A következő reggel Jengling munkavezető laptikáján foglalt helyet a tanár és Hulda s amennyiben többen nem fértek a kocsiba, a derék Joél a ló mellett lépdelt, amely vigan rázta a fejét.

A Dal és Moel közötti negyven kilométer kicsiség volt az izmos, tagbaszakadt vándorra nézve.

Az ég tiszta volt, az idő pompás. A szél nem fujt tulságos erősen, a nap nem sütött túl melegen.

Hog Sylvius ábrázata csodálatosképen ujra vidámabban ragyogott, mióta eljöttek Dalból. Kétségkivül némi önmegtagadásba került, hogy az utat szórakoztatás gyanánt tünteti föl Hulda és Joél előtt.

Másfél órába került, mig Moelbe értek, ahol a kocsisnak meg kellett állapodni a Tinn-tó végénél. Amennyiben uszásra a jármű nem volt berendezve, tovább nem is mehetett. Itt egy u. n. bandiskyde, azaz egy viziállomás volt, ahol egy kis vizijármű állt rendelkezésre.

A szekér a helység kis templománál, egy ötszáz láb magas vizesésnél állapodott meg. Ez a vizesés egy hegyüregben vesz el, mielőtt a tóba kerülne.

Két jármű állt rendelkezésre a part végén.

A tó egész pompájában terült el előttük; már a fölkelő nap magába szivta a felszin párázatát, remekebb nyári napot még kivánni se lehetett volna.

– De hát nem fáradt el nagyon, kedves Joél? - kérdezte a tanár, mikor leszállt a szekérről.

– Nem, Sylvius ur; azt hiszi, nem szoktam én ilyen utakhoz Telemarkon át?

– Az igaz. De mondja csak, tudja a legközelebbi utat, mely Moelből Christianiába vezet?

– Tökéletesen ismerem, Sylvius ur. Tinosetnél a tó végére érve... De most jut eszembe: találunk-e ott alkalmatosságot utunk folytatására, amennyiben nem küldtünk «Forbuds»-t, aki érkezésünket jelezné - az állomáson, ahogyan itt különben tenni szokták.

– Az iránt legyen nyugodt, fiam, - felelt a tanár, - erről én már gondoskodtam. Csak nem lehetett szándékom, hogy az egész utat gyalog tettessem önnel, Dalból egész Christianáig.

– Na, ha éppen kellett volna, - vélte Joél.

– De hát nem kell. De beszéljünk utazásunkról; melyik utra kell, nézete szerint, térnünk?

– Egész egyszerü, Sylvius ur, Tinosetből Viken és Bolkesjön át a Fol-tón Mösébe és onnan Kongsbergbe, hogy Hongfundba és Drammenbe érjünk. Ha ép oly gyorsan tehetjük éjjel az utat, mint nappal, nem volna lehetetlen, hogy holnap délután már Christianiába érjünk.

– Helyes, Joél; látom, hogy ön teljesen ismeri a vidéket és ez kétségkivül rendkivül kellemes utazás lesz.

– Legalább is a legrövidebb.

– Igaz, Joél, de a legrövidebbnek - érti azt? - nem tünik föl előttem, - felelt Sylvius. - Én egy más utat tudok, amely pár órával meghosszabbitja ugyan utunkat és azt ön is nagyon jól ismeri, ha nem is emlitette.

– És melyik az?

– Ej, hát a Bamblen át vezető.

– Bamblen át?

– Igen, igen, Bamble! Ne tettesse magát olyan tudatlannak! Bamble, ahol Helmboe bérlő és leánya Sigrid laknak.

– Sylvius ur...

– Erre az utra térjünk hát és ha a Fol-tó déli oldalán megyünk az északi helyett, nem gondolja, hogy ép oly jól eljutunk Kongsbergbe?

– Ép oly jól, sőt még jobban - erősitette mosolyogva Joél.

– Köszönöm a bátyám nevében, Sylvius ur - mondta a fiatal leány.

– És a saját nevében is, kis Hulda, mert azt hiszem: örömöt fogok önnek szerezni, hogy arra menőben egyszer ismét viszontlátja barátnőjét, Sigridet.

