Az első félóra.

Mi történt? Minő következményei lettek ennek az irtózatos rázkódásnak? Vájjon a löveg készítőjének zsenialitása szerencsés sikert aratott-e? Vájjon a lökést a sodronyrugók, csapok, víztartók, a törékeny edények csökkentették-e? Uraivá tudtak-e lenni annak a rémítő kezdő-sebességnek: másodperczenkint 11,000 méternek, melylyel egy másodpercz alatt egész Párison vagy New-Yorkon keresztül lehetett volna menni. Ezek a kérdések foglalkoztatták a megrendítő scéna ezer meg ezer szemlélőjét. Az utasokra gondolván, egészen megfeledkeztek az utazás czéljáról! Ha közülök egy — például Maston J. T. — egy pillantást vethetett volna a löveg belsejébe, vájjon mit látott volna?

Akkor semmit, mert teljes sötétség volt odabenn. De hengerkúpos oldalai pompásan ellenállottak a lökésnek. Sem nem repedt meg, sem görbülés, sem benyomódás nem történt. A csodálatraméltó löveg a lőpor elégése alkalmával kifejlődő irtózatos hőség miatt nem szenvedett, nem olvadott — a mitől sokan tartottak — aluminium-esővé.

Belsejében általában kevés rendetlenség történt. Némely tárgyat a tető felé röpített, de a legjelentékenyebb dolgok, úgy látszik, nem sérültek meg. Az erősítő-szijjak épen maradtak. A mozgó talapzaton, mely a választófalak összetöredezése és a víz kinyomulása után a löveg-fenékig nyomult alá, három mozdulatlan test hevert.

Élt-e még Barbicane, Nicholl és Ardan Mihály? Nem volt-e a löveg egy koporsó, mely három holttestet vitt a világűrbe? . . .

Az elindulás útán néhány pillanat múlva az egyik test el kezdett mozogni; karjai megmozdultak, fejét fölemelte, és sikerült térdre állania. Ardan Mihály volt. Megtapogatta magamagát és hangos «hé» kiáltás tört ki belőle. Azután így szólott :

■— Ardan Mihály ép. Lássuk a többieket.

A bátor franczia föl akart kelni, de nem tudott megállani a lábán. Ingott a feje, az abba nyomuló sok vér megvakította, úgy érezte magát, mintha részeg volna.

– Brr! úgy hatott rám, mintha két palaczk Cortonat ittam volna meg, csakhogy az kellemetesebb itóka lett volna.

Eközben kezével többször végig simított homlokán, megdörzsölte halántékát és erőteljes hangon kiáltá :

– Nicholl! Barbicane!

Szorongva hallgatózott. Semmi válasz. Egy árva lélekzetet sem hallott, a mi tanúságot tett volna arról, hogy társainak dobog a szíve. Ismét neveiket kiáltá. Ugyanaz a csend.

– Mi az ördög! Úgy tesznek, mintha az ötödik emeletről a fejők tetejére estek volna. Ejnye no! — folytatá elpusztíthatatlan bizalommal, melyet belőle semmi sem irthatott ki, — ha egy franczia térdre tudott állni, hát két amerikainak ne lenne annyi tisztességtudása, hogy talpraálljon. No de mindenekelőtt világítsuk meg a helyzetet.

Ardan érezte, hogy mint árad belé vissza az élet. Vére keringése mind csendesebb lett és rendes lüktetését visszanyerte. Ismételt erőlködések után meglelte testének súlyegyénét. Meg tudott állani a lábán, elővett a zsebéből egy gyújtót, megdörzsölte a fejét, s midőn az lángot fogott, meggyujtá a gázat. A gáztartónak semmi baja sem történt, nem folyt ki a gáz. Elárulta volna ezt a szag is, akkor pedig nem lett volna szabad Ardan Mihálynak meggyujtani a gázat, ha azzal az egész helyiség tele van. Robbanás következett volna be, a mely talán befejezte volna azt, a mit a rázkódás csak megkezdett.

