óriási vándorlás lesz itt, ha majd a muzulmán hívek vasúton fognak zarándokolni Mekkába.

E közben Taskendbe értünk, hol a menetrend csak harmadfél órai időzést jelez.

Bizonyára nem lesz időm meglátogatni a várost, mely pedig méltó volna a megtekintésre. De megvallom, a turkesztáni városok igen sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz, a ki az egyiket látta, látta a másikat is, kivévén, hogy a részleteket nem tanulmányozhatta.

Miután egy termékeny síkon, a hol karcsú jegenyéket lenget a szél, szép szőlős és gyümölcsös kertek mellett elhaladtunk, vonatunk az új városban állapodott meg.

Szükségtelen újra ismételnünk, hogy az orosz hódítás óta mindenütt két város, egy új és egy régi, van egymás mellett, Taskendben épp úgy mint Szamarkandban Bokharában épp úgy, mint Mervben. Itt a régi város útczái tekervényesek, a házak sárból és agyagból vannak építve, a bazárok nagyon középszerűek, a karavánszerájok építési anyaga vályog, a mecsetek száma nem nagy, az iskoláké ellenben oly nagy, mint ha a czár azt rendelte volna, hogy minél többet építsenek. Igaz, hogy ha az iskolákban nincs hiány, annál nagyobb a hiány a tanulókban.

A mi Taskend lakosságát illeti, az nem igen különbözik azoktól, a kiket a Turkesztán egyéb részeiben láttunk. Szárthokból, üzbégekből, tadsikokból, kirgizekből, nogájokból, zsidókból, néhány afghanból és - a min nem lehet csodálkozni, oroszokból áll, a kik itt egészen otthon érzik magukat.

Talán Taskendben vannak a zsidók legnagyobb számmal. Egyébiránt a helyzetük attól a naptól fogva, mikor az oroszok a várost elfoglalták, tökéletesen megjavúlt. Azóta élveznek teljes polgári és politikai szabadságot.

A város futólagos megtekintésének csak két órát szentelhetek és ezt, mint lelkiismeretes hirlapiró, meg is teszem. Őgyelegtem a nagy bazár deszka-épületében, a hol fel vannak halmozva a keleti kelmék, selyemszövetek, ércztálak és medenczék, a khinai készítmények különféle mintái, egyebek közt nagyon szép gyártásu porczellánok.

A régi Taskend utczáin itt-ott nőket is lehet látni. Mondanom se kell, hogy ebben az országban nincsenek többé rabnők, a muzulmánok nagy boszúságára. A nők itt szabadok, - még otthon is.

Noltitz őrnagy beszéli, hogy egy öreg turkoman azt mondta: «Vége a férj hatalmának, mióta meg sem verheti a feleségét a nélkül, hogy az a czárral ne ijesztgesse. Ez a házasság végromlása!

Nem tudom, verik-e még itt az asszonyt; de az egyik házasfél okvetetlenül tudja, hogy mit koczkáztat, ha a másikat elpáholja. Alig hinné az ember, pedig tény, hogy ezek a keletiek nem akarják haladás gyanánt elfogadni azt, hogy nem szabad többé megverniök a feleségeiket. Talán még emlékeznek, hogy innét nem nagyon messze volt a földi paradicsom: egy szép kert a Tigris és az Euphrates közt, - ha ugyan nem az Amu- és a Szir-Daria közt. Talán eszükbe jut, hogy Éva anyánk e kertben lakott és ha az első ballépése előtt a férje kissé elveri, kétségkívül nem hibázott volna. De ne vitassuk ezt!

Nem voltam oly szerencsés, mint Ujfalvyné, hogy hallhattam volna a helybeli zenekartól a Pompiers de Nanterre dallamát előadni a kormányzó palotájának kertjében. Nem, e napon a Père la victoiret¹ játszották, és ez a dal is, noha nem egészen nemzeti, nem kevésbbé kellemesen csiklandozza a franczia ember fülét.

Pontban délelőtti tizenegy órakor hagytuk el Taskendet. Innen kezdve a vasút már hullámosabb tájon halad. A síkság már dombossá válik, a keleti hegyrendszer kiágazásai miatt. Közeledünk a Pamir fensíkhoz. Mindazonáltal a vonat szabályszerű gyorsasággal teszi meg a százötven kilométernyi utat Taskendtől Khodsendig.

