EGY FONTOS PARAGRAFUS

22-én hajnalban a Seamew São Miguel fővárosa, Ponta Delgada előtt horgonyzott le: ez volt utolsó megállójuk az Azori-szigeteken.

Hétszázhetven négyzetkilométerével¹ és majd huszonhétezer lakosával São Miguel az egész szigetvilág legjelentősebb tagja, fővárosa pedig a maga tizenhétezer lelkével a portugál királyság negyedik városának számít. Keleten és nyugaton két hegyfok védi: a városnak nevet adó Ponta Delgada, illetve a Ponta Galé, egy nyolcszázötven méter hosszú természetes gát, amely nagy biztonságot nyújt az akár száz hajót is befogadó zárt kikötőöbölnek.

E gát és a sziget partja között horgonyzott le a Seamew, számos más vitorlás és gőzös társaságában. Északon teraszosan emelkedett előttük Ponta Delgada: arányos csoportokban álló, vakítóan fehér házai magukra vonzották a pillantást. A házak gyöngysorként csillogtak pompás kertjeik tengerében, amelyek zöldellő koszorút fontak a város köré.

A legtöbb utas sokáig ágyban maradt, ezért a partraszállást délutánra halasztották. Mivel São Miguel szigetére három teljes napot irányoztak elő, és Ponta Delgadára négy-öt óránál többet aligha kellett szánniuk, nem volt okuk sietségre.

E döntést mégis viharos körülmények között hozhatták csak meg, mert néhány elégedetlen hevesen tiltakozott. Természetesen Saunders és Hamilton zúgolódtak a leghangosabban. Újból módosul a program? Ez már mégis több a soknál! Sérelmüket az Ügyintéző elé terjesztették. Az Ügyintéző azt válaszolta, hogy ha az uraknak kedvük van, szálljanak csak nyugodtan partra. Saunders azzal vágott vissza, hogy mindenkinek partra kell szállnia, ügyintézőstül és tolmácsostul, méghozzá az Ügynökség költségére. Thompson erre azt tanácsolta, hogy előbb győzze meg erről az utastársait is; beszélgetésük elég paprikás hangulatban ért véget.

Végül csupán két utas hagyta el még délelőtt a hajót: a szertelen párocska, akik a maguk módján intézték az utazást. Thompson lefogadta volna, hogy nem látják viszont őket indulás előtt.

Saunders és Hamilton közben türelmetlenül toporogtak. Négy-öt hasonszőrű utastársuk körében képzelhetően jámbor társalgással mulatták az időt.

Az ellenzék tehát nem volt népes, de hiba lett volna alábecsülni. Thompsonnak rá kellett ébrednie, hogy kínzóinak tábora pár fővel gyarapodott. Igaz, csak apróságról volt szó, mégis most először történt meg, hogy a Seamew utasai egy kérdésben két táborra szakadtak, ha szerencsére mégoly egyenlőtlen arányban is. Ezúttal ugyan egy csekélységen kaptak össze, de ez is mintha felidézte és emlékezetükben hatalmasra duzzasztotta volna minden korábbi kellemetlenségüket.

Az idő majd mindent elsimít - gondolta Thompson.

Csakugyan, amikor ebéd után a csónakok a megszelídíthetetlen Johnson és a kórságos Blockhead kivételével mindenkit partra tettek Ponta Delgadában, már nagy egyetértés uralkodott, és Robert vezetésével a legteljesebb összhangot sugárzó zárt sorokban tekintették meg a várost.

Szűnni nem akaró harangszó közepette nézték sorra Ponta Delgada templomait és kolostorait, s estére be is járták a szűk, mocskos utcákat.

Hogy ki kellett ábrándulniuk! A messziségben oly szépen fehérlő házak közelről ormótlan, iromba építményeknek bizonyultak. A város útjain méretes disznók bóklásztak teljes lelki nyugalommal, alig lehetett utat vágni közöttük. No és az üdén zöldellő kertek? Azokat magas falak zárták el a kíváncsi tekintetek elől. Csak nagy ritkán, távolról pillanthatták meg egy-egy fehér rózsabokor vagy kamélia falperemen átnyúló csúcsát; ez utóbbi akkorára megnő São Miguelen, mint egy rendes fa.

