Egy „amerikai nagybácsi”

1897. március 17-én Montrealban a Jacques-Cartier utcai postás a 29. szám alá egy Summy Skim úrnak címzett levelet kézbesített.

A levél így szólt:

Snubbin közjegyzőnek szerencséje van üdvözölni Summy Skim urat és felkérni, hogy saját érdekében késedelem nélkül fáradjon el az irodájába.

Vajon milyen ügyben szándékszik ez a közjegyző Summy Skim úrral tárgyalni? Egyébként Montrealban mindenki, így Summy Skim úr is, igen derék embernek és jó tanácsadónak ismerte Snubbin közjegyzőt. Kanadai születésű volt, és ő vezette a város legjobb közjegyzői irodáját; azt, amely hatvan évvel azelőtt azé a hírneves Nick közjegyzőé volt, akit tulajdonképpen Nicolas Sagamore-nak hívtak, s mint a város huron származású lakója hazája iránti szeretetből belekeveredett abba a szörnyű Morgaz-ügybe, amely 1837-ben oly nagy hullámokat vert.*

Summy Skim úr ugyancsak elképedt, mikor Snubbin közjegyző levelét kézhez vette. Ám hogy mielőbb eleget tegyen a meghívásnak, egy fél óra múlva már a Bon-Secours téren volt, ahol bevezették a közjegyző fogadószobájába.

– Jó napot, Skim úr - üdvözölte a közjegyző és felállt. - Engedje meg, hogy kifejezzem a tiszteletemet...

– Én nemkülönben... - bólintott Summy Skim, és helyet foglalt az asztal mellett.

– Ön érkezett elsőnek, Skim úr...

– Elsőnek, uram? Tehát nem csak engem hívott ide?!

– Az ön kedves unokaöccse, Ben Raddle úr is minden bizonnyal azonos tartalmú levelet kapott - válaszolt a közjegyző.

– Inkább mondjuk úgy, hogy „kapni fog”. Ben Raddle ugyanis nincs Montrealban - jelentette ki Summy Skim.

– De közelebbről talán csak hazajön - érdeklődött a közjegyző.

– Három-négy nap múlva.

– Ejnye!

– Szóval, amit közölni óhajt, sürgős volna?

– Bizonyos szempontból igen - válaszolta a közjegyző. - De inkább elmondom, hogy miről van szó, ön aztán, amint Ben Raddle úr hazajön, értesíti arról, amit kötelességem közölni önökkel.

A közjegyző feltette a szemüvegét, lapozgatott az asztalán heverő papírok között, majd felvett egy borítékot, kihúzott belőle egy iratot, de mielőtt felolvasta volna, megkérdezte:

– Raddle úr és ön, Skim úr, nemdebár unokaöccsei Josias Lacoste úrnak?

– Úgy van, mert ő anyámnak is és Ben Raddle édesanyjának is fivére, de hét-nyolc éve, mióta mindkettőnk édesanyja meghalt, mi bizony Josias bácsival minden kapcsolatot megszakítottunk. Pénzügyi kérdések merültek fel közöttünk, ő aztán elhagyta Kanadát, Európába utazott... Egyszóval azóta nem adott életjelt magáról, és nem tudjuk, mi történt vele...

– Elhalálozott - jelentette ki a közjegyző. - Január 26-án. Éppen most vettem a halálhírét...

Jóllehet Josias Lacoste és rokonai között megszakadt minden kapcsolat, a hír mégis megdöbbentette Summy Skimet. Unokatestvérének, Ben Raddle-nek, valamint jómagának sem apja, sem anyja nem élt már, s egyiküknek sem volt testvére, ezért egymásnak mintha édestestvérei lettek volna. Summy Skim most arra gondolt, hogy egész nemzetségükből immár nincs más életben, csak ő és Ben. Régebben többször próbálkozott, hogy megtudja, mi történt a nagybátyjukkal, és őszintén sajnálta, hogy megszakadt köztük minden kapcsolat. Remélte, hogy egyszer viszontlátják egymást, de lám, a halál most már bevégzett mindent.

