Egy újságcikk az Expansion Française-ből

Január 1-én az Expansion Française olvasói újévi ajándékul az alábbi tudósítást kapták, amelynek címét verébfej nagyságú betűkkel szedték, és amelyet ugyancsak dús fantáziával - esetleg a messziről üzenő ember nagyotmondásával - írt meg Amédée Florence úr, a lap riportere, akinek családiasan bizalmaskodó stílusát a kegyes olvasó talán megbocsátja:

A BARSAC-EXPEDÍCIÓ

Lapunk különtudósítójától

Az expedíció megfiadzik - Elindulunk - A szamár néha rúg - Egy feketeföldi lakoma -
Láttad a holdat? - Sok a féreg - Egy divathölgy - Egy újonccal gyarapodunk.

A Szavannán, december 1. Amint előző tudósításomban írtam, a Barsac-expedíciónak ma, december 1-én reggel 6 órakor kellett útnak indulnia. Ebben az órában mi, a nyolc hivatalos személy, valamint a hozzánk csatlakozó két önkéntes útitársunk, akiket olvasóim már ismernek, készen álltunk az indulásra. Semmi okunk panaszra, mert a két „önkéntes” közül az egyik elragadó fiatal lány, egy Angliában nevelkedett ifjú hölgy, aki onnan enyhe angolos hangsúlyt hozott magával, s ez még vonzóbbá teszi. A neve: Jane Mornas kisasszony. A másik „önkéntes” a nagybácsija, ha ugyan nem az unokaöccse, mert mind ez ideig nem sikerült megállapítanom a köztük levő rokoni kapcsolatot. Neve: Agenor de Saint-Bérain, rendkívül eredeti férfiú, akinek szórakozottsága már Conakryban legendássá vált, s jelenléte azzal a reménnyel kecsegtet, hogy nem fogunk unatkozni.

Mornas kisasszony és Saint-Bérain úr csak szórakozásból utazgatnak. De nem csak a kötelező udvariasság teljes hiányát jelentené, ha elfelejteném hozzátenni, hogy számunkra is kellemes a jelenlétük. Két néger szolgájuk van, két szenegál lövész, akik egyben a vezetőik is, ha nem is a tolmácsaik, mert két globetrotterünk elég jól ismeri a bambara nyelvet és néhány nyelvjárását ama tartományoknak, amelyeket be kell majd járnunk. Mornas kisasszonynak az a szokása, hogy mindenkit ini-tie! (jó napot!) köszöntéssel üdvözöl. Ez nagyon jól áll neki!

Barsac úr is eltanulta, és mindegyre ismételgeti ezeket a szavakat, de ahogy ő mondja, már nincs az a varázsuk.

Tehát ma, december 1-én reggel fél hatkor valamennyien Conakry főterén, a kormányzósági palota előtt gyülekeztünk.

Amint már megírtam, Barsac úr békés vállalkozást kívánt szervezni, csupa polgári személy részvételével, ő itt is olyan derűlátó, mint a képviselőház nyilvánossága előtt, s azt reméli, hogy ha olajággal a kezében vonul a törzsek közé, akkor Conakrytól Cotoroumig az egész Niger menti utazás alig lesz több holmi egészségügyi sétánál. Mornas kisasszony is hasonlóképpen vélekedik, ő attól tart, nehogy a túlságosan nagy erő fitogtatása elrettentse tőlünk a négereket.

De a Barsac-Mornas állásponttal szemben a Baudrières úré szöges ellentétben állt. Az expedíció társvezetője - egy ember, aki nemigen szokott mosolyogni - sötét színekkel ecsetelte a veszélyt, amely reánk leselkedik, és kifejtette, hogy milyen roppant jelentősége van egy olyan vállalkozásnak, amelyet a francia nép két képviselője vezet, s hogy mekkora tekintélyt kölcsönözne egy komoly katonai kíséret; de amin mindnyájan csodálkoztunk, az volt, hogy Valdonne kormányzó úr mindenben egyetértett vele.

A kormányzó nem vonta ugyan kétségbe, hogy a francia megszállás „jelentősen pacifikálta” a fekete tartományokat, mégis megismételte mindazt, amit előtte Chaselle úr, a gyarmatügyi miniszter a képviselőház tudomására hozott. Valdonne úr is emlékeztetett bizonyos titokzatos vagy legalábbis egyelőre megmagyarázhatatlan eseményekre, amelyek azt is feltételezhetővé teszik, hogy talán felkelés van készülőben. Már vagy tíz éve, de különösen az utóbbi időben, és főleg a Niger mentén, a Djenné és Say közötti területeken hirtelen egész falvak teljesen lakatlanná válnak, lakóik eltűnnek, más falvakat viszont ismeretlen tettesek kirabolnak és felégetnek. Röviden: a mindenféle híresztelések azt a benyomást keltik, hogy nagy titokban valami készül, de senki sem tudja, hogy mi.

