BELLOT HALÁLA

Július 3-án és 4-én +14° volt a hőmérséklet. Mióta úton voltak, ez volt eddig a hőmérővel ellenőrzött legnagyobb meleg. De 5-én, csütörtökön délkeleti szél támadt, amelyet hatalmas hóförgeteg kísért. Az ezt megelőző éjjel huszonhárom fokkal esett a hőmérő higanyoszlopa. Hatteras mit sem törődött a legénység rossz hangulatával, s parancsot adott a horgony felszedésére. Tizenhárom nap óta, vagyis mióta elhagyták a Dundas-fokot, a Forward egy fokkal sem bírt északabbra jutni. Ez hát nem felelt meg a Clifton képviselte álláspontnak; ámbár igaz, hogy a legénység e részének óhaja most megegyezett a kapitánynak azzal az elhatározásával, hogy feljusson a Wellington-csatornába, s így nem szabotálták a hajó manőverezését.

A kétárbocoson csak nagy nehezen lehetett vitorlát bontani; de mikor végre éjjel sikerült szélnek fordítani a hajó vitorláit, Hatteras bátran nyomult előre az úszó jégtáblák közepette, amelyet az áramlat délnek sodort. A legénység sokat gürcölt ezen a kanyargós hajóúton, amelyen gyakran kellett szél ellen fordítani a vitorlákat.

A Wellington-csatorna nem nagyon széles; keleten Devon nyugati partja és nyugaton a Cornwallis-sziget között összeszűkül; ez utóbbi szigetet hosszú ideig félszigetnek tartották. John Franklin hajózta körül 1846-ban, a csatorna északi részén fekvő földnyelvtől jövet, a nyugati parton át.

A Wellington-csatorna felkutatását 1851-ben Penny kapitány végezte, a Lady Franklin és a Sophie nevű bálnavadászhajókon. Egyik hadnagya, Stewart a szélesség 76° 20’-e alatt eljutott a Beecher-fokra, s felfedezte a szabad tengert. A szabad tenger! Ebben reménykedett most Hatteras.

– Azt, amit Stewart megtalált, én is megtalálom - mondta a doktornak -, s akkor vitorlával haladhatok majd a Sark felé.

– De nem fél attól - kezdte a doktor -, hogy a legénysége...

– Az én legénységem!? - mordult fel keményen Hatteras.

Majd, a doktor nagy csodálkozására, halkan hozzátette:

– Szegények.

Ez volt az első ilyen érzésnyilvánítás, amelyen a kapitányt a doktor rajtakapta.

– De nem! - folytatta erélyesen Hatteras. - Nekik követniük kell engem! És követni is fognak!

Ha az egymástól itt elég nagy távolságban úszó jéghegyek közepette nem is kellett összeütközéstől tartania a *Forward*nak, alig haladt valamicskét északnak, mert az ellenszelek gyakorta késztették megállásra. Nagy üggyel-bajjal mégis elhagyta a Spencer- és az Innis-hegyfokot, s kedden, július 10-én, Clifton nagy örömére végre a 75. szélességi fokon is áthaladtak.

A Forward most azon a helyen volt, ahol a Rescue és az Advance nevű, Haven kapitány kommandírozta amerikai hajók oly borzasztó veszélyben voltak. Kane is részt vett ezen az expedíción; 1850. szeptember vége felé hajóikat körülvette, s ellenállhatatlan erővel a Lancaster-szorosba vetette vissza a jég.

Shandon beszélte el ezt a katasztrófát James Wallnak néhány matróz jelenlétében.

– Az Advance-t és a Rescue-t annyira összevissza zargatta, emelte, hajigálta a jég, hogy már nem lehetett a tüzet égve hagyni a hajón, pedig fagypont alatt tizennyolc fokra süllyedt a hőmérséklet! A szerencsétlen legénység egész télen a jég foglya volt, mindig készen a hajó elhagyására; három hétig le sem került róluk a ruha! Ebben a borzalmas helyzetben sodródtak ezermérföldnyire, míg a Baffin-tenger közepére nem vetődtek!

