ÁRVERÉS SZKARPANTÓBAN

Ha Kréta, amint a mese mondja, valamikor az istenek bölcsője volt, akkor az ókori Karpathos, vagy újkori nevén Szkarpanto legvakmerőbb ellenfeleiké, a titánoké. Bár a modern titánok csak egyszerű halandókra támadnak, azért nem kevésbé méltó leszármazottjai ők ezeknek a mitológiai gonosztevőknek, akik nem átallották megostromolni az Olymposzt. Ebben a korban úgy látszott, hogy ahány fajta rabló, az mind ezen a szigeten ütötte fel főhadiszállását, ahol Japet négy fia, Titán és a Föld unokái születtek.

S valóban, Szkarpanto nagyon is alkalmas volt azokra a furfangos műveletekre, amiket a kalózkodás a Szigettengeren megkívánt. Csaknem egészen magában fekszik, e tenger délkeleti végén, Rhodos szigetétől több mint negyven mérföldnyire. Magos hegycsúcsai már messziről jelzik. Húsz mérföldnyi kerületét bőven csipkézi partszakadás, beszögellés, vízmosás, amiket rengeteg szirt véd. Ha nevét adta azoknak a vizeknek, melyek fürösztik, ez azért van, mert már a régiek nagyon féltek tőle, akárcsak a mai tengerészek. Vén róka legyen az, aki a karpathosi vizeken jár, mert nagyon kockázatos ott a hajózás, még ma is.

Egyébként horgonyvetésre igen sok helyen alkalmas ez a sziget, mely utolsó gyöngyszeme a Sporadok hosszú gyöngysorának. Szidro és Pernisza hegyfokától az északi partján fekvő Bonendrea és Andemo fokig, sok menedékhely található itt. Négy kikötőt, Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratót, Porto Malo Natót annak idején gyakran látogatták a levantei hajósok, míg kereskedelmi jelentőségre Rhodos felül nem múlta őket. Manapság alig akad egy-két hajó, melynek érdeke volna, hogy itt pihenőt tartson.

Szkarpanto görög sziget, legalábbis görögök lakják, azonban az ozmán birodalomhoz tartozik. Sőt a görög királyság megalakulása után is töröknek kellett maradnia, egy egyszerű kádi fennhatósága alatt, aki akkoriban Arkassza modern mezővárosa fölött, egy erődített házban lakott.

Ebben az időben sok török tartózkodott a szigeten, s a lakosság, mely nem vett részt a függetlenségi harcokban, az igazat megvallva, nem nézte őket rossz szemmel. Szkarpanto valósággal központja lett a bűnös kereskedelmi üzérkedésnek s egyformán előzékenyen fogadta az ozmán és a kalózhajókat, melyek elárasztották fogolyszállítmányaikkal. Itt tolongtak Kisázsia ügynökei, valamint a berber partok alkuszai a nagyvásáron, ahol az emberi portéka forgalomba került. Itt tartották meg az árveréseket, itt szabták meg a rabszolgakínálat és rabszolgakereslet szerint váltakozó árakat. S mi tagadás, a kádi érdekelt volt az üzérkedésben, amit személyesen irányított, és az ügynökök kötelességmulasztás-számba vették, ha bizonyos százalékot nem juttatnak neki a haszonból.

A szerencsétlen foglyoknak a szmirnai vagy afrikai partokra való szállítását azok a hajók bonyolították le, melyek leggyakrabban a sziget nyugati partján fekvő arkasszai kikötőben vették át őket. Ha nem volt elég hajó, külön futár ment hajóért a túlsó partra, és a kalózok egyáltalán nem vonakodtak a gyalázatos szállítási munka vállalásától.

Ebben a pillanatban Szkarpanto keleti részén, a csaknem felderíthetetlen öblöcskékben nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó volt együtt, ezerkét-, ezerháromszáz főnyi legénységgel. Ez a kis hajóraj csak vezérére várt, hogy egy újabb bűnös vállalkozásba fogjon.

A Szyphanta szeptember 2-án Arkassza kikötőjében vetett horgonyt, kötélhossznyira a mólótól, pompás tíz öl mélységű vizen. Mikor Henry d’Albaret kiszállt a szigeten, sejtelme sem volt róla, hogy portyázása közben egyenest a rabszolgakereskedelem fő rakodóhelyére vezette a véletlen.

