A blacklandi Üzem

Mivel a vendégek siettek elfogadni a meghívást, Camaret így szólt:

– Mielőtt leereszkednénk a toronyból, ahova egyébként az üzemrészek megtekintése után visszatérünk, figyeljék meg az Üzem általános képét. Amint látják, a területe egy olyan négyszög, amelynek a rövidebb oldala kétszázötven méter, a folyóval párhuzamos hosszabbik oldala pedig háromszázhatvan méter. A felülete tehát pontosan kilenc hektár; a nyugati oldalon az egész terület háromötöd része kert.

– Miért éppen kert? - kérdezte meg hirtelen Amédée Florence.

– Ez szolgáltatja táplálékunk egy részét, a többit kívülről kapjuk. Az egész területnek csak ez a része, ahol most állunk - ez az épület, amely a rakparttal párhuzamosan húzódik végig -, csak ez a tulajdonképpeni Üzem. Itt e torony az egész terület középpontjában, jobbra és balra, kétszázötven méter hosszan a szerelőcsarnok és az én lakásom áll. A csarnok két végében - ahol még maradt ötvenöt-ötvenöt méter a falig - két párhuzamos sorban, középen széles utcával, épültek a munkáslakások. Mivel az utca mindkét oldalára hét-hét házat építettünk, és minden ház négyemeletes, a földszintekkel együtt száztizenkét lakás áll a rendelkezésünkre.

– És mekkora létszámmal dolgoznak? - kérdezte meg Barsac.

– Kereken száz emberünk van, köztük néhány a feleségével él itt, s egyik-másiknak gyereke is van. Amint látják, a műhelyek csak egyemeletesek, és valamennyit fűvel bevetett vastag földréteg borítja. Az esetleg becsapódó ágyúlövedékek nem sok kárt tehetnek bennük. Most, hogy látták az Üzemet madártávlatból, ha óhajtják, ereszkedjünk le, és nézzük meg közelebbről is.

Mielőtt elfogadták volna a meghívást, még egyszer körülnéztek a magasból. A helyzet mit sem változott: a „darazsak” folytatták a keringésüket, a támadók pedig tanultak a leckéből, és óvakodtak a veszélyes sáv megközelítésétől. E látványtól megnyugodva, Camaret vendégei elhagyták a tetőteraszt, és megindultak a mérnök nyomában.

Először megnézték annak a toronyféleségnek az emeleteit, amelyet Camaret „darázsfészeknek” titulált, és amelyből a húsz „darázs” egyenlő időközökben kiröppent; ebben tárolták a tartalék lőszereiket is. Aztán áthaladtak a különböző üzemrészeken: a szereldén, az asztalosműhelyen, a fémforgácsolón, az öntödén stb. és a Palotához legközelebb eső oldalon a kertbe érkeztek.

Ott az Üzemet kerítő magas fal miatt a Palotát nem láthatták. Amint azonban a faltól ötven méternyire távolodtak, a perem felett előbukkant a Palota tornya. Abban a pillanatban a torony tetőteraszáról egy durranás hallatszott, amelyet a mérnök és a vendégei feje felett elrepülő puskagolyó jellegzetes szisszenése követett.

– Hülyék!... - mormogta Camaret, és anélkül hogy egy pillanatra is megtorpant volna, felemelte a karját.

E jelre fülsiketítő süvöltés hallatszott. Camaret vendégei ösztönösen az Üzem felé fordultak. De ő a Palotára mutatott. A torony tetejéről abban a pillanatban eltűnt a cikloszkóp.

– Ebből tanulhatnak - mondta Camaret. - Nekem is van légitorpedóm, sőt még csak nekem van igazán, mert én gyártom azokat. Ami pedig azt a cikloszkópot illeti, majd csinálok mást helyette, s annyi...

– De uram! - jegyezte meg Amédée Florence -, ha önnek van bőven ebből a lövedékből, amelyet légitorpedónak nevez, miért nem használja Harry Killer ellen?