El lehet képzelni, milyen hatással volt ez az elbeszélés a már amúgy is csüggedt legénységre.

Amíg Shandon ezt elmondta, Johnson a doktorral egy olyan eseményről beszélgetett, amelynek ez a táj volt a színhelye. A doktor Johnson kérésére szólt neki abban a pillanatban, amikor a hajó elérte az északi szélesség 75° 30’-ét.

– Itt van! Ez az! - kiáltott fel Johnson. - Ez az a gyászos föld!

S mikor ezt mondta, a derék főmatróz szeme megtelt könnyel.

– Legyen szíves, beszélje el nekem, hogyan halt meg Bellot hadnagy - kérte a doktor.

– Igen, Clawbonny úr, csupa szív volt ez a derék tiszt, és csupa bátorság.

– És ön azt mondja, hogy itt, pontosan ezen a helyen történt a katasztrófa?

– Pontosan itt, a North-Devon partjának ezen a részén! Ó, a végzetnek nagy szerepe volt ebben, s a szerencsétlenség nem történt volna meg, ha Pullen kapitány előbb jön fel a hajóra!

– Mit akar ezzel mondani, Johnson?

– Hallgasson végig, Clawbonny úr, s majd meglátja, mitől függ, min múlik olykor az élet. Ön is tudja, hogy Bellot hadnagy 1850-ben indult először útnak Franklin felkutatására.

– Tudom, Johnson, a *Prince Albert*en.

– Nos, 1853-ban, mikor visszatért Franciaországba, engedélyt kapott arra, hogy felszálljon a Phénix*re, amelynek fedélzetén, Inglefield kapitány alatt én mint matróz szolgáltam. A *Breadalbane-nel jöttünk, élelmiszert és szenet szállítottunk a Beechey-szigetre. Ekkor erős délkeleti szél fújt, s havazni kezdett. De még nem voltunk valami nagy veszélyben, még ki lehetett onnan jutni, hiszen mi, többiek, ki is jutottunk!

Johnson itt kis szünetet tartott, s ezalatt a végzetes partot szemlélte. Majd folytatta:

– Miután elvesztettük társainkat szem elől, először szánunkon levő sátor alatt próbáltuk meghúzni magunkat. De hiába. Akkor vadászkéseinkkel kezdtünk valami hajlékfélét vágni a jégbe. Bellot úr fél órát ült közöttünk, s megbeszélte velünk veszedelmes helyzetünket. Azt mondtam neki, hogy én nem félek. „Ha Isten védelmez bennünket - felelte -, egyetlen hajszálunk se görbülhet meg.” Ekkor megkérdeztem tőle, hány óra. Azt felelte, hogy negyed hétre jár. Vagyis augusztus 18-a volt, reggel negyed hét óra. Ekkor, Bellot úr összecsatolta útikönyveit, s azt mondta, megnézi, hogyan úszik a jég. Még csak négy perce volt távol, mikor utánamentem, s körülnéztem a jégtáblán, amelyen meghúztuk magunkat, de sehol se láttam, és mikor visszatértem tanyánkra, megláttam a hadnagy botját egy körülbelül ötölnyi széles rés másik oldalán, ahol a jégtábla teljesen összetört. Kiabálni kezdtem, de nem jött felelet. Most nagyon erős szél kezdett fújni. Keresgéltem még egy ideig a jégtábla körül, de nyomát sem leltem a szegény hadnagynak.

– S mit gondol, mi történt vele? - kérdezte megrendülten a doktor.