Mihelyt a gázláng világosságot terjesztett, Ardan társainak

teste fölé hajolt : úgy hevertek azok egymáson, mint élettelen tömegek : felül Nicholl, alatta Barbicane.

Ardan fölemelte a kapitányt, neki támasztotta az egyik pamlagnak, és elkezdette hatalmasan dörzsölni. Ez a szakértelemmel foganatba vett dagasztás ismét öntudatra ébreszté Nichollt ; szemét felnyitá, visszatért rögtön hidegvére, megragadta Ardan kezét. Aztán körülnézve így szólott :

– Hát Barbicane?

– ö is sorra kerül, — viszonzá Ardan Mihály. — Veled kezdettem, mert te feküdtél felül. Most vegyük munkába Barbicanet.

Erre Ardan és Nicholl fölemelte Barbicanet, a Gun-club elnökét, s reáfektették a pamlagra. Úgy látszék, hogy Barbicane jobban megsérült, mint társai. Vérzett, de Nicholl megnyugovék, midőn meggyőződött arról, hogy ez a vérzés csak vállának csekély jelentőségű sérüléséből származott. Csak karczolás volt, melyet gondosan összenyomogatott.

Mégis jóidéig tartott, míg Barbicane eszméletét visszanyerte.

E miatt társai, kik őt szüntelenül dörzsölték, valósággal megijedtek.

– De hát lélekzik . . . mondá Nicholl, fülét kémlelve illesztvén a sebesültnek mellére.

– Úgy van, — veté közbe Ardan, — lélekzik éppen úgy, mint az olyan ember, ki naponkint gyakorolja ezt a műveletet. Nicholl, dörzsöljük, dagaszszuk őt hatalmasan!

És a két szükségből orvossá lett férfiú oly ügyesen élesztgeté, hogy Barbicane ismét urává Ion érzékeinek. Felnyitotta a szemét, fölemelkedett, megragadta barátjainak a kezét és ez volt első szava:

– Nicholl, megyünk?

Nicholl és Barbicane egymásra néztek. A lövegre eddig nem is gondoltak. Gondjuk először az utasokra volt, nem a kocsira.

– Valóban, haladunk-e mi? — ismétlé Ardan Mihály.

– Vagy veszteg pihenünk Florida földjén? — kérdé Nicholl.

– Avagy a mexikói öböl fenekén? — tévé hozzá Ardan Mihály.

– Ugyan szép dolog volna! . . . kiáltott fel Barbicane elnök.

A kettős föltevés, melyet társai nyilatkoztattak, oly hatással volt reá, hogy ismét visszanyerte teljesen eszméletét.

Bármiként állott is a dolog, a löveg állapotáról biztos tudomást nem szerezhettek. Látszólagos mozdulatlansága, a külső világgal való összeköttetés hiánya megakadályozták őket abban, hogy erre a kérdésre megfeleljenek. Talán útban volt a löveg? Talán rövid röpülés után visszahullott a földre vagy a mexikói öbölbe, a mi Florida földjének jelentéktelen szélessége miatt könnyen megtörténhetett.

A dolog komoly, a probléma érdekes volt. Minél előbb meg kellett oldani. Barbicane, kinek az izgatottság közepeit erkölcsi erélye segítségére volt, hogy fizikai gyengeségének urává legyen, felállott és figyelt. Künn mély csend vala. A vastag párnázat minden kívülről jövő zajt elfojtott. Mindazonáltal egy körülmény feltűnt Barbicanenak. A lövegben rendkívül nagy volt a hőség. Az elnök kihúzott a tokjából egy hőmérőt, hogy megtudja, hány foknyi a hőség. 45 Celsius fokot mutatott.

– Úgy van . . . úgy, — kiáltott fel, — útban vagyunk. ,A löveg falain áthatoló tikkasztó hőség attól a súrlódástól származik, mely a levegőrétegek és a löveg között fejlődött ki. Nemsokára csökkenni fog, mert a légüres térbe jutunk s míg az imént csaknem megfulladánk, majdan nagy hideget fogunk érezni.