Josias Lacoste tüskés természetű ember volt, de kapható minden kalandra. Immár húsz éve, hogy elhagyta Kanadát, és loholt a szerencséje után szerte a nagyvilágban. Mint nőtlen ember kisebb vagyonra tett szert, amelyet különböző üzleti vállalkozásokkal ki szeretett volna kerekíteni. De vajon megvalósította-e a szándékát? Vagy esetleg tönkrement, mint az olyan ember, aki hajlamos egy lapra feltenni mindent? Vajon öccseinek, kizárólagos örököseinek, hagyott-e némi örökséget?

Az igazat megvallva, Summy Skim sohasem gondolt ilyesmire, s még kevésbé jutott eszébe most ebben a pillanatban, amikor lesújtotta az öreg rokon elvesztése.

Snubbin közjegyző úr hagyta, hogy ügyfele rendezze a gondolatait, s aztán feltegye a kérdéseket, amelyeknek a megválaszolására készen állt.

– Közjegyző úr - szólalt meg Summy Skim -, tehát bátyám január 26-án halt meg?

– Január 26-án, Skim úr.

– Azóta negyvenkilenc nap telt el...

– Valóban negyvenkilenc. Ennyi időbe került, amíg eljuthatott a hír hozzám.

– Akkor hát Európában élt a bátyám?... S annak is a túlsó szélén, valami isten háta mögötti tartományban? - mondta Summy Skim.

– Szó se róla - válaszolta a közjegyző.

Azzal felmutatott egy kanadai bélyeggel és bélyegzővel ellátott levelet.

– Egy „amerikai nagybácsiról” van szó; ön és Ben Raddle úr, amint az európaiak mondják, igazi „amerikai nagybácsi” örökösei. Csak az a kérdés, vajon bír-e olyan tulajdonságokkal, amilyenekkel az „amerikai nagybácsik” szoktak? Íme, ez az a pont, amit fel kell deríteni!

– Vagyis Kanadában tartózkodott, csak mi nem tudtunk róla...

– Bizony, Kanadában. Csakhogy a domínium legtávolabbi tartományában, a határ mentén, amely elválaszt minket az amerikaiak Alaszkájától, onnan pedig nemcsak nehezen, de csigalassúsággal érkeznek a hírek.

– Közjegyző úr, csak nem Klondike-ről van szó?

– Bizony Klondike-ről, ahol az önök nagybátyja vagy tíz hónappal ezelőtt letelepedett.

– Tíz hónapja! - kiáltott fel Summy Skim. - Útban ama aranyvidék felé átvágott egész Amerikán, de nem jutott eszébe, hogy amikor Montrealon átutazott, meglátogassa az öccseit!

– Ugyan, kérem - legyintett a közjegyző. - Bizonyos, hogy Josias Lacoste úr, akárcsak a hozzá hasonló sok ezer ember, hanyatt-homlok rohant Klondike-ba... inkább azt mondanám, azzal a sok ezer megfertőzött emberrel, akiken úrrá lett az aranyláz; hajaj! mostanában mennyi áldozatot szed ez a kórság, és még mennyit fog! A világ minden sarkából valóságos népvándorlás özönlik az aranyvidékek felé. Előbb Ausztrália, azt követte Kalifornia, Kalifornia után Transvaal, s most Klondike, aztán más és más aranymezők következnek, s így lesz ez mind az utolsó ítéletig... vagyis izé... az utolsó aranymosó „placers”-ig.

Ezek után Snubbin úr közölte Skim úrral mindazt, amit az ügyről tudott. 1897 elején Josias Lacoste az aranyásók szokásos felszerelésével megérkezett Dawson Citybe, Klondike tartomány székhelyére. Ugyanis 1896 júliusától, mivel Gold Bottomban, a Hunter egyik mellékfolyója mellett aranyat találtak, a figyelem e vidék felé fordult. A következő esztendőben Josias Lacoste már e tájakra érkezett, ahol akkor már nyüzsögtek a szerencsevadászok, hogy kevés pénzecskéjével egy claimet vásároljon. Néhány nappal odaérkezése után már meg is vette a Forty Miles Creek melletti 129-es claimet, amely a nagy kanadai-alaszkai vízgyűjtő, a Yukon egyik mellékfolyója mellett fekszik.