Mihelyt elindultunk, gondolataim azonnal ismét visszatértek a derék Kinkóhoz. Szerelmi kalandja mélyen meghatott. A vőlegény podgyász gyanánt szállíttatja magát... s a menyasszony fizeti a szállítási költségeket... Bizonyos vagyok felőle, hogy Noltitz őrnagy érdeklődnék e két gerlicze iránt, a kik közül az egyik kalitkába van zárva; nem igen haragudnék a társulat megkárosítójára és képtelen volna őt elárulni. Égek is a vágytól, hogy apróra elmondjam neki a podgyász-kocsiban tett látogatásomat. De a titok nem az enyim... Semmit sem szabad tennem, a mi Kinkót veszélyeztetné.

Hallgatok tehát és jövő éjjel, ha lehetséges, megpróbálok élelmi szereket vinni a fogolynak, a ki olyan, mint a csiga a házában.

Délután három óra tájban érkeztünk meg Khodsendbe. A vidék termékeny és gondosan van mívelve. Egymást érik a jó karban tartott zöldséges kertek és az óriási hereföldek, melyeken évenként négyszer, vagy ötször is kaszálhatnak. A városba vezető utakat vén eperfák szegélyezik, melyeknek girbe-görbe ágait olyan furcsa nézni.

Itt is egymás mellett fekszik az ó és új város. A kettőnek együtt még 1868-ban alig volt harminczezer lakosa és ma van negyvenöt-ötvenezer. Vajon a szomszédság okozza-e e szaporaságot? Vajon a Mennyei Birodalom csodaszerű példáját követi-e e tartomány? Nem. A kereskedelmi forgalom okozta ezt, meg az, hogy a mindenféle származású kereskedők seregestől csődülnek az új piaczokra.

Khodsendben három óráig időztünk. Elvégeztem tehát reporteri látogatásomat és sétáltam a Szir-Daria partjain. E folyón, mely a Mogol Tau nevü magas hegység tövét mossa, egy híd vezet át. A híd középső része felnyitható és átjárást enged bizonyos tonnaterhű hajóknak.

Nagy hőség uralkodik. A hegyek megvédik a sivatag szellőjétől a várost, mely a legmelegebbek egyike Turkesztánban.

Találkoztam Caterna úrral és nejével; a szinész víg arczczal igy szólt:

– Soha se fogom elfeledni Khodsendet, Klaudius úr!

– És miért nem fogja ön elfeledni Khodsendet, Caterna úr?

– Nézze ön ezeket az őszi baraczkokat, - mondá Caterna úr, gyönyörű gyümölcsöket tartván elém.

– Valóban, nagyon szépek...

– És nem drágák, a mi fődolog. Tizenkettőt vettem összesen négy kopekért.

– Ez onnét van, - felelém, - hogy az őszi baraczk nem ritkaság ebben az országban. Az őszi baraczk az ázsiai alma, és Éva asszony, Ádám úr neje, szintén ilyen almába harapott.

– Akkor megbocsátok neki! - kiáltá Caternáné, a ki maga is rögtön beleharapott az egyik izletes baraczkba.

Taskendtől fogva a vonat déli irányban halad Khodsendig; de innen kezdve ismét keleti irányt vesz Kokhanig. A taskendi állomásnál közelíti meg leginkább a szibériai vasútat, melylyel egy már is épülőfélben levő szárnyvonal fogja összekötni a szemipalatinszki állomásnál. E szárnyvasút, a két fővonalat egybekötvén, ki fogja egészíteni a középázsiai és éjszakázsiai hálózatokat.

Kokhanon túl egyenesen kelet felé kanyarodunk és Margalánon, Ochon, meg a pamiri fensík hegyszorosain keresztűl a turkesztán-khinai határhoz jutunk.

Alig hogy a vonat elindúlt, az útasok összegyűltek az étkező kocsiban, a hol újabb jövevényt nem vettem észre. Kasgarig most már aligha kapunk új úti társakat. Ezen az állomáson fogja az orosz konyha átengedni a helyét a mennyei konyhának és noha emennek a neve a nektárt és az ambróziát juttatja eszünkbe, alig hiszem, hogy nyerni fogunk a cserén.

Ephrinell Fulk a rendes helyén ül. Szemmel látható, hogy az izlés és a képességek hasonlóságán alapuló meghittség uralkodik Bluett Horáczia kisasszony és az amerikai közt. Senki se kételkedik közülünk a felől, hogy a meghittség egybekeléssel fog végződni, mihelyt a vonat a rendeltetése helyére ért. Nékik is meglesz a vasúti regényük. Őszintén megvallom, hogy jobban szeretem a Kinko és Klork Czinka regényét. Igaz, hogy a szép román leány nincs itt!