– Hogyan? — kérdő Ardan Mihály, — a te véleményed szerint, Barbicane, túl vagyunk már a légkör határán?

– Kétségen kívül, Mihály. Hallgass ide! Most tíz óra és 55 perez van. Nyolcz perez óta haladunk. Ha a kezdő-sebességet a súrlódás nem csökkentette volna, hat másodpercz alatt a 16 lieun túl jutottunk volna és ennyire terjed a légkör a föld felett.

– Egészen helyes, — viszonzá Nich.oll, — de mennyire becsüli ön a sebességnek a súrlódás miatt való csökkenését?

– Harmadrésznyire, Nicholl, — feleié Barbicane. — Ez ugyan számottevő, de számításom szerint ennyi az. Ha a sebesség kezdetben 12,000 méter lett volna, úgy ez a légkör elhagyásánál 7832 méterre csökkent. Elég az hozzá, hogy mi ezen a téren már áthatoltunk és...

– És Nicholl barátunk mind a két fogadását elvesztette ; 4000 dollárt, minthogy a Columbiád nem repedt ketté ; 5000 dollárt, minthogy hat mértföldnél feljebb jutott. E szerint, Nicholl, tedd a kötelességedet!. . .

– Állapítsuk meg előbb a tényállást, aztán hadd következzék a fizetés. Könnyen megeshetik, hogy Barbicane következtetései helyesek és hogy én kilenczezer dolláromat elvesztettem. De nekem van még egy föltevésem, oly föltevés, a mely a fogadást semmivé tenné.

– Mi légyen az? — kérdé Barbicane élénken.

– Az sem volna lehetetlen, hogy a tűz valamely okból nem hatolt le a lőgyapotig s így el sem indultunk.

– Valóban, kapitány, — kiáltott fel Ardan Mihály, — ez olyan föltevés, mely éppen szájam ízére való! Nem vehető komoly számba! Hát a lökés nem rázott át mindhármunkat csaknem a másvilágba? Hát nem szólítottalak téged új életre? Nem vérzik még most is Barbicane elnöknek a válla az ellenlökéstől?

– Elhiszem, Mihály, — ismétlé Nicholl, — de hadd kockáztassak meg még egyetlen egy kérdést.

– Mi légyen az?

– Hallottál valamit a csattanásból, a mi pedig bizonyára rémítő erős lehetett?

– Nem, — viszonzá Ardan, nagyon niegütődve, — valóban semmit sem hallottam.

– Hát ön, Barbicane?

– Én sem.

– > Nos tehát? — mondá Nicholl.

– De hát, — dörmögé az elnök, — miért is nem hallottunk mi semmi csattanást?

A három barát kissé zavartan nézett egymásra. Ez a jelenség megmagyarázhatatlannak tetszék előttük. És mégis kilőtték a golyót, tehát kellett csattanásnak lennie.

– Mindenekelőtt győződjünk meg arról, hogy hol vagyunk most, — mondá Barbicane, — ereszszük le a kémlő-lyuk fedelét.

Ezt a szerfölött egyszerű műveletet rögtön véghez vivék a lyuk jobb oldalán. A kívülről alkalmazott fedőlemezeken hengerlakatok voltak, melyek a löveg falán keresztül hatoltak és belül csavarokkal voltak megerősítve. Ezeket egy angol kulcscsal kicsavarták, a hengerlakatokat kitaszították, a lyukakat, melyeken keresztül azok jártak, kaucsukkal hélelt zárószelepekkel bedugták. Ekkor a külső fedél a sarkán aláfordult, mint a hadihajók kémlő-nyílásainál és láthatóvá Ion a nyílás szájánál alkalmazott lencse. A löveg másik oldalán szakasztott ilyen kémlő-lyuk volt, egy harmadik a tetőn, végül még egy a fenék közepén. E szerint négy különböző irányban vizsgálódhattak : az égboltozatra az oldalnyílásokon, a tetőnyíláson át egyenesen fölfelé, továbbá a holdra és a fenéknyíláson át a földre.