– Szándékozik, parancsnok úr, egy időre pihenőt tartani Arkasszában? - kérdezte Todrosz kapitány, mikor túlvoltak a horgonyvetésen.

– Nem tudom - felelte Henry d’Albaret. - Sok minden arra kényszeríthet, hogy azonnal hagyjam el a kikötőt, másfelől nem egy körülmény késztethet maradásra is.

– Partra szállnak a legények?

– Igen, de csak csoportonként, úgyhogy a legénység fele mindig a hajón legyen, készenlétben.

– Megértettem, parancsnok úr - válaszolt Todrosz kapitány. - Itt inkább török területen vagyunk, mint görögön, hát jó, ha nyitva tartja az ember a szemét!

Emlékezhetnek rá olvasóink, hogy Henry d’Albaret sem a másodkapitányával, sem a tisztjeivel nem közölte, miért jött Szkarpantóba, s hogy ezen a szigeten szeptember elejére miféle találkára hívta egy névtelen levél, mely érthetetlen körülmények közt jutott a fedélzetre. Egyébként arra is számított, hogy valami újabb értesítést kap még itten, amiből megtudja, mit vár a *Szyphantá*tól az ő titokzatos levelezője a karpathosi tengeren.

De éppoly különös volt, ahogy a brigg egyszerre csak eltűnt a kaszoszi csatornán, holott már-már abban a reményben ringatták magukat, hogy utolérik.

Mielőtt Henry d’Albaret kikötött Arkasszában, nem hitte volna, hogy fel kell hagynia az üldözéssel. Mióta azonban a szárazföldhöz közeledett, már amennyire a hajó merülése engedte, eltökélte magában, hogy szemügyre veszi a part minden girbegurba útvesztőjét. Hanem e szirtfüzérek oltalma alatt, a magas, szirtes partvidék szegélyétől védve, egy olyan alkotmány, mint a brigg, könnyen elrejtőzhetett. A hullámtörő szirtek sorompója mögött, melyet a Szyphanta hajótörés veszélye nélkül nem tudott megközelíteni, egy, ezeken a csatornákon járatos kapitány ezer alkalmat találhatott, hogy üldözőit kijátssza. Ha a brigg valami kis öbölbe húzódott, nagyon bajos lenne rábukkanni, nemkülönben a többi kalózhajóra, melyeknek jó menedéket nyújt a sziget zegzugos partvonala.

Két álló napig nyomozott a Szyphanta hasztalanul. Ha Kazoszon túl történetesen elsüllyedt volna a brigg, még akkor sem tűnhetett volna el nyomtalanabbul. Bármennyire bosszankodott is emiatt d’Albaret parancsnok, le kellett mondania minden reményről, hogy nyomára bukkanjanak, így hát arra szánta magát, hogy horgonyt vetnek Arkassza kikötőjében. Itt aztán nem volt mit tenniök, mint várni.

Másnap délután öt és hat óra közt a sziget lakosai közül rengetegen árasztották el a kis Arkasszát, nem is említve az európai vagy ázsiai idegeneket, akik nem maradhattak el ilyen alkalmakkor. Ez volt ugyanis a nagy vásár napja. A törökök által nemrég foglyul ejtett sok, minden rendű és rangú, különböző korú szerencsétlen ember most itt került piacra.

Volt ebben az időben Arkasszában egy külön erre az üzérkedésre fenntartott vásártér, holmi „batistan”, minőt némely berber városban látni. Ebben a batistanban most valami száz fogoly volt együtt, férfiak, nők, gyermekek, Peloponnezoszban, az utolsó rablóhadjáratok során ejtett foglyokból álló szállítmány. Ahogy így tarka egyvelegben az árnyéktalan udvaron, a még mindig perzselő nap tüzében, rongyosan egymás mellett szorongtak, vigasztalan magatartásukról, kétségbeesett arcukról mélységesen lerítt, mennyit szenvedtek. Alig és rosszul táplálva, kevés és zavaros vízzel oltva szomjukat, a szerencsétlenek itt gyűltek össze családonként, amíg a vásárlók szeszélye az asszonyokat a férjüktől, a gyermekeket apjuktól, anyjuktól el nem választja. Bárkiben a legnagyobb szánalmat ébresztették volna, kivéve a kegyetlen „basi”-kat, őreiket, akiket már semmiféle szomorúság nem tudott meghatni. De mik voltak ezek a gyötrelmek azokhoz képest, melyek Algír, Tunisz, Tripolisz bagnóiban¹ vártak rájuk, hol a halál oly gyorsan tizedelte őket, hogy újabb meg újabb pótlásra volt szükség!

