Mesterséges vulkáni kitörés

Tehát a második támadást is visszaverték, akárcsak az elsőt, sőt annál is keményebben. A kanadaiak közül egy sem hiányzott a számbavételkor, de a támadóknak egynegyede odaveszett.

Bár a helyzetük javult, Ben Raddle-ék nem elégedhettek meg ennyivel. A harcban álló felek létszáma még nem egyenlítődött ki - ezt a mérkőzést csak akkor nyerték meg, ha a környékről az utolsó bandita is eltakarodott. Addig az önvédelem minden erejüket leköti, és senki sem foglalkozhat a lelőhely feltárásával, vagy éppen a kiaknázásával.

De vajon az ellenségeskedések még idejében véget érnek? Vagy ellenkezőleg, értelmetlen harcokban kell szétforgácsolniuk erejüket, s a győzelmet majd csak a tél küszöbén arathatják le, amikor már semmit sem érnek vele? Három héten belül útra kell kelniük, ha meg akarnak szabadulni a hóviharoktól, a hófúvásoktól, a fagyos szelektől és ha - miután legyőzték az emberi gonoszságot - meg akarnak menekülni a kérlelhetetlenebb és vadabb természeti erőktől is.

De mi lesz, ha Ben Raddle-nek, hogy ne fusson ki az időből, keresztül kell vinnie a tervét, elő kell idéznie a vulkánkitörést az által, hogy a folyó vizét a vulkán méhébe zúdítja, mielőtt a texasiak eltakarodtak volna? Talán bizony Hunter, aki a tűzhányó tetejét is uralja, egyedül szedheti majd össze minden fáradságuk gyümölcsét?

Július 22-én egész nap semmi rendkívüli nem történt, csak Ben Raddle gyötrődött ezekkel a kérdésekkel.

Csodálkozott is, miért a nagy csend. Hunter esetleg az időt akarja húzni? Ebben az esetben az ostromlottak, mivel a közeledő tél szorítja őket, kénytelenek lesznek a nyílt mezőn felvenni a harcot, és bármi áron véget vetni az ellenségeskedésnek, amely nem húzódhat a végtelenségig.

Másnap kora reggel Nyomkereső és Ben Raddle átkelt a csatornán, hogy lássa, mi történik a mezőségen. De ott minden kihalt volt. Az erdő irányában semmi mozgás. Hunter talán végleges távozásra szánta el magát?

– Milyen kár, hogy a tábor felőli oldalon nem lehet megmászni a hegyet! - sajnálkozott Bill Stell. - Felkapaszkodnánk a platóra, onnan áttekinthetnénk a hegy túlsó felére, s mindjárt láthatnánk, hogy mi a szándékuk.

– Bizony, Bill, nagy kár - bólintott Ben Raddle.

– Mit gondol, uram, veszélyes volna, ha eltávolodnánk néhány száz métert a hegytől?

– Nem hiszem, Bill, amíg észre nem vesznek... Amit tegnap meg mertek tenni az embereink, talán ma mi is megtehetjük. Egyébként, ha észre is vennének, mindenképpen lenne időnk visszahúzódni a csatornához, és eltömni a barikádot!

– Akkor menjünk, Raddle úr! Legalább valamelyest fel tudunk pillantani a vulkán tetejére is. Lehet, hogy sűrűbben füstöl, s talán megkezdi okádni a lávát.

Mintegy negyed mérföldet tettek meg dél felé.

Odafenn a kráternél nem változott semmi, gőzgomolyagok törtek a magasba, köztük lángnyelvek lobbantak, a szél az egészet a tenger felé fújta.

– Ma még biztosan nem tör ki - jegyezte meg Nyomkereső.

– Még holnap se - vélte a mérnök. - De ezt nem is bánom. Inkább akkor törjön ki, ha Hunterék már elmentek... ha egyáltalán ez a szándékuk!

– Dehogy mennek - mondta Bill Stell, és egy távoli füstcsíkra mutatott, amely a Golden Mount messzebb fekvő nyúlványa mögül emelkedett a magasba.

– Igaza van... ott vannak... Ráadásul milyen otthonosan... - mondta Ben Raddle. - Mivel nem próbáljuk elűzni őket, kitalálhatták, hogy nincs hozzá erőnk.

Miután még egyszer bejárták a mezőséget, visszatértek a táborba.

Már 23-a volt, és Ben Raddle szomorúan látta, múlnak a napok, anélkül, hogy valamilyen megoldást hoznának.