Barbicane és társai haladéktalanul a nyílásokhoz siettek. Egy fénysugár sem tetszék fel, a löveget mélységes sötétség vette körül. Ennek daczára így kiáltott fel Barbicane elnök :

– Nem, barátaim, nem estünk vissza a földre, a mexikói öböl fenekére sem sülyedtünk alá! Úgy van, felfelé haladunk a világűrben. Nézzék csak a sötétben csillámló csillagokat és a föld és közöttünk levő áthatolhatatlan sötétséget!

– Hurrah! hurrah! — kiáltának fel egyszerre Ardan Mihály és Nicholl. A sűrű sötétség csakugyan azt bizonyítá, hogy messze eltávoztak a földtől. Mert a hold által nagyon megvilágított föld az utasoknak feltűnt volna, ha a föld felületén lettek volna. A nagy sötétség azt is bizonyítá, hogy a légkörön túl vannak, mert annak szétoszló elszórt fénye visszasugárzott volna a löveg érczfaláról és ezt sem lehetett észrevenni. Ez a fény reásugárzott volna a lencsékre, már pedig a lencse sötét volt. E szerint semmi kétség sem forgott fenn arra nézve, hogy az utasok elhagyták a földet.

– Vesztettem! — mondá Nicholl.

– Én pedig szerencsét kívánok hozzá! — szólott Ardan.

– Itt van a kilenczezer dollár, — mondá a kapitány, — és zsebéből egy csomó papir-dollárt húzott elő.

– Kívánja, hogy nyugtázzam? — kérdezé Barbicane, a mint tőle átvette.

– Ha oly szíves lesz, kérem, — viszonzá Nicholl. — Ez a dolog rendje.

És komolyan, flegmatikusán, mintha egy pénztár előtt ülne, elővette Barbicane elnök a jegyzőkönyvét, kiszakított belőle egy tiszta lapot ; kiállította a szabályszerű nyugtát, keltezte és aláírta ; átnyujtá a kapitánynak. Ez pedig gondosan éltévé a tárczájába.

Ardan Mihály lekapta a süvegét, meghajtá magát a nélkül, hogy egy szót is szólott volna. Ily helyzetben ennyi formai tökéletesség! . . . erre már nem volt szava. Soha semmi sem tűnt fel előtte ennyire «amerikaias»-nak.

Miután Barbicane és Nicholl ügyleteiket lebonyolították, visszatértek az ablakhoz és tovább vizsgálták a csillagokat. Az égnek sötét hátteréből élénken előcsillogtak azok. Ámde erről az oldalról nem láthatták meg a holdat, mivelhogy az kelettől nyugati irányban lassan emelkedett a zenith felé. A holdnak ez a távolléte alkalmat adott Ardannak egy megjegyzésre :

– Hátha a hold esetleg megfeledkezett «légyottunkról?

– Légy nyugodt, ■— bíztatá Barbicane, — a mi leendő lakótekénk ott van az állomásán, de erről az oldalról nem láthatjuk őt. Nyissuk ki a másik oldalon levő ablakot.

Abban a pillanatban, mikor Barbicane el akarta hagyni a helyét, hogy a másik ablak külső födelét leereszsze, figyelmét egy közeledő ragyogó tárgy köté le. Rengeteg nagy fénytányér vala az, melynek óriási méreteiről nem lehetett biztos fogalmuk. A föld fele eső oldala élénken meg vala világítva. Kisebbszerű holdnak nevezhették volna, mely a nagyobb holdnak fényét sugározta vissza. Bámulatos gyorsasággal mozgott előre és úgy látszék, hogy föld körüli pályája éppen keresztbe metszé a löveg útjának irányát. A föld körül való mozgás mellett még tengelye körül való forgást is végzett. Olyan volt tehát, mint az űrben magára hagyatott többi égitest.