A csónak utra készen állt. Mindhárman helyet foglaltak a hátsó részben egy zöld levelekből fölhalmozott rakáson.

Evezve és egyszersmind kormányozva inditotta utnak a járművét a két révész.

Mikor ezen a helyen a parttól eltávolodik az ember, a tó egyszerre kiszélesedik és pedig Haekenoestől, e kis két-három a gaardon (telek) épült házból álló helyen, amely a keskeny fjordban fürdik, ahová a Maonból folyik egy csendes kis ér. A tó még mindig erősen korlátozva látszik lenni, de a keretet képező hegyek lassankint visszahuzódnak és a távolság által végre csak akkor kapjuk meg magasságuknak fönséges képét, mikor a jármű e hegy lábánál siklik el, oly parányivá törpülve, mint egy közönséges vizimadár a hatalmas hegygyel szemben.

Itt-ott mintegy tucat csupasz és zöld sziget tünik föl egyes halászviskókkal. A viz felületén még egészen faragatlan fatörzsek uszkálnak, a szomszédos fürészmalomból kikerült gerendák.

Hog Sylvius tréfálkozva szólalt meg, mert hát szeretett alkalom adtán tréfálkozni:

– Ha a skandináv költők szerint a tavak Norvégia szemei, meg kell vallani, hogy Norvégiának sok gerenda van a szemében.

Négy óra felé a csónak Tinosetbe ért, a semminemü kényelmet nem nyujtó falucskába. Annak azonban semmi jelentősége sem volt, hogy Hog Sylvius egy órát se szándékozott itt tölteni. Amint Joélnek előre jelezte, a parton egy kocsi várakozott rájuk. Erre való nézvést megkérte Benett urat Christianiában, hogy rég tervbe vett utazása alkalmából legyen gondja rá, hogy kisérőivel együtt föltartóztatás nélkül folytathassa utját. Ez okból találták ott Tinosetben az élelmiszerekkel bőven ellátott utazókocsit. A tovább való utazás tehát ép ugy biztositva volt, mint a táplálékuk utközben, ugy hogy most már nem voltak ráutalva a félig kotlott tojásokra, az összement tejekre és a leveskivonatokra.

Tinoset csaknem a Tinn-tó végén fekszik. Itt zuhog a Maon nagyszerü vizesése, ahol aztán szabályos utját folytatja. Az állomásról érkezett lovak már befogva álltak és a kocsi nyomban nekigördült Bamble felé.

Abban az időben az volt az utazás egyetlen módja általában és főleg Telemarkon át és Benett ur kocsijai, laptikájai még ma is sok turistát elvonnak a vasuton való utazástól.

Magától értetődik, hogy Joél a Dal és Bamble közötti utirányt egészen jól ismerte, mert hát sokszor volt alkalma végigméregetni.

Este nyolc órakor érkezett Hog Sylvius a testvérpárral ebbe a kis helyiségbe.

Habár itt természetesen nem várták őket, Helmboe bérlő részéről mégis a legszivélyesebb fogadtatásban részesültek. Sigrid gyöngéden ölelte meg barátnőjét, akit a sok bánat miatt igen sápadtnak talált. A két fiatal leány rövid ideig egyedül maradt, hogy kiöntsék egymás előtt, ami szivüket nyomta.

– Kérlek, édes Hulda - szólt Sigrid - ne engedd át magad ennyire a fájdalomnak! Én a magam részéről még nem vesztetem el teljesen a bizalmamat. Mért adsz föl minden reményt arra nézve, hogy viszontlásd a szegény Olet? Hiszen értesültünk a lapokból, hogy nagyban fáradoznak abban, hogy ujra fölleljék a Vikent. Ezek a kutatások eredményre fognak vezetni!... Határozottan hiszem, hogy Sylvius ur még remél... Hulda, édes szivecském, kérlek, ne ess még kétségbe!

Minden felelet helyett Hulda csak sirt és Sigrid melegen ölelte őt szivére.

Oh, micsoda öröm uralkodott volna Helmboe bérlő házában, itt e derék, egyszerü, jó emberek közt, ha ennek a kis családnak csak némi kilátása is lett volna a boldogságra.