Így tehát az elemi óvatosság is megkövetelte, hogy az expedíció katonai kíséretet kapjon. Végül is Baudrières úr nagy megelégedésére ez az álláspont kerekedett felül; Barsac úrnak pedig meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy elfogadja Marcenay kapitány kétszáz lovasának a védelmét.

Hat órakor mindenki indulásra készen állt. A menet élére egy néger lépett, aki már többször megtette az utat Conakry és Sikasso között, s aki ez alkalommal is a vezetőnk lesz. A neve Moriliré. Harmincéves, erőteljes férfi; dugukussadigi, azaz tiszt volt a Samory csapatában. Öltözéke gyapot hosszúnadrágból és olyan kopott, mocskos, zsinórozott zubbonyból áll, amilyet a régi gyarmati gyalogság viselt. S bár mezítlábasan jár, a fejét egy hajdan fehér, keményített vászonkalapfélével fedte, amelyet büszkén lengő háromszínű tollal díszített.

Közvetlen utána, Barsac úr és Marcenay kapitány kíséretében Mornas kisasszony állt. Az ám! Úgy tűnik, hogy egyiküket sem hagyta hidegen az ifjú hölgy szépsége. Fogadjunk, hogy az utazás folyamán még valami lovagias elszámolnivalójuk is akadhat. Az olvasó legyen megnyugodva, az esetleges párbajról is beszámolok.

Az imént leírt csoport mögött lófejnyi távolságban Baudrières úr léptetett (vajon megírtam, hogy mindnyájan lóháton utazunk?), de komor tekintetéből nem nehéz kiolvasni, mennyire helyteleníti, hogy kollégája szemmel láthatóan hódol útitársnőnk szépségének. Rá-rásandítok a „társfőnökre”. Milyen sovány! Milyen hűvös! És milyen szomorú!... Szavamra, nem tud mosolyogni!

Az északi kerület eme tiszteletre méltó képviselője után mintegy három lépésre Heyrieux, Poncin és Quirieu urak következnek, majd Châtonnay doktor és földrajztudósunk, Tassin úr, aki már az út elején etnográfiai vitákba bocsátkozott.

A teherhordók menete még csak ezek után verődött össze. Ötven szamár huszonöt hajcsárral, ebből tíz szamár és öt hajcsár a Mornas kisasszonyé és a Saint-Bérain úré. Oldalt Marcenay kapitány lovasai ügetnek. Ami pedig engem, az önök alázatos szolgáját illeti, én arra törekszem, hogy az egész menetoszlop hosszában, hol itt, hol ott lovagoljak, s egyik csoporttól a másikhoz csapódjam.

Tchumuki és Tongané, Mornas kisasszony két szolgája képezte az utóvédet.

Pontosan hat órakor jelt adtak az indulásra. A karaván menetoszlopba rendeződött. És abban az ünnepélyes pillanatban a háromszínű zászló felröppent a kormányzó palotájának - vagy bocsánat, hogy a helyi szóhasználattal éljek: bungalójának - tornyára; maga a kormányzó pedig, amint illik, teljes díszben, balkonja magasából intett búcsút. A gyarmati gyalogság conakryi helyőrségének trombitásai és dobosai fújták és verték a „tisztelegj”-et. Mi pedig mindnyájan lengettük a kalapunkat. A pillanat bizony ünnepélyes volt, s - akár ki is nevethetnek miatta - be kell vallanom, a szempilláim megnedvesedtek.

De ugyan minek kellett ezt a felemelő hangulatot egy nevetséges momentumnak elrontania?

Saint-Bérain? Hol van Saint-Bérain? Saint-Bérain-ról egészen megfeledkeztünk! Egyszerre csak mindenki utána fürkészett, mindnyájan őt kiáltoztuk. Nevétől zengett az egész környék. De hiába! Saint-Bérain nem válaszolt.

Már-már valami szerencsétlenségtől tartottunk. Csak Mornas kisasszony nem aggódott, sőt, inkább minket is ő nyugtatgatott.

Nem, a kisasszony nem aggódott. Viszont dühös volt, de milyen!

– Három percen belül hozom Saint-Bérain urat - jelentette ki összeszorítva ajkait, és megsarkantyúzta a lovát.

Mielőtt azonban elindult volna, felém fordult, és kérő hangon így szólt: „Florence úr!”, amit én tökéletesen megértettem. Én is sarkantyúba kaptam a lovamat, és a nyomába indultam.