De ezek a foglyok mégsem vesztették el minden reményüket, hogy megszabaduljanak. Ha vásárlóik jó üzletet csináltak is velük, nem kevesebb hasznot jelentett számukra, ha - borsos áron - szabadon ereszthették őket, különösen azokat, akiket szülőhazájukban társadalmi helyzetük tett becsessé. Sokat ragadtak ki így a szolgaságból, váltságdíj ellenében, mikor is elszállíttatásuk előtt az állam vette meg és származtatta vissza őket, vagy a tulajdonosok közvetlenül a családokkal tárgyaltak, vagy végezetül az Európa-szerte alamizsnagyűjtésből meggazdagodott Irgalmas Testvérek szabadították ki őket, még Berberia fő központjaiból is. Ugyanettől a könyörületes szellemtől vezettetve gyakran magánosok is ilyen jótékony cselekedetre áldozták vagyonuk egy részét. Sőt az utóbbi időben ismeretlen forrásból eredő tekintélyes összegekkel is nem egy ízben váltottak ki foglyokat, legkivált görög származású rabszolgákat, kiket hat esztendő óta a háború viszontagságai juttattak Afrika és Kisázsia ügynökeinek kezére.

Az arkasszai vásár nyilvános árverésként folyt le. Mindenki részt vehetett azon, bennszülöttek, idegenek; de ezen a napon, mivel az alkuszok csak Berberország bagnói részére üzérkedtek, csak egyetlen fogolyszállítmány került piacra. Aszerint, hogy a szállítmányt ez vagy az az ügynök veszi meg, a foglyokat Algírba, Tripoliszba vagy Tuniszba irányítják.

Két csoportra oszlottak a szerencsétlenek. Az egyikbe a peloponnezosziak tartoztak - ezek voltak a legtöbben. A többit nemrég fogták el egy görög hajó fedélzetén, mely útban volt Tuniszból Szkarpanto felé, honnét a foglyok szülőhazájukba kerültek volna vissza.

Ezeknek az annyi nyomorúságra ítélt szegény embereknek sorsát az utolsó kínálat fogja eldönteni, s mindaddig alkudozni lehet rájuk, míg ötöt nem üt az óra. Az arkasszai fellegvár ágyúszava, melyre a kikötőt elzárják, egyúttal azt is jelenti, hogy az árverésnek vége.

Szeptember 3-án tehát egyáltalában nem hiányoztak az alkuszok a batistan körül. Sok ügynök jött Szmirnából, s Kisázsia egyéb szomszédos helyeiről, akik, mint említettük, Berberország részére üzérkedtek.

Nagyon is érthető volt ez a sürgölődés, mivel a legutóbbi események előre éreztették a függetlenségi harc közeli végét. Ibrahimot visszaszorították és Maison tábornagy kétezer főnyi francia expedíciós hadtesttel partraszállt Moreában. A fogolyszállítás tehát jelentékenyen csökkenni fog ezentúl. Eladási áruk viszont - a kádi végtelen örömére - annál nagyobb lesz.

Az alkuszok a délelőtt folyamán körbe járták a batistant, mert már tudták, hogy mihez tartsák magukat a foglyok mennyisége vagy minősége dolgában, akiknek árfolyama kétségtelenül igen magasra rúg majd.

– Mahomedre! - hajtogatta egy szmirnai ügynök, egy sereg alkusztársa közt szónokolva - lőttek a szép üzletnek! Emlékezzetek csak azokra az időkre, mikor a hajók még ezrével s nem százával hordták ide nekünk a foglyokat!

– Az ám!... Például a kioszi öldöklés után! - válaszolt egy másik alkusz. - Több mint negyvenezer rabszolga egy csapásra! Nem is fértek már rá a pontonokra!

– Kétségkívül - folytatta egy harmadik ügynök, akinek szemlátomást nagy üzleti érzéke volt. - Csakhogy minél több a fogoly, annál nagyobb a kínálat, minél nagyobb a kínálat, annál nagyobb az áresés! Jobb kedvezőbb feltételek mellett keveset szállítani, mert a haszon ugyanaz, noha a költség amúgy tetemesebb.