Ha tovább időznek három hétnél, amint Nyomkereső helyesen mondta: már késő elindulni Klondike-ba, mivel nem érkeznének oda szeptember 15-e előtt. Ez idő tájt azok az aranyásók, akik Vancouverben akarnak telelni, már elhagyták Dawson Cityt, és elindultak az utolsó hajók is a Yukonon.

Summy Skim és Bill Stell gyakran beszélgettek a hazautazás mikéntjéről, és aznap délután is ezt a kérdést latolgatták, miközben Ben Raddle a csatorna mentén sétált.

Miután megszemlélte a gátat, félrehányta a gallyakat, amelyek a vízszintes akna bejáratát rejtették, és bement a végéig, a vulkán kráterének kürtőjét elválasztó falig.

Még egyszer ellenőrizte a falon a hat lyukat, amelyekben személyesen helyezte el a robbanóanyagot. Arról is meggyőződött, hogy a másik hat töltet szintén sértetlenül áll a gát falában, és ellenőrizte a gyújtózsinórok állapotát is. Már csak egy gyufa kell... s a víz feltartóztatlanul zúdul be a mélybe.

Ha nem volnának itt a texasiak, még ma szerencsét próbálna. Mire várjon? Az idő múlik, és magától nem akar kitörni a vulkán.

Elég, ha meggyújtjuk a zsinórt, az pár perc alatt végigég, és egy fél nap múlva, vagy két óra múlva, vagy egy óra múlva, vagy még ennél is rövidebb idő alatt a felgyülemlő gáz feszítőereje megteszi a magáét...

Ben Raddle gondolataiba mélyedve állt a vízszintes akna végében, és átkozta a tehetetlenségét, hogy mégsem hajthatja végre a megoldást hozó tervet. Töprengett és hallgatta a vulkán méhében tomboló erők moraját. De egyszerre csak mintha erősebb volna a háborgásuk. Mintha egymásnak ütődő sziklák robaját hallaná; mintha a gőz hatalmas kőtömböket emelgetne a magasba, s aztán egyenként visszaejtené őket. A közeli kitörés előjele?

Ekkor kívülről kiáltások hallatszottak. A vízszintes akna szájában Nyomkereső kiáltozott:

– Raddle úr!... Raddle úr!...

– Mi történt? - kérdezte a mérnök.

– Jöjjön!... Jöjjön!... - hívta Bill Stell.

Ben Raddle azt hitte, hogy a banditák harmadik támadást kíséreltek meg, és sietett kiérni a gáthoz. Ott már Summy Skim és Jane Edgerton várta Bill Stell társaságában.

– Ismét támadnak a texasiak? - kérdezte.

– Igen! - kiáltotta Nyomkereső. - De a gazemberek most nem szemből, nem is hátulról, hanem fentről lőnek.

És felfelé mutatott a Golden Mount tetejére.

– Nézze, Ben úr!

Hunterék, mivel sem délről, sem északról nem értek célt, lemondtak a nyílt támadásról, és olyan tervet főztek ki, amellyel Ben Raddle embereit a tábor elhagyására kényszeríthetik.

A texasiak, miután felkapaszkodtak a hegyre, a plató túlsó oldalára kerültek, vagyis a kanadaiak tábora felé eső peremen gyülekeztek. Ott csákányok és emelődaruk segítségével néhányat kiemeltek a százszámra heverő óriási kőtömbök és szikladarabok közül. Miután nagy nehezen a plató pereméig görgették őket, a lezúduló kőtömbök fákat törtek derékba és téptek ki, mindent szétromboltak, ami útjukba került. E rémítő lövedékek közül némelyek a csatornába hulltak, s nyomukban a víz a partokra fröccsent. Hogy megvédjék magukat a gyilkos kőhullástól, Ben Raddle és barátai a hegy oldalához lapultak.

Az erdőben nem lehetett tovább maradni. A tábor már ki sem látszott a hegy tetejéről lezúduló kőrakás alól, s lakói a folyó partján kerestek menedéket, amely elég messze volt ahhoz, hogy odáig ne érjen el a kőlavina. A felszerelésből már csak nyomorúságos roncsok maradtak. Két szekerük pozdorjává tört, a sátrak felborultak és szétszakadtak, az eszközök megsemmisültek. Három öszvér holtan feküdt a földön, a többi rémületében átugrott a csatornán, és szétszéledt a mezőségen. A helyzet katasztrofális volt.

