ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

Másnap hajnalban Hatteras jelt adott az indulásra. A kutyákat befogták a szán elé; a nagyon kényelmesen töltött tél után útnak induló, jól táplált, kipihent állatoktól joggal elvárhatták, hogy most, nyáron aztán jó szolgálatokat tegyenek! Nem is kérették hát magukat, mikor rájuk rakták az úti szerszámzatot.

Hiába, derék állatok ezek a grönlandi kutyák; vad természetük lassacskán átalakult, már nem hasonlítottak annyira a farkashoz, sokkal inkább Dukhoz, minden ebek e tökéletes példaképéhez; egyszóval: civilizálódtak.

Duk mindenesetre részt vett a kutyák nevelésében; leckét adott nekik a jó cimboraságból, s jó példával járt elöl; angol mivoltában s a „tolvajnyelv”-kérdésben rendkívül szőrszálhasogató lévén, hosszú ideig tartott, amíg megbarátkozott ezekkel az ebekkel, „akiket még csak be se mutattak neki”, s „elvben” nem is állt szóba velük. De mivel közös veszélyekben, közös nélkülözésekben, közös szerencsében osztoztak, ezek a különböző fajú állatok lassanként mégiscsak összemelegedtek. A jószívű Duk tette meg ebben az irányban az első lépést, s az egész négylábú társaság rövidesen baráti csoportot alkotott.

Ha a doktor megsimogatta a grönlandi kutyákat, Duk féltékenykedés nélkül nézte ezt a családjabelieknek juttatott gyöngédséget.

Az emberek sem voltak rosszabb állapotban az állatoknál; ha emezeknek jól kellett húzniuk, amazok meg föltették magukban, hogy derekasan menetelnek.

Reggel hat órakor indultak, jó időben. Miután megkerülték az öblöt, és elhagyták a Washington-fokot, Hatteras egyenest északnak fordíttatta a szánt; hét órakor az utasok délen elvesztették szem elől a világítótorony kúpját és a Gondviselés-erődöt.

Az utazás jónak ígérkezett, s mindenesetre jobbnak, mint az az expedíciójuk, amelynek a tél kellős közepén vágtak neki, hogy szén után kajtassanak! Hatteras akkor a lázadást, a kétségbeesést hagyta maga mögött hajója fedélzetén, s még azt sem tudta biztosan, milyen cél felé tart. A hidegtől félholt legénységet hagyott akkor hátra, a sarkvidéki tél nyomorúságától legyengült társakkal indult volt útnak; ő, az észak fia, délnek fordult! Most, éppen ellenkezőleg, erőteljes, egészséges, lankadatlan, nekibátorodott, céltudatos barátok körében menetel egész életének egyetlen célja, az Északi-sark felé! Soha még ember nem volt közelebb ahhoz, hogy ezt a mérhetetlen dicsőséget hazájának s önmagának megszerezze.

Vajon gondolt-e a kapitány azokra a dolgokra, amelyeket mostani helyzetük természetszerűen sugalmazott? A doktor szerette volna feltételezni, hogy gondol, s nem is kételkedett benne, amikor olyan buzgónak látta a kapitányt. A jó Clawbonnynak öröm volt a barátja öröme, s a két kapitánynak, az ő két barátjának kibékülése óta a legboldogabb embernek érezte magát; ő, akitől a gyűlölködésnek, az irigységnek, a versengésnek még a gondolata is távol volt, a legjobb ember minden teremtett lélek között, mit várt ő, milyen eredményt, ettől az utazástól? Nem tudta. De végre is, jól kezdődik. S már ez is sok.

Új-Amerika nyugati partja a Washington-fokon túl nyugat felé egy öbölsorozatban folytatódott. A sarkutazók, hogy ezt az óriási kanyarulatot elkerüljék, miután a Bell-hegység első lépcsőzetén áthaladtak, a magas fennsíkon északnak fordultak. Ez tetemes útmegtakarítást jelentett; Hatteras, hacsak szorosok és hegyek váratlan akadálya nem áll útjába, háromszázötven mérföldes egyenes vonalban szeretett volna a Gondviselés-erődtől a Sarkig haladni.

Könnyen haladtak; a fennsíkot vastag hószőnyeg borította, a kénezett alvázzal felszerelt szán könnyen siklott rajta, és a sarkutazók biztosan és gyorsan meneteltek a havon.

A hőmérő +3°-ot mutatott. Az idő nem volt teljesen állhatatos, hol tiszta, hol ködös; de sem hideg, sem hófergeteg nem állta volna útját ezeknek az elszánt sarkutazóknak.