– Úgy gondolom, hogy amikor Bellot úr elhagyta a kuckót, a szél beletaszította a résbe, s mivel köpenye be volt gombolva, nem bírt úszni, s a víz felszínére kerülni! Ó, Clawbonny úr, az volt életem legnagyobb fájdalma! Nem és nem akartam elhinni, hogy ez a derék, önfeláldozó tiszt így vesszen oda! Mert még meg kell jegyeznem, hogy ő Pullen kapitány utasításait követte, mikor a jég megindulása előtt partra akart jutni. Jóravaló, szolgálatkész, bátor fiatalember volt, mindenki szerette a hajón. Egész Anglia megsiratta, s mindenki, még az eszkimók is, akik, mikor a Pound-öböltől visszatért Inglefield kapitány elmondta nekik, hogy meghalt a jó kis hadnagy, könnyekre fakadtak, mint most én, és sírva kiáltozták: „Szegény Bellot! Szegény Bellot!”

– De maga és társai? - kérdezte a doktor, akit elérzékenyített a megható leírás. - Maguknak hogyan sikerült partra jutniuk?

– Mármint nekünk, uram? Nem volt nagy dolog. Mi még huszonnégy óráig maradtunk étlen-szomjan, tűz nélkül a jégtáblán. De végül egy olyan jégmező közelébe kerültünk, amely a számára nem eléggé mély vízben megfeneklett. Gyorsan átugrottunk erre a jégmezőre. Egyetlen megmaradt evezőnkkel az arra úszó jégtáblák közül magunkhoz húztunk egy akkorát, amely megbírt bennünket, s tutajként lehetett vele bánni. Ezen a jégtutajon értünk azután partot, de egyedül, a mi kedves, jó hadnagyunk nélkül!

Mire Johnson befejezte elbeszélését, a Forward elsiklott a gyászos part előtt, s a szörnyű katasztrófa színhelye eltűnt a főmatróz szeme elől. Másnap a Griffin-tengeröblöt hagyták maguk mögött, s két nap múlva a Grinnel- és a Helpmann-hegyfokot. Végre, július 14-én elhaladtak az Osborne-földnyelv előtt, és 15-én a csatorna végpontján, a Baring-öbölben vetett horgonyt a hajó. A hajózás most nem volt túl nehéz. Hatteras itt csaknem olyan jégmentes tengert talált, mint amilyennek Belcher örvendhetett, amikor a Pioneer és az Assistance parancsnokaként a 77° közelében levő telelőhelye felé hajózott. Ez volt az első telelése 1852-53 telén, mert a következő, az 1853-54. évi telet a Baring-öbölben töltötte, itt, ahol most a Forward horgonyt vetett.

A legborzalmasabb megpróbáltatások és veszedelmek kényszerítették Belchert arra, hogy az örök jég közepette elhagyja hajóját, az Assistance-et.

Shandon ennek a katasztrófának a történetét is elmondta a reményvesztett matrózoknak. Vajon tudott-e Hatteras az ő első tisztjének erről az árulásáról? Erre lehetetlen válaszolni; a kapitány nem beszélt a dologról.

A Baring-tengeröböl magasságában van egy keskeny tengerszoros, amely a Wellington-csatornát a De la Reine-csatornával köti össze. Itt a jégár erősen megtorlódik. Hatteras hiába erőlködött, hogy átjusson a Hamilton-sziget északi részén levő átjárókon, a szél meghiúsította erőfeszítéseit. Így hát a Hamilton- és a Cornwallis-sziget közé kellett hajójával becsúsznia, s ott öt drága napot fecséreltek el hasztalan erőlködéssel. A hőmérséklet csökkenőben volt, s július 19-én egész -4°-ig süllyedt. Másnap ugyan ismét emelkedett, de a közeledő sarki télnek ez a fenyegető jele arra bírta Hatterast, hogy ne várakozzék tovább; úgy látszott, hogy a nyugati szél állandó marad, s továbbra is hátráltatja a hajó haladását. Márpedig igyekeznie kell, hogy elérje azt a pontot, ahol Stewart szabad vízre talált. 19-én elhatározta, hogy mindenáron benyomul a szorosba. Az ellenszél hátráltatta a hajót, a hajócsavar felvehette volna a harcot a havat hordó, dühöngő szélrohamokkal, de Hatterasnak mindenekelőtt takarékosan kellett bánnia a tüzelővel; másrészt meg az átjáró túl széles volt ahhoz, hogy partjain vontatni lehessen a hajót. Hatteras, anélkül hogy számolt volna a legénység kimerültségével, olyan eszközökhöz folyamodott, amellyel hasonló körülmények között a bálnavadászok szoktak élni. Leeresztette valamennyi csónakját a víz felszínéig, úgyhogy csigáikon ott függtek a hajó két oldalánál; a csónakot elöl-hátul jól odakötötték a hajóhoz. Az evezőket egyik csónak orrán, s a másiknak a farán szerelték fel. A matrózok ennek megfelelően foglaltak helyet az evezőpadokon, s úgy bele kellett feküdniük az evezőkbe, hogy a szél ellenében is előbbre hajthassák a hajót.

