A VÁRATLAN VENDÉG

Másnap tíz óra tájban Nikolasz Sztarkosz kikötött a mólón, s a bankház felé tartott. Nem első ízben jelent meg az irodában, s ott mindig úgy fogadták, mint olyan felet, akivel nem lekicsinylendő üzleteket bonyolítanak le.

Egyébként Elizundo jól ismerte ezt az embert. Tudnia kellett egyet-mást az életéről. Az sem volt titok előtte, hogy annak a hőslelkű asszonynak a fia, akiről már beszélt egyszer Henry d’Albaret-val. De senki nem tudta s nem is tudhatta, hogy mi volt a Karyszta kapitánya.

Nyilván várták már Nikolasz Sztarkoszt. Fogadták is azonnal, mihelyt megjelent. Csakugyan ő írta azt az Árkádiából keltezett levelet, melyet negyvennyolc órával azelőtt kapott Elizundo. Mindjárt bevezették hát a bankár irodájába, aki óvatosságból kulccsal zárta be az ajtót. Elizundo és ügyfele szemtől szembe álltak egymással. Senki sem fogja zavarni őket. Senki sem hallgatja ki, miről folyik ez a beszélgetés.

– Jó napot, Elizundo - szólalt meg a Karyszta kapitánya, s fesztelenül süppedt egy karosszékbe, mint aki otthon érzi magát. - Immár hat hónapja, hogy nem láttam, bár gyakran hallhatott rólam! Ezért nem akartam Korfu mellett elhajózni anélkül, hogy meg ne szakítsam az utamat s kezet ne szorítsak önnel.

– Ön nem azért jött, Nikolasz Sztarkosz, hogy lásson engem és lekötelező szavakat mondjon nekem! - válaszolt a bankár tompán. - Mit kíván tőlem?

– Eh! - kiáltott fel a kapitány - az én öreg Elizundo barátom csak nem tagadja meg magát! Semmi érzelgősség, fő az üzlet! Már régóta a páncélszekrény legtitkosabb fiókjában tarthatja ön a szívét, a fiók kulcsát pedig elveszítette, ugye?!

– Megmondaná végre, mi hozta önt ide és miért írt nekem? - folytatta Elizundo.

– Önnek valóban igaza van, Elizundo! Semmi haszontalan beszéd! Térjünk a tárgyra! Igen komoly megbeszélnivalóink vannak ma, s nem tűrnek halasztást!

– Az ön levelében két dologról van szó - folytatta a bankár - az egyik a mi megszokott ügyeink közé tartozik, de a másik teljesen az ön személyes dolga.

– Úgy van, Elizundo.

– Nos, hát beszéljen, Nikolasz Sztarkosz! Mielőbb tudni akarom mindkettőt!

Látnivaló, hogy nagyon határozott hangon beszél a bankár. Sarokba akarta szorítani látogatóját, hogy minden kibúvó, minden köntörfalazás nélkül szóljon. Félreérthetetlen kérdéseitől csak az a kissé tompa hang ütött el, ahogyan kimondta őket. A két férfi közül, amint egymással szemben ültek, nyilván nem a bankár volt fölényben.

A Karyszta kapitánya el is mosolyodott kissé, amit a lesütött szemmel ülő bankár nem vett észre.

– Melyik kérdéssel végezzünk előbb? - kérdezte Nikolasz Sztarkosz.

– Előbb azzal, ami önnek teljesen személyi ügye - felelte a bankár elég hevesen.

– Magam jobb szeretném, ha nem a személyes üggyel kezdenők - vetette közbe a kapitány élesen.

– Ám legyen, Nikolasz Sztarkosz! Miről van szó?

– Egy fogolyszállítmányról, melyet Árkádiában kell átvennünk. Kétszázharminchét főnyi szállítmány ez, férfiak, nők, gyermekek, akiket Szkarpanto szigetére visznek, onnan magam továbbítom őket a berber partra. Ön viszont jól tudja, Elizundo, hiszen gyakran voltak már ilyen természetű ügyleteink, hogy a törökök csak készpénzért adják ki portékájukat, vagy váltó ellenében, feltéve, ha megbízható aláírás teszi szilárd értékűvé. Eljöttem hát, hogy az aláírását kérjem, s számítok rá, hogy megadja azt Szkopelónak, mikor az előkészített váltókat elhozza önhöz. Ugye, nem lesz vele semmi nehézség?