Pár pillanatnyi vágta után a nyílt tenger felőli partra értünk - mert amint köztudomású, Conakry egy szigeten fekszik -, és ott kit láttunk?

Saint-Bérain urat! Bizony, hölgyeim és uraim, Saint-Bérain urat, mégpedig olyan élő valójában, amilyenben önök és én is létezünk.

Ugyan mit művelhet ottan? Hogy megtudjuk, megálltunk egy pillanatra.

Saint-Bérain úr olyan kényelmesen üldögélt a parti homokon, mintha emiatt nem egy hivatalos expedíciónak kellene vesztegetnie az idejét, és barátságosan beszélgetett egy bennszülöttel, aki bizonyos, Európában kevésbé ismert halászhorgokat mutogatott neki, s azok használatáról vége-hossza nincs útbaigazításokat adott. Aztán mindketten felálltak, és megindultak egy félig partra húzott bárka felé. A néger már be is szállt a bárkába... Szent isten! Csak nem szándékszik Saint-Bérain is követni?

Nem, mert erre már nincs ideje.

– Öcsém! - kiáltott rá Mornas kisasszony szigorúan. (Kétségtelen: az öccse.)

E kiáltás elégségesnek is bizonyult. Saint-Bérain úr megfordult, és a nénikéjére nézett, mert akárhogy vesszük, Mornas kisasszony mégiscsak a nénje. Azt hiszem, hogy nénikéjének megpillantása felfrissítette az emlékezetét, mert íme: kétségbeesetten felkiáltott, mindkét karját az égnek emelte, aztán nagy hirtelenséggel egy marék aprópénzt nyomott fekete barátja markába, cserébe pedig egy marék horgot kapott, amit sebtében zsebre vágott, s aztán, ahogy a lába bírta, egyenesen felénk futott.

Mindez annyira komikusan zajlott le, hogy kitört belőlem a nevetés. Mornas kisasszony is megvillantotta vakítóan fehér fogsorát. Vakító - igen, ez a helyes kifejezés.

Miután megfordultunk, Saint-Bérain úr a lovaink mellett ügetett, de gyalogosan. Azonban Mornas kisasszonynak nemsokára megesett a szíve szegényen, és lépésbe fogva a lovát, lágy hangon így szólt hozzá:

– Ne loholj, kedves bátyám, mert csorogni fog rólad a verejték.

(Hogyhogy a bátyja? Ebbe bele lehet szédülni!)

Mikor a karavánhoz értünk, sokan ironikusan mosolyogtak. Saint-Bérain urat azonban ilyen mellékes apróság nem hozta zavarba. Sőt, inkább úgy tűnt, hogy azon csodálkozik, miért verődött össze annyi ember a főtéren.

– Csak nem késtem el valamiképpen? - kérdezte ártatlanul.

Erre aztán mindenkiből kitört a nevetés. Saint-Bérain úr is együtt nevetett a sokasággal. Nekem tetszik ez az ember...

De még mindig nem indultunk el.

Ugyanis abban a pillanatban, amikor Saint-Bérain úr lehajolt, hogy amint jó lovashoz illik, ellenőrizze, meg van-e húzva a heveder, újabb szerencsétlenség érte: a bádogtok, amelyben a horgászfelszereléseit tartja, és amelyet állandóan egy vállszíjon magával hord, odakoccant az egyik szamár véknyához. Ilyesmire a szamarak, úgy látszik, érzékenyek, mert a megcsiklandozott füles szegény Saint-Bérain-nek úgy nekirúgott, hogy az attól a porba huppant.

Néhányan a segítségére ugrottak. De nem mindennapi barátunk talpra pattant, mint a rugó.

– Ez sok jó!... Úr van szerencse - mondta Tongané lelkesen. - Ha méh csípje vagy pata rúgja, hosszú út, sok szerencse jelentse.

Erre azonban Saint-Bérain úr egy szót sem szólt, csak keményen lecsapkodta magáról a port, s végre a karavánunk megindulhatott.

Közben felkelt a nap, és korai sugarai vidáman világították meg az utat.

Átmentünk a Conakryt a kontinenssel összekötő hídon, és az út, amelyen haladnunk kellett, elég jó volt. Valódi országút, öt-hat méter széles, egy kocsi kényelmesen megfordulhat rajta. Ezen az úton Timbóig mintegy négyszáz kilométert kell haladnunk. Timbóig tehát nem kell különösebb nehézségektől tartanunk.

Másrészt az idő is szép, kellemes, langyos; árnyékban alig tizenhét fok, és a szörnyű trópusi esők sem kellemetlenkednek, mert az esős időszak elmúlt.

Igazán minden körülmény a lehető legkedvezőbb!