Marcet Camaret egy pillanatig merően a kérdezőre nézett, aztán a szeme tétován megrebbent.

– Én... - szólalt meg keserűen - éppen én romboljam le a művemet?!...

Amédée Florence tudomásul vette a választ, és összenézett a barátaival. Kétségtelen, hogy ennek a sok szempontból zseniális embernek van egy jellemficama, s ez nem más, mint a gőg.

A társaság némán tovább lépdelt. A Palota megértette a leckét. Camaret-ék ellen többé semmiféle támadást nem kezdeményeztek, nyugodtan végigsétálhattak a kerten, amelyet a szemben levő kijárón át hagytak el.

– Most valami érdekeset mutatok - szólt Camaret, és kinyitott egy kaput. - Itt a régi gépi berendezést láthatják; ez egy gőzmotoros áramfejlesztő, amelyet más üzemanyag hiányában itt fával fűtöttünk. Hosszú lenne elmesélni, hogy miként, mert a fát messziről szállították, és nagy mennyiség kellett. Szerencsére ez nem tartott sokáig. Amint az első záporokat előidéztem, a folyó medre megtelt vízzel, és a város alatt vagy tizenkét kilométerre vízi erőművet építettem, amely azóta is működik. Többé nem használtuk ezt a divatjamúlt energiaforrást, s azóta a feleslegessé vált gyárkéményünkből egy leheletnyi füst sem száll a magasba. Minden szükségletünket fedezi az erőműből nyert és megfelelő módon értékesített energia.

Camaret vezetésével a vendégek egy másik terembe léptek.

– Ez itt és a következő termek tele vannak néha elég ötletszerűen felszerelt receptorokkal, kapcsolókkal, transzformátorokkal és egyéb tekercsekkel: a „villámok otthonában” vagyunk. Ide érkezik és itt alakítjuk át az erőműből kapott elsődleges áramot.

– Hogyan - kiáltott fel Amédée Florence -, miként lehetett a rengeteg berendezést ideszállítani?

– Csak néhányat vásároltunk - válaszolta Camaret. - A javát mi magunk gyártottuk.

– De nyersanyagra csak szükségük volt - jegyezte meg Amédée Florence. - Azt hogy a csodában szerezték be a sivatag közepén?...

– Az ám!... - kiáltott fel Camaret, és úgy csodálkozott, mint akin látszik, hogy a kérdés újdonság számára. - Igaza van, Florence úr! Hogyan is szállíthatták ide az első gépeket és a nyersanyagot, amelyekkel a többi gépet és felszerelést előállítottam? Bevallom, a kérdésnek erre az oldalára sohasem gondoltam. Kértem, és megkaptam. A többivel nem törődtem.

– És az emberek mekkora tömegét áldozták fel csak a szállításra, amíg nem voltak meg a légisiklók!

– Ez igaz lehet... - ismerte el Camaret, és elsápadt.

– És a pénz?... Mindez szörnyű sok pénzt zabált fel! - kiáltott fel Florence a maga szokásos, bár néha kíméletlen módján.

– Pénzt?... - dadogott Camaret.

– Bizony, pénzt; látszik, hogy ön nagyon gazdag lehetett.

– Én... - csodálkozott Camaret. - Mióta itt vagyok, azt hiszem, még egyszer sem volt öt centime a zsebemben.

– Akkor?

– Harry Killer... - kezdte tétován Camaret.

– Persze! De neki honnan volt? Vagy talán az ön Harry Killerje egy multimilliomos?

Camaret széttárta a karját, hogy ő bizony nem tudja; viszont Amédée Florence kérdezősködése lehangolta, fura réveteg tekintete valahova a távolba kalandozott, majd apró, ideges pillogással nézett körül. Látszott, sejti, hogy a számára szokatlan módon felvetett kérdésekre mi lehet a helyes válasz, és valósággal beleszédült, ha arra gondolt, ami eddig eszébe sem jutott. Szegény feje, annyira zavarba jött, hogy Châtonnay doktor megsajnálta:

– A többivel együtt ezek a kérdések is megoldódnak egyszer. Mi értelme rágódni rajtuk, inkább folytassuk az üzemlátogatást.