Az iránytű szerint könnyen el lehetett igazodni. Távolodván a mágneses ponttól, a műszer mutatója most már nem volt olyan lusta, és nem is ingadozott. Igaz, hogy a mágneses pont elhagyása után a mágnestű visszafordult, és a déli irányt mutatta, de ez a fordított jelzés nem zavarta meg számításaikat.

Egyébként a doktor egyszerű útjelző módszert eszelt ki, amelynek segítségével el lehetett kerülni azt, hogy minduntalan az iránytűre szoruljanak: ha már a helyzetet meghatározták, tiszta időben, egy pontosan észak felé eső célt jegyeztek meg az utasok, amely tőlük vagy két-három mérföldnyire lehetett; aztán addig meneteltek, amíg ezt a célt el nem érték, s ekkor egy új célpontot szemeltek ki ugyanabban az irányban és így tovább. Ily módon alig tértek el valamicskét az egyenes úttól. Utazásuk első két napján tizenkét óránként húsz mérföldet tettek meg; a fennmaradó időt pihenésnek és étkezésnek szentelték; sátorban aludtak, s ez elég védelmet nyújtott a hideg ellen.

Az idő melegebbre fordult; némely helyen - a talaj szeszélyeinek megfelelően - teljesen elolvadt a hó, míg másutt megőrizte makulátlan fehérségét; itt-ott terjedelmes tócsák képződtek, sok helyütt akkorák, hogy egy kis képzelőerővel tavaknak látszottak. Az utasok olykor térdig gázoltak a vízben; egyébként ezen is csak nevettek, és a doktor még örült is a váratlan fürdőnek.

– Voltaképpen a víznek errefelé nincs is engedélye arra - tréfálkozott -, hogy benedvesítsen bennünket; ennek az elemnek itt csak a szilárd és légnemű halmazállapothoz van joga; a folyékony halmazállapot egyenesen visszaélés! Jég vagy pára, ez csak hagyján; de víz? Hallatlan!

Útközben sem feledkeztek meg a vadászatról; mert csakis így juthattak friss élelemhez. Altamont és Bell becserkészték a szomszédos vízmosásokat; ilyenképpen néhány hófajdhoz, lummamadárhoz meg szürke nyúlhoz jutottak. Ezeknek az állatoknak bizalma lassanként megszűnt, hogy a félelemnek adjon helyet. Nagyon félénkek lettek, s most már nehéz volt megközelíteni őket. Duk nélkül bizony hiába találták volna fel nekik a puskaport.

Hatteras lelkükre kötötte, hogy egy mérföldnél messzebbre ne menjenek, mert egy napjuk, de még csak egy órájuk sincs veszíteni való, és csupán háromhónapi szép időre lehetett számítani.

De egyébként is ott volt a helye mindenkinek a szán mellett, mikor valami nehéz terepre értek, s szűk hegyszoroson, meredek fennsíkon kellett átkelniük. Ilyenkor valamennyien a szán elé fogták magukat, vagy nekifeküdtek a lőcsnek, húzták, tolták, támogatták a szánt. Nem is egyszer le kellett szedni az egész rakományt, de még így sem kerülhették el a zökkenőket s a zökkenők okozta rongálásokat, amelyeket aztán Bell tőle telhetően kijavítgatott.

Harmadnap, szerdán, június 26-án egy több hektár kiterjedésű tóhoz értek. A tavat még jég borította, mert védve volt a napsütéstől, sőt olyan vastag volt rajta a jég, hogy megbírta az utasokat meg a szánt. Ez a jégréteg még egy régi télből származhatott, mert ezen a tavon, helyzeténél fogva sosem olvadt fel a jég. Kemény jégtükör volt ez, amelyen nem fogott a sarkvidéki nyár, s ez a körülmény megerősíteni látszik azt a megfigyelést, hogy ezeket a partokat száraz hó borítja, amelynek alsó rétegei bizonyára régebbi évekből származnak.

Ettől fogva észrevehetően lankásodott a táj, amiből a doktor azt következtette, hogy észak felé nem lehet messze a tenger; egyébként nagyon valószínűnek látszott, hogy Új-Amerika nem egyéb szigetnél, s hogy nem terjed az Északi-sarkig. Mindinkább sík lett a talaj, csak nyugat felé húzódott néhány domb, amelyet lapállyá egyengetett a távol, s elnyelt a kékes köd.

Mindeddig nem járt fáradsággal az expedíció: utasaink csak a hómezőről visszaverődő napsugaraktól szenvedtek, ettől az erős sugártöréstől hóvakságot kaphattak, amit szinte lehetetlen elkerülniük. Máskor éjszaka utaztak volna, csakhogy elkerüljék ezt a kellemetlenséget; igen ám, de itt most sose volt éjszaka! Szerencsére a hó is olvadásnak indult, s így sokat vesztett vakító fehérségéből.

