Fontos kérdések.

Ez alatt a löveg elhaladt a Tycho mellett. Barbicane és két barátja azután még a legnagyobb gonddal figyelték a ragyogó fénysávokat, melyeket a csodálatos hegy minden irányban szórt.

Mi összefüggésben áll ezzel a sugárzó fény-koronával? Minő geológiai tünemény az oka ennek az izzó fényű ékszernek? Méltán évődött Barbicane ezeken a kérdéseken.

Valóban minden irányban húzódó hosszú fénysávokat láttak, melyeknek széle felhajtott, közepe bemélyedt, és 20—50 kilométer szélességnek voltak. Ezek a ragyogó sávok a Tychotói némely helyen 800 lieu távolságra is nyúltak s úgy tűnt föl, mintha kelet, északkelet és észak felé a déli félgömböt befödnék. Egyik a Neander-circusig ért, a 40° délkörig. Másik átbarázdálta a «Nektar tengert» és 400 lieu-nyi utat megtéve a pyrenäei hegylánczon tört meg. Mások ismét nyugat felé beborították a

«Felhők» és a «Jókedv tenger»-ét.

Hogyan támadtak ezek a szikrázó sugarak, melyek a síkságon és hegyeken — bármily magasak is — láthatók voltak. Mindem к egy közös czentrumból, a Tycho kráteréből, indult ki ; annak mintegy kiömlései voltak. Herschel ragyogó külsejük miatt egykori, kihűlt láva-ömléseknek tartotta, ámde nézetét nem fogadták el. Más csillagászok ezekben a megmagyarázhatatlan sugarakban mintegy tömeges csillaghullásfélét láttak, szabálytalan romokat és törmelékeket, melyek a Tycho képződésekor repültek oda.

- És miért ne lehetne így? — kérdé Nicholl Barbicanetól, a ki ezeket a különféle véleményeket felsorolta és elvetette.

- Azért, mert ezeknek a fénysávoknak szabályszerűségét és azt az erőt, mely szükséges vala, hogy a vulkánikus anyagot oly messze dobja, e módon nem tudnók megmagyarázni.

- : No de mégis, — veté közbe Ardan Mihály, — én nem tartom olyan nagyon nehéz dolognak e sugarak keletkezésének magyarázatát.

- Valóban? — mondá Barbicane.

- Valóban, — viszonzá Mihály. — Csak azt kell mondanom, hogy valamely rengeteg csillagformának a robbanásából származtak, miként ha az ember egy lapdával vagy kővel elrepeszti az üvegtáblát.

- Jól van! — veté oda Barbicane mosolyogva. — És minő kéz volna elég erős arra, hogy azt a követ ellódítsa, mely olyan messzire megy?

- Nem szükséges ahhoz kéz, — makacskodék Mihály, a ki nem egy könnyen tántorodott el a véleményétől; — a mi a követ illeti, hát tegyük föl, hogy valami üstökös volt.

- No lám, az üstökösök! — kiáltott fel Barbicane, — ezeknek kell téged kisegíteni. Derék Mihályom, magyarázatod nem rossz, hanem az üstököseidre nincsen szükségünk. A lökés, mely ezt a törést okozta, magának a csillagnak a közepéből is jöhetett. A hold közepének a fagy következtében való összehúzódása bőségesen elegendő volt arra, hogy ezt az óriási szétrobbanást előidézze.

- Nem bánom, legyen hát összehúzódás, valami olyasféle, mint a hold kólikája, — viszonzá Ardan Mihály.

- Egyébiránt, — tévé hozzá Barbicane, — egy angol tudósnak is éppen ez a véleménye, a Nasmyth-é és én megfelelőitek tartom e hegység kisugárzásának a magyarázására.

- Nem bolond ám az a Nasmyth! — viszonzá Mihály.

Sokáig valának utasaink e fény bámulatában elmerülve, mert alig tudtak betelni nézésével. Lövegűk a fényáradástól áthatva, a nap és hold kettős megvilágításában olyan lehetett, mint egy izzó golyó. Ők is a nagy hidegből hirtelen a nagy melegbe jutottak. A természet elő akarta őket készíteni, hogy hold-lakók legyenek.

