A FORWARD

„Holnap a kétárbocos *Forward*on K. Z. kapitány és Richard Shandon másodtiszt a csökkenő dagállyal kihajózik a New Prince-kikötőből. Útjuk célja ismeretlen.”

Ez volt olvasható a Liverpool Herald 1860. április 5-i számában.

Anglia legforgalmasabb kereskedelmi kikötőjében nem valami jelentős esemény egy kétárbocos hajó indulása. Kinek is tűnnék fel az ilyesmi annyiféle tonnatartalmú és nemzetiségű hajó között, amelyek alig férnek el a kétmérföldes kikötő medencéjében.

Ennek az április 6-ának reggelén mégis tekintélyes tömeg tolongott a New Prince-kikötő rakpartjain; olybá tűnt, mintha csak a város számtalan tengerésztestülete itt adott volna egymásnak találkozót. A környékbeli hajógyárak munkásai már abbahagyták munkájukat, az ügynökök elhagyták sötét irodáikat, a kereskedők kietlen raktáraikat.

A kikötő külső fala mentén közlekedő tarka omnibuszok percenként ontották rakományukat: a kíváncsiak tömegét. Úgy látszott, mintha a város népének egyéb dolga se volna, mint jelen lenni a Forward indulásánál.

A Forward százhetven tonnás, hajócsavarral és százhúsz lóerős gőzgéppel felszerelt kétárbocos volt. Bízvást össze lehetett téveszteni bármely más, a kikötőben horgonyzó kétárbocossal. De ha a laikus közönség számára nem is volt rajta semmi különös látnivaló, a szakember, a tengerész szeme feltétlenül felfedezett rajta holmi különös sajátosságokat.

Így hát a szomszédságában horgonyzó Nautilus fedélzetén a matrózok egy csoportja élénken vitatkozott afelől, vajon hová készül a Forward.

– Hát mit is gondoljon az ember erről az árbocozatról? - jegyezte meg az egyik. - Hiszen gőzhajót nem szokás ennyi vitorlával ellátni.

– Az úgy van - felelte egy pirospozsgás, széles arcú szállásmester -, hogy ez a hajó inkább bízza rá magát a vitorláira, mint a gőzmasinájára, és ha ennyire kibontja a fővitorlát, ez nyilván azért van, mert az alsókat majd gyakran kell bevonnia. Így hát semmi kétségem afelől, hogy a Forward célja a Déli- vagy az Északi-Jeges-tenger, ahol a jéghegyek jobban felfogják a szelet, mint ahogyan az az ilyen derék, jól ácsolt hajócskának kedvére való lenne.

– Magának igaza lehet, Cornhill mester - szólt közbe egy harmadik matróz. - Megfigyelte azt, hogy a hajó orrtőkéje egyenest a tengerbe ereszkedik?

– Tedd hozzá - mondta Cornhill mester -, hogy borotvaéles öntöttacél éllel van ellátva. Játszva kettészelne vele egy hármas hajóhidat, ha teljes sebességgel nekimenne.

– Szent igaz - felelte egy merseyi révkalauz -, mert ez a kétárbocos a csavarjával játszva megfutja óránként a maga tizennégy csomóját. Csuda volt nézni, hogyan hasította próbaútján a vizet! Higgyétek el nekem, fürge kis hajó ez!

– És ha vitorlázásra kerül a sor, akkor se jön zavarba - folytatta Cornhill mester. - Szépen halad szél iránt, ha jó kézben a kormánykerék! Majd meglátjátok, hogy ez a hajó megpróbálkozik a sarki tengerekkel; kutya legyek, ha nem igaz! És még valami! Ide süssetek: észrevettétek, milyen széles a kormány-rúdnyílás, amelyen a kormányszerkezet feje áthalad?

– Szavamra... Igaz... - hagyták rá Cornhill társai. - De mit bizonyít ez?