Június 28-án +7°-ra emelkedett a hőmérséklet; ezt a felmelegedést záporeső kísérte, amit utasaink bölcs nyugalommal fogadtak, sőt még örültek is neki, mert ez is meggyorsította az olvadást. Megint fel kellett venni a dámvadbőr bocskorokat, és a szántalpakon is változtatni kellett. Ezzel bizony késleltették a haladást, de komoly akadály nem állta útjukat, hát mégiscsak előbbre jutottak.

Útközben a doktor itt-ott gömbölyű vagy lapos köveket szedett fel; olyanok voltak ezek a kövek, mint a hullámverés gömbölyítette kavicsok; ebből azt következtette a doktor, hogy a sarki medence közelében járnak; de továbbra is csak síkság terült el mindenütt, végeláthatatlanul.

A táj nyomát se mutatta a lakottságnak, se kunyhó, se jelzőoszlop, se eszkimó odú sehol; nyilvánvaló volt, hogy utasaink az elsők, akiknek lába ezt a földet tapossa. A grönlandiaknak még azok a törzsei sem jutottak ilyen messzire, amelyek el-ellátogatnak a sarkvidékre, pedig ezen a tájon jó eredménnyel vadászhattak volna. Olykor jegesmedvét is láttak, amint szél alatt követte a kis csapatot, anélkül, hogy támadó kedvének jelét adta volna. A távolban nagy csapat pézsmaökör és rénszarvas is felbukkant; a doktor szívesen fogott volna néhány rénszarvast, hogy a szán húzásánál hasznát vegye, de az állatok nagyon félénkek voltak, s lehetetlen volt élve kézre keríteni őket.

Június 29-én Bell egy rókát lőtt, s Altamont, miután hidegvéréről s ügyességéről tanúságot tett, szerencsésen elejtett egy közepes nagyságú pézsmaökröt. Az amerikai valóban olyan nagyszerű vadásznak bizonyult, hogy még a doktor is megcsodálta, pedig ő aztán igazán szakértő volt. Az ökröt kizsigerelték, s húsa friss és bőséges táplálékul szolgált.

Ezek a finom, ízletes húsételek, amelyekhez a véletlen segítette őket, mindig kapóra jöttek; még azok sem állták meg, hogy megelégedett tekintetet ne vessenek egy ilyen étvágygerjesztő szelet friss húsra, akik egyébként nem voltak ínyencek. A doktor önmagát is kinevette, amikor rajtakapta magát, hogy szinte elragadtatva nézi a pompás pecsenyét.

– Csak lássunk neki jó étvággyal - mondta -; az étkezés fontos dolog a sarki expedíciókon.

– Különösen akkor - felelte Johnson -, ha egy többé-kevésbé ügyes puskalövés előzte meg.

– Igaza van, öreg Johnsonom - válaszolt a doktor -, s ha az ember tudja, hogy a konyha tűzhelyén rotyog a leves, akkor kevesebbet gondol az evésre.

Június 30-án, minden várakozás ellenére nagyon egyenetlenné vált a talaj; mintha csak valami vulkanikus kitörés dúlta volna szét; a kúpok, a hegyes csúcsok végtelen tömege sokasodott, s nagy magasságokat ért el.

Erős délkeleti szél kerekedett, s csakhamar valóságos orkánná fajult; végigzúdult a hó koronázta sziklákon s a jéghegyláncok között, amelyek bár a szárazföld kellős közepén meredtek égnek, jégbucka- és jéghegyformákat öltöttek; jelenlétük ezen a magas fennsíkon megmagyarázhatatlan maradt, még a doktornak is, aki pedig mindent meg tudott magyarázni.

A vihart meleg, nedves idő követte; ez most már igazi olvadás volt; minden oldalról felhangzott a jég ropogása, amelynek zaja a lavinák félelmetesebb robajával elegyedett.

Utasaink gondosan óvakodtak attól, hogy a dombok alján meneteljenek, még csak hangos szót sem mertek ejteni, mert az erős hang rezgése is megmozgathatta a levegőt, s katasztrófát idézhetett elő. Gyakran voltak szemtanúi rettenetes görgetegek megindulásának, amelyeket nem is láthattak előre. Ugyanis a sarkvidéki lavina fő jellegzetessége, hogy szörnyű hirtelenséggel zúdul a mélybe; ebben különbözik a svájci meg a norvégiai lavinától. Ott ugyanis előbb egy jelentéktelen kis hógolyó képződik, amely a havas lejtőn legördülve, a rátapadt hótól s beleragadt szikladaraboktól nőttön-nő, s növekvő sebességgel zuhanva egész erdőket pusztít el, falvakat rombol szét, lezúdulásához mégiscsak meglehetősen hosszú idő kell. De a fagyos sarki tájakon nem így áll a dolog. A jégtömb zuhanása váratlan s megsemmisítő hatású; indul, s máris lezuhant, és aki épp az esés irányában áll, mire észreveszi, hogy a jégtömb ingadozik, már pozdorjává is zúzta. Az ágyúgolyó se gyorsabb, a mennykőcsapás se sebesebb; a sarkvidéki lavinánál a leválás, zuhanás és pusztítás pillanata egybeesik. Irtózatos mennydörgésszerű robaj kíséri, amelyet inkább panaszosan, mint zajosan ismétel a furcsán visszaverődő visszhang.