– Mi az? — kiáltott fel Ardan Mihály. Még egy löveg?

Barbicane nem válaszolt semmit. A rettentő nagy test látása meglepte őt és nyugtalanná tette. Összeütközésről lehetett szó, a minek gonosz következményei lettek volna ; vagy az, hogy útjáról leszorítja a löveget és a földre taszítja alá ; vagy az, hogy annak hatalmas vonzóereje ellenállhatatlanul magával ragadja.

Barbicane elnök a három eset mindenikének következményeit felfogá azonnal, melyek vagy így, vagy úgy zátonyra juttatják a vállalat sikerét. Társai némán bámultak ki az űrbe. Az a tárgy minél inkább közeledett, annál bámulatosan nagyobbnak látszott, s egy optikai csalódás révén úgy tetszék, mintha éppen a löveggel jönne szemközt.

– Uram, istenem! — kiáltott fel Ardan Mihály, — mindjárt összeütközünk!

Ösztönszerűleg hátraléptek az utasok. Iszonyú félelem szállotta meg őket, no de ez nem tartott sokáig, alig nehány másodperczig. Az asteroid nehány száz méternyi távolságban haladt el a löveg mellett és eltűnt, nem azért, mert igen sebes volt a mozgása, hanem azért, mert a hold felé eső oldala az űr tökéletes sötétségében elveszett.

– Szerencsés utat, — kiáltá Ardan Mihály és szabadabban föllélegzett. — Hát a végtelen űr nem elég nagy arra, hogy egy ilyen nyomorúságos golyó gond nélkül el lehetne benne? Ejnye, hát mi volt az a hányiveti golyó, a mely minket majdnem letaszított?

– Én tudom, — mi volt az, — viszonzá Barbicane.

– Lánczosadta, te mindent tudsz.

– Egyszerű bolida az, csakhogy roppant nagyságú, melyet a föld vonzó ereje lekötött, mint valami bolygót.

– Lehetséges-e? — kiáltott fel Ardan Mihály. — A földnek tehát két holdja van, mint a Neptunnak.

– Úgy van, barátom, két holdja van, ámbátor általában azt hiszik, hogy csak egy van. Csakhogy ez a második hold oly kicsiny, gyorsasága pedig olyan nagy, hogy a föld lakói nem láthatják. Egy Petit nevű franczia csillagász bizonyos pályazavarodások megfigyeléséből meg tudta határozni ennek a holdnak a létezését és elemeit. Az ő megfigyelése szerint ennek a második holdnak a föld körüli útját három óra és húsz perez alatt kell megtennie, a mi bámulatos gyorsaságra enged következtetni.

– Minden csillagász elfogadja ennek a bolygónak a létezését? — kérdé Nicholl.

– Nem, — viszonzá Barbicane ; de ha azok találkoztak volna vele úgy, a mint mi, nem kételkedhettek volna tovább. Ez a bolygó, — mely ha lövegűnkbe ütközik vala, nagy zavarba hozott volna minket, — úgy gondolom, lehetővé teszi, hogy pontosan meghatározzuk : hol vagyunk jelenleg.

– Hogyan? — kérdé Ardan.

– Mivelhogy ismerjük a távolságát, a találkozás pillanatában éppen 8140 kilométernyire voltunk a föld felületétől.

– Kétezer lieu-nél több! — kiáltott fel Ardan Mihály. — Hiszen ez túltesz a nyomorúságos földteke futárvonatain.

– Meghiszem azt, — viszonzá Nicholl, — és megnézte chronometerét, most tizenegy az óra, csak tizenhárom pereze, hogy Amerikát elhagytuk.

– Még csak tizenhárom pereze? — kérdé Barbicane.

– Annyi, — viszonzá Nicholl, — és ha a mi kilencz kilométeres kezdő-sebességünk tovább is megmaradt volna, óránkint tizezefr lieut tennénk meg.

– Mindez nagyon helyes, barátaim, — mondá az elnök, — de még mindig nem oldottuk meg azt a kérdést, hogy miért nem hallottuk a Columbiád bömbölését.