Tíz órakor egy hídon haladunk át, amely alatt a folyót Tassin úr a Manea egyik mellékágának tartja, esetleg a Morebayah mellékfolyójának, de az is lehet, hogy éppen a két folyó közül valamelyik. E kérdést illetően mind ez ideig a legnagyobb bizonytalanságban vagyunk.

Máskülönben, akik Afrika e tájain utaznak, azok számára a folyókon való átkelés a legszokványosabb dolog. Elmondhatjuk, nincs olyan nap, hogy egy vagy akár több folyón is át ne kellene kelnünk. De értsük meg: az én riportjaim nem holmi útirajzok, nem teszek tehát említést e műveletekről, csak ha átkelés közben ilyen vagy olyan szempontból valami rendkívüli történt.

Conakry közelében az út majdnem nyílegyenes, enyhén dimbes-dombos vidéken vág át, s két oldalát elég jól megművelt földek szegélyezik: kukorica- vagy kölesvetések, néhány facsoport, gyapotbokrok, banán- és papayaültetvények. Itt-ott egy-egy jelentéktelen falucska is feltűnik; ezeknek Tassin úr nagy biztonsággal a nevét is megmondja, de nekem bizony az a gyanúm, hogy e községnevek csak a fantázia szüleményei. Persze, számunkra azért annyit érnek, mintha a legvalódibbak volnának.

Tíz óra tájt, mikorra a hőség megnövekedett, Marcenay kapitány parancsot ad a pihenőre. Húsz kilométert tettünk meg Conakrytól, ami nagyon szép menetteljesítmény. Ebédelünk és pihenünk egyet, aztán mielőtt ismét útnak indulnánk, délután öt órakor még falunk valamit, ahol pedig ránk esteledik, ott éjszakára tábort verünk.

Mivel minden nap ezt az időbeosztást követjük, a továbbiakban ezt sem említem meg. Máskülönben se célom utazásunk minden apró-cseprő részletével untatni a kedves olvasót. Én ugyanis az eseményeket egy bizonyos magasabb szempontból kell hogy szemléljem, s a beszámolóimban csak az érdekesebb vonatkozásokat említem majd meg.

Most pedig vegyük fel ismét az események fonalát:

Marcenay kapitány a pihenőhelyet ügyesen választotta meg. Egy erdőcske fái alá telepedtünk, ahol, míg csak a nap heve el nem múlt, üdítő enyhelyet nyertünk. Miközben a katonák szétszéledtek, mi - vagyis az expedíció tagjai, Mornas kisasszony, a kapitány, Saint-Bérain úr, valamint az önök alázatos szolgája - egy kedves kis tisztáson ültünk le. Egy párnácskát ajánlottam volna útitársnőnknek, de Marcenay kapitány és Barsac úr fürgébbeknek bizonyultak, és egy-egy összecsukható székecskével kedveskedtek. Közben a kapitány és az expedíció vezetője végigmérte egymást a tekintetével. Mornas kisasszony azonban lecsitította őket, mert az én párnámra ült rá. Két csodálója ezután rám nézett görbe szemmel.

Baudrières úr távolabb, egy halmocskán foglalt helyet; egy kis csoport közepén ült, amely azokból állt, akiket „semlegeseknek” neveztünk. Ezek a minisztériumok ama többé-kevésbé alkalmas kiküldöttei: Heyrieux, Quirieu és Poncin urak.

Közülük az utóbbi tűnik a legkülönbnek; mióta elindultunk, szakadatlanul jegyezget, de hogy mit, nem lehessen tudni. Ha személye nem volna annyira „hivatalos”, én bizony megkockáztatnám az állítást, hogy miközöttünk ő a korlátoltan aggályoskodó kispolgár mintaképe, de miként Homérosz mondaná: nagyszerűsége megbénítja a nyelvemet. Egy ilyen homlokkal vagy csodaokos, vagy elképesztően buta kell hogy legyen valaki. Középút nincs! Vajon Poncin urat e két kategória közül melyikbe soroljam? Megtudom idővel!

Châtonnay doktor és Tassin úr - akik ama madarakhoz hasonlítanak, amelyeket „párjához hűnek” nevez a nép, - egy fügefa alá húzódtak, és kiterítették a térképeiket. Remélem, nem azokat szánják kizárólagos táplálékul.

Moriliré, aki igen talpraesett fickónak látszik, a mi csoportunk számára egy asztalt varázsolt elő, hozzá még egy padocskát is, amelyre én ültem, és magam mellett helyet szorítottam Saint-Bérain úrnak is.

De Saint-Bérain úr közben eltűnt valahova. Általában Saint-Bérain úr mindegyre eltünedezik.