A hallatlan pusztítás láttán odafentről vad üvöltés meg a banditák örömrivalgása hallatszott. A sziklák szakadatlanul hulltak, egyik-másik esés közben a hegyoldalnak ütközve darabokra tört és a szilánkjai úgy repültek szanaszét, mint egy-egy géppuskasorozat.

– Ezek az egész hegyet a nyakunkba zúdítják! - kiáltott fel Summy Skim.

– Mit tehetünk ellene - mormogta Nyomkereső.

– Hogy most mit tehetünk, nem tudom - válaszolta Summy Skim -, de hogy mit kellett volna tennünk, azt tudom! Golyót röpíteni a Hunter fejébe, mielőtt leálltunk volna tárgyalni.

Jane Edgerton erre dühösen megvonta a vállát:

– Ezek üres beszédek - mondta. - Inkább menjünk a banditák táborába, és ott várjuk meg őket. Lőjük ki valamennyit, mint a nyulakat, mikor ereszkednek lefelé, s aztán a szekereink helyett elvesszük az övéket!

Summy Skim csodálatot sugárzó pillantást vetett a bátor lányra. A terve merész volt, de sikerrel kecsegtetett. Hunter és cimborái ugyancsak pácban lesznek, mikor a Golden Mount oldalán lefelé jövet egyszerre csak húsz karabély tüzének kitéve fedezék nélkül találják magukat.

Az is bizonyos, hogy amíg a nagy kövekből tart, el nem hagyják a platót. A kanadaiaknak tehát lesz elég idejük átszivárogni a hegy túlsó oldalára. Ha találnak is ott néhány embert, azokkal könnyű lesz végezniök, s aztán megvárhatják, hogy Hunterék kezdjék meg a leereszkedést, akkor majd úgy szedik le őket a karabélyaikkal, mint valami szarvasokat, vagy kőszáli kecskéket.

– Nagyszerű! - lelkesedett Summy Skim. - Szedjük össze az embereket, s gyerünk át a gáton. Fél óra sem kell, s odaérkezünk, miközben ezeknek a gazfickóknak legalább két órára lesz szükségük, hogy leereszkedjenek.

Ben Raddle nem avatkozott ugyan a beszélgetésbe, de belátta, hogy amit Jane Edgerton javasolt, az valóban megvalósítható és célravezető.

De amikor Summy Skim a javaslatot tettre akarta váltani, unokaöccse egy kézmozdulattal megállította.

– Van ennél jobb... - mondta.

– Éspedig? - tudakolta Summy Skim.

– Adjunk Hunteréknak olyan választ, amilyent megérdemelnek. Kezünkben van egy szörnyű fegyver...

– Fegyver? - csodálkozott Nyomkereső.

– A tűzhányó. Megcsináljuk a kitörést.

Rövid hallgatás után a mérnök így folytatta:

– Itt a hegy alatt s a tenger partján menjetek vissza az emberekhez. Közben én meggyújtom a gyújtózsinórt, aztán hamarosan utolérlek benneteket.

– Veled maradok, Ben!... - mondta Summy Skim, és megszorította a mérnök kezét.

– Nem szükséges - válaszolta Ben. - Semmi veszély sem fenyeget. Amint tudod, a gyutacsok elő vannak készítve, csak meg kell gyújtani a zsinórt.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Summy Skim, Jane Edgerton és Nyomkereső eltávoztak, hogy mielőbb csatlakozzanak a Rio Rubber partján összeverődött társaikhoz. Ben Raddle pedig az ágakkal álcázott nyíláson át eltűnt a hegy mélyében, úszva elért a föld alatti csatorna közepére, meggyújtotta a gyújtózsinórt, amely összekötötte a sziklafalat a gáttal, gyorsan visszafordult, majd futni kezdett az óceán partja felé.

Negyedóra múlva földrengető robajjal robbanni kezdtek az aknák. Mintha az egész hegy össze akarna omlani. A gát millió darabra tört, a víz pedig nagy erővel áramlani kezdett a föld alatti csatornán. Vajon sikerrel járt az a másik robbanás is, amely a sziklafalat kellett hogy áttörje? Vastag, füsttel keveredő gőzfelhő gomolygott elő a kráterből, és adott választ e kérdésre, mielőtt az elhangzott volna. Bizony a válaszfal áttört, minthogy a vulkán fojtogató lehelete kicsapott a kráter oldalán vágott sebből.