Magunk közt vagyunk és a «magunk» szó alatt az én legrokonszenvesebb számaimat értem: az őrnagyot, Caterna urat, Caternánét és a fiatal Pan-Saot, a ki nagyon párisias élczekkel vagdalkozik a szinész bohó tréfálkozásai ellen.

Az ebéd igen jó és a társalgás vigan folyik. Ezuttal megtudjuk, hogyan hangzik a negyedik szabály, melyet Cornaro, a velenczei nemes, állított föl az étel és ital helyes mértékének meghatározására.

Pan-Sao erre vonatkozólag erősen faggatta az orvost és Tio-King igazi buddhista komolysággal így felelt neki:

– Ez a szabály azon alapszik, hogy nem lehet minden véralkat számára egyenlő mennyiségű táplálékot meghatározni, a kor, az erők és a tápszerek különbözősége miatt.

– És mennyi táplálék szükséges az ön véralkatának, orvos úr? - kérdé Caterna.

– Tizennégy uncia híg, sűrű, vagy kemény tápszer.

– Óránkint?

– Nem, uram, naponkint, - felelé Tio-King; - ugyanennyit fogyasztott el a hirneves Cornaro is harminczhat éves korától fogva. Ez által őrizte meg testi és szellemi erejét annyira, hogy negyedik értekezését kilenczvenötödik évében irhatta meg és megérhette a százkét évet.

– Ez esetben kérek még egy ötödik kotlettet! - kiáltá Pan-Sao nevetve.

Semmi se lehet kellemesebb, mint egy jól megrakott asztalnál csevegni; de e mellett ne feledjük el Kokhanra vonatkozó jegyzeteim kiegészítését. Az őrnagytól nehány felvilágosítást kértem e város felől, mely a legutolsó fontos város az orosz Turkesztánnak ezen az oázán.

– Efféle felvilágosításokkal annál inkább szolgálhatok önnek, - felelé az őrnagy, - minthogy tizenöt hónapig voltam tagja az itteni helyőrségnek. Sajnálom, hogy nincs ideje megtekinteni e várost, mely nagyon ázsiai maradt és a melyhez még nem ragasztottunk új várost. Láthatott volna egy tért, a melynek nincs párja Ázsiában; láthatta volna a khudajari khán nagy stylben épült palotáját, mely egy száz méter magas dombon áll és még a régi ágyúkkal van fölszerelve. Ezt a palotát valóságos csodának tartják és biztosítom önt, hogy nem ok nélkül. Ön itt ritka alkalmat szalaszt el a franczia nyelv leghangzatosabb és legfestőibb szavainak alkalmazására, mert elragadó szépen irhatná le az orosz templommá átalakított elfogadó termet, a szobák hosszú sorát, a melyben a padozat értékes karagatcsi fából készült; a rózsaszínű pavillont, a hol az idegeneket valódi keleti vendégszeretettel fogadják; a belső udvart, melynek mór ízlésű diszítései az Alhambra csodaszép építészetéhez hasonlítanak; a felséges kilátásokban bővelkedő terraszokat, a hárem pavillonjait, a melyekben a szultán ezer felesége - százzal több, mint a bölcs Salamonnak volt - jó egyetértésben él egymással; a kőcsipkézettel diszített homlokzatokat, a kertek százados szőlőlugasait... Mindezt megláthatta volna.

– Most pedig az ön szemeivel láttam, kedves őrnagy úr, s olvasóim bizonyára nem fognak e miatt panaszkodni. Most még csak arra kérem, legyen szíves megmondani, vannak-e bazárok Kokhanban?

– Egy turkesztáni város bazárok nélkül olyan volna, mint London dockok nélkül.

– És Páris szinházak nélkül, - kiáltá Caterna úr.

– Bizonyos vagyok felőle, őrnagy úr, hogy ön a bazárok után a mecsetekről fog nekem beszélni...

– Kétségkivül.

– És medresszékről.

– Minden bizonynyal, reporter úr, de csak azért, hogy megmondjam önnek, hogy az említett épületek nem érnek föl sem a szamarkandi, sem a bokharai mecsetekkel és medreszszékkel.

Felhasználtam Noltitz őrnagy szívességét és a «XX. Század» olvasói ennek fogják köszönhetni, hogy nem éjszakának idején útaznak át Kokhánon. A tollam fogja megvilágítani e várost, melynek csak homályos körvonalait láthatom.

Az ebéd meglehetősen hosszúra nyúlt és Caterna úr azon váratlan ajánlatával végződött, hogy egy «monologot» fog nekünk elszavalni.

Képzelhető, mily örömmel fogadtuk ajánlkozását.