– Ez azt bizonyítja, fiaim - vágott vissza némi lenéző önelégültséggel a mester -, hogy tinéktek se szemetek, se fejetek. Ez azt bizonyítja, hogy mikor azt a kormányszerkezetfejet csinálták, bizonyos holtjátékot akartak adni neki, mégpedig avégből, hogy könnyen lehessen fel- és leszerelni. Vagy tán nem tudjátok, hogy a jégtorlaszok közepette gyakran kerül sor erre a műveletre?

– Jól okoskodik - bólintottak a Nautilus matrózai.

– De egyébként is - szólt hozzá az egyik -, ennek a kétárbocosnak a rakománya is azt bizonyítja, hogy Cornhill mesternek igaza van. Én ezt Cliftontól tudom, aki el mer indulni velük. A Forward öt-hat évre elegendő élelmiszert visz magával, és szenet is ennek megfelelően rakodott. Szén és élelmiszer. Ez minden rakománya, persze a pár vacak gyapjúruhafélén és fókabőrön kívül.

– Nos, hát akkor most már semmi kétség - mondta Cornhill mester. - De végül is, barátocskám, ha te ismered azt a Cliftont, akkor mért nem mondta meg neked az a Clifton, hogy merre tartanak?

– Nem mondhatta meg, mert ő maga sem tudja; az egész legénységet így fogadták fel. Hogy hová megy? Ördög tudja. Az majd csak akkor sül ki, ha megérkezik.

– Véleményem szerint az is lehet - jegyezte meg egy hitetlenkedő -, hogy a pokol fenekére mennek.

– De micsoda fizetés! - kiáltott fel Clifton barátja. - Micsoda nagy fizetés! Ötször akkora, mint a rendes bér! Persze! Másképp ilyen körülmények között nem kapott volna embert Richard Shandon! A hajó is fura formájú, oszt’ senki se tudja, merre fordítja az orrát; tán vissza sem jön soha. Hát, ami engem illet, nekem bizony nem tetszett volna a dolog.

– Tetszett vagy nem tetszett volna, komám - vágta oda Cornhill mester -, te sohase lehettél volna tagja a Forward legénységének.

– Aztán mért ne?

– Mert te nem felelsz meg a kívánalmaknak. Úgy tudom, hogy nős ember nem mehet velük. Márpedig te a többséghez tartozol, vagyis azok közé, akik házasok. Így hát fölösleges avval kérkedned, hogy te úgysem mentél volna el a Forward*dal.* Savanyú a szőlő, barátocskám!

A matróz együtt kacagott társaival, így mutatta meg, mennyire igazat ad a mókázó Cornhill mesternek.

– Ennek a hajónak már a neve is szörnyen vakmerő! - folytatta a sikerrel elégedetten Cornhill. - Forward: Előre. De meddig? S mellesleg szólva, ennek a kétárbocosnak még a kapitányát se ismeri senki.

– De igen, ismerik - kockáztatta meg egy szende képű, fiatal matróz.

– Mi a csoda? Ismerik?

– Ismerik bizony.

– Fiacskám, tán csak nem azt hiszed, hogy Shandon a Forward kapitánya?

– De... - felelte habozva a matrózfiú.

– Hát akkor tudd meg, fiam, hogy Shandon csak másodtiszt, semmi több. Derék, edzett tengerész, még bálnavadász korában megmutatta, hogy kicsoda; megbízható cimbora, mindenképp méltó a parancsnokságra. De mégsem parancsnok. Éppoly kevéssé kapitány ő, mint - megkövetem - te, vagy jómagam. Ami pedig azt illeti, hogy Isten után ki lesz az úr a hajón, hát azt Shandon se tudja. Ha itt lesz az ideje, nem tudni, hogyan, de majd előkerül az igazi kapitány, azt se tudom, a két világrész melyik partjáról, mert Richard Shandon nem mondta meg, és nem is kapott engedélyt rá, hogy megmondja, a földgolyóbis melyik pontja felé irányítja majd a hajóját.

