A busman parancsnoksága alá rendelt kíséret száz főből állott. A bennszülöttek kivétel nélkül szelíd, munkás, kevéssé ingerlékeny és nagy fáradság elviselésére képes férfiak voltak.

A misszió megalapítása előtt a bennszülöttek jelleme merőben ellentétes volt, akkor alattomosak, hazugok, vendégszeretetet nem ismerők voltak, s egyetlen foglalkozásuk a rablás és fosztogatás volt, amit rendszerint ellenségeik alvása közben hajtottak végre, s az ilyen alkalmakkor általában irgalom nélkül le is mészárolták őket.

A misszionáriusok részben megjavították ugyan a bennszülöttek erkölcseit, de azért a becsuánok még ma is többé-kevésbé telepítvényfosztogatók és lótolvajok.

Tíz kocsiból állt a vállalat társzekér csapata. Hasonlítottak ahhoz, amelyre a Morgheda zuhatagainál a gőzöst felrakták. E batárok közül négyet, amelyeket mozgó házaknak lehetett tekinteni, az európai utasok éjjeli tanyájának rendeztek be. Ily módon megtakarították a sátorverésre szükséges időt azokon a helyeken, ahol megálltak pihenni.

E batárok egyikét Everest és két honfitársa, a másikat pedig az orosz tudósok számára rendezték be a legnagyobb kényelemmel; másik két kocsiban lakott az öt angol, és ugyanannyi orosz matróz, nemzetiségük szerint külön-külön.

Szükségtelen talán említenünk, hogy az alkatrészeire szétszedett gőzös, egy másik tárkocsira felrakva, szintén mindenüvé követte az utasokat az afrikai vadonban.

A szárazföld e részében igen sok a tó, és valószínű volt, hogy a bizottság által követett irányban is akad majd ilyen állóvíz, s ez esetben a gőzös fontos szolgálatokat tehetett a tudósoknak.

A többi kocsira a műszereket, az élelmiszereket, az utasok poggyászát, fegyver- és lőszerkészletét, a háromszögméréshez szükséges eszközöket, pl. jelzőpóznákat, tükörlámpákat, stb., s végül a kíséret holmijait rakták fel.

A bennszülöttek eleségéül leginkább antilop-, bivaly és elefánthús szolgált, ami, hosszú szeletekre metszve, és a napon vagy lassú tűz mellett megszárítva, hónapokig sem romlik meg. A hússzárításnak e módja szerint megkímélik a sót, s azért gyakran alkalmazzák olyan vidékeken, ahol az európaiak ezen általános fűszere hiányzik.

A kenyeret a bennszülöttek különféle gyümölccsel és gyökerekkel, földi mandulával, néhány mesembrianthemum hagymájával, fügével, gesztenyével s a zanikfa belével pótolták, mely „kaffer-kenyér” néven ismeretes.

Élelmiszereket az úton mindenütt bőven találtak. A friss hússzükségletet a bennszülötteknek is vadászat útján kellett beszerezniük, s a becsuánok ügyes vadászok is voltak aloéból készített íjaikkal és hosszú kopjáikkal.

Minden szekér elé hat ökröt fogtak be, bivalybőrből készült hámban.

Így ellátva, e kezdetleges társzekerek bátran dacolhattak a meredekkel és a kátyúkkal, s lassan ugyan, de biztosan haladtak ellőre nehéz kerekeiken.

Maguknak az európai utasoknak voltak olyan apró, fekete vagy szürke színű lovaik, aminőket Dél-Amerikából szállítottak a Fokgyarmatokba, s amelyeket szelídségük és bátorságuk miatt nagyra becsülnek ott.

A négylábú kíséretet hat darab szelídített quagga, e gömbölyű alakú, gyors lábú szamárfaj egészítette ki, melynek ordítása az ebugatáshoz hasonlít. Ezeknek az állatoknak a rendeltetése az volt, hogy tovább szállítsák a mérnöki eszközöket a nehézkes szekerek számára járhatatlan vidéken is.