A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett mást, mint a kapitány kérésébe való beleegyezést. Egyébként bizonyos előzmények amúgy is megkötötték a kezét.

– Meg kell jegyeznem - folytatta Nikolasz Sztarkosz könnyedén -, hogy nem lesz rossz üzlet. Az ozmánok hadműveletei kezdenek kudarcot vallani Görögországban. A navarini csatának gyászos következményei lesznek a törökök számára, mivel az európai hatalmak beleszólnak a dologba. Amennyiben fel kell adniok a harcot, többé se fogoly, se üzlet, se haszon. Ezek az utolsó szállítmányok, melyeket még elég kedvező feltételek mellett kapunk, ezek kelnek el majd borsos áron az afrikai partokon. Az üzleten hát megtaláljuk a számításunkat, következőleg ön is a magáét. Számíthatok az aláírására?

– Le fogom számítolni a váltóit - válaszolt Elizundo -, s így nem kell az aláírásomat adnom.

– Ahogy önnek tetszik, Elizundo - válaszolt a kapitány -, de mi meg lennénk elégedve az ön aláírásával is. Máskor habozás nélkül megadta!

– Máskor és ma - ez nagy különbség - mondta Elizundo -, ma már más nézeteim vannak az egészről!

– Ah, valóban? - kiáltott fel a kapitány. - Egyébként, ahogy akarja. De csakugyan vissza akar ön vonulni az üzlettől, amint hallottam?

– Igen, Nikolasz Sztarkosz - válaszolta a bankár határozottabb hangon. - És ami önt illeti, ez az utolsó közös üzletünk... ha már annyira ragaszkodik hozzá, hogy belemenjek.

– Föltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo - felelt Nikolasz Sztarkosz szárazon.

Majd fölállott, fordult egyet-kettőt az irodában, anélkül azonban, hogy nem éppen nyájas pillantását levette volna a bankárról, majd hirtelen elébe állott.

– Elizundo uram - szólt ingerkedő hangon -, úgy hát ön nagyon gazdag, ha már vissza akar vonulni az üzlettől!

A bankár nem felelt.

– Nos - folytatta a kapitány -, mit csinál majd a szerzett milliókkal? Hiszen nem viheti magával a másvilágra? Nagy teher lenne az utolsó útra! Kire száll a vagyon, ha ön egyszer elköltözik?

Elizundo még mindig hallgatott.

– A lányára szállnak a milliók - folytatta Nikolasz Sztarkosz - a szép Hadzsine Elizundóra! Ő örökli az apja vagyonát! Így van ez rendjén! De mit csinál vele? Egyedül az életben ennyi millió birtokában!

A bankár kiegyenesedett, nem minden erőlködés nélkül, majd hirtelen, mint aki olyan vallomást tesz, ami nagyon fojtogatja a torkát, így szólt:

– A lányom nem marad magára...

– Szóval férjhez adja? - kérdezte a kapitány. - És kihez, ha szabad tudnom? Ugyan ki venné feleségül Hadzsine Elizundót, ha megtudja, miből lett az apja vagyonának nagyobbik része? Aztán meg, ha maga Hadzsine tudomást szerez erről, vajon kinek merné nyújtani a kezét?

– De hát hogyan tudhatná meg? - folytatta a bankár. - Eddig még nem tudja s ugyan ki mondaná meg neki?

– Én, ha kell!

– Ön?

– Én. Figyeljen ide, Elizundo, és tartsa számon, amit mondok - válaszolta a Karyszta kapitánya hangsúlyozott arcátlansággal - mégpedig egyszer s mindenkorra, mert nem mondom el még egyszer, amit most mondandó vagyok. Ön elsősorban nekem köszönheti ezt a roppant vagyont; hiszen azokkal az ügyletekkel szerezte, amiket közösen csináltunk, miközben én a fejemet kockáztattam! Rablott hajószállítmányokkal, meg a függetlenségi harc alatt vásárolt és eladott foglyokkal üzérkedve vágta zsebre ezt a nyereséget, mely milliókra rúg! Nos, hát az a rendje, hogy most ezek a milliók visszaszármazzanak rám. Egyébként ön nagyon is jól tudja, hogy nincsenek előítéleteim! Én nem kérdem, honnét van az ön vagyona! Mihelyt vége a háborúnak, magam is visszavonulok az üzlettől. De én sem akarok egyedül maradni a világon, s ezért az a feltett szándékom, jól értsen meg engem, hogy Hadzsine Elizundo Nikolasz Sztarkosz felesége legyen!