Ez a kedélytelen séta szemmel láthatóan elkedvetlenítette a turistákat. Örültek, amikor visszaindulhattak a hajóra.

A lejtőn lefelé tartó menetoszlopban már fölbomlott alakzatuk addig kifogástalan rendje. E hidegvérű angolokba annál ugyan mélyebben beleivódott a fegyelem tisztelete, mintsem azonnal, nyíltan fölrúgják a rendet, de az látható volt, hogy ellankadtak. Sorközeik kitágultak, egyes sorok a többiek rovására szabálytalanul kibővültek. Némelyek lemaradtak társaiktól. Thompson sóhajtozva szemlélte a dolgok állását.

A vízpartra érve kellemetlen meglepetés érte őket. A rakparton dühösen kiáltozó sokaság tolongott. Fenyegető öklök emelkedtek a magasba. Jól láthatták, hogy két fél áll egymással szemben: egyelőre csak sértésekre vetemedtek, de idő kérdése volt, hogy mikor mennek ökölre. Megismétlődnék a terceirai közjáték?

Thompson megtorpant, nyomában az utasok úgyszintén. A Seamew csónakjai hiába vártak rájuk, hisz útjukat állta a tömeg. Vegyék igénybe a helyiek bárkáit? Azokból nem volt hiány a kikötőben, evezős viszont egy sem akadt. Turistáink egy árva lelket sem láttak maguk körül. Aki élt és mozgott, mind a Seamew-val szemben ágált, s a csődületben most már bármikor elmérgesedhetett az ismeretlen eredetű perpatvar.

Thompson egyszer csak fölkiáltott. A tömeg kiáltozása közepette hat lélekvesztő távolodott nagy evezőcsapásokkal a rakparttól, két csoportban, mintha egymást üldöznék. Annyi bizonyos volt, hogy a Seamew felé tartanak. Az azoriak Terceirán már ízelítőt adtak vadságukból, volt hát okuk, hogy féltsék a hajót. Thompson földúltan járkált föl-alá a parton.

Hirtelen elhatározásra jutott. Megragadta a legközelebbi ladik kikötőkötelét, s Robert-t magával húzva elszántan beleugrott. Velük tartott Roger és a Lindsay nővérek is. Egy szempillantás alatt eloldották a kötelet, fölhúzták a horgonyt, s máris négy pár evező röpítette a ladikot az ostromlott Seamew felé.

Példájuk felvillanyozta és tettre sarkallta a többi utast is. A férfiak sorra kötötték el a ladikokat, ragadták meg a legtöbb angol marok számára ismerős evezőket, s öt perc múlva már kisebbfajta hajóraj evezőcsapásai verték fel a kikötő vizét.

A Seamew mellé érve Thompson félig-meddig meg is nyugodhatott. A hat gyanús csónak ugyanis két táborra oszlott, s ez a nem várt szembenállás az ostromlottak javát szolgálta. Amikor egy csónak már-már a többi elé került, mindig akadt egy másik az ellentáborból, amely az útját állta. Így nem fértek hozzá a Seamew följárójához, amelyet amúgy is egy tucat matróz őrzött.

– Mi folyik itt, kapitány úr? - ugrott Thompson lihegve a fedélzetre.

– Nem tudom, uram - felelte amaz egykedvűen.

– Hogyhogy nem tudja, kapitány úr? Minek köszönhető ez a lázongás?

– Fogalmam sincs, uram. A fülkémben voltam, amikor Flyship úr jelentette, hogy egy leány jelent meg a fedélzeten, s hogy a parton fenyegető csoportosulást észlel. Nem tudom, van-e köze egymáshoz e két eseménynek, mivel egy árva szót sem értek a lányka hablatyolásából.

– S hol van most ez a leány, kapitány úr?

– A szalonban, uram.

– Megyek, beszélek vele - jelentette be nagy garral Thompson, mintha az életét tenné kockára. - Kapitány úr, addig ügyeljen a hajóra, amelynek sorsa az ön kezébe tétetett le.