Ebben a pillanatban a föld alatti mélységből fülsiketítő zaj tört fel: a víz fortyogása, zúgása és sistergése, amikor a lávára ömlött és abban a pillanatban gőzzé vált.

A tűz és a víz. Ebből a titáni küzdelemből ugyan melyikük kerül ki győztesen? Ha a tűz kialszik, vajon nem alakul ki valamiféle kemény réteg, amelyen a víz nem tud áttörni? De hátha a Mackenzie-ből szakadatlanul ömlő vizet a tűz csak akkor győzi le, ha már mélyen a vulkán belsejébe hatolt.

Ez volt az az utolsó kérdés, amelyre a választ rövidesen meg kellett kapniok.

Eltelt egy fél, majd egy egész óra. A víz megállás nélkül ömlött és a föld alatti csatorna nyelte rendületlenül, a keletkező töméntelen gőz pedig gomolyogva tört elő a hegy gyomrából.

Csapatostul jól felfegyverkezve a Rio Rubberen túl, a tengerparton húzódtak meg. Mozdulatlanul, némán, aggodalommal figyelték a szemük láttára lejátszódó természeti jelenséget.

Egyszerre csak a föld megrázkódott, és a mélyből szörnyű morajlás hallatszott. Azután különös dolog történt. Déli irányban, ameddig a szem ellátott, az egész mezőségen mintha hullámzás futott volna végig, és oly sűrű porfelleg szállt a magasba, hogy a fényesen ragyogó napkorong is eltűnt benne.

A kanadaiakat rettegés fogta el. Valamennyien, még a legbátrabbak is, most megtanulták, hogy mi a félelem, ha azokra a féktelen erőkre gondoltak, amelyeket, íme, az ő gyönge karjaik szabadítottak el.

De a tűzhányó dühe mintha csillapodott volna. A porfelleg a földre ereszkedett, és a nap újra felragyogott. Az emberek is megnyugodtak. A félelemtől összeszorult mellekből megkönnyebbült sóhajok szálltak föl, és a szívek sem vertek már olyan vadul. Halványan már egymásra is mosolyogtak, és volt bátorságuk körülnézni.

Körülöttük a természet változatlan maradt. A Rio Rubber, mint eddig, most is az óceánba ömlött, amelynek hullámai ugyanazon a parton törtek meg. A Golden Mount, ez a gyenge pontján megtámadott óriás - belsejében egy pici, de halálos sebbel - még mindig büszkén emelte magasba füst és lángok koszorúzta homlokát, mintha mit sem törődne az áradattal, amely a csatornán keresztül szakadatlanul ömlött telhetetlen gyomrába.

Eltelt már egy negyedóra, s egyszerre csak anélkül, hogy bármi is figyelmeztetett volna rá, fülsiketítő robbanás rázta meg a tájat.

A hegy egyik része levált, az óceánba omlott és hatalmas hullámokat vert. Ugyanakkor szörnyű sustorgással a kráterből ötszáz méternél is magasabb, kövekből, kemény lávadarabokból, hamuból, lángnyelvekből és füstből álló oszlop tört a magasba.

Ettől kezdve egyik robajlás a másikat követte. A vulkánt mintha újabb dühroham rázta volna meg, ezer tüzes lövedéket szórt a magasba. Egy részük visszahullt a vulkán nyitott szájába. A többi követte az első nagy robbanás nyitotta utat, sisteregve ömlött vagy hullott az Arktikus-óceán hullámaiba és merült el bennük.

– Bocsássa meg a jó Isten - dadogta Summy Skim, amint annyira magához tért, hogy szólni tudjon -, de úgy látom, a mi aranyrögeinket mind felfalják a hullámok...

Ben Raddle és Bill Stell ugyanezt csak azért nem mondták előbb, mert képtelenek voltak egyetlen szót is kinyögni. A meglepetés, vagy inkább a kétségbeesés leigázta őket.

Megtenni a hosszú utat, megküzdeni a természettel, annyit fáradni és szenvedni, hogy ez legyen mindennek a vége!...

Ben Raddle nem tévedett. A vulkán gyomrába vezetett vízzel valóban előidézte a kitörést. Csak éppen hogy nem állt módjában megszabni annak irányát, és így a nagyszerű vállalkozás kudarcba fulladt.