Így azután lassacskán mégiscsak haladt a Forward a tengerszorosban. De el lehet képzelni, milyen fáradságos volt ez a munka. Morogtak is a matrózok. Négy napig hajóztak ilyen módon, mikor is sikerült elérniük a De la Reine-csatornában a Baring-szigetet.

Továbbra is ellenszél fújt. A legénység elkészült erejével. A doktor is úgy találta, hogy az emberek egészsége leromlott; olyiknál már a skorbut első kórjeleit is kezdte észrevenni. De mivel citromlé is meg mészpasztilla is bőségesen állt rendelkezésére, minden lehetőt elkövetett, hogy megbirkózzék ezzel a rettenetes betegséggel.

Hatteras tisztában volt azzal, hogy most már nem számíthat a legénységre. Minden szelíd rábeszélés hiábavalónak bizonyult. Elhatározta tehát, hogy a szigor fegyverét alkalmazza, s alkalomadtán kérlelhetetlenül. Különösen Richard Shandont nézte görbe szemmel, sőt James Wallt is, aki pedig nemigen merte kinyitni a száját. Hatteras a maga oldalán érezte a doktort, Johnsont, Bellt és Simpsont. Ezek testestül-lelkestül az ő emberei voltak. Az ingadozók közé számította Fokert, Boltont, Wolstent, a puskaművest és Brunton első mérnököt, akik adott pillanatban esetleg ellene fordulhatnak. Ami pedig Pent, Grippert, Cliftont és Warrent illeti, ezek nyíltan pusmogtak a lázadás tervéről; társaikat is fel akarták lázítani, s arra kényszeríteni a *Forward*ot, hogy térjen vissza Angliába.

Hatteras látta, hogy ettől a rosszindulatú, s ráadásul még végképp ki is merült legénységtől nem várhatja el az eddigi vontatómunka folytatását. Huszonnégy óráig időzött a Baring-szigettel szemben anélkül, hogy egy lépést tett volna előre. Közben a hőmérséklet leszállt, s a július hónap, itt fönn északon, már a közelgő télre figyelmeztetett. 24-én már csupán -6°-ot mutatott a hőmérő. Hat-nyolc fonal vastagságú friss jégkéreg képződött az éjjel. Ha erre leesik a hó, nemsokára elég erős lesz ahhoz, hogy az ember súlyát elbírja. Már a tenger vize is felvette azt a mocskos elszíneződést, amely az első hókristályok jöttét jelzi.

Hatteras tökéletesen tisztában volt ezekkel a fenyegető előjelekkel. Ha az átjárók eltorlaszolódnak, kénytelen lesz ezen a helyen telelni, távol utazása végcéljától, s anélkül, hogy még csak meg is pillantaná azt a szabad tengert, amelyhez pedig elődei beszámolói szerint már oly közel kell lennie. Így hát elhatározta, hogy - bármibe kerül is - előrenyomul, s néhány fokkal északabbra jut. Mivel pedig látta, hogy végképp elerőtlenedett legénységét most már nem foghatja evezésre, s mert még mindig ellenszél fúj, hát vitorlát se bonthat, parancsot adott a kazánok befűtésére.