Camaret, mintha valami gyötrő gondolattól kívánna megszabadulni, végigsimította a homlokát, aztán a vendégeit szó nélkül a következő terembe vezette.

– Itt - magyarázta az izgalomtól meg-megremegő hangon -, itt vannak a kompresszorok. Ugyanis nagymértékben használjuk a levegőt és más gázokat folyékony állapotban. Amint tudják, bármelyik gáz folyékony állapotba hozható, ha eléggé alacsony hőmérsékleten nyomást gyakorolunk rá; de amint a folyékony gázt magára hagyjuk, ismét felmelegszik, s rövidebb-hosszabb idő múlva visszanyeri gáznemű állapotát. Ha a folyékony gázt egy zárt tartályba helyezzük, felmelegedéskor a tartályra olyan nyomást gyakorolna, hogy az felrobbanna. Azonban egyik találmányom alapvetően megváltoztatta a helyzetet. Ugyanis felfedeztem egy abszolút hőszigetelő anyagot; vagyis egy olyan anyagot, amelyen a hősugarak egyáltalán nem tudnak áthatolni. Ily módon, ha valamely cseppfolyósított gázt, például a levegőt, ilyen anyagból gyártott tartályokba töltjük, állandóan ugyanazon a hőfokon marad, s így kiküszöböltem a robbanás veszélyét. Ez a felfedezésem újabb találmányoknak vetette meg az alapját; többek között ama nagy hatósugarú légisiklóknak, amelyeket önök is ismernek.

– De mennyire!... - legyintett Amédée Florence. - Bár ne ismernénk olyan jól... Azok is az ön találmányai?

– Ki másé lehetnének? - nézett rá Camaret, s látszott rajta, hogy a lelkét ismét elöntötte a beteges önhittség.

Mert lámcsak, amíg magyarázgatott, az iménti kétségei tovaszálltak; mintha mindenről megfeledkezett volna, ismét ugyanazzal a gőgös önbizalommal beszélt, amely jellemének legnagyobb gyengéje volt.

– Az én légisiklómnak három fő tulajdonsága van: a sajátos stabilitásuk, az indításuk és az üzemanyaguk. Mindezekről most néhány szóban tájékoztatom önöket. Kezdjük a stabilitással. Mikor egy repülő madarat erősebb léglökés ér, nincs szüksége különböző számításokra, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Az idegrendszere, pontosabban az idegrendszerének az a tulajdonsága, amelyet a pszichológusok reflexnek neveznek, azonnal működésbe lép, és ösztönösen helyreállítja testének az egyensúlyállapotát. Annak érdekében, hogy az én gépmadaraim stabilitása önműködő legyen, föl kellett ruháznom őket egy hasonló reflex-jellegű rendszerrel. Amint önök is látták, a szárnyak egy öt méter magas tartórúdra vannak szerelve, amelynek az alsó felén egy fémlapra rögzítettük a motort, és azon foglalnak helyet az utasok és a vezető is. Ez az elrendezés biztosítja, hogy a szerkezet súlypontja alacsonyan legyen. De a szárnyak nincsenek mereven a tartóoszlopra szerelve, ugyanis ha a szárnyakat csuklósan rögzítjük, a mélységi vagy az iránykormány elmozdításakor azok körívesen elmozdulhatnak. Tehát a megfelelő egyensúlyállapotot a tartóoszlop mozgása biztosítja, amennyiben a szerkezetre nehezedő tömegvonzással párhuzamosan, vagy arra ellentétesen, a szárnyak a szükségnek megfelelően elmozdulnak. De a szárnyak hosszanti és függőleges irányban nemcsak akkor mozdulnak el, ha a kormányt használjuk, hanem a tartóoszlop alsó felének nagyobb súlyánál fogva az egész repülés alatt rugalmasan és önműködően úgy helyezkednek el, hogy a tartóoszloppal megfelelő szöget zárjanak be. Vagyis a folyamatos egyensúlyállapotot az egész szerkezet tömegének hatására lengőmozgást végző tartóoszlop a párhuzamosan vagy az egymásra ellentétesen elmozduló szárnyak segítségével tartja fenn. Ily módon a légisikló minden légköri esetlegességet azonnal és önműködően kiegyenlít.