Nem felelt senki. Megakadt a beszélgetés, Barbicane folyton ezen töprengve buzgólkodott, hogy a másik ablak tábláját ereszsze le. Fáradozása sikerült, s a nyitott ablakon át a legragyogóbb holdfény áradt be a löveg belsejébe. Nicholl, mint takarékos gazda,, kioltotta a gázlángot, azért is, mert fölösleges volt, azért is, mert a csillagok vizsgálatában őket akadályozta. Hasonlíthatatlan tisztaságú volt a hold világa. Sugarait a légkör párázata immár nem homályosítá el, fényesen áradtak az ablakokon keresztül, s dúsan megtolták a löveg belsejét ezüstfénynyel. Ez a fény, habár az égbolt sötét háttere még inkább emelte, elterjedni az aetheri térben nem tudott, s így a szomszéd csillagokat nem homályosította el. így az ég szokatlan látvány vala, emberi szem soha így még nem látta.

Könnyen megérthető a vakmerő utasoknak az az érdeklődése, melylyel a holdat vizsgálták, hiszen vállalatuknak ez vala legfőbb czélja. A föld bolygója pályáján haladva, mind közelebb jutott a zenithez, ahhoz a mathematikai ponthoz, hova körülbelül 96 óra múlva fog elérkezni. Hegyei, lapályai, felületének képe nem látszott tisztábban, mintha azokat a föld bármely pontjáról nézték volna ; de fénye az üres térben ritka erővel jutott érvényre. Úgy ragyogott tányéra, mintha platinatükör lett volna. A földről, mely lábáik alatt eltűnt, már csaknem egészen megfeledkeztek.

Nicholl kapitány térítette először figyelmöket vissza az eltűnt földre.

– Bizony, ne legyünk a föld iránt háládatlanok, — mondá Ardan Mihály. — Mivelhogy szülőföldünket elhagytuk, hadd legyen övé utolsó pillantásunk. Még egyszer látni akarom a földet, mielőtt egészen eltűnik szemünk elől.

Barbicane, hogy társának a kívánságát teljesítse, hozzáfogott a löveg fenekén levő ablaknak kinyitásához, honnan egyenes kilátás nyílt a földre. Fáradságos munka volt a talapnak eltávolítása, mely a lökés ereje következtében egész a fenékig szorult alá. Egyes részeit gondosan a fal mellé támasztották, hogy alkalomadtán felhasználhassák. Ekkor előtűnt a köralakú, ötven czentiméter átmérőjű nyílás, mely a löveg fenekében vala kivágva, ezt 15 czentiméter vastagságú, rézfoglalatú üveglap zárta el, alatta aluminiumfedél vala hengerlakattal oda erősítve. A csavarokat megeresztették, a hengerrudakat kivették, a külső fedél lefordult sarkán és a külvilággal való közlekedés a szemre nézve megnyílt.

Ardan Mihály letérdepelt az ablakra, sötét volt az, mint az árnyék.

– Nos, hol a föld?

– A föld? — mondá Barbicane, — ott van ni!

– Hogyan? —: kérdé Ardan, — az a keskeny szalag, az az ezüst sarló?

– Mindenesetre az, Mihály. Négy nap múlva, ha holdtölte lesz, éppen mikor mi felérünk a holdba, a föld úgy tűnik fel, mint a holdujság. Keskeny sarló alakban fog csak látszani, a mely azután nemsokára eltűnik, s azontúl nehány napon át sűrű homály fogja borítani.

– Hát ez a föld? — mondá újra Ardan Mihály, miközben hunyorgó szemmel nézte szülő-bolygójának vékony szelvényét.