Mokoum gyönyörű állaton lovagolt, melyet Sir Murray a szakértő teljes gyönyörűségével vizsgált. Ez a paripa zebra volt, barna keresztcsíkokkal; hasonlíthatatlan szépségű állat, mely kényesen táncolt gazdája alatt. Bizalmatlan és természettől fogva szilaj véralkata miatt más halandót bizonyára nem tűrt volna meg a hátán Mokoum kivételével, aki őt ilyen célra személyesen tanította be.

Néhány eb abból a félvad fajból, amelyet nem egészen helyesen neveznek „vadászhiénák”-nak, kullogott még a karaván után. Ezek a kutyák alakjukkal és hosszú fülükkel az európai vizslára emlékeztettek.

Így festett hát a karaván, mely az említett nap reggelén a dél-afrikai vadon felé vette útját.

Az ökrök, amelyeket a „jamboc” ösztökélt és igazgatott, lassan lépkedtek előre, s a halmok oldalán haladó hosszú menet valóban érdekes látványt nyújtott.

Hová igyekezett ez a karaván, miután Lattakouból távozott?

– Egyenesen előre! - mondta Everest ezredes.

Valóban, csakis egyenesen előre mentek, mert ebben a pillanatban még sem az ezredes, sem Matvej Strux nem tudott volna határozott irányt szabni a karaván útjának. Mindenekelőtt rendkívül nagy kiterjedésű s egyenletes talajú síkságot kellett találniuk, amelyen megvethessék az alapját ama háromszöghálózatnak, amellyel Dél-Afrika földjét többfoknyi területen fölmérni akarták.

Everest ezredes tudatta ezt a vezető busmannal. A tudósok sajátságos nyelvén kezdett beszélni háromszögekről, alapról, délkörről és zenitről stb. Mokoum néhány percig beszélni hagyta, aztán türelmetlen mozdulattal közbe vágván, így szólt:

– Ezredes, én mit sem értek az ön háromszögeiből és délköreiből. Általában véve nem értem, mit keres ön az afrikai vadonban, de ez végtére is az ön dolga! Engem csak az érdekel, hogy mit kíván tőlem? Azt, hogy egy szép, nagy és egyenletes talajú síkságra vezessem? Jól van, odavezetem önöket.

És Mokoum parancsára a karaván délnyugat felé fordult. Ez az irány kissé visszavezette őket Lattakou felé, vagyis a Kuruman habjaitól öntözött vidékre. A busman azt hitte, hogy e folyam mentén találni fog olyan síkot, amely az ezredes céljainak megfelel.

Ettől a naptól kezdve Mokoum folytonosan a menet élén járt. Sir Murray folyvást mellette maradt, és a koronként felhangzó dörrenés gyakran értesítette társait, hogy a tudós Nimród ismét pecsenyét szerzett a konyhára.

Everest ezredes, egészen gondolataiba merülve, lovára bízta magát, s a vadon vidéken végrehajtandó vállalkozás következményeivel foglalkozott, amelyek nem kevés gondot okoztak neki.

Matvej Strux, a talaj minőségéhez képest hol gyalog, hol meg lovon utazott, de szintén ritkán nyitotta szóra ajkát.

Palander, a lehető legrosszabb lovas, leginkább gyalogolt, vagy a kocsiban elnyújtózva a magasabb mennyiségtan szövevényes leszármaztatásaiba mélyedt.

William Emery és Mihail Zorn éjjel külön kocsiban aludt ugyan, de nappal rendszerint egymás közelében ügettek. Kapcsolatuk napról napra szívélyesebb lett, s az utazás eseményei még szorosabbra fűzték barátságukat.

Kedélyes társalgás, gyakran érdekes vitatkozás közben sokszor eltávolodtak a karavántól, és hol előre lovagoltak néhány mérföldre, hol pedig elmaradtak tőle. És milyen nagy élvezettel beszéltek mindenről, csak a tudományról nem! Egészen megfeledkeztek a számokról, feladványokról és észleletekről. Nem komoly csillagászok voltak többé, hanem vidám, kedélyes ifjak, akiknek a szívük is repesett örömében, hogy az erdőkben barangolhatnak, s az illatos szabad levegőt szívhatják.

Kacagtak!