Marcel Camaret közben le-lenézett a lába elé, és olyan nyájasan magyarázott, mint egy joviális egyetemi tanár a katedráján. Nem tétovázott, nem kereste a szavakat, azok könnyedén fakadtak az ajkáról. És anélkül, hogy akár lélegzetvételnyi szünetet tartott volna, így folytatta:

– Vegyük a második pontot. Az indulás pillanatában a légisikló szárnyai le vannak bocsátva, s a tartótengelyre simulnak. Ugyanakkor a légcsavar tengelye, amely a szárnyak síkjára merőleges síkban elmozdítható, felemelkedik, és a légcsavar vízszintes helyzetbe kerül. A szerkezet ekkor úgy működik, mint egy helikopter, amely függőlegesen emelkedik a magasba. Mikor aztán a légisikló a megfelelő magasságba ér, a szárnyak kinyílnak, s ezzel egy időben a légcsavar tengelye előreborul, és vízszintes helyzetet vesz fel. Ily módon előrehúzó erőt fejt ki, és a helikopter átalakul siklógéppé. Ami pedig a hajtóenergiát illeti, azt a cseppfolyós levegőből nyerem. Egy olyan hőszigetelő tartályból, amelyről már szóltam, a folyékony levegő egy vékony csövön át kifolyik, és menten felmelegszik, a kiömlését egy egyszerű úszókás szeleppel szabályoztam. A levegő természetesen azonnal légneművé válik, és hatalmas feszítőerővel működteti a motort.

– Milyen sebességet lehet elérni a légisiklókkal? - kérdezte Amédée Florence.

– Négyszáz kilométert óránként, és üzemanyag-felvétel nélkül ötezer kilométert lehet velük repülni - válaszolta Camaret.

Amint Horatius mondta: „Nil mirari”¹ „Semmin se csodálkozz!”, Camaret hallgatósága azonban nem tudta visszafojtani a csodálat feltörő hangjait. S miközben visszatértek a toronyba, nem találtak elég dicsérő szót a zseni magasztalására. De ez a különös ember, aki néha oly túlzott önbecsüléssel nyilatkozott, most közömbösen hallgatta a magasztaló szavakat, mintha csak arra a dicséretre tudna felmelegedni, amelyet önmagáról szokott elzengeni.

– Nos, az Üzem szívébe érkeztünk - jelentette ki Camaret, mikor beléptek a toronyba. - Ez a torony tízemeletes, és minden emelete hasonló ahhoz, amelyben most vagyunk, és valamennyi ugyanolyan szerkezetekkel van felszerelve. Minden bizonnyal észrevették, hogy a torony tetején egy igen magas fémárboc van. Ez az árboc egy „hullámkibocsátó”. Egyébként az egész torony tele van tűzdelve nagyszámú ilyen, de ennél kisebb méretű és rövidebb hatósugarú, csúcsos végű hullámkibocsátóval.

– Hullámkibocsátót mondott? - érdeklődött Châtonnay doktor.