A feldühített szörny már nem engedelmeskedett neki. Többé már nem volt mód lecsillapítani a vulkánkitörés elszabadult dühét. A föld annyira rázkódott, mintha bármely pillanatban kész lenne arra, hogy meghasadjon. A lángok lobogása s a gőz kiáramlása miatt remegett a levegő. A hegykúp csúcsa eltűnt a belélegezhetetlen gáz és a forró füstfüggöny mögött. A magasba repülő kövek egyike-másika, mint valami kartács robbant a levegőben, és aranyport szórt szerteszéjjel.

– Hogy durrannak szét az aranyrögeink!... - kiáltott fel Summy Skim.

Valamennyien keservesen nézték az elszomorító látványt.

Ezekben a percekben eszükbe sem jutott, hogy a texasiak is a világon vannak, csak nézték földünk leggazdagabb aranyraktárát, amint haszontalanul elmerül az Északi-Jeges-óceán hullámaiban.

Az igazat megvallva a kanadaiaknak már nem volt miért tartaniok Hunteréktől. A hirtelen támadó kitörés elől biztos, hogy nem találtak menedéket. Lehet, hogy a plató éppen a lábuk alatt omlott szét... Vagy a kráter nyelte el őket... Esetleg őket is felhajították az elszabadult természeti erők, s most az Arktikus-óceán mélyén feküsznek... Ben Raddle nyerte vissza elsőnek hidegvérét.

– Gyertek!... Gyertek!... - kiáltotta.

A biztatásra elindultak a Rio Rubber jobb partján, amelyen észak felé idáig jöttek, és ott, ahol a csatorna elágazott, kiértek a mezőségre, s megkerülték a Golden Mount nyúlványait. Húsz perc alatt a texasiak táborába érkeztek.

Mikor a tábor őrizetére hagyott öt-hat ember látta, hogy megtámadják őket, elszaladtak az erdő irányába; a lovak pedig megrettenve a vulkánkitörés robajától, majd a puskalövésektől, szétszéledtek az egész mezőségen.

A kanadaiak birtokukba vették az elhagyott tábort, aztán tekintetükkel a meredek hegyoldalt kezdték fürkészni.

A kitörés, amely a csúcson még mindig tombolt, pusztító munkáját tulajdonképpen már elvégezte. A rablóbandából csak kevés túlélő maradt; aki még mozgott, őrült rémületében fejvesztetten ereszkedett le a Golden Mount meredek oldalán a völgy felé, és már azzal sem törődött, ha kezét-lábát kitöri a nagy rohanásban.

A menekülők közt pillantották meg a súlyosan sebesült Huntert is, ott kúszott az oldalban vagy száz méterrel a mezőség felett.

A fejére csavart rongy valószínűleg előző napi sérülését takarta, amikor úgy bukott le a lováról, hogy ájultan maradt a földön.

Amikor az életben maradottak megtizedelt, fegyvertelen, erőtlenül támolygó csapata észrevette, hogy a táborát is elfoglalták, kétségbeesett elhatározással észak felé vette útját, hogy elérje a tenger partját, majd a part mentén eljusson az erdőbe.

De kettő közülük sohasem jutott el oda.

Abban a pillanatban, amikor Hunter két emberére támaszkodva maga is észak felé fordult, a háborgó kráterből hatalmas kőtömb emelkedett a magasba. Jóllehet eddig valamennyi feldobott szikladarab ugyanabba az irányba, azaz észak felé röpült, ez a tömb, és csak ez az egy, ismeretlen okból a többitől eltérő röppályán, hatalmas parabolát leírva dél felé hullott, és matematikai pontossággal a három menekülő texasira esett.

Az egyik közülük szerencsésen félreugrott, a másikat, aki dermedten megállt, a szikla a szó szoros értelmében palacsintává lapította.

Ami Huntert illeti, őt egy öklömnyi rög találta fejen; menten összeesett, és szikláról sziklára hengeredve élettelenül elterült a hegy lábánál.

Közben a kő megelőzve áldozatát gurult tovább lefelé a lejtőn. Aztán csendesedett a sebessége, s mint hűséges eb, szépen megállt a Ben Raddle lába előtt.

A mérnök érte hajolt. Az ütközésektől megkarcolt felületen fémes, sárgás csillogást pillantott meg. Az izgalomtól összeszoruló szívvel fedezte fel, hogy a kő, amely megbüntette a gonosztevőt, színtiszta arany.