A bankár visszahanyatlott a karosszékbe. Nagyon is érezte, hogy a karma közt van ennek az embernek, hiszen már régóta cinkostársa. Tudta, hogy a Karyszta kapitánya semmitől sem riad vissza, csakhogy célját elérje. Nem kételkedett benne, hogy szükség esetén fűnek-fának el fogja mondani a bankház múltját.

Elizundo, hogy tagadó választ adjon Nikolasz Sztarkosz kérésére - bár nyilván botrányt kockáztatott vele, csak ennyit mondott, nem minden habozás nélkül:

– A lányom nem lehet az ön felesége, Nikolasz Sztarkosz, mert máshoz kell hozzámennie.

– Máshoz? - kiáltotta Nikolasz Sztarkosz. - No lám, éppen idejében jöttem! Ah, hát férjhez megy Elizundo bankár lánya?

– Öt nap múlva.

– És ki veszi el? - kérdezte a kapitány, haragtól reszkető hangon.

– Egy francia tiszt.

– Egy francia tiszt! Nyilván azok közül való, akik Görögország segítségére jöttek?

– Igen.

– S a neve?

– Henry d’Albaret kapitány.

– Nos hát, Elizundo mester - folytatta Nikolasz Sztarkosz a bankárhoz közeledve s merőn a szemébe nézve - ismételten kijelentem önnek, hogyha ez az Henry d’Albaret kapitány megtudja, kicsoda ön, nem tart igényt a lánya kezére; és ha a lánya tudomást szerez róla, honnét ered az apja vagyona, nem gondolhat rá többé, hogy Henry d’Albaret felesége legyen! Ha tehát ön még ma fel nem bontja ezt az eljegyzést, az holnap már magától felbomlik, mert holnap már mindent tudni fog a jegyespár!... Igen!... Igen!... ördög pokol! Mindent tudni fog!

A bankár felemelkedett. Merőn nézett a Karyszta kapitányára s kétségbeesett hangon, amit már igazán nem lehetett félreérteni, így szólt:

– Legyen!... Akkor megölöm magam, Nikolasz Sztarkosz, de nem leszek szégyenére a lányomnak!

– De bizony az lesz - válaszolta a kapitány -, mint ahogy most is az, mert az ön halála egyáltalán nem változtat azon, hogy Elizundo a Szigettenger kalózainak bankára volt!

Elizundo lesújtva hanyatlott vissza s nem tudott mit válaszolni, mikor a kapitány még megjegyezte:

– Hát ezért nem lesz Hadzsine Elizundo Henry d’Albaret felesége, és ezért lesz, akár tetszik neki, akár nem, Nikolasz Sztarkosz felesége!

Még félóra hosszat folyt ez a beszélgetés; az egyik váltig rimánkodott, s annál inkább fenyegetőzött a másik. Természetesen nem szerelemről volt szó, mikor Nikolasz Sztarkosz Elizundo lányát követelte magának. Ez az ember csak a milliókat akarta megkaparintani, és semmiféle érvelés nem ingathatta meg szándékában.

Hadzsine Elizundo mit sem tudott arról a levélről, mely a Karyszta kapitányának látogatását jelezte. De aznaptól feltűnt neki, hogy az apja szomorúbb, komorabb a szokottnál, mintha valami titkos gond emésztené. Mikor tehát Nikolasz Sztarkosz megjelent a házban, még nagyobb nyugtalanság vett rajta erőt. Ismerte már ezt az alakot, a háború utolsó esztendeiben több ízben megfordult náluk. Nikolasz Sztarkosz mindig idegenkedést ébresztett benne, bár maga sem tudta, miért. Sehogy sem tetszett neki, ahogy ez a férfi ránézett, pedig csak olyan köznapi dolgokat mondott neki, amilyeneket a cég többi ügyfelétől szokott hallani. De nem kerülhette el a fiatal lány figyelmét, hogy valahányszor a Karyszta kapitánya náluk járt, utána, kivált egy idő óta, mindig valami rémülettel teli elesettség fogta el az apját. Ezért volt neki ellenszenves Nikolasz Sztarkosz, amit, legalább eddig, nem tudott mire vélni.