– Nem szeretnék fizikai előadást tartani - mosolygott rá Marcel Camaret -, mégis, néhány elvi magyarázattal tartozom. Ha tudják, csak megemlítem, ha nem tudják, el is magyarázom, hogy egy neves német fizikus, akit Hertznek hívnak, már régebben észrevette, hogy ha egy indukciós tekercsben keletkezett áramot egy kondenzátor, vagy rezonátor, vagy oszcillátor - nevezzük, ahogy tetszik - két egymáshoz közelített fegyverzete vagy pólusa között kisütjük, az így keletkezett szikra a készülék két pólusa között oszcilláló, azaz rezgő kisülést eredményez; ez azt jelenti, hogy a kondenzátor két pólusán váltóáram csap át, vagy más szóval: a két pólus váltakozva hol pozitív, hol negatív töltést nyer, mindaddig, amíg egyensúlyi állapotba nem kerül. Eme rezgések száma igen nagy lehet, és elérhet néhány százmilliárdot is másodpercenként. Ráadásul e rezgések nem maradnak meg a keletkezési helyükön. Ellenkezőleg: áttörik a környezetüket, vagyis a levegőt, azaz még pontosabban: azt a súlytalan fluidumot, amely a kozmikus teret s a molekulák közötti űrt is kitölti, és amelyet éternek nevezünk. Tehát: minden rezgésnek megfelel egy éterrezgés; ez az, ami közvetlenül átadódik, s így a kibocsátási helytől mind messzebb kerül, és ezeket a rezgéseket nevezzük teljes joggal Hertz-féle hullámoknak. Remélem, sikerült megértetnem magam.

– Ragyogóan! - jelentette ki Barsac, aki mint politikus, Camaret hallgatóságából valószínűleg a legkevesebb felkészültséggel rendelkezett ahhoz, hogy tudományos kérdéseket megértsen.

– Amíg én nem kezdtem velük foglalkozni - folytatta a mérnök -, ezek a hullámok csak amolyan laboratóriumi kuriózumok voltak. Segítségükkel fémes kapcsolat nélkül elektromos töltésűvé tettek olyan fémtárgyakat, amelyeket többé vagy kevésbé távol helyeztek el a kibocsátási ponttól. Sajnos, eme rezgéseknek megvan az a tulajdonságuk, hogy minden irányban egyformán terjednek; olyanképpen, mint a hullámok, ha a tó vizébe követ hajítunk. Emiatt a kibocsátott energia rohamosan gyengül, felaprózódik, mintha elpárologna, mivel mind nagyobb térben oszlik el, s a kibocsátási ponttól néhány méterre már csak alig-alig érzékelhető. Értik, kérem? Elég világos?

– Mint a napfény - jelentette ki Amédée Florence.

– Már jóval előttem mások is észrevették, hogy ezeket a hullámokat, akárcsak a fényhullámokat, valószínűleg tükrözni is lehet; de eme tulajdonságukból senki sem vonta le a kellő következtetést. Hála annak az extravezető fémnek, amellyel a kerítés peremét is bevontam, és amelyet én fedeztem fel, nekem sikerült olyan tükröt készítenem, amellyel az egész hullámmennyiséget oda irányítom, ahova nekem tetszik. Így a kezdeti energiát veszteség nélkül az adott irányba küldhetem, s ez csak akkor alakul át, ha valamilyen munkára felhasználják. Mivel a rezgések frekvenciájának változtatására szolgáló módozatok közismertek, könnyen megtervezhettem olyan vevőkészülékeket, amelyek csak egy meghatározott frekvenciára érzékenyek. Ez az, amit a fizikusok „szintonizálás”-nak neveznek. Egy adott vevőkészülék arra az adott hullámra jön mozgásba, amelyre megépítettük, és csak arra. A hullámok száma végtelen, tehát végtelen számú olyan készülék készíthető, amelyek közül ne akadjon kettő, amely ugyanarra a rezgésszámra legyen érzékeny. Megértették, kérem?

– Valamivel nehezebben - vallotta be Barsac -, de azért igyekszünk követni önt.

– Egyébként be is fejeztem - mondta Camaret. - Ily módon nagyszámú mezőgazdasági gépet mozgatunk; valamennyi távolról kapja az energiáját, vagyis ennek a toronynak egyik vagy másik hullámkibocsátójából. Ugyanígy irányítjuk a „darazsakat” is. Azoknak négy-négy légcsavarja van, minden légcsavarhoz külön egy-egy kis motort szereltünk, a motoroknak pedig más és más a szintonizálása, vagyis tetszés szerint azt hozhatjuk mozgásba vagy állíthatjuk meg, amelyiket akarjuk. És végül: ugyanezen a módon, ha kedvem tartja, megsemmisíthetem az egész várost...