– Bizony!... Kivált Berberországban!... A teljes bevétel tizenkét százaléka a basának, a kádinak, vagy a kormányzónak jut!

– Nem is számítva a móló meg a parti ütegek fenntartására szolgáló egy százalékot!

– S ráadásul még egy százalék a marabuk² zsebébe! A mi zsebünkből!

– Biz ettől tönkre kell menni a hajótulajdonosoknak éppúgy, mint az ügynököknek!

Ilyen beszélgetést folytattak ezek az ügynökök, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen becstelen kereskedelmet űznek. Mindig ugyanazok az óbégatások ugyanazok miatt az illetékek miatt! S nyilván e sérelmek felhánytorgatásának se vége, se hossza nem lett volna, ha a vásár megnyitását jelző harangszó meg nem szólal.

Mondanunk sem kell, hogy a vásár felett a kádi elnökölt. Kötelessége volt ez a török kormány nevében, de saját érdeke is erre késztette. Egy emelvényfélén trónolt, széles párnákon ozmán hanyagsággal félig fekve, egy sátor árnyékában, mely fölött vörös lobogó büszkélkedett a félholddal.

Mellette az árverési kikiáltó készült tisztségét betölteni. De ne higgyük, hogy ennek a kikiáltónak alkalma lett volna a tüdejét kikiabálni. Dehogyis! Az effajta ügyletekben az alkuszok csak módjával kínálták túl egymást. S ha a végleges odaítélést illetőleg akadt is parázs vita, legnagyobb valószínűség szerint csak az árverés utolsó negyedórájában.

Az első ajánlatot, ezer török lírával, az egyik szmirnai ügynök tette.

– Ezer török líra! - ismételte a kikiáltó.

Azzal behunyta a szemét, mintha bízvást szundíthatna egyet a következő ajánlatig.

Az első órában ezer török fontról mindössze kétezerre emelkedett a kínálat, ami francia valutában körülbelül negyvenhétezer frank. Az alkuszok összenéztek, fürkészték egymást, s egészen másról beszélgettek, ők már előre elvégezték magukban a becslést. Legnagyobb kínálatukat csak az utolsó pillanatokban kockáztatták meg, közvetlen a zárást jelző ágyúszó előtt.

De új versenytárs érkezett, ami megváltoztatta a hangulatukat, s váratlan lendületet adott az árverésnek.

Négy óra tájban két férfi jelent meg az arkasszai piacon. Honnét jöttek? Kétségtelenül a sziget keleti részéről, legalábbis az araba³ útirányából ítélve, melyből a batistan bejáratánál szálltak ki.

Megjelenésük nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett. Az alkuszok nyilván nem voltak rá elkészülve, hogy most ide jöjjön valaki, akivel számolniuk kellett.

– Allahra! - kiáltott fel az egyik. - Hisz ez maga Nikolasz Sztarkosz!

– Meg az átkozott Szkopelója! - válaszolt egy másik - Már azt hittük, rég elvitte őket az ördög!

Valóban ők voltak, közismert alakok az arkasszai piacon. Már nemegyszer kötöttek roppant üzleteket, afrikai viszonteladóknak foglyokat vásárolva. Volt pénzük bőven, bár nem lehetett tudni, honnét, dehát ez az ő dolguk. A kádi meg, ami őt illeti, csak örvendezhetett ilyen félelmetes pályázók érkezésének.

Szkopelo nagyon jártas volt már az ilyesmiben, s egyetlen pillantással fel tudta becsülni a fogolyszállítmány értékét. Mindössze néhány szót súgott Nikolasz Sztarkosz fülébe, aki kurta fejbólintással adott helyeslő választ.

De bármilyen jó megfigyelő volt is a Karyszta másodkapitánya, mégsem vette észre, mily borzadályt keltett Nikolasz Sztarkosz megjelenése az egyik fogoly nőben.