– Mégis..., Cornhill mester - szólt ismét közbe az iménti matrózfiú -, mégiscsak bemutattak valakit a hajón..., valakit, akiről abban a levélben volt szó, amelyben a másodtiszti állást felajánlották Shandon úrnak!

– Hogyan? - Cornhill összeráncolta szemöldökét. - Csak tán nem akarod elhitetni velem, te fiú, hogy a *Forward*nak ott a kapitánya a fedélzeten?

– De igenis, Cornhill mester.

– Nekem mondod ezt? Énnekem?!

– Önnek, igenis, mert én ezt Johnsontól, a szolgálatvezető altiszttől tudom.

– Johnson altiszttől?

– Úgy van, uram, ő maga mondta nekem.

– Johnson mondta neked?

– Nemcsak hogy mondta, de meg is mutatta nekem a kapitányt.

– Megmutatta neked? - kiáltotta elképedve Cornhill.

– Meg.

– És te láttad?

– Tulajdon szememmel.

– És ki légyen az?

– Egy kutya.

– Kutya?! Úgy érted, hogy négylábú?

– Úgy!

A Nautilus matrózai meghökkenve hallgatták ezt a beszélgetést. Minden más esetben nevettek volna rajta. Méghogy egy százhetven tonnás kétárbocosnak kutya a kapitánya! Meg kell fulladni a röhögéstől. De, hitemre, a Forward olyan különös hajó volt, hogy kétszer is meg kellett gondolni, nevessen-e mindezen az ember, vagy hitetlenkedjék. Egyébként maga Cornhill mester nem nevetett.

– És Johnson mutatta meg neked azt az újfajta „kapitányt”, azt a kutyát? És te láttad is? - fordult ismét a matrózfiúhoz.

– Úgy, ahogy önt látom itt, uram.

– Nahát, ehhez mit szól? - vették körül Cornhill mestert a matrózok.

– Semmit se szólok hozzá - bökte ki mérgesen Cornhill mester. - Nem szólok hozzá semmit, ha csak annyit nem, hogy ez a Forward az ördög hajója, vagy egy olyan bolondé, akinek az elmegyógyintézetben a helye!

A matrózok továbbra is szótlanul bámulták a *Forward*ot. Az indulás előkészületei közeledtek a befejezéshez. S egy sem akadt a matrózok között, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy Johnson altiszt tréfát űzött a matrózgyerekkel.

Ez a „kutyahistória” már az egész várost bejárta, és a kíváncsiak tömegében nem egy akadt, aki most kutatóan nézett a fedélzetre, kereste a „kutya-kapitány”-t, s olyik már-már azt is elhitte, hogy valami természetfölötti állatról van szó.

A Forward egyébként már hónapok óta magára vonta a közfigyelmet. Volt valami rendkívüli a szerkezetében, titokzatosság vette körül, a kapitány szigorú inkognitója, az a mód, ahogyan Richard Shandonnek felajánlották, hogy a hajó felszerelését intézze, a különös szempontok, melyek szerint a legénységet összeválogatták, valamint az, hogy jóformán senki sem sejtette, merre tart a hajó, mindez hozzájárult ahhoz, hogy furcsa színben tüntesse fel a kétárbocost.

Az el-elmélázó, álmodozó vagy különösen a bölcselkedő emberek számára nincs meghatóbb látvány, mint egy induló hajó. A képzelet könnyedén követi tengerrel küszködő útján, míg a széllel viaskodik, a vizeknek ezen a kalandos országútján, mely nem vezet mindig révbe, s hacsak bárminő szokatlan kis esemény történik vele, fantasztikus alakot ölt a hajó még azok lelkében is, akik egyébként nem hisznek a képzelet játékaiban.

Így van ez a *Forward*dal is. És bár a nézők tömegében senki sem tudott olyan szakértő megjegyzéseket tenni, mint Cornhill mester, de a sok „azt mondják” e három hónap alatt annyira felgyülemlett, hogy ez most bőségesen elég volt ahhoz, hogy az indulásnál jelenlevők hetet-havat összehordjanak.