– Innen szétrombolhatja az egész várost?!... - szörnyülködött Barsac.

– Minden nehézség nélkül. Maga Harry Killer kért föl, hogy tegyem bevehetetlenné a várost; nos, én azzá tettem. Minden utca, minden ház, a Palota és maga az Üzem is hatalmas robbanóerejű szerkezetekkel van aláaknázva, és mindegyiket egy-egy szintonizált hullám hoz működésbe, de a frekvenciákat csak én ismerem. Ahhoz, hogy az egész várost a levegőbe röpítsem, semmi mást sem kell tennem, csak ki kell bocsátanom minden akna irányába a felrobbantásához szükséges frekvenciájú hullámot.

Amédée Florence, aki közben lázasan jegyzetelt, egy pillanatig arra gondolt, hogy megmondja, nem ártana felhasználni ezt a lehetőséget, és végezni Harry Killerrel; de idejében eszébe jutott, hogy mekkora kudarcot vallott, amikor azt javasolta, hogy a légitorpedókat használják fel hasonló célra; végül is okosabbnak vélte hallgatni.

– És az a magas árboc a tornyon? - kérdezte meg Châtonnay doktor.

– Arról is szó lesz, de annak kapcsán be is fejezem a mondandómat - válaszolta Camaret. - A Hertz-féle hullámok elég különös módon viselkednek; mintha ki volnának téve a tömegvonzásnak; ugyanis miután a kibocsátási pontjukat elhagyják, a föld felszíne felé hajolnak, ahol aztán lassacskán teljesen elhalnak. Ha tehát messzire akarjuk küldeni őket, jó magas pontról kell végezni a kibocsátásukat. Nekem annál inkább kellett erre gondolnom, mert felfelé szeretném küldeni a hullámokat, ami még nehezebb feladat. De mégis megoldottam ennek a százméteres árbocnak a segítségével, amelyhez hozzákapcsoltam az oszcillátort, és az általam feltalált irányítótükröt, azt természetesen az árboc csúcsára szereltem.

– És mi célból kell felfelé irányítania a hullámokat? - kérdezte Florence.

– Hogy esőt csináljak. Tulajdonképpen ez volt az a találmányom, amelyről éppen akkoriban ábrándoztam, amikor megismerkedtem Harry Killerrel; ő aztán hozzásegített a megvalósításához. Az árboc és a tükör felhasználásával hullámokat irányítok a felhőkbe, s azok víztartalmát, amely apró vízcseppek formájában van jelen, elektromos szempontból telítem. Mikor a felhőnek a földhöz vagy két felhőnek egymáshoz való viszonyában a feszültségkülönbség elég nagy lesz, ami rövid időn belül bekövetkezik, kitör a vihar, és hullni kezd az eső. Termőfölddé alakított pusztaság eléggé bizonyítja módszerem célszerűségét.

– De kell hozzá felhő is! - jegyezte meg Châtonnay doktor.

– Természetesen; vagy legalábbis egy eléggé nedves atmoszféra. De felhő egy-két napon belül feltétlenül keletkezik. Az a lényeg, hogy arra késztessem: itt hulljon le, és ne máshol. Most, hogy az ültetvényeket művelik, és már a fák is szépen megnőttek, rendszeres esőzések kezdenek kialakulni, mert a felhősödés egyre gyakoribbá válik. Amint az első felhő feltűnik, csak ennyit kell tennem - magyarázta a mérnök, és elhúzott egy kezelőkart -, s abban a pillanatban ezer lóerővel indulnak a hullámok, és millió rezgésszámmal bombázzák azt a felhőt.

– Csodálatos! - kiáltott fel elragadtatással az egész társaság.