Hogy hold-lakók legyenek! Ez a gondolat még egyszer szőnyegre hozatta a hold lakhatóságának a kérdését. Vájjon a tapasztaltak után megtudták-e az utasok ezt a kérdést oldani? Mondhattak-e igenlő vagy tagadó ítéletet? Ardan Mihály felszólította barátjait, hogy alkossák meg véleményeiket és határozottan fölveté a kérdést : hiszik-e, hogy a holdban állatok vagy emberek laknak?

Barbicane feleié:

- Én azt hiszem, hogy adhatunk már erre a kérdésre feleletet ; de véleményem szerint nem ilyen formán kell a kérdést fogalmazni. Tessék másképpen kérdezni!

- Kérdezd hát te! — viszonzá Mihály.

- Nos hát, a feladat kettős, kétféle megoldásra is vár. Lakható-e a hold? Laktak-e eddig rajta?

- Jól van, — jegyzé meg Nicholl. — Kérdezzük először: lakható-e a hold?

- őszintén megvallom, hogy nem tudok reá felelni, — mondá Ardan Mihály.

- Én pedig, — tévé hozzá Barbicane, — azt mondom, hogy nem. A hold jelen állapotában, — a bizonyára korlátolt kiterjedésű légkörrel, a nagyobbára kiszáradt tengerekkel, a kevés vízzel, csekély vegetáczióval, a hidegnek és melegnek átmenet nélkül való váltakozásával, a 354 óráig tartó éjszakákkal és napokkal, — úgy hiszem, nem lakható, arra sem alkalmas, hogy állati élet ott kifejlődhessék, sem oly lényeknek, a minők mi vagyunk, a szükségleteit ki nem elégítheti.

- Helyes, — viszonzá Mihály. — Vájjon nem lakható-e a hold másféle szervezetű lényekre nézve?

- Erre a kérdésre felelni még nehezebb,—jegyzé meg Barbicane. Mégis megkísérlem, de előbb azt kérdezem Nicholltól, hogy véleménye szerint a mozgás lényeges eredménye az életnek, tekintet nélkül a szervezetre?

- Minden bizonynyal, — viszonzá Nicholl.

- Nos tehát, érdemes barátom, akkor én ezt felelem : mi a hold szárazföldi részeit legalább is 500 méter távolságról láttuk, és a mozgásnak még csak nyomára sem bukkantunk. Hahogy emberi faj laknék ott, valamelyes módon : építkezések avagy romok által életjelt adhatott volna magáról. De hát mit is láttunk mi? Mindenütt és mindig' a természetnek geológiai munkáját, sehol emberi kéz művét. Ha tehát a holdon az állatvilágnak képviselői vannak, azok a feneketlen üregekben rejtezkedhetnek, hova emberi szem nem hatolhat. Ez pedig nem lehetséges, mert a síkságon ideig-óráig való tartózkodásnak nyoma maradott volna. Sehol semmi nyom. Még csak az volna hátra, hogy föltételezzük az élő lényeknek olyan faját, mely él, de nem mozog.

- Vagyis olyan élő lények volnának azok, a kik nem élnek, — jegyzé meg Mihály.

- Eltaláltad! — viszonzá Barbicane. — Reánk nézve azonban ennek értelme nincsen.

- Véleményünket tehát formába önthetjük, — mondá Mihály.

- Úgy van! — viszonzá Nicholl.

- Nos tehát, — folytatá Mihály : — A Gun-club lövegében összegyűlt tudós bizottság, tekintettel a legutóbbi napok alatt észlelt tapasztalati érvekre, egyhangúlag így ítél a holdnak jelenlegi lakhatóságáról: a hold nem lakható.

Ezt a határozatot Barbicane elnök beírta a könyvecskéjébe oda, a hol a deczember 6-dikáról kelt jegyzőkönyv van.

- Most pedig, — mondá Nicholl, — vegyük elő a másik kérdést, mely az előbbinek szükséges kiegészítése. Kérdezem tehát az érdemes bizottságtól: Ha a hold most nem lakható, lakható volt-e hajdanában?