Úgy van, kacagtak, és pedig olyan jóízűen, mint akármelyik közönséges halandó, s nem mint afféle komor tudorok, akiknek rendes társasága a bolygók és más egyéb égi csillagzatok. Kacagásukhoz ugyan semmi köze se volt a tudománynak, de azért nem egyszer mosolyogtak a szakma olyan képviselőin, akik úgy viselkednek, mintha nem is e gyönyörű földtekén élnének. Csalatkoznék azonban, aki azt hinné ebből, hogy gúnyolódók vagy rosszakaratúak lettek volna. Sőt ellenkezőleg: mind a kettő rokonszenves, közlékeny, becsületes ifjú volt, teljes ellentétben főnökeikkel, a feszességet inkább csak színlelő, mint valóban nyársat nyelt Everest ezredessel és Matvej Strux úrral. És megjegyzéseik leggyakrabban ez utóbbiakra vonatkoztak. Kölcsönösen beszámoltak egymásnak arról, amit többi társaikról tudtak.

– Úgy van - mondta többek közt Zorn -, az Augusta födélzetén figyelemmel kísértem Matvej Strux urat is, Everest ezredest is, és balszerencsénkre, ki kell jelentenem, hogy e két tudós a legnagyobb mértékben féltékeny egymásra. Bár úgy látszik, kedves William, hogy a bizottságot az ezredes vezényli, de azért Strux teljesen egyenjogú vele. Az orosz kormány határozottan körvonalazta hatáskörét. Mindkét főnök egyaránt uralomravágyó, s ezenkívül, mint már említettem, a tudósok féltékenysége ingerli őket egymás ellen. Pedig ez a legveszélyesebb minden indulat között.

– S ráadásul a legkevésbé jogosult valamennyi közt - válaszolt William Emery -, mert mindenki, aki a fölfedezések mezején kalandozik, előbbre viszi a tudományt, s mi valamennyien kölcsönösen hasznot húzunk egymás fáradozásaiból és sikeréből. Ámbár, ha az ön megjegyzései, kedves Zorn, helyesek, attól tartok, hogy ez végzetes hátránya lehet vállalkozásunknak. Nekünk föltétlen egyetértésre van szükségünk, ha sikeresen akarjuk megoldani kényes feladatunkat.

– Kétségkívül - felelte Zorn -, s én nagyon tartok attól, hogy ez az egyetértés hiányzik. Képzelje, mi sül ki abból, ha műveleteinknek minden része, a szilárd pont megválasztása, a kiszámítási rendszer, az állomáspontok felállítása, a számadások rektifikálása mindannyiszor hosszadalmas vitának lesz a forrása! Nagyon kellene csalatkoznom, ha kölcsönös bosszantásokra nem kerül a sor, ha majd illető jegyzeteinket össze kell hasonlítanunk, s oly észleleteket kell regisztrálnunk, amelyek 1/200 milliméter különbség megállapítására képesítenek bennünket.

– Elrémít, kedves Zorn - jegyezte meg William Emery. - Valóban, szomorú volna, ha ilyen vállalkozásba kapva, hajótörést szenvednénk az egyetértés hiánya miatt!... Adja Isten, hogy aggodalmai alaptalanok legyenek...

– Szívemből óhajtom, William; de ismétlem, hogy utazásunk alatt többször lettem szem- és fültanúja vitatkozásaiknak, s mindkettőjük részéről tapasztaltam a kimagyarázhatatlan makacsságot. Lehetetlen volt a háttérben a féltékenységet nem gyanítanom.

– De hisz e két úr sohasem szakad el egymástól - jegyezte meg Emery William. - Éppoly elválaszthatatlanok, mint mi.

– Igaz, nappal sohasem válnak el egymástól, de tíz szót sem beszélnek együtt. Folytonosan kémlelik egymást. Ha egyiknek vagy másiknak nem sikerül elsőbbséget biztosítania a maga számára, valóban szomorú kilátások közt kezdhetünk a műveletekhez.

– És nézete szerint, kedves Zorn, melyik tudóst óhajtaná?...

– Drága William - válaszolt Zorn, teljes őszinteséggel -, én azt fogadnám el főnökül, aki, mint ilyen, tekintélyt képes biztosítani magának. E tisztán tudományos kérdés körül minden előítéletet félreteszek, még a nemzeti hiúságot is. Matvej Strux és Everest ezredes mindketten jelentékeny férfiak. Tökéletesen egyenlő tehetségűek. Anglia és Oroszország egyformán fognak osztozni fáradságuk gyümölcseiben. Részemről tehát mindegynek tartom, akár angol, akár orosz tudós vezesse a műveleteket. Nem így gondolkozik ön is, William?