– Ebben a pillanatban, anélkül hogy önök bármit is észlelnének, az árboc csúcsán hullámok ömlenek ki és vesznek el a végtelenben - folytatta Camaret, akit találmányainak bemutatása mind lelkesebb hangulatba ragadott. - De más jövőt álmodok a számukra. Érzem, tudom, biztos vagyok abban, hogy száz- és százféle hasznot hajthatnának; hogy például a segítségükkel távbeszélő vagy távíró összeköttetést lehetne teremteni az egész Földön, mégpedig úgy, hogy az állomásokat nem kapcsolná össze semmiféle vezeték.

– Vezeték nélkül?! - csodálkozott a társaság.

– Vezeték nélkül. Minek a vezeték? Elegendő, ha sikerül egy megfelelő vevőkészüléket szerkesztenünk. Én már közel járok hozzá, de még nem készültem el egészen.

– Most már kezdem az egészet nem érteni... - vallotta be Barsac.

– Pedig nagyon egyszerű - bizonygatta Camaret egyre élénkebben. - Tessék, itt van egy Morse-készülék, amit a vezetékes távírónál is használnak, és amelyet én kísérletileg egy hullámkibocsátó áramkörébe kötök. Nem kell egyebet tennem, csak nyomkodnom ezt a kart - és Camaret azt tette, amit mondott, és ezáltal az egész hullámelőállító áramkört hol megnyitotta, hol pedig elzárta. - Amíg a kart felfelé engedem, vagyis nyitva tartom, a Hertz-féle hullámok zárva vannak. Mikor viszont lenyomom, de csak akkor, a hullámok az árboc csúcsán kiröppennek. Persze, akkor majd a hullámokat összegyűjtő és kibocsátó tükör segítségével nem az égnek kell irányítanom őket, hanem a feltételezett vevőkészülék irányába. Ha a vevőkészülék helye ismeretlen, a tükröt egyszerűen ki lehet iktatni, amint most én teszem e két tárcsa segítségével. Most a hullámok, amelyeket kibocsátok, egyenletesen szétszóródnak a térben, itt körülöttünk körbe-körbe, és bárhova táviratozhatnék, mert elérnék a megfelelő vevőkészüléket, akárhol is volna az, ha egyáltalán volna ilyen. De sajnos, vevőkészülék még nem létezik.

– Szóval táviratozni lehetne?... - merengett Jane Buxton - Hogyan értsem ezt?...

– Amint általában értik. Csak ezt a billentyűt kell a megszokott módon nyomkodnom, természetesen a Morse-ábécé szerint. Ugyebár, ha létezne valahol egy vevőkészülék, minden bizonnyal igyekeznének felhasználni, hogy kiszabaduljanak a szorult helyzetükből?

– Természetesen - válaszolta Jane.

– Na, hát képzeljük el, hogy az a vevőkészülék létezik - javasolta Camaret, és leült a Morse-billentyű mellé. - Ebben az esetben kinek táviratozna?

– Itt e vidéken, ahol senkit sem ismerek... - habozott Jane - nem is tudom... Más nincs, csak Marcenay kapitány - tette hozzá elpirulva.

– Akkor hát legyen Marcenay kapitány - egyezett bele Camaret, s miközben beszélgettek, a Morse-ábécé rövid és hosszú jelei szerint elkezdte billegetni a kezelőkart. - Hol van most a kapitány?

– Azt hiszem, egyelőre Tombouctouban - mondta Jane bizonytalanul.

– Szóval Tombouctou - ismételte Camaret, és tovább billentyűzött. - Nos, mit üzenne Marcenay kapitánynak? Feltehetőleg így kezdené: Jane Buxton...

– Bocsánat - szakította félbe Jane -, a kapitány engem Mornas néven ismer.

– Semmi jelentősége, mert ez a távirat úgysem jut el a címzetthez. De tessék: mondjunk Mornast. Tehát azt táviratozná, hogy: „Jöjjön Jane Mornas segítségére, aki fogoly Blacklandben.”