A kapitány válasz helyett fitymálóan somolygott a bajuszába.

A helyzet különben nem volt válságos, hiszen az utasok baj nélkül átjutottak a támadók vonalán, s máris egymás után kapaszkodtak vissza a hajó fedélzetére. Ilyen laza ostromzárnak a Seamew ítéletnapig is ellenállhat.

Summa summárum, a Seamew-nak ismeretlen okból voltak ugyan ellenségei São Miguel földjén, de az is kiderült, hogy más okból meg biztos szövetségesekre is számíthat, s így legalább egyelőre biztonságban tudhatja magát.

Thompson és Robert közben a szalonba léptek. Amint derék kapitányuk mondta, ott találták a leányt: egy pamlagra omolva, arcát kezébe temetve rázkódott a sírástól. Amikor meghallotta a két férfit, gyorsan fölállt, és illendően üdvözölte őket. Bájos arcán mélységes zavar tükröződött.

– Kisasszony - szólt Robert -, hajónkat zúgolódó sokaság készül megostromolni. Nincs talán valami köze ennek a felfordulásnak az ön jelenlétéhez?

– Jaj, uram, dehogy is nincsen - sírta el magát ismét a leány.

– Elmondaná nekünk, kisasszony, hogy miről van szó? Mi a neve?

– Thargela Lobato vagyok.

– Tehát minek köszönhetjük a szerencsét, Lobato kisasszony...?

– Meg kell védeniük az anyámtól! - szedte össze magát az azori hajadon.

– Az anyjától?

– Igen, mert ő gonosz asszony. És azonkívül...

– Azonkívül? - kapott a szaván Robert.

– Azonkívül - suttogta Thargela, és erősen elpirult - Joaquim Salazar miatt vagyok itt.

– Joaquim Salazar miatt? - ismételte Robert. - Ki az a Joaquim Salazar?

– A vőlegényem - felelte Thargela, és újból a kezébe temette az arcát.

Robert bosszankodva tekergette a bajsza csücskét. Szóval ilyen nevetséges ügybe keveredtek! Mihez kezdjenek most a lánnyal? Thompson türelmetlenül megjegyezte, hogy nem hajadonok gyöngéd érzeményeinek útját egyengetni jöttek São Miguelre. Robert viszont úgy vélte, hogy megfontolt szavakkal némi józanságra bírhatja a forrófejű leányt.

– Drága gyermekem - szólt nyájasan -, mégiscsak jobb lenne, ha szépen hazamenne. Talán nem is gondolt bele, milyen rosszul teszi, hogy ellenszegül az édesanyjának.

Thargela fürgén kihúzta magát.

– Nem is az anyám! - kiáltotta rekedten, és orcái elsápadtak a hirtelen haragtól. - Árva gyermekként kerültem ehhez a szerencsétlen asszonyhoz, s csupán azért viselem a nevét, hogy ne csak Thargelának hívjanak. De még ha vér szerinti anyám volna is, akkor sem szakíthatna el Joaquimtól.

Azzal Thargela a pamlagra rogyott, és ismét sírva fakadt.

– Mindez igen szép, kedves uram - szólt Thompson Robert-hoz -, de bármily megható is e leányzó sorsa, minekünk semmi közünk hozzá, s nem tehetünk semmit az érdekében. Értesse meg vele, hogy véget kell vetnünk a komédiának.

De Robert alig kezdte el magyarázni a leánynak, hogy miért nem segíthetnek rajta, amikor az ragyogó arccal, diadalmasan fölpattant.

– De igen! - kiáltotta. - De igen! Hiszen így szól a törvény!

– A törvény? - ismételte Robert.

De hiába faggatta, hiába tette fel a kérdést többféle módon is, Thargela épp ennyit tudott, s egy szóval sem többet. Ha az angol urak ennél többre kíváncsiak, kérdezzék csak meg Joaquim Salazart! Vőlegénye itt van a közelben: ő mindent tud, s ha kívánják, minden kérdésre megfelel.