Moriliré tábori kemencét rakott. Tchumuki és Tongané segített neki a főzésben, mert úgy határoztunk, hogy a lehető legritkábban nyúlunk az Európából hozott konzervjeinkhez és a tartalékainkhoz, amelyeket ama - reméljük, ritkán előforduló - napokra őrzünk, amikor a vidék, amelyen áthatolunk, nem biztosít kellő mennyiségű friss élelmet.

Moriliré valami húst vásárolt Conakryban. Megmutatta nekünk:

– Én csinál jó sadé-pecsenye (báránypecsenye) - mondta.

Első ebédünk semmiben sem emlékeztetett a Café Anglais-ban elköltött ebédekhez, de azért igen ízletes volt minden. Tessék elképzelni: roston sült bárányhátulj köles garnírunggal, hozzá karité-vajjal készített mártás s a rotangpálma zsengéjéből saláta; csemegének pedig édes málé, füge, datolya, banán és kókuszdió. Mindehhez a közelben fakadó forrásból friss vizet ittunk, s akinek kedve volt hozzá, egy kis pálmabort is.

E változatos ebéd elé olyan előétel került, amelyet nem a főszakácsunk módolt ki. De a jól felépített regények regulája szerint mindent a maga idejében kell elmondanunk.

Miközben Moriliré és két segítsége az ebéd elkészítésével foglalatoskodott, Châtonnay doktor odajött közénk, és a menüt illetően olyan magyarázatba bocsátkozott, amelyet teljes joggal nevezhetünk szakszerűnek.

– A bárányról - mondta - nincs mit beszélnem, arról önök is éppen annyit tudnak, mint jómagam. A köles, amely mai ebédünk egyik alkotóeleme, tulajdonképpen a búzához hasonló gabonanövény. Karité- vagy cé-vajjal keverve tűrhető mártást ad, feltéve, ha a vaj jó minőségű; a cé vagy karité két elnevezése ugyanannak a fás növénynek, amelynek gesztenye- vagy inkább diószerű terméséből az említett vajat nyerjük. Az eljárás többszöri morzsolgatásból és pörkölésből áll, s végül egy elengedhetetlen utolsó olvasztásból, amikor is a felforrt olvadékhoz néhány csepp hideg vizet adagolnak. Csak így válik a vaj ízletessé.

– Ön mindent tud, doktor! - csodálkozott Mornas kisasszony.

– Dehogy tudok én mindent, de sokat olvastam, elsősorban végigböngésztem Binger kapitány csodálatos munkáját. Az ő útbaigazítása nyomán például a rotangsalátáról is beszélhetek. A rotang egy kétlaki növény; vannak női és hím egyedei, a hím egyedek nem teremnek gyümölcsöt, de fájuk nagyon kemény, előnyük, hogy a vízben sem rothadnak meg, sőt a termeszek sem támadják meg. A női egyedek viszont ízletes gyümölcsöt teremnek. A növény levelét igen változatosan használják fel: a bungalókat fedik vele, ernyőket, földre, falra teríthető szőnyegeket készítenek belőle, és a fa rostjából kötelet is vernek. Sőt még írópapírt is lehet előállítani belőle. Íme, egy valóban sokoldalúan hasznos növény. Ami pedig a salátát illeti, azt a lehámozott zsenge szárakból készítik.

Közbeszóltam:

– Doktor, az ön előadása valóságos ínyes poéma.

A doktor nyájasan elmosolyodott, s így folytatta:

– Mondandóm végszavai kevésbé poetikusak, amennyiben ama növényi zsengéket néha ecetbe mártják, hogy savanyú uborkává váljanak.

Tudósunk idáig jutott az előadásával, amikor az erdőből felhangzó kiáltozások elvonták a figyelmünket. Azonnal rájöttem, hogy ki az ordítozó.

Bármiben fogadok, hogy ha megkérdem: „kinek a hangja volt ez?” - a leggyanútlanabb olvasó is menten rávágja: „Hát kié? - a Saint-Bérain úré!”

Marcenay kapitány után és Barsac úrral a nyomomban azonnal a hang irányába siettem, és hamarosan rá is bukkantunk Saint-Bérain úrra, aki akkor már derékig süllyedt az iszapba.

Miután a szárazra húztuk, megkérdeztük:

– Hogyan esett ön ebbe a latyakba, vagy ahogy az itteniek mondják: marigot-ba?

– Belecsúsztam - válaszolta, miközben telefröcskölt sárral. - Halásztam.

– Horoggal?

– Ördögöt! A kezemmel, kedves uram!

– A kezével?

Saint-Bérain úr a gyarmati kalapjára mutatott, amelyet letakart valami vászonnal:

– Vigyázat! - kiáltotta, anélkül hogy bővebb magyarázatot adott volna. - A vásznat óvatosan kell levenni, mert mind szétugrálnak...