– Önök tehát egyenesen Christianiába mennek? - kérdezte Helmboe bérlő Hog Sylviust.

– Igen, Helmboe ur.

– Hogy jelen legyenek a sorsjáték huzásán?

– Bizonyára.

– De hát mit használ az, mikor Kamp Ole sorsjegye már a gyalázatos Sandgoist kezében van?

– Ole kivánta ezt; - felelt a tanár, - nekünk kötelességünk eleget tenni kivánságának.

– Azt mondják, hogy a drammeni uzsorás nem volt képes vevőt találni erre a sorsjegyre, mely neki oly sokba került.

– Igen, azt mondják, Helmboe ur.

– Igy megkapta, amit érdemelt, ez a vén galád róka, ez a gazember; igen. Sylvius ur... annak a gazembernek egész...

– Igaza van, Helmboe ur, egészen jó neki!

Természetes, hogy valamennyiöknek Helmboeéknál kellett vacsorálni. Sem Sigrid, sem atyja nem bocsátották volna el barátaikat, anélkül, hogy a meghivást el ne fogadják. Hosszabb ott tartózkodásra persze gondolni sem lehetett, amikor még a Bambleba való kerülőt is ugy pótolták, hogy éjjel indultak utnak. Kilenc órakor egy fiu hozott lovakat a telepre az állomásról, aki rögtön be is fogta azokat.

– Legközelebbi látogatásom alkalmából, ha kivánja, hat óráig ülünk az asztalnál; - mondta Hog Sylvius Helmboenak, - de ma engedje meg, hogy rövidesen megköszönjük a vacsorát. Adjon kezet; Hulda pedig egy szivélyes bucsucsókot a bájos Sigridnek.

Mikor ez megtörtént, utra kelt a kis társaság.

Ott az éjjeli nap országában még pár óráig tartott az alkonyat. És a látóhatár még naplemente után is sokáig áttetsző maradt, oly tiszta volt ma a légkör.

Egy szép, persze meglehetős hegyes ut vezet Bambleből Hitterdolon át a Fol-tó déli oldalán egész Kongsbergig. Ezzel átvágja Telemark középrészét, érintve a szomszédos mezővárosokat, tanyákat és gaardokat (telepeket).

Elindulásuk után egy órával, anélkül, hogy itt pihenőt tartottak volna, Hog Sylvius szemügyre vehette a hitterdali templomot; egy régi, fölötte csodálatos épitmény az ő ormával és minden rendszer nélkül halmozott emeleteivel. Fából van az egész és szorosan egymáshoz ékelt gerendákból a harangállványig zsindelyszerüleg rakott kerités veszi körül. Ez a tulhalmozott valami nagyrabecsült, értékes emléke a tizenharmadik századbeli skandináv épitészetnek.

Lassankint leszállt az éj; amaz éjek egyike, amelyen mindig átragyog a nap utolsó sugara; egy óra felé pedig belevegyül a pirkadó hajnal.

Az első ülésen mély gondolatokba merülve Joél ült; Hulda a kocsi hátsó részébe vetette meg tünődő fejecskéjét. Csak elvétve esett pár szó Hog Sylvius és a kocsis közt, akit gyorsabb hajtásra nógatott a tanár. Aztán nem hallszott más, csak a szerszám csilingelése, az ostor pattogása és a kerekek csikorgása a mélyen fölhasitott uton.

Lóváltás nélkül haladtak egész éjszaka.

Fölösleges volt, hogy Listhusban (csak aféle hiányos állomás) pihenőt tartsanak, amely elrejtve fekszik egy völgykatlanban, egy fenyődús hegy lábánál s amely körül még két csoport csupasz hegylánc emelkedik. Egyenesen neki vágtak Tinessnek, e kis festői helységnek, ahol pár különös kőpillére álló ház emelkedik. A kocsi vasrészei erősen zörögtek a gyors gördülés közben. A kocsisnak nem lehetett szemrehányást tenni, habár félig alva tartotta a gyeplőt a jó öreg. Egész gépileg suhintott időnként az ostorral, amely suhintásokból leginkább a bal oldalon loholó lónak jutott ki; ez onnan eredt, mert a jobboldali ló a sajátja volt, mig a másik a szomszédjáé.