Hadzsine Elizundo még nem beszélt Henry d’Albaret-val erről az emberről, mivel azt csak üzleti ügyek fűzhették a bankházhoz. Elizundo üzleteiről pedig sohasem esett szó köztük, egyszerűen azért, mert fogalma sem volt róla, milyen természetűek azok. Így hát a fiatal tiszt semmit sem tudott a bankár és Nikolasz Sztarkosz, sőt a kapitánynak és annak a hőslelkű asszonynak kapcsolatairól sem, akinek az életét ő mentette meg a khaidari ütközetben, s akit Andronika néven ismert.

De nemcsak Hadzsine, hanem Xarisz is többször láthatta és fogadhatta Nikolasz Sztarkoszt a Strada Reale-i irodában, ő ugyanolyan ellenszenvet érzett iránta, akár a fiatal lány, de erélyes és határozott természet lévén, nála ezek az érzések másképpen jelentkeztek. Míg Hadzsine úgy kerülte ezt az embert, mint a tüzet, Xarisz inkább kereste a vele való találkozást, csakhogy egyszer „jól megtáncoltathassa”, amint kedvenc szavajárásával mondani szokta.

– Még ugyan nincs rá okom - gondolta magában - de előbb-utóbb az is meglesz!

Szóval sem Xarisz, sem a fiatal leány nem örült, amikor a Karyszta kapitánya újra meglátogatta Elizundo bankárt. Ellenkezőleg, mindketten bosszankodtak, így hát valósággal fellélegzettek, mikor Nikolasz Sztarkosz, hosszas négyszemközti beszélgetés után - amiből semmi sem szivárgott ki - elhagyta a házat s visszament a kikötőbe.

Elizundo egy óra hosszat ült még egymagában irodája négy fala között. Moccanni sem hallották. De megszokták már a szigorú házirendet: sem a lánya, sem Xarisz nem tehette be hozzá a lábát szólítás nélkül. Mivel azonban már a látogatás is sokáig tartott, s az idő csak telt, ezúttal nagyon nyugtalanok lettek.

Hirtelen megszólalt Elizundo csengője - reszketősen, annyira erőtlen kéz rázta.

Xarisz tett eleget a hívásnak. Kinyitotta az ajtót, mely már nem volt belülről bezárva, s ott állt a bankár előtt.

Elizundo még mindig a karszékben ült, félig magábaroskadtan; arcán nagy belső küzdelem tükröződött. Felemelte a fejét, úgy nézett Xariszra, mintha nehezen ismerné fel; majd homlokát végigsimítva, elfulladt hangon kérdezte:

– Hadzsine?

Xarisz bólintott és kiment. Kevéssel azután a fiatal lány az apja előtt állott. Ez minden bevezetés nélkül, de lesütött szemmel, felindulástól elváltozott hangon szólt:

– Hadzsine... le kell... le kell mondanod az Henry d’Albaret-val tervezett házasságról!

– Mit mond, édesapám? - kiáltott fel a fiatal leány, akit szíven sújtott a váratlan csapás.

– Le kell mondanod róla, Hadzsine! - ismételte a bankár.

– Atyám - kérdezte a fiatal leány - megmondaná nekem, hogy miért vonja vissza a kettőnknek adott szavát? Tudhatja, hogy nem szoktam ellenszegülni az akaratának, s most sem teszem, akármi legyen is az!... De végre is, lenne szíves megmondani, miért nem lehetek d’Albaret felesége?

– Mert egy... mert egy másvalakihez kell hozzámenned, Hadzsine! - mormogta Elizundo.

A lánya megértette, bármilyen halkan beszélt is.

– Máshoz? - szólt Hadzsine, akit ez a második bejelentés éppen úgy lesújtott, mint az első. - S ki az a másik?

– Sztarkosz kapitány!