– Micsodák?

– Hát a békák!

Szóval, miközben mi jóízű dolgokról beszélgettünk, őurasága békászott. Micsoda megszállottság.

– Ragyogó!... - lelkesedett Barsac úr. - A béka ízletes csemege. De figyelje csak! Hogy brekegnek a foglyai. Úgy tűnik, nemigen lelkesednek a gondolatért, hogy felfaljuk őket.

– De az is lehet, hogy mint az ezópusi békák, király után kiáltoznak - szólaltam meg én is.

Elismerem, nem voltam valami szellemes. De a dzsungelben...

Ezzel aztán vissza is tértünk a táborba. Saint-Bérain átöltözött, és Moriliré nekifogott, hogy elkészítse a békász-zsákmányt. Mikor aztán asztalt terítettek, hatalmas étvággyal ettünk, meglátszott, hogy étvágygerjesztőként húsz kilométert lovagoltunk.

Természetesen Mornas kisasszony ült az asztalfőn. Ő valóban elragadó jelenség. (Azt hiszem, ezt már mondtam, de akárhányszor mondanám, akkor sem mondanám eleget.) Közvetlen, cseppet sem szeszélyes, olyan, mint valami jó mozgású serdülő legényke, aki azonban úgy tud viselkedni, hogy mi valamennyien kellemesen érezzük magunkat a közelében.

– A bácsikám... - (Tehát mégis a nagybátyja. Ezt most már egyszer és mindenkorra megjegyzem magamnak!) - A bácsikám - mondta az ifjú hölgy - úgy bánt velem, mint egy fiúval, s talán sikerült férfivá nevelnie. Kérem, felejtsék el, hogy nő vagyok, és tekintsenek a bajtársuknak.

E kijelentés azonban nem akadályozta meg abban, hogy finoman Marcenay kapitányra mosolyogjon, mégpedig úgy, hogy abból világosan, mint a nap fénye kitűnt: bizony az efféle „fiúk” fegyvertárában azért a pajzánságnak is megvan a jelentősége.

Miután megittuk a kávénkat, végignyúlva a magas fűben, a pálmafák árnyékában átadtuk magunkat a kényünk-kedvünk szerinti pihenésnek.

Amint már említettem, öt órakor kellett volna továbbindulnunk, de amikor fel akartuk sorakoztatni a menetoszlopot, enyhén szólva némi nehézségek támadtak.

Ugyanis, amikor eljött az indulás ideje, Moriliré hiába biztatta az embereket, hogy készülődjenek. Legnagyobb csodálkozásunkra megtagadták a parancsot, és összevissza kiáltoztak, hogy nem látják a holdat, és amíg azt meg nem pillantják, ők útnak nem indulnak.

A csodálkozástól csak tátottuk a szánkat, de tudós útitársunk, Tassin úr megmagyarázta e különös magatartás okát:

– Én értem, hogy mit akarnak - jelentette ki. - Erről valamennyi felfedező megemlékezik a beszámolójában. Amíg az újhold fel nem kél, a négerek azt mondják: „Ez rossz jel. Még senki sem látta a holdat. Az úton baj érhet.”

– Ioo! Ioo! (Igen! Igen!) - helyeseltek zajosan a körülöttünk zsibongó szamárhajcsárok és teherhordók, akiknek Moriliré lefordította földrajztudósunk szavait. - Káro! Káro! (A hold! A hold!)

Afelől immár nem lehettek kétségeink, hogy ha földünk hű kísérője megtagadná, hogy felkeljen, akkor bizony ezek a makacs emberek is megtagadják, hogy továbbmenjenek. Még nem sötétedett be teljesen, de az ég felhős volt.

Lehet, hogy a négereink még most is ott kötnék az ebet a karóhoz, és mi még mindig ott, azon a helyen rostokolnánk, ha valamivel hat óra előtt két felleg között halványan meg nem jelenik az újhold keskeny karéja. A négerek erre boldogan kiáltották:

– Allah má tulá kéndé - és jobb tenyerükkel a homlokukat ütögették. - Káro kutájé. (Allah megtartott egészségben. Látom az újholdat.)

Ez után karavánunk minden nehézség nélkül útnak indult.

Csak éppen hogy két órát vesztettünk; ennyivel kellett megrövidítenünk az esti menetidőt.

Kilenc órakor a szavanna kellős közepén húztuk fel a sátrainkat. A vidék azonban nem volt teljesen kihalt. Az úttól jobbra egy elhagyott bennszülött-kunyhót pillantottunk meg, jobbra egy másikat, amelyben mintha laknának is.