A kétárbocos Liverpool külvárosában, a birkenheadi hajógyárban épült, a Mersey folyó bal partján. A hajó a szüntelenül futkosó gőzbárkák útján tartotta az összeköttetést a kikötővel.

A Scott and Co., Anglia egyik legkiválóbb hajóépítő vállalata, a hajó tonnatartalmát, méreteit és modelljét illetően Richard Shandontól a leggondosabban kidolgozott tervrajzot és költségvetést kapott. Ez a tervezet mindenképpen egy éles elméjű tengerész esze járására vallott. Shandonnek tetemes összegek álltak rendelkezésére, s így a megkezdett munkálatok, az ismeretlen tulajdonos megrendelése értelmében, gyorsan haladtak előre.

A kétárbocos olyan szilárdan épült, hogy minden viszontagsággal megbirkózzék. A nyilvánvalóan reá váró óriási nyomásnak is ellenállhatott, minthogy gerince tek-fából készült. Ez az indiai tölgyfajta rendkívüli keménységéről nevezetes, de ezenfelül még erős összekötő vasalással is ellátták. A tengerészek körében fel is vetődött a kérdés, hogy egy ilyen, nagy ellenállásra épült hajótest miért nem készült vasbádogból, mint a többi gőzhajóé. Erre azt felelték, hogy annak a titokzatos mérnöknek megvan erre a maga oka.

A hajógyárban lassacskán kialakult a kétárbocos formája: erős ácsozata, finom vonalai meglepték a szakembereket. Miként ezt a Nautilus matrózai is látták, orrtőkéje derékszöget alkotott a hajógerinccel, és nem sarkantyúval, hanem egy, az R. Hawthorn newcastle-i cég műhelyeiben készült öntöttacél éllel volt ellátva. Ez a fémből való orrtőke csaknem tündöklött a napfényben, megkülönböztette a kétárbocost a többi hajótól, bár tulajdonképpen nem volt kifejezetten katonai jellege. De az előfedélzeten egy 16-os kaliberű ágyút helyeztek el, amelyet talpazatán minden irányban könnyedén lehetett forgatni. De hozzá kell tenni, hogy ez az ágyú is olyan volt, mint a hajó orrtőkéje: bármennyire is harcias-marconának igyekezett látszani, ez sehogy sem sikerült neki.

1860. február 5-én a bámészkodók óriási tömege közepette bocsátották vízre a különös hajót, s ez a vízre bocsátás kitűnően sikerült.

De ha a kétárbocos nem volt hadihajó, sem kereskedelmi gőzös, sem pedig kéjutazásokra épült luxusjacht - mert hiszen akkor nem sétálgatna a tengereken hat esztendőre elégséges élelmiszerrel a gyomrában -, hát akkor miféle hajó volt ez?

Netán az Erebus és a Terror, valamint sir John Franklin felkutatása a célja ennek a hajónak? Ez se lehetséges, mert hiszen tavaly, 1859-ben tért vissza a Déli-Jeges-tengerről Mac Clintock kapitány, s magával hozta e szerencsétlen expedíció pusztulásának kétségtelen bizonyítékait.

Így hát talán a híres Északnyugati átjárón akar áthaladni a Forward? Mire lenne ez jó? Mac Clure kapitány akadt rá erre az átjáróra, 1853-ban, és az ő hadnagyának, Creswellnek jutott az a dicsőség, hogy elsőnek kerülhette meg az amerikai szárazföldet a Bering-tengerszorostól a Davis-tengerszorosig.

A szakemberek szemében mégis bizonyosnak, sőt kétségtelennek látszott, hogy a Forward a jégmezők birodalmába készül behatolni. Vajon a Déli-sark felé nyomul, hogy messzebbre jusson el, mint Wedell, a bálnavadász, vagy még messzebb, mint James Ross kapitány? De mire jó ez, és mi a célja vele?