– Az az ember?!... Az az ember?!

Önkéntelen szaladtak ki a száján ezek a szavak; az asztalba kellett fogóznia, hogy el ne essék.

Aztán egy utolsó lázadó mozdulattal, melyre ez a határozat késztette, így szólt:

– Atyám, abban a parancsban, melyet most talán akarata ellen rótt rám, van valami, amit nem tudok magamnak megmagyarázni! Valami titok, amit nem akar velem közölni!

– Ne kérdezz tőlem semmit! - kiáltott fel Elizundo. - Semmit!

– Semmit?... Atyám!... Hát legyen!... De ha az ön iránti engedelmességből le is tudok mondani arról, hogy Henry d’Albaret felesége legyek... még ha belehalok is... Nikolasz Sztarkoszhoz nem bírok hozzámenni!... Ne kívánja tőlem!

– Meg kell lenni, Hadzsine! - felelte Elizundo.

– A boldogságomról van szó! - sikoltott fel a leány.

– Meg az én becsületemről!

– Hát függhet Elizundo becsülete mástól, mint sajátmagától? - kérdezte a fiatal leány.

– Igen... másvalakitől is... És ez a másvalaki… Nikolasz Sztarkosz. - Így szólva, a bankár felállt; a szeme zavart volt, arca görcsbe rándult, mint akit szélütés környékez.

Hadzsine, ahogy ilyen állapotban látta, egyszerre visszanyerte önuralmát. Máskülönben az irodából távozva, aligha tudta volna kimondani:

– Legyen, atyám!... Engedelmeskedek önnek!

Most már össze volt törve az élete örökre. De azt is megértette, hogy valami szörnyű titok fűzi a bankárt a Karyszta kapitányához. Megértette, hogy az apja a karmai közt van ennek a gyűlöletes alaknak... Meghajolt hát, feláldozta magát… Az apja becsülete megkövetelte ezt az áldozatot.

Xarisz felfogta karjával a leányt, alig alig állt a lábán. Bevitte a szobájába. Itt apróra megtudta a történteket, s hogy Hadzsinénak mekkora áldozatot kellett vállalnia. Most már kimondhatatlanul gyűlölte Nikolasz Sztarkoszt.

Egy óra múlva Henry d’Albaret a megszokott időben megjelent a bankházban. Az egyik szolgáló közölte vele, hogy Hadzsine Elizundóval most nem beszélhet. Ekkor a bankár után tudakozódott... A bankár nem fogadhatta. Xarisszal akart beszélni... Xarisz nem volt az irodában.

Henry d’Albaret végsőkig felindulva tért vissza a fogadóba. Még sohasem kapott ilyen válaszokat. Elhatározta, hogy este megint elmegy Hadzsinéhoz s a legnagyobb aggodalmak közt számlálta a perceket.

Hat órakor levelet hoztak neki. A címzésre pillantott, s látta, hogy Elizundo írta. Csak ennyi volt benne:

„Henry d’Albaret kéretik, hogy tekintse tárgytalannak Elizundo bankár leányával tervbe vett házasságát. Ez a házasság, személyét egyáltalán nem érintő okokból, nem jöhet létre, ennélfogva Henry d’Albaret úr szíveskedjék a bankházban való látogatásait beszüntetni.

Elizundo.”

A fiatal tiszt először egy árva szót sem értett az egészből. Aztán újra elolvasta a levelet... Mélységesen le volt sújtva. Vajon mi történhetett Elizundóéknál? Miért e hirtelen változás? Előtte való este, mikor a házat elhagyta, ott még javában készülődtek a házasságra! A bankár olyan volt hozzá, mint mindig. És a fiatal lány? Semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei megváltoztak iránta!

De a levél végén nem Hadzsine neve áll! - hajtogatta magában a tiszt. - Elizundo írta alá!… Nem, Hadzsine nem tudja, nem tudhatja, mit írt nekem az apja!… Tudtán kívül változtatta meg szándékát!... De miért?... Én semmi okot nem adtam rá, hogy... Ah, majd végére járok, miféle akadály gördült Hadzsine közé és közém!

Ha már nem mehetett többé a bankházba, levélben fordult Elizundóhoz, hangoztatva, hogy „feltétlenül joga van megtudni, miért bomlott fel ez az eljegyzés közvetlenül a házasságkötés előtt.”