Marcenay kapitány miután az előbbit megszemlélte, lakhatónak találta, és arra biztatta Mornas kisasszonyt, hogy töltse abban az éjszakát. Az ifjú hölgy elfogadta a javaslatot, és nemsokára el is tűnt az ajándék-szállodában.

Alig telt el azonban tíz perc, csak halljuk, hogy hangos kiáltozással hív bennünket. Azonnal odaszaladtunk, ott állt a bejárat előtt, és undorral mutatott a kunyhó tapasztott földjére.

– Mik azok? - kérdezte.

Az „azok” földből előbúvó töméntelen féreg volt; olyan nagy mennyiségben kúsztak-másztak a földön, hogy a fantasztikus nyüzsgéstől úgy tűnt, mintha az egész padlózat apró hullámokat vetne.

– Képzeljék el, uraim, hogy megirtóztam, amikor arcomon, kezemen megéreztem a hideg tapintásukat - mondta Mornas kisasszony. - Hiába sepertem le magamról, mert mind újabbak jöttek. Fuj! Undorító állatok!

Közben megérkezett Saint-Bérain úr is, aki könnyedén észrevételezte, amit látott:

– Né te, né! - kiáltotta igen vidáman. - Ezek bizony kukacocskák!

Bizony azok voltak, mert Saint-Bérain úr a kukacokhoz valóban jól értett.

Már éppen lehajolt volna, hogy kiegészítse a kukackészletét, amikor Tongané így szólt hozzá:

– Te nem kelljen fogni meg őket! Úton van sok. Ők nagyon rosszak, mindenfelé nőnek.

Szóval kellemes éjszaka elé nézünk. Hát a bennszülöttek? Ők hogyan egyeznek ki e férgek légióival?

Úgy látszik, hangosan gondolkoztam.

– Őket megenni, muszjú - válaszolta Tongané. - Ez van jó.

Mivel a mi ízlésünk alapvetően különbözik a bennszülöttekétől, Mornas kisasszony meggondolta magát, s elindult, hogy az egyik sátorban töltse az éjszakát; akkor azonban odajött Moriliré, és azt mondta, hogy egy fiatal néger nő, valami néger ültetvényes szolgálóleánya, akinek a gazdája most éppen nincs itthon, felajánlotta a másik kunyhót; az tiszta és be is van bútorozva - (mindkettő hihetetlen!) -, mint egy valódi európai hálószoba.

– Te adni pénzet - tette hozzá a vezetőnk. - Az jó!

Mornas kisasszony elfogadta a vendégszerető ajánlatot, és mi nagy pompával új szálláshelyére kísértük őt. A szolgálólány, akiről szóltunk, már várta. Egy karité-fa mellett álldogált. Nem valami magas, tizenöt év körüli lány volt. És cseppet sem csúnya. Egész öltözete egy falevelekből összetűzött övből állt, amit nyilván nem a Louvre vagy Bon-Marché divatszalonjaiból szerzett be; bár Saint-Bérain finoman megjegyezte: „hátha esetleg a Printemps-ból”. De annyi bizonyos, hogy a lány gyönyörű ébenfa szoborhoz hasonlított.

A szépséges szobor egyelőre azzal foglalatoskodott, hogy a karité-fa zsenge hajtásai közül valamit kiszedegessen.

– Kukacokat gyűjt, amelyeket aztán megtisztít és megaszal, és kérem, ne hördüljenek fel: mártást készít belőlük - magyarázta Châtonnay doktor, aki, úgy látszik, a néger konyhaművészet rejtelmeiben is jártas. - Ezeket a kukacokat cetombónak nevezik. Az egyetlen fán élő kukacféleség. Azt mondják, hogy igen ízletes.

– Biza, biza - erősítgette Moriliré. - Ez van jó!

Amint a néger leányka megpillantott, menten a fogadásunkra sietett.

– Én - mondta Mornas kisasszonynak, csodálkozásunkra majdnem hibátlan franciasággal -, engem neveltek egy francia iskolában, tisztnek felesége; és visszatértem a falumban, és nagy harc után lettem fogoly. Úgy vetem meg ágyat, mint a fehérek. Meg leszelsz elégedve.

Beszéd közben kecsesen kézen fogta Mornas kisasszonyt, és bevezette a kunyhóba.

Mi pedig elballagtunk, és örültünk, hogy útitársnőnk kényelmét sikerült biztosítani. De az álom órája sem számára, sem számunkra még nem érkezett el.

Talán még harminc perc sem telt el, amikor Mornas kisasszony ismét segítségért kiáltott.

Persze, azonnal odarohantunk, és a fáklyák fényében meghökkentő látvány tanúi lehettünk.

A kunyhó előtt végignyúlva feküdt a kis néger lány. A hátát vörösen hurkásodó csíkok éktelenítették. A szerencsétlen szívszakadva zokogott.