- Barbicane polgáron van a beszéd sora, — mondá Ardan Mihály.

- Barátaim, arra nézve, hogy lakható volt-e hajdanában a hold, véleményem megalkotására nem volt szükségem, hogy ezt az útat megtegyem, még csak azt kell hozzá tennem, hogy szemléleteink engem még inkább meggyőztek arról. Hiszem, sőt állítom is, hogy a holdat egy emberfaj lakta, mely hasonló szervezetű volt, mint a miénk; hogy voltak állatai, melyek anatómiailag a mieinkhez hasonlítottak ; ámde azt is hozzá teszem, hogy annak az ember- és állatfajnak a kora lejárt már, örökre megszűnt létezni.

- A hold tehát régibb keletkezésű, mint a föld? — kérdé Mihály.

- Nem, — feleié Barbicane a meggyőződés hangján, — hanem olyan világ, mely hamarább megvénült, hamarább kialakult és tönkre ment. Az anyagnak organizáló erői aránylag hatalmasabban nyilatkoztak meg a hold belsejében, mint a földben. A szétdarabolt, meredek szíriekké, puffadásossá vált holdnak mostani állapota bőségesen tanúskodik e mellett. A föld és hold kezdetben gáznemű tömegek voltak. A gáz különféle hatások következtében cseppfolyóssá vált s a tömeg később öltött alakot. Egészen bizonyosan állíthatjuk, hogy földünk még folyékony állapotban volt, mikor a hold már kihűlvén, megszilárdult s így lakhatóvá lón.

- Ezt elhiszem, — mondá Nicholl.

- Akkor, — folytatá Barbicane, — légkör vette körül. E gőzzel teljes burok keretébe szorított vizek nem párologhattak el. A levegő, fény, a nap és a hold belsejének melege okozták, hogy e szárazföld alkalmatossá vált vegetáczióra s éppen e korszakban bizonyosan volt élet a holdon, mert a természet nem pazarol el hiába semmit s az a világ, mely oly csodálatos mértékben lakható, bizonyára nem állott üresen.

- Mégis, — jegyzé meg Nicholl, — a holdnak sajátságos mozgásából kifolyó jelenségei akadályozóan folyhattak be arra nézve, hogy az állat- és növényvilág fejlődjék. Például a 854 óráig tartó nappalok és éjjelek.

- A föld sarkain hat hónapig tartanak, — veié közbe Mihály.

- Ez az érv nem nyom sokat a latban, mert hiszen a föld sarkain nem is laknak.

- Jegyezzük meg azt is, barátaim, — folytatá Barbicane, — hogy ha a holdnak mostani állapotában a nappalok és éjjelek hosszúsága a hőmérsék különböző voltát idézik elő, a mit a szervezet ki nem állhat, abban a korszakban nem volt ez így. A légkör fluiduma úgy. körülvette, mint egy köpeny. A gőzök felhő-alakot öltöttek s ezek természetes ernyőként szelídítették a nap hevét s az éjjeli kisugárzást megakadályozták. A fény és meleg szétoszolhatott a levegőben s így a két hatás egymást ellensúlyozta, a mi jelenleg a levegő hiánya miatt nem történhetik meg. Egyébiránt mindjárt olyat mondok, a min bámulni fogtok. . .

- Csak rajta! — biztata Mhhaly.

- Hajlandó vagyok azt is hinni, hogy abban a korszakban,

midőn a holdon élő lények voltak, a nap és éj s^m tartott 854 óráig.

- Hogy-hogy? — kérdé Nicholl élénken.

- Mert valószínűleg akkor a holdnak saját tengelye és a föld körül való forgása sem volt egyenlő, a minek most az a következménye, hogy a hold tányérának minden pontja tizennégy napig szenved a nap sugaraitól.

- Helyes, — viszonzá Nicholl, — de hát miért ne lett volna akkor ez a két mozgás egyenlő, ha most az.

- Minthogy ezt az egyenlőséget a föld vonzó erejének kell tulajdonítanunk. Ki merné azt állítani, hogy az akkor még folyékony állapotban levő földnek elegendő nagy volt a vonzó ereje arra nézve, hogy a hold mozgását megváltoztassa?