Nem jött semmi válasz. Másik levelet írt, meg még egyet. Mindhiába. Ekkor Hadzsinéhoz fordult. Szerelmükre hivatkozva könyörgött neki, hogy válaszoljon, ha csak annyit is, hogy nem akarja látni többé... Semmi válasz.

Levele valószínűleg nem is jutott el a fiatal lány kezébe. Henry d’Albaret legalábbis joggal ezt hihette. Eléggé ismerte jellemét, hogy bizonyos legyen felőle: Hadzsine válaszolt volna.

A fiatal tiszt ekkor kétségbeesésében Xarisszal akart találkozni. Folyton a Strada Reale-t járta. Órákon át csatangolt a ház körül. Hasztalan. Xarisz, talán a bankár parancsának engedve, talán Hadzsine kérésére, nem mutatkozott többé.

Így telt el hiábavaló járáskelésben október 24 és 25-e. Henry d’Albaret kimondhatatlan aggodalmak közt azt hitte, hogy már fenékig kiitta az ürömpoharat.

Tévedett.

S csakugyan, huszonhatodikán olyan hír terjedt el, mely még szörnyűbb csapást mért rá.

Nemcsak, hogy Hadzsinéval való eljegyzése felbomlott - amiről már az egész városban beszéltek - nem! Hadzsine Elizundo máshoz megy férjhez!

Henry d’Albaret megsemmisülten hallotta ezt a hírt. Másvalaki és nem ő lesz Hadzsine férje!

– Meg kell tudnom, ki ez az ember! - kiáltott fel. - Meg fogok ismerkedni vele, bárki legyen is!... Hozzá férkőzöm és számonkérem rajta a történteket. Felelnie kell!

Hamarosan meg is tudhatta a fiatal tiszt, hogy ki a vetélytársa. Látta bemenni a bankházba; távozásakor nyomon követte; utána lesett a kikötőig, ahol a móló alján már várt rá a csónakja; látta, amint beszáll a szakolevába, mely a parttól fél kötélhossznyira horgonyzott.

Nikolasz Sztarkosz volt, a Karyszta kapitánya.

Ez október 27-én történt. Henry d’Albaret-nak volt alkalma pontos értesülést szerezni, s így megtudta, hogy Hadzsine Elizundo és Nikolasz Sztarkosz házassága közel van már s meglehetős sietséggel készülődnek rá. Az egyházi szertartást október 30-ra tűzték ki, a Szent Ciprián templomban, vagyis arra a napra, melyen eredetileg Henry d’Albaret-nak kellett volna megesküdnie. Csupán annyi a különbség, hogy nem ő lesz a vőlegény! A kapitány lesz az, aki - Isten a megmondhatója, miféle szerzet!

Annyira elfogta a düh, hogy képtelen volt magán uralkodni. Arra szánta el magát, hogy kihívja Nikolasz Sztarkoszt, ha kell, akár az oltár elől is. Ha nem öli meg, az öli meg őt, így legalább vége lesz ennek az elviselhetetlen helyzetnek.

Hasztalan hajtogatta magában, hogyha meg is történik ez a házasság, az csak Elizundo akaratából eshetik meg. Hasztalan mondogatta, hogy Hadzsine kezével az apja rendelkezik.

– Igen, de Hadzsine akarata ellenére!... Erőnek erejével kiszolgáltatják ennek az embernek!… Hadzsine feláldozza magát!

Október 28-án Henry d’Albaret mindenáron találkozni akart Nikolasz Sztarkosszal. Megleste, ahol ki szokott kötni, s ott leskelődött rá az iroda bejáratánál is. Mindhiába. Lám, két nap múlva meglesz ez a gyűlöletes házasság - két nap múlva, miközben a fiatal ember mindent elkövetett, hogy a fiatal leány közelébe férkőzzék, vagy szemtől szembe kerüljön Nikolasz Sztarkosszal.

Ám 29-én, hat óra tájban váratlan esemény történt, ami után gyors kibontakozásnak kell következnie.

Délután híre ment, hogy a bankárt agyszélhűdés érte.

S csakugyan, két óra múlva halott volt Elizundo.