Thargela választ sem várva fölvezette Robert-t a fedélzetre. Üde arcát mosoly ragyogta be, amikor a bal oldali korláttól az egyik bárkára mutatott: annak a kormányánál állott daliás kedvese.

– Joaquim! Joaquim! - kiáltott Thargela.

Szavára hatalmas ordítozás felelt. A kormányos ügyes manőverrel a Seamew mellé irányította járművét, s egy ugrással máris a fedélzeten termett. Bárkája azonnal visszatért a tengeri csatába.

Joaquim jó kiállású, nyílt tekintetű, határozott legény volt. Legelőször is a karjaiba kapta Thargelát, hogy ég és föld színe előtt két csattanós csókkal illesse orcáit. A két ellentábor felhördült. Teljesítvén kellemes kötelességét, a jegyespár gyorsan pár szót is váltott. Joaquim végül a kíváncsian figyelő utasok felé fordult, és nemes szavakkal köszönetet mondott nekik, amiért kedves Thargelájának segítségére voltak.

Robert híven tolmácsolta Joaquim mondandóját. Thompson elhúzta a száját. Született diplomata ez a siheder, hogy a legénység és az utasok színe előtt így elkötelezi őt!

Joaquim közben folytatta rögtönzött szónoklatát. Thargela helyesen tudta: az Azori-szigetek törvényei szerint a fiatalok valóban szabadon házasodhatnak, ehhez csupán úgy kell tenniük, ahogyan Thargela is tett. Szüleik házát elhagyván ugyanis ipso facto² kikerülnek ezek gyámsága alól, és bírói fennhatóság alá tartoznak; a bíró viszont, amennyiben ilyen kérelemmel fordulnak hozzá, köteles megadni a házassági engedélyt. Igaz, hogy ő, Joaquim nem ismeri a törvény minden apró betűjét, de ha most mindjárt a corregidorhoz³ járulnának, az fölvilágosíthatná az angol urakat egyrészt Lobatóné kétes erkölcseiről, másrészt arról, hogy milyen jogokkal bír ennek nevelt lánya, Thargela, illetve utóbbi vőlegénye, az ékesszóló Joaquim. S ha valaki azt kérdezné, miért épp a Seamew fedélzetén, s nem inkább egy baráti házban keresett menedéket Thargela, erre egyszerű a magyarázat: azért, mert a szegény jegyespárnak nincsenek barátai. Ráadásul a kültelki népség jó része vagy fél a boszorkányos, uzsorás Lobatónétól, vagy pénzzel tartozik neki: a mostani villongás is mutatja, mennyire a markában tartja őket az asszony. A szárazföldön Thargela tehát azt kockáztatta volna, hogy elfogják. Ha viszont a Seamew fedélzetén a nemes angol nép oltalmába ajánlja magát, ilyesmi bizonyosan nem történhet meg vele.

Megkapó szónoklata végére érve az azori fiatalember elhallgatott.

Végszava megtette a kívánt hatást, amit akár sir Hamilton megváltozott viselkedésén is lemérhetett. Joaquim azért épp az ismeretlen Hamiltont igyekezett meggyőzni, mert az egész hallgatóság körében ezt a nyársat nyelt alakot találta a legundokabbnak. S láss csodát, Hamilton valóban fölengedett, sőt, a beszéd zárszavára még rá is bólintott.

Thompson közben bizonytalanul pislogott jobbra-balra.

– Mit szól ehhez, kapitány úr? - kérdezte.

– Hm...! - szólt Pip kapitány, és tartózkodóan hátat fordított.

Csakhogy háta mögött ott posztolt a hűséges Tatárboc.

– Nos, ön, mint vérbeli angol úriember - szólt Pip az ebhez -, ön talán elutasítana egy ifjú hölgyet?

– Hm...! - mormogta Thompson is, és tétován pillantott utasaira.

– Én amondó volnék, uram - lépett elő társai közül merészen Alice Lindsay -, hogy ne siessük el a döntést, hanem tegyünk úgy, ahogyan a legény javasolja: menjünk el a corregidorhoz, s az majd előírja a teendőnket.

– Legyen az óhaja szerint, Lindsay kisasszony! - kiáltott föl Thompson. - Ügynökségünk számára az utasok kívánsága szent.