Itt is elképedve bámulták olykor az utasok, micsoda változás állt be a táj képében. Teljes átalakuláson ment át a vidék. A hirtelen olvadás hatására síksággá változott a hegyvidék; mikor pedig az esővíz beszivárgott a nagy tömbök hasadékaiba, s egyetlen hideg éjszakán megfagyott, a jégnek a gőznél is hatalmasabb feszítő ereje szétvetett minden akadályt. S mindez rettenetes gyorsasággal következett be.

Szerencsére semmiféle katasztrófa nem fenyegette a szánt és vezetőit; megfelelő óvatossággal minden veszélyt elkerültek. Egyébként ez a hegygerincekkel, másodlagos hegyláncokkal, hegyhátakkal és jéghegyekkel borított vidék nem volt nagy kiterjedésű, s három nappal később, július 3-án már ismét síkságon, könnyebb terepen haladtak sarkutazóink.

De ekkor meglepetve figyeltek fel egy új tüneményre, amely hosszú ideig zavarta volt az Ó- és Újvilág tudósainak türelmes kutatómunkáját. A kis csapat egy alig ötven láb magas dombsort követett, amely - úgy látták - több mérföld távolságra nyúlik. Csakhogy a dombsor keleti lankája hóval volt fedve, mégpedig vérvörös hóval.

El lehet képzelni megdöbbent kiáltozásukat. Első pillanatban borzalmasnak találták ezt a hosszú, kárminvörös leplet. A doktor, ha már meg nem nyugtathatta társait, legalább igyekezett megmagyarázni nekik ezt a jelenséget; ő ismerte ezt a különös vörös havat s azokat a vegytani vizsgálatokat is, amelyeket erre vonatkozóan Wollaston, de Candolle és Bauer végzett. A doktor elmondta társainak, hogy ezzel a hóval nem csupán az Északi-sarkvidéken lehet találkozni, hanem a svájci Alpesekben is, Saussure a Brevenen, 1760-ban jelentős mennyiséget szedett össze belőle, s Ross, Sabine és más hajósok azóta is hoztak ebből a hóból sarki expedícióikról.

Altamont kérdésére megmagyarázta a doktor, milyen természetű ez a rendkívüli anyag, hogy ez az elszíneződés kizárólag szerves testecskékből ered: a vegyészek sokáig nem voltak tisztában azzal, vajon állati vagy növényi természetűek-e ezek a testecskék. De végül is rájöttek, hogy mikroszkopikus kicsiségű gombák családjához, ott is az „Uredo”-fajhoz tartoznak, amelyeket Bauer javaslatára „Uredo nivalis”-nak neveztek el.

Most a doktor vashegyű botjával felkavarta a havat, s megmutatta társainak, hogy ez a skarlátvörös réteg kilenc láb vastagságú, s hogy próbálják csak megszámlálni, mennyi ilyen gombácska lehet több mérföldnyi területen, ha a tudósok számításai szerint negyvenháromezer van belőlük egy köbcentiméterben.

Ez az elszíneződés, a lejtő fekvését tekintve, régmúlt időkre vezethető vissza, minthogy ezek a gombák sem a párolgás, sem a hóolvadás folytán nem oszlanak fel, és színük sem változik.

Ha meg is magyarázta a doktor a tüneményt, azért az éppoly különös maradt; a természetben nagy felületeken ritkán fordul elő a piros szín; a napsugarak visszaverődése ezen a bíborszőnyegen bizarr látványosság volt; vörhenyes fénybe vonta a környező tárgyakat, sziklákat, embereket, állatokat, mintha valami belső parázslás világította volna meg azokat, s mikor ez a piros hó olvadni kezdett, úgy látszott, mintha vérpatak csörgedezett volna az utasok lába előtt.

A doktor, aki nem vizsgálhatta meg ezt az anyagot akkor, amikor a Baffin-tenger Kármin-szikláinál észlelte volt a jelenséget, itt aztán kedvére gyűjthette, s gondosan el is tett belőle néhány palackkal.

Csak háromórai gyaloglás után hagyták maguk mögött ezt a vörös talajt, amelyet a doktor „Vérmező”-nek nevezett, s a táj visszanyerte szokott képét.