Koros, magasnövésű asszony volt ez. Ahogy külön, a batistan egyik zugában ült, hirtelen felállt, mintha valami ellenállhatatlan erő hajtotta volna. Két-három lépést is tett, s már-már sikoltás szaladt ki a száján. De volt elég ereje, hogy magába fojtsa. Aztán, tetőtől talpig nyomorúságos, gyűrött köpenyébe burkolózva, lassan hátrálva, visszament a helyére, egy fogolycsoport mögé, de úgy, hogy észre ne vehessék. Nyilván nemcsak az arcát szándékozott eltakarni: egész mivoltát el akarta rejteni Nikolasz Sztarkosz tekintete elől.

Ezalatt az ügynökök, anélkül, hogy megszólították volna, folyvást a Karyszta kapitányát nézték. Ez szemlátomást ügyet sem vetett rájuk. Csak tán nem akarja elütni a kezükről a fogolyszállítmányt? Biz ez félős volt, mivel Nikolasz Sztarkosznak tudvalevőleg kapcsolatai voltak a berber országok pasáival és bejeivel.

Nemsokára meggyőződhettek róla, hányadán áll a dolog. Ebben a pillanatban felállt a kikiáltó s hangosan ismételte az utolsó árverési árat:

– Kettőezer font!

– Kettőezerötszáz! - szólt Szkopelo, aki kapitányának szószólója volt ilyenkor.

– Kettőezerötszáz! - hirdette ki a kikiáltó.

A magánbeszélgetések újra elkezdődtek a különböző csoportokban, melyek nem minden gyanakvás nélkül fürkészték egymást.

Egy negyedóra telt el. Szkopelo után senki sem kínált többet. Nikolasz Sztarkosz közömbösen és gőgösen sétálgatott a batistan körül. Senki számára nem volt kétséges, hogy a végén ő kapja meg a rabszolgákat, sőt minden nagyobb vita nélkül.

De a szmirnai alkusz, miután előbb két vagy három üzlettársával tanácskozott, új kínálatot tett, kétezerhétszáz fontot.

– Kétezerhétszáz font! - ismételte a kikiáltó.

– Háromezer!

Ezúttal maga Nikolasz Sztarkosz kiáltott közbe.

Vajon mi történt? Mért avatkozott bele személyesen a küzdelembe? Máskor olyan rideg hangja mért árult el akkora felindultságot, ami még Szkopelót is meglepte? Mindjárt megtudjuk.

Néhány perc óta Nikolasz Sztarkosz átlépve a batistan sorompóján, a fogolycsoportok közt sétálgatott. Közeledtére az öregasszony még jobban köpenyébe burkolózott, így a kapitány nem vehette észre.

De most hirtelen két fogoly kötötte le a figyelmét, akik a többiektől külön voltak. Megállt, mintha gyökeret vert volna a lába.

Fiatal leány feküdt ott egy magas férfi mellett, halálosan fáradtan.

Ahogy a férfi meglátta Nikolasz Sztarkoszt - hirtelen felegyenesedett. A leány is felpillantott. De mihelyt meglátta a Karyszta kapitányát, szédülés fogta el.

– Hadzsine! – kiáltott fel Nikolasz Sztarkosz.

Csakugyan Hadzsine Elizundo volt. Xarisz a karjába fogta, mintegy védelemül.

– Ő! - ismételte Nikolasz Sztarkosz.

Hadzsine kifejtette magát Xarisz öleléséből s szemébe nézett néhai apja ügyfelének.

Ekkor történt, hogy Nikolasz Sztarkosz még azon sem töprengve, vajon mi módon kerülhetett az arkasszai vásárra Elizundo bankár örökösnője, zavart hangon kiáltott nagyobb kínálatot, háromezer fontot.

– Háromezer font! - ismételte a kikiáltó.

Már elmúlt fél öt. Még huszonöt perc, akkor aztán eldördül az ágyúszó, s annak javára dől el a vásár, aki az utolsó árajánlatot tette.

Az ügynökök, rövid tanácskozás után, már készültek elhagyni a piacot; úgy döntöttek, hogy nem srófolják fel tovább az árat. Nyilvánvalónak látszott, hogy versenytárs híján a Karyszta kapitánya marad felül, mikor a szmirnai alkusz még egyszer megkísérelte felvenni a küzdelmet, s odakiáltotta:

– Háromezerötszáz font!

– Négyezer! - válaszolt azonnal Nikolasz Sztarkosz.