Mindebből látható, hogy ámbár csak igen szűk tere volt a találgatásnak, a képzelet szabadon csapongott.

Vízre bocsátása után másnapra a kétárbocos hajógépei is megérkeztek az R. Hawthorn cég newcastle-i műhelyéből.

Ez a százhúsz lóerős, lengőhengeres gép kevés helyet foglalt el. Teljesítőképessége a hajó tonnatartalmához viszonyítva tetemesnek volt mondható, különösen, ha a sebességet fokozó bőséges vitorlázatot is tekintetbe vesszük. A próbautak ezt kétségtelenül bebizonyították, és még Johnson főmatróz is helyénvalónak tartotta, hogy kifejezze ebbéli véleményét Clifton ama bizonyos barátja előtt:

– Ha a Forward egyidejűleg használja a vitorláit is, meg a hajócsavarját is, akkor a vitorláival halad gyorsabban.

Clifton barátja mindebből egy szót sem értett, de úgy vélte, hogy olyan hajó, amelynek egy kutya a kapitánya, mindenre képes.

A hajógépek felszerelése után következett az élelmiszerek berakodása; és ez nem volt csekélység, mert a hajó hat esztendőre vitt magával élelmet. Ez az élelem sózott és szárított húsból, füstölt halból, kétszersültből és lisztből állott. Kávé- és teahegyek ömlöttek a hajókamrába. Richard Shandon igazi szakemberként kezelte az értékes rakományt. Mindent szakszerűen tároltak, címkével, számozással láttak el. Igen nagy készletet raktároztak el abból a pemmicannek nevezett, indiai eredetű készítményből is, amely kis térfogatban nagy táperejű elemeket tartalmaz. Az effajta élelmiszerek berakodása láttán kétségtelen volt, hogy a hajó hosszú útra készül. De a berakodást szemlélő jó megfigyelő arra is tüstént rájöhetett, hogy a Forward a sarki tengerekre indul. Mert mit látott még? Citromlével telt hordókat, mészpasztillákat, mustárral, sóskával és gyógynövénnyel telt ládákat, egyszóval a rendkívül hatásos skorbutellenes szerek tömegét, amelyek jótékony hatására oly nagy szükség van az Északi- és Déli-sark körüli hajózásnál. Shandont kétségtelenül figyelmeztethették, hogy különös gondot fordítson a rakománynak erre a részére, mert mindenen rajta volt a szeme, persze az úti gyógyszertár elhelyezésén is.

Ha fegyverféle nem is volt valami nagy számban a hajón, a félős kedélyek megnyugtatására a lőporkamra annyira színültig volt puskaporral, hogy ez már szinte félelmetes volt. Az egyetlen fedélzeti ágyúcska semmiképpen sem szándékozhatott elfogyasztani ezt a töméntelen kosztot. Ezen el lehetett gondolkodni. De óriási fűrészeket, hatalmas szerszámokat, mint például emelőket, ólomtömböket, kézifűrészeket, ménkő nagy fejszéket is rakodtak be, azt a jelentős mennyiségű *blasting cylinder*t¹ nem is számítva, amelynek felrobbanása bőven elegendő lett volna a liverpooli vámház légbe röpítésére. Mindez különös, sőt félelmetes volt, az ezerféle rakétáról, röppentyűről, jelzőlámpásról nem is szólva.

A New Prince-kikötőben bámészkodó tömeg mindezen kívül még egy hosszú, mahagónifából készült bálnavadászcsónakot, egy guttaperkával borított bádogpirogot és néhány gumicsónakot is megcsodálhatott. Ez utóbbi amolyan gumiból készült köpeny, amelyet csónakká lehet átalakítani, ha a benne levő tömlőt felfújják. Most, hogy a visszahúzódó dagállyal a Forward elindult titokzatos rendeltetése felé, a nézők növekvő szorongással feszengtek, sőt némi meghatottság vett erőt rajtuk.