Barbicane elnök magyarázata helyes volt. A föld a lövéghez való viszonyának utolsó fázisába lépett. Nyolczada látszott, s az ég sötét hátterében úgy tűnt föl, mint egy finoman vont sarló. Fénye, melyet a légkör sűrű rétegei kékessé tettek, nem volt oly erős, mint a hold sarlójáé. Ez a szelvény jelentékeny méretű vala. Az égre kifeszített hatalmas ívnek lehetett volna nevezni. Egy-egy erősen megvilágított pontja, főleg a domború oldalán, jelölte a magasabb hegyeket, de ezeket néha elfedé egy-egy sűrű folt, a minőt a hold tányérán sohasem lehet látni, felhő-gyűrűk voltak, melyek a földteke körül konczentrikusan képződtek.

Mégis annak a természeti jelenségnek a révén, mely éppen úgy előfordul a holdnál, mikor nyolczadába lép, észre tudták venni a földtekének egész kerületét. Az egész föld tányéra meglehetősen előtérbe lépett a hamuszínű fény hatása miatt, mely csekélyebbnek látszék, mint a holdé. A fény e csekélyebb erejének oka könnyen megmagyarázható. A holdon észlelhető reflexek a nap sugaraitól származnak, melyet a föld bolygóira visszavet ; itt megfordítottja van a dolognak, a holdtól a földre visszavetett napsugarak. No de a föld fénye körülbelül tizenháromszor erősebb, mint a holdé, a két test nagyságának aránya szerint. Ebből következik, hogy a hamuszínű fény mellett a földnek sötét része kevésbbé megvilágított, mint a holdé, minthogy e jelenség ereje a két égi test fényerejéhez arányban áll. Továbbá megjegyzendő, hogy a földnek sarlóalakú szelvényénél a görbevonal hosszabban vontnak tűnik föl, mint a holdnál ; a mi tényleg a kisugárzásnak a hatása.

Míg az utasok azon fáradoztak, hogy az űrnek sűrű sötétségén áthatoljanak, szemeik előtt a csillagoknak ragyogó koszorúja tűnt fel. Száz meg száz bolida volt az, melyek a légkörrel érintkezve meggyulladtak, fényszalagokkal tarkázták a sötétséget és szikrázó, tüzes villanással a holdnak hamvas színű részeit. A föld akkor a napközeiben volt, a deczember pedig a csillaghullásra olyan kedvező, hogy a csillagászok egy óra alatt 2400 ilyen hulló csillagot számláltak meg. De Ardan Mihály, ki a tudományos ítéletet kevésre becsülte, inkább a hitnek hódolt, s azt tartá, hogy a föld a legragyogóbb tűzijátékkal ünnepli három fiának elutazását.

Szóval ez vala minden, á mit a homályban eltűnő földtekéről láttak, mint a világűrnek egy kisebb jelentőségű égi testéből, mely a nagy bolygókhoz képest olyannak tűnik fel, mint egy feltűnő és alászálló hajnali vagy esti csillag ; észre sem vehető pontja az űrnek, tévelygő fénysarló vala a föld, melyen ők hátra hagyának mindent, a mi nekik kedves és drága volt.

Hosszasan nézett egymásra a három barát, némán, de szívedben .egyesülten, míg a löveg változatlanul csökkenő sebességgel haladt útján. Ezután agyukra leküzdhetetlen álom szállott, mintegy mámor, a testnek és léleknek kimerítő fáradsága miatt, mert a földön eltöltött utolsó óra izgalmára föltétlenül be kellett a visszahatásnak következnie.

– Nos tehát, — mondá Mihály, — ha már aludnunk kell, hát aludjunk.

Vánkosaikon végig nyújtózva, nemsokára mind a hárman mély álomba merültek.

Egy negyed óra sem telt el azóta, hogy elszenderedtek, midőn Barbióane hirtelen felült és ijesztő hangon reá kiáltott társaira :

– Megtaláltam!

– Mit találtál meg? — kérdé Ardan Mihály, fekvő helyéről felugorva.

– Annak az okát, hogy miért nem hallottuk a Columbiád csattanását.

– Miért nem? — kiáltá Nicholl.

– Azért, mert a löveg gyorsabban haladt, mint a hang.