Szkopelo, aki még nem vette észre a leányt, nem tudta mire vélni a kapitánynak ezt a féktelen felbuzdulását. Az ő becslése szerint a négyezer fonttal máris túlságosan nagyra szabták a foglyok árát. S váltig azon tűnődött, vajon mi ösztökélhette Nikolasz Sztarkoszt, hogy ilyen rossz üzletbe keveredjék.

A kikiáltó utolsó szavára nagy csend állt be. Üzlettársainak intésére maga a szmirnai ügynök is felhagyott az alkuval. Most már kétségtelen volt, hogy végleg Nikolasz Sztarkosz javára dőlt el a játszma, nem telik bele néhány perc, s nyert ügye van.

Xarisz értett már mindent. Még szorosabban fogta karjába a fiatal lányt. Csak a tulajdon élete árán szakíthatták el tőle Hadzsinét.

Ebben a pillanatban, a legnagyobb csendben, harsány hang csendült, valaki ezt a két szót dobta oda a kikiáltónak:

– Ötezer font!

Nikolasz Sztarkosz hátrafordult.

Az imént egy csapat tengerész érkezett a batistan bejáratához, élükön egy tiszttel.

– Henry d’Albaret - kiáltott fel Nikolasz Sztarkosz -, Henry d’Albaret... itt... Szkarpantóban!

Puszta véletlen volt, hogy a Szyphanta parancsnoka a vásártérre vetődött. Még azt sem tudta, hogy ezen a napon - vagyis huszonnégy órával Szkarpantóba érkezése után - rabszolgavásár lesz a sziget fővárosában. Mivel a horgonyvető helyen nem látta a szakolevát, természetesen éppúgy álmélkodhatott rajta, hogy Arkasszában találja Nikolasz Sztarkoszt, mint ahogy ez csodálkozott, hogy itt látja ellenfelét.

Viszont Nikolasz Sztarkosznak fogalma sem volt róla, hogy Henry d’Albaret a korvett parancsnoka, bár azt tudta, hogy Arkasszában vesztegel a hajó.

Képzelhető, milyen érzések fogták el a két ellenfelet, mikor így szemtől szemben látták egymást.

Henry d’Albaret azért vágott ki olyan elképesztő összeget az árverésen, mert Hadzsinét és Xariszt pillantotta meg a batistan foglyai között - Hadzsinét, aki már-már újra Nikolasz Sztarkosz hatalmába került! De Hadzsine is hallotta a szavát, s mihelyt meglátta, mindjárt hozzá futott volna, ha őrei ebben meg nem akadályozzák.

Henry d’Albaret egyetlen mozdulata megnyugtatta, önuralomra bírta a leányt. Bármennyire felháborodott is, mikor szemben találta magát gyűlöletes vetélytársával, uralkodott magán. Igen, ha kell, kerüljön bár egész vagyonába, ő kiragadja Nikolasz Sztarkosz markából az arkasszai vásáron egybeterelt foglyokat, s velük együtt azt, akit oly régen keresett, azt, akit már nem remélt többé viszontlátni!

Mindenesetre heves lesz a küzdelem. Mert hiszen ha Nikolasz Sztarkosz nem is bírta felfogni, hogyan került Hadzsine Elizundo ezek közé a foglyok közé, számára még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt ő. Milliói nem tűnhettek el vele együtt. Itt lesznek azok továbbra is, hogy visszavásárolják attól, akinek rabszolgája lenne. Tehát semmit sem kockáztat, ha megannyit kínál is, Nikolasz Sztarkosz el is végezte magában, hogy a lehető legszenvedélyesebben ki fog tartani, már csak azért is, mert most vetélytársával kellett síkra szállania, mégpedig előnyben részesített vetélytársával.

– Hatezer font! - kiáltotta.

– Hétezer! - válaszolt a Szyphanta parancsnoka, s ügyet sem vetett Nikolasz Sztarkoszra.

A kádi nem tudott hova lenni örömében, hogy így fordultak a dolgok. A két vetélytárs előtt egyáltalán nem igyekezett palástolni az elégedettséget, ami ozmán komorságán átcsillant.

Miközben a kapzsi hivatalnok már azt számítgatta, mennyi részesedés jár neki, Szkopelo kezdte elveszteni az önuralmát. Ő is felismerte már Henry d’Albaret-t, majd Hadzsine Elizundót. Mármost, ha Nikolasz Sztarkosz gyűlöletből megbicsakolja magát, az üzlet, mely módjával előnyös lehetett volna, rosszra fordulhat, kivált, ha a fiatal leány elvesztette a vagyonát is, ahogy a szabadságát elvesztette - ami egyébként valószínűnek látszott.