Félig-meddig a testével fedezve Mornas kisasszony hajolt föléje - aki, mikor haragszik, akkor is nagyon-nagyon szép -, és egy dühöngő négert regulázott keményen. A fekete vagy öt lépéssel arrébb ólálkodott, és még a kezében szorongatta a véres husángot.

Megkérdeztük, hogy mi történt.

– Képzeljék - mondta Mornas kisasszony -, éppen hogy elheveredtem az ágyon... Malik - a kis néger leányt hívják így, aki engem fura módon Bretagne-ra emlékeztet -, szóval, Malik legyezni kezdett, és már el is bóbiskoltam. De akkor ez a vadállat, a lány gazdája, váratlanul hazaérkezett. Amint megpillantott, dühbe gurult, a kunyhó elé rángatta a szerencsétlen leánykát, és irgalmatlanul ütlegelni kezdte, hogy tanulja meg, miként hozzon máskor is fehér embert az ő kunyhójába.

– Gyönyörű erkölcsök! - sziszegte keskeny ajkai között a kedves Baudrières úr.

A kedves Baudrières úrnak, persze, igaza volna. Csak ne élne vissza a helyzettel, ne vágná magát szónoki pózba, és ne kezdene el deklamálni:

– Tehát, uraim, íme: ilyenek e barbár törzsek fiai, akiket egyesek békés szavazópolgárokká akarnak nyilvánítani!

Szóval, mintha a szónoki emelvényen állna...

Barsac úr erre úgy pattant fel, mint akit a bögöly csípett meg. Kihúzta magát, és kurtán válaszolt:

– Mintha a franciák közül senki sem ütne meg egy nőt... - És Barsac úr sem tévedett.

Vajon tanúi leszünk egy szónoki párbajnak? Nem. Mert Baudrières úr lemondott arról, hogy riposztozzon. Barsac úr tehát a botos négerhez fordult:

– A kislány itthagy téged - jelentette ki -, mert magunkkal visszük.

A néger tiltakozott. A fekete lány az ő rabszolgája. Pénzt adott érte. Vajon érdemes azzal vesztegetnünk az időt, hogy megmagyarázzuk: francia területen törvényesen megszűnt a rabszolgaság? Egész biztos: meg sem értené. A törvények máról holnapra nem változtatják meg az erkölcsöket.

Barsac úr alkalmasabb megoldást választott.

– Megveszem a lányt - jelentette ki. - Hogy adod?

A néger átlátta, hogy előnyös üzletet köthet, s menten megenyhült. Egy szamarat, egy puskát és ötven frankot kért.

– Ötven botot a hátadra - mordult rá a kapitány -, azt érdemelnéd.

Az alku tovább folyt. Végül is az a zsebvágó egy régi puskáért szíjjal együtt, egy darab vászonért és huszonöt frankért eladta a rableányt. Ha meggondoljuk, nem is valami drágán.

Alkudozás közben Mornas kisasszony felemelte Malikot, és a sebeit karité-vajjal kenegette. Miután pedig megkötötték a vásárt, a lányt a táborunkba hozta, egy fehér köpenykét adott rá, valamennyi pénzt nyomott a markába, és így szólt hozzá:

– Többé nem vagy rabszolga. Visszaadom a szabadságodat.

De lám, Malik erre keservesen zokogni kezdett. Egyedül van a világon, és nem akar elválni „a jó fehér nőtől.” Mint szobalány akarja őt szolgálni, és hű marad hozzá mindhalálig. És sírt, és könyörgött.

– Tartsd meg, kis húgom - szólalt meg Saint-Bérain. - Bizony, jó hasznát veszed. Számtalan olyan szolgálatot tehet, amelyre egy hölgynek, még akkor is, ha férfi, bármikor szüksége lehet.

Mornas kisasszony annál inkább hagyta magát meggyőzni, mert szíve mélyén maga is vágyott e megoldásra. Nem tudván, hogy miként is köszönje meg Saint-Bérain-nek a közbenjárást, a kis néger lány az öregfiú nyakába ugrott, és mindkét arcát megcsókolta.

Talán mondanom sem kell, hogy Mornas kisasszony eltekintett attól, hogy a helybeliek vendégszeretetét harmadszorra is kipróbálja, inkább sátrat veretett magának, amelyben aztán semmi sem zavarta meg az álmát.

Így telt el az első napunk.

Valószínű, hogy a következő napok ehhez nagyon hasonlóak lesznek. Ezért nem beszélem el részletesen külön-külön mindeniket, mert én sem mondhatok mást, csak amit Vergilius mondott: Ab uno disce omnes.¹

Amédée Florence