- Valóban, — veté közbe Nicholl, — de ki mondja meg azt nekünk, hogy a hold mindig a föld bolygója volt?

- És ki mondja meg azt, — kiáltott föl Ardan Mihály, — hogy a hold nem sokkal előbb volt-e meg, mint a föld?

A képzelet elveszté a talajt a határtalan hypotezisek birodalmában. Barbicane meg akarta fékezni.

- Ezzel mi igen messzevivő számításokba tévelyedünk, valóban meg nem fejthető problémákhoz jutunk. Tegyük föl, hogy az eredeti vonzóerő nem volt elég nagy s akkor a mozgások egyenlőtlen volta miatt a nappalok és éjjelek éppen úgy váltakozhattak, mint a földön. Egyébiránt e föltételek nélkül is lehetséges volt, hogy éljenek ott emberek.

- Tehát az emberi faj eltűnt a holdról? — kérdezé Ardan Mihály.

- El, — feleié Barbicane, — minekutána nehány ezer évig kétségen kívül létezett. A levegő mind ritkább lett, a hold lakhatatlanná vált, a mint hogy földünkre is ez a sors vár, ha majd kihűl.

- Kihűl?

- Bizonyára, — viszonzá Barbicane. — A hold felső rétege abban az arányban tiült ki, a mint a belső tűz kialudt s az izzó anyag összehúzódott. Ennek a tüneménynek lassankint nyilatkoztak a következményei: eltűntek a szerves teremtmények, eltűnt a vegetáczió. Aztán ritkult a levegő, valószínűleg a föld vonzásának következtében ; eltűnt a beszívható levegő, elpárolgott а víz. Attól az időtől kezdve, hogy a hold lakhatatlanná vált, nem is lakott rajta senki és semmi. Kihalt világ volt, a minőnek most látjuk.

- Azt mondod, hogy a földnek is ez lesz a sorsa?

- Nagyon valószínű.

- Mikor?

- Ha felső rétege kihűl.

- Az időt kiszámították-e, mikor a mi szerencsétlen földtekénk is ki fog hülni?

- Ki.

- Te tudod?

- Egészen pontosan.

- Beszélj hát, te kiállhatatlan tudós, — kiáltott föl Ardan Mihály, — tűkön ülök türelmetlenségemben.

- Nos hát, derék Mihályom, — viszonzá Barbicane nyugodtan, — minthogy tudjuk, hogy a hőmérsék egy század alatt mennyire csökken, abból következtetjük, hogy e közepes hőmérsék 400,000 esztendő múlva fog a fagypontra alászállani.

- Négyszáz évezred! — kiáltott föl Mihály. — Oh, most már szabadon lélegzőm! Bizony szörnyen meg voltam rőkönyödve! Szinte azt hittem, hogy még csak ötvenezer évig élünk.

Barbicane és Nicholl barátjuk nyugtalansága fölött nem tudtak a nevetéstől tartózkodni. Erre aztán végezetül még egyszer fölvető Nicholl a második kérdést:

- Lakható volt-e hajdanában a hold ?

Egyhangúlag azt felelték rá, hogy lakható.

E beszélgetés közben, — mely bővelkedék a kissé merész, de a tudomány e kérdésének keretébe beillő theoriákban — gyorsan közeledett a löveg a holdegyenlítőhöz s mindinkább távolodott a tányértól. Nyolczszáz kilométernyire haladt el a Willem-circus fölött a 30° szélesség alatt. Aztán a 30° alatt jobbra elhagyva a Pilátust, tovább haladt a «Felhők tengere»

déli pontjának hosszában, melyhez északon oly közel volt. A telehold fénye miatt csak homályosan láthattak nehány circust: Bouillandt-Purbachot, ez csaknem négyszögletű, közepében kráter van, továbbá Azrachelt, melynek a közepe véghetetleneül fényes.

Végül a löveg folyton növekedő távolsága miatt, a körvonalak is eltűntek, a hegyeket nem tudták felismerni s a hold bolygójának csodálatos, bizarr, különös összképe már csak feledhetetlen emlék gyanánt élt lelkekben.