Félrehúzta hát a kapitányt, s alázattal néhány bölcs észrevételt próbált megpendíteni előtte. De olyan volt rá a válasz, hogy nem merte tovább feszíteni a húrt. Most maga a Karyszta kapitánya harsogta a kikiáltó felé az ajánlatát, mégpedig a vetélytársnak szánt sértés hangján.

Az ügynökök természetesen, látván, hogy mennyire nekitüzesedett a harc, továbbra is ott maradtak s feszülten lesték a fejleményeket. A kíváncsi tömeg az ezer meg ezer fontokkal vívott küzdelem láttán heves zajongással fejezte ki érdeklődését. Legtöbben jól ismerték a szakoleva kapitányát, a Szyphanta parancsnokát senki. Azt sem tudták, hogy ez a korvett, korfui lobogó alatt, mi végett jött a szkarpantói partvidékre. Azonban a háború kitörése óta rengeteg, mindenfajta nemzetiségű hajó foglalkozott rabszolgaszállítással, így aztán mindenki azt hihette, hogy a Szyphanta is ilyen üzérkedés szolgálatában áll. Tehát akár Henry d’Albaret, akár Nikolasz Sztarkosz vásárolja meg a foglyokat, számukra mindenképpen csak szolgaságot jelentett az.

Mindenesetre nem telik bele öt perc, eldől a kérdés.

A kikiáltó által közhírré tett utolsó ajánlatra Nikolasz Sztarkosz ezzel válaszolt:

– Nyolcezer font!

– Kilencezer! - szólt Henry d’Albaret.

Újabb csend. A Szyphanta parancsnoka, mindvégig uralkodva magán, le nem vette a szemét Nikolasz Sztarkoszról, aki dühösen járt le s fel; nem is mert közeledni hozzá Szkopelo. Egyébként már semmiféle érvelés nem tudta volna megfékezni benne az árverés fúriáját.

– Tízezer font! - kiáltotta Nikolasz Sztarkosz.

– Tizenegyezer! - válaszolt Henry d’Albaret.

– Tizenkétezer! - vágott vissza Nikolasz Sztarkosz, ezúttal habozás nélkül.

D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna. De látta, hogy Szkopelo Nikolasz Sztarkosz felé rohan, megakadályozni esztelen műveletében - egy pillanatra ez terelte el a Karyszta kapitányának figyelmét.

Ugyanekkor az öreg fogoly nő, aki olyan makacsul rejtőzött el eddig, megint kiegyenesedett, mintha az a gondolata támadt volna, hogy megmutassa az arcát Nikolasz Sztarkosznak...

Ebben a pillanatban az arkasszai fellegvárban, kacskaringós, fehér párából hirtelen láng ragyogott fel; mielőtt azonban a batistanig ért volna a dörrenés, harsány hang vetette oda az újabb ajánlatot:

– Tizenháromezer font!

Most már a dörrenést is hallani lehetett, s aztán vége-hossza nem volt a hurrá-kiáltásnak.

Nikolasz Sztarkosz olyan erővel taszította el magától Szkopelót, hogy az végighempergett a földön... Most már igazán késő volt! Nem volt többé joga, hogy tovább licitáljon. Hadzsine Elizundo, íme, elveszett számára, nyilván örökre!

– Gyere! - szólt Szkopelóhoz tompán.

S még ezt mormogta magában:

– Így biztosabban sikerül s kevésbé drágán!

Aztán mindketten arabájukba szálltak s eltűntek a sziget belsejébe vezető út kanyarulatánál.

Hadzsine, akit Xarisz magával húzott, túl járt már a batistan korlátján. Már Henry d’Albaret karjában pihent; a fiatalember szívéhez szorította s ezt mondta neki:

– Hadzsine!... Hadzsine!... Egész vagyonomat feláldoztam volna, csak hogy visszanyerjem!...

– Mint ahogy én a magamét feláldoztam, hogy visszanyerjem a nevem becsületét! - felelte a fiatal leány. - Igen, Henry!... Hadzsine Elizundo szegény már, de most már méltó magához!