Vonatunk mindinkább kezd egy mozgó kis városhoz hasonlítani. Most már kaszinója is van, mely pedig nem más, mint az étkező kocsi, a hol e pillanatban mindnyájan együtt vagyunk. Igy történt, hogy a Turkesztán keleti részén, négyszáz kilométernyire a Pamir fensíktól, a Grand-Transzaziatik egyik szalonjában elköltött ebéd után az ifjabbik Coquelin² legsikerültebb monologjai egyikét adta elő Caterna úr, franczia szinész, a ki a jövő évre a shangaii nagy szinházhoz volt szerződtetve.

– Uram, - mondá Pan-Sao, - fogadja őszinte szerencsekivánataimat. Én hallottam az ifjabb Coquelint is...

– Ő nagy mester, uram, igen nagy mester... - szólt közbe Caterna úr.

– Ön nyilván megközelíti...

– Csak kevéssé..., nagyon kevéssé...

A tapsok, melyekkel a jelenlevők Caterna urat elhalmozták, nem voltak képesek meghatni Sir Francis Trevellyant, a ki folyvást dörmögött az ebéd silány volta miatt. Ő nem mulatott, még csak szomorúan sem; mint a hogy Froissart³ szerint honfitársai már négyszáz évvel ezelőtt is mulatni szoktak. Egyébiránt már senki se törődött e mogorva gentleman zsémbelődéseivel.

Weisschnitzerdörfer báró egy árva szót sem értett az egész előadásból, de még ha értett volna, se lenne képes méltányolni a «párisi monologománia» e kicsi de remek termékét.

A mi Faruszkiar urat és a tőle elválhatatlan Ghangirt illeti, úgy látszott, hogy Caterna úr meglepő arczjátéka, kifejező taglejtései és komikus hangsúlyozásai állhatatos tartózkodásuk mellett is érdekelték őket egy kissé.

A szinész ezt észrevette és a néma bámulat nagyon hizelgett neki. Mikor fölkelt az asztaltól, így szólt hozzám:

– Milyen pompás alak ez az ázsiai uraság!... Milyen méltóságos a magatartása!... Valóságos mintaképe a keleti főúrnak!... Az úti társát kevésbbé szeretem... legfelebb harmadrendű szerepekben volna alkalmazható!... Karolina, képzeld csak ezt a gyönyörű mongolt Morales szerepében, a «Savannah kalózai»-ban.

– De legalább nem ebben a jelmezben? - mondám.

– Miért ne, Claudius úr? Egy ízben Perpignanban egy franczia ezredest játszottam japáni egyenruhában.

– És mennyire megtapsolták! - mondá Caternáné.

Ebéd közben a vonat végig robogott a kasztakoszi állomáson, mely egy hegyes vidék közepette fekszik. A vasút hosszú kerülőket tesz s alagútakon és áthidalásokon halad át, mi mindezt csak a vonat kerekeinek tompa vagy dübörgő robogásáról vettük észre.

Rövid idő múlva Popov azt jelentette, hogy Ferganah területére értünk. Igy nevezték a régi kokháni khánságot, mely a hozzá tartozó hét kerülettel együtt 1876-ban kebeleztetett be Oroszországba.

E területeket főnökök, alfőnökök és birák kormányozták. Ki hinné, hogy a Ferganahban az első franczia köztársaság alkotmányos intézményei mind föltalálhatók?

E területen túl ismét óriási sivatag terjed a vonatunk előtt. Teljes síksága miatt Ujfalvyné igen találóan hasonlította tekeasztalhoz. Csakhogy a felszinén nem billard-golyó fut végig, hanem a Grand-Aziatik villámvonata, óránkint hetven kilométer sebességgel.

A csucsáji állomást elhagyván, este kilencz órakor a kokháni pályaudvarba értünk, a hol vonatunk két óráig állott. Csaknem valamennyien ki is szálltunk a pályaudvarra.

E pillanatban véletlenül Noltitz őrnagyhoz közeledtem, a ki ezt a kérdést intézte a fiatal Pan-Saohoz:

– Ismerte ön azt a Yen-Lu mandarint, a kinek a holttestét a mi vonatunk szállítja haza Pekingbe?

– Nem ismertem, őrnagy úr.

– Pedig a nagy tisztesség után itélve, a melyben földi maradványait részesítik, igen tekintélyes ember lehetett.

– Meglehet, - viszonzá Pan-Sao, - de nekünk a Mennyei Birodalomban annyi tekintélyes emberünk van!

– Eszerint az a Yen-Lu mandarin?...

– Még a hirét se hallottam soha.

Vajjon miért intézte Noltitz úr e kérdést a fiatal khinaihoz, és miért törődik annyira e dologgal?