– Tökéletesen, kedves Zorn. Ezért hát ne engedjük, hogy az előítéletek erőt vegyenek rajtunk, és hatáskörünk korlátjai között munkálkodjunk egyetértéssel a közös cél érdekében. Talán sikerülni fog, hogy elejét vegyük főnökeink torzsalkodásának. Egyébiránt az ön földije, Nyikolaj Palander...

– Ő - vágott közbe Zorn - mit sem fog látni, s mit sem fog érteni a dologból. Ő sem nem orosz, sem nem angol, sem nem kínai, sem nem porosz; még csak nem is e földteke lakosa. Ő egyszerűen Nyikolaj Palander, a számológép és semmi más.

– Én nem mondhatom ugyanezt a földimről, Sir Murray-ról. A herceg úr tökéletes angol jellem, de egyúttal szenvedélyes vadász, és szívesebben fogja üldözni egy-egy zsiráf vagy elefánt nyomát, semhogy mély tudományos vitatkozásba merüljön. Csupán magunkra számítsunk tehát, ha meg akarjuk akadályozni főnökeink valószínű súrlódását. Azt természetesen szükségtelen még csak mondanunk is, hogy bármi adódjék is, mi nyíltan és becsületesen összetartunk.

– Úgy van, bármi történjék is! - válaszolt Zorn, kezet nyújtva.

Ezenközben a karaván, a busman vezetése alatt, folyvást délnyugati irányban haladt.

Március 4-én elérték amaz erdős halmokat, amelyek felé Lattakouból távozásuk óta folytonosan tartottak. Mokoum nem tévedett.

Az óhajtott síkság felé vezette a karavánt; de ez a lankás dombvidék még nem volt alkalmas arra, hogy a háromszögelési munkálatoknak kiindulási pontja legyen.

A karaván tehát folytatta útját, és Mokoum ismét a menet élére állott, míg Sir Murray, William Emery és Mihail Zorn előre nyargaltak.

Estefelé a „boer” néven ismert nomád telepítvényesek - azaz búrok - egyikétől birtokolt uradalomhoz értek. E földbirtokosokat a gazdag legelő köti bizonyos ideig az ilyen helyekhez. Everest ezredes és társai a legteljesebb vendégszeretetet élvezték a gazdag földesúr és nagyszámú családja körében. E telepítvényes egyike volt ama bátor, munkás és józan embereknek, akik csekély tőkéjüket marha-, ló- és kecsketenyésztésbe fektetik, és csakhamar jelentékenyen gyarapítják. Ha a legelőt letarolta, a bibliai pátriárkák példájára más helyet keres a letelepedő és más vidék kövér mezője közelében üti fel tanyáját.

Másnap, március 5-én ismét útnak indult a karaván. Egész délelőtt szünet nélkül mentek.

Az út egyhangúságát semmiféle véletlen esemény sem élénkítette volna meg, ha Sir Murray ezerkétszáz méternyi távolságból el nem ejt egy csodálatos állatot, amelynek ökörfeje és fehér, bozontos lófarka volt. A gnú, mert az elejtett állat ilyen vadökör volt, összerogyva tompa bőgést hallatott.

A busman nem titkolta bámulatát, amikor Sir Murray a nagy távolság dacára is oly pontos lövéssel eltalálta az állatot, hogy azonnal holtan rogyott össze.

Ez a vadökör rendszerint nagy mennyiségű kitűnő húst ad, úgyhogy Everest ezredes a karaván vadászainak különös figyelmébe ajánlotta a gnút.

Dél felé elérték azt a síkot, amelyet a boér telepítvényes emlegetett, hogy nincs messze a tanyájától. Terjedelmes síkság volt ez, amelynek a talaja semmiféle hullámzást sem mutatott. Alapfelállítására kedvezőbb pontot képzelni sem lehetett.

A busman tehát jól szemügyre vévén a helyet, Everest ezredeshez lovagolt, és így szólt:

– Itt a kívánt síkság, ezredes!