Itt Marcel Camaret megállt egy pillanatra.

– De mivel Blackland, tudomásom szerint, a világ számára ismeretlen, közölném a földrajzi koordinátáit is, és hozzátenném: „Északi szélesség 15° 50’, keleti hosszúság...”

Marcel Camaret felugrott a székről.

– Ez igen! - tárta szét a karját. - Harry Killer elvágta az erőmű áramkörét.

A vendégek a feltaláló köré gyülekeztek, és kérdő pillantást vetettek rá.

– Amint már említettem - magyarázta Camaret zavartalanul -, az energiát tíz kilométer távolságból egy vízi erőműből kapjuk. Nos, Harry Killer elszigetelt bennünket az erőműtől, ennyi az egész.

– De akkor a gépek is megállnak - rémüldözött Châtonnay doktor.

– Már meg is álltak - válaszolta Camaret.

– És a „darazsak”?

– Bizony, azok is lehulltak.

– Akkor Harry Killer elzsákmányolhatja valamennyit - kiáltott fel Jane Buxton.

– Ez aligha lehetséges - csóválta meg a fejét a mérnök. - Menjünk fel a tetőre, hogy önök is jól láthassák, mennyire másképpen állnak a dolgok.

Camaret és vendégei fürgén felkapaszkodtak, és a közbeeső emeleteken átvágva a cikloszkópba értek. Mint az imént, ismét látták a falak külső oldalát s a fal melletti árkot is, amelyben mozdulatlanul hevertek a „darazsak”.

A Röptéren a Merry Fellows-legények új rohamra gyülekeztek, és diadalmasan rikoltoztak. Néhányan már be is ugráltak az árokba, és megragadták a holtan heverő „darazsakat”, amelyek oly nagy pánikot okoztak, amíg éltek.

De alighogy a gépekre tették a kezüket, meginogtak, és sajátos rosszullét fogta el őket. A támadók megborzadva távolodtak el a gépektől, és megpróbáltak kikecmeregni az árokból. Ehhez azonban már nem volt elég erejük, egyik a másik után holtan hulltak az árok aljába.

– Azokat már elvitte az ördög - szólt Camaret hűvösen. - Gondolhatják, hogy előre láttam, mi fog történni, és annak megfelelően intézkedtem. Mikor Harry Killer kikapcsolta az áramot, ipso facto² megnyitotta egy tartály szelepét, amelyben folyékony szénsav volt; az a sáncba ömlött, és természetesen azonnal gázneművé vált. De ez a gáz nehezebb a levegőnél, megüli a sánc mélyedését, és akik oda leereszkedtek, feltétlenül megfulladtak.

– Szegények! - sóhajtott fel Jane Buxton.

– Nincs mit tennem - jelentette ki Camaret. - Nem áll módomban megmenteni őket. De ami a gépeimet illeti, azokra idejében gondoltam, s megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Reggel óta készen állunk, hogy a saját áramfejlesztőink üzemeltetésére a cseppfolyós levegőt felhasználhassuk, mert ebből óriási készleteink vannak. Ebben a pillanatban meg is történt az átállítás; lám: a gépeink már megindultak. A „darazsak” is újra felszállnak.

És valóban: a „darazsak” légcsavarjai ismét megindultak, a készülékek az Üzem védelmére ismét körbe-körbe repültek, a Merry Fellows-horda visszahúzódott a Palotába, és sorsára hagyta az árokban heverőket.

Marcel Camaret ismét a vendégeihez fordult. Idegesnek látszott, sőt kifejezetten izgatottnak; mondhatnám úgy is, hogy abnormisan zaklatottnak; a szeme tükre megzavarodott, s ez félelmessé tette a tekintetét, a vendégei nem ez alkalommal látták először ilyen állapotban.

– Azt hiszem, nyugodtan aludhatunk - jelentette ki, és naivul úgy tett, mintha hidegen hagynák a történtek.