Snubbin úr még hozzátette:

– Amint a klondike-i kormányzó hozzám intézett leveléből kiderül, az a bizonyos claim nem váltotta be a reményeket, amelyeket Josias Lacoste úr fűzött hozzá. De azért nem lehet mondani, hogy teljességgel értéktelen volna, az is lehet, hogy a nagybátyjuk végül is zöld ágra vergődik, ha a betegség nem végez vele...

– Vagyis nagybácsinkat nem a nyomorúság pusztította el? - vetette közbe Summy Skim.

– Dehogy, a levélben halvány célzás sincs ilyesmire. A tífusz végzett vele... az ottani éghajlat alatt ez igen félelmetes betegség. Amint a kór első jelei mutatkoztak, Lacoste úr otthagyta a claimet és Dawson Citybe ment, ahol aztán elhalálozott. Ott úgy tudták, hogy Montrealban született, s a kormányzó azért írt nekem, hogy vegyem fel a kapcsolatot a családdal, és értesítsem a hozzátartozókat a halálesetről. Ben Raddle urat és önt, Skim úr, itt Montrealban mindenki igen jól ismeri, és sokra becsüli, úgyhogy egy pillanatig sem haboztam, hanem mindkettőjüket meghívtam ide, az irodámba, hogy értesüljenek mind ama jogosultságok felől, amelyek a halál következtében önökre szálltak.

Jogosultságok! Summy Skim szomorkás iróniával elmosolyodott. Arra gondolt, micsoda élete lehetett Josias Lacoste-nak, amíg nagy keservesen arany után kutatott... Mikor jó drágán megvette azt a claimet, minden bizonnyal elköltötte az utolsó centjét is. Ő is úgy járt, mint annyi más szerencselovag!... Lehet, hogy fedezet nélküli adósságokat hagyott maga után!... Miután Summy Skim mindent végiggondolt, így szólt a közjegyzőhöz:

– Snubbin úr, meglehet, hogy nagybátyánk adósságokkal a nyakában halt meg... Szóval, kötelezem magunkat, magamat és Raddle unokaöcsémet, aki minden bizonnyal osztja nézetemet, hogy megvédjük annak a névnek a becsületét, amelyet anyáink viseltek... S ha ezért áldozatot kell hoznunk, jó szívvel meghozzuk... Tehát a lehető legrövidebb időn belül fel kell számolni...

– Kedves uram, ne is folytassa - szakította félbe a közjegyző. - Mivel ismerem önt, nem lep meg ez az elhatározása. De nem hiszem, hogy szükség lenne az említett áldozatokra. Habár úgy tűnik, hogy a nagybátyjuk szegényen halt meg, ne feledje, hogy a Forty Miles Creek mellett egy claim tulajdonosa volt, annak értéke pedig fedezheti az örökség terheit, ha ugyan van ilyen. Márpedig ez a tulajdon egyenlő arányban önt és unokafivérét, Ben Raddle urat illeti, mint a Josias Lacoste úr kizárólagos örökösödési joggal rendelkező rokonait.

A közjegyző még megemlítette, hogy bizonyos körültekintéssel kell eljárni. Az örökséget csak leltár alapján szabad elfogadni. Előbb meg kell állapítani a jogokat és a kötelezettségeket, s az örökösök az elfogadást illetően csak a teljes tényállás ismeretében nyilatkozzanak.

– De Skim úr, ezzel a kérdéssel majd én foglalkozom - jelentette ki a közjegyző -, s törekszem, hogy minél pontosabb információkat nyerjek... Végül is, mit lehessen tudni?... Egy claim az egy claim!... Ahogy az aranyásók mondják: egyetlen szerencsés csákányütés degeszre tömi a zsebet...

– Nagyszerű, Snubbin úr! De azért, ha a bácsikánk birtoka ér valamit, inkább körülnézünk, hogy a lehető legelőnyösebben túladjunk rajta.

– Kétségtelenül - helyeselt a