A Seamew utasai éljenzésben törtek ki. Úgy látszik, az ifjú pár belopta magát a szívükbe. Csak egyvalaki vonta ki magát a tetszésnyilvánításból: meglepő, de Hamilton ismét magára öltötte fagyos, bár korrekt modorát. Miután az ügyet az Egyesült Államok egy polgára vette a kezébe, számára az el is veszítette minden érdekességét. Intézzék hát el a dolgot egymást közt e két alsóbbrendű nép, a portugálok és az amerikaiak képviselői; az őbenne megtestesülő Anglia immár semleges fog maradni.

– Erre azonban csak étkezés után kerülhet sor - pontosított Thompson -, hiszen bőven benne járunk a vacsoraidőben. Azután pedig még az ostromzáron is át kell jutnunk. Professzor uram, elmagyarázná a helyzetet ennek a legénynek?

– Majd én mindent elintézek - jelentette ki Joaquim.

A hajókorláthoz lépett, odaintette a hadviselő feleket, és közölte velük, hogy milyen döntés született. Bejelentését különbözőképp fogadták. Azt azonban mindenki belátta, hogy a történtek immár nem minősülnek külföldiek cinkosságával elkövetett leányrablásnak, s elfogadták az ügy szabályos elintézésnek gondolatát is, annál is inkább, mert így mindkét fél a magáénak tekinthette a győzelmet. A Seamew környéke hamarosan elnéptelenedett, s amikor a vacsora végeztével Thompson, Robert és Joaquim partra szálltak, már a rakparton is viszonylagos nyugalom honolt.

A három férfi körül mégis nagy csődület alakult ki, mire a törvénytevő hivatalához értek. A corregidor épp távol volt, egy rendőrt kellett elszalajtani érte. Már jött is a középkorú, kopasz férfi; téglavörös arcszíne ingerlékeny, zsémbes természetet sejtetett. Mivel nem volt ínyére a késői alkalmatlankodás, éles hangon kérdezgette látogatóit.

Robert pár szóval vázolta a dolgok állását, és kikérte a véleményét. De a türelmetlen corregidor számára a leggyorsabb tájékoztatás is szócséplésnek tűnt: a bíró tűkön ült, ujjai viharos taktust vertek asztala lapján.

– Lobatóné - felelt távirati stílusban -: rossz hírben. Joaquim Salazar, Thargela Lobato: kitűnő hírben. Utóbbi ott keres menedéket, ahol jónak látja, ahhoz megy feleségül, akihez akar, mihelyt én, corregidor, így rendelem. Így szól a törvény. Ám ilyen rendelkezés csak akkor adható, ha Thargela maga kéri, élőszóval vagy írásban.

– Parancsoljon - nyújtott fürgén Joaquim egy levelet a corregidornak.

– Helyes! - a bíró jóváhagyólag megragadott egy tollat, és lendületes kacskaringót kanyarított egy űrlapra. - Ma 22. van. Házasság 25-én. Pap: Dom Pablo Terraro, Santo Antonio templom.

A corregidor fölállt és hevesen megnyomott egy csengőt. E jelre két rendőr lépett a bíró szobájába.

– Legyen szerencsém, uraim! - szólt, s a három jogalany máris az ajtón kívül találta magát.

– Pont került hát az ügy végére, barátom! - veregette meg Robert Joaquim vállát. - Három nap múlva elveheti Thargelát.

– Ó, uraim, hogy is mondhatnék illően köszönetet? - szorongatta Joaquim a segítőkész külföldiek kezét.

– Elég, fiam, ha a jövendőbelijét boldoggá teszi - nevetett Robert. - De mihez kezd az esküvőig?

– Hogyhogy mihez kezdek? - értetlenkedett Joaquim.

– Nincsen talán félnivalója, nem támadják meg, akik az előbb annyira őrjöngtek?

– Ugyan! - mutatott gondtalanul két erős karjára a fiatalember. - Mindig kéznél a segítség!

Azzal egy víg táncdallamot fütyörészve már el is tűnt São Miguel fővárosának sötét utcáin.