Öt órakor reggel Hog Sylvius fölvetette szemét, kényelmesen kinyujtózkodott és élvezettel szivta magában a fenyő illatát, amely az egész levegőt betöltötte.

Kongsbergben voltak. A kocsi a Saagen átvezető hidon haladt keresztül és megállt ennek tulsó oldalán, a Sarbro vizeséstől nem messzire levő templom előtt.

– Kedves barátaim - szólt Sylvius, - ha nincs kifogástok ellene, itt lovat váltunk. Még nagyon korán van arra, hogy reggelizzünk, azért jobb lesz, ha csak Drammenben tartunk hosszabb pihenőt. Ott majd alaposan étkezünk, amiáltal megtakaritjuk Benett urtól kapott élelmiszerkészletünket.

Ehhez képest Joél és a tanár beérték egy pohárka pálinkával a Hôtel des Minesben és mikor egy negyedóra mulva uj lovak érkeztek, folytatták az utat.

A város előtt a kocsinak egy meglehetős meredek hegypályán kellett fölkapaszkodnia, amely merészen volt kivágva egy hegy oldalából. Egy pillanatig mint az égből lenyuló árnyképek, ugy váltak ki a kongsbergi ezüstbányák tornyai; aztán óriási fenyőerdők zárták el az egész látóhatárt, amelyek pinceszerü sötétek és hidegek voltak, amennyiben ezekbe éppoly kevéssé képes behatolni a nap fénye, mint melege.

Dél felé előtünt Drammen végtelen hosszu utaival, festett házaival és folyton élénk kikötőjével, ahol a hatalmas hajók, amelyek az észak termékeit szállitják, alig hagytak egy kis szabad helyet.

A kocsi a Hôtel Scandinavie előtt állt meg. A termetes, fehér szakállu és tudós ábrázatu tulajdonos megjelent a küszöbön. Azzal a találékonysággal, mely a világ minden fogadósát jellemzi, azonnal igy szólt:

– Nem csodálkozom, ha a két ur és a fiatal hölgy csakhamar reggelizni óhajtana.

– Tökéletes igaza van: ne csodálkozzék fölötte; - felelt Hog Sylvius - és rendelje meg, hogy tálaljanak, amily gyorsan csak lehet.

– Ebben a pillanatban.

A reggeli nagyon hamar elkészült és semmi kivánni valót sem hagyott. A többek közt volt az a bizonyos füszeres növényekkel elkészitett fjordi hal, amelyet a tanár látható élvezettel fogyasztott.

Félkettőkor ismét a Hôtel de Scandinavie elé állt a kocsi váltott lovaival és mérsékelt ügetéssel folytatta az utat Drammen országutján.

Mikor itt egy kevéssé ajánlatos külsejü ház mellett elhaladtak, amely oly ellentétben volt a szomszédos házak derült szinével, Joél képtelen volt elnyomni visszatetszésének kicsattantását:

– Sandgoist! - kiáltotta.

– Oh, ez hát az a Sandgoist ur? - szólt Hog Sylvius. - Tényleg nem valami tetszetős az ábrázata.

Valóban Sandgoist volt, aki pipázva állt ajtaja előtt. Hogy vajjon megismerte-e ő is az első ülésen levő Joélt, az kétséges, mert a kocsi gyorsan gördült a nagy határ vastag gerenda és zsindely közt.

Az utasok végre elérték a tulajdonképpeni Christiania fjordhoz, amely mintegy beleékelve látszik lenni a festői magaslatok közé.

Esti kilenc órakor - még világos nappal - nem valami zajtalanul gördült be a városba az ódivatu kocsi és végig robogott ennek elhagyatott utcáin.

Hog Sylvius parancsára megállapodtak a Viktoria szálló előtt, ahol Hulda és Joél megszálltak a már előre lefoglalt szobában. Szives bucsuzás után, a tanár vén házába ment, ahol öreg szolgálója, Kate és régi szolgája, Fink nem kevésbbé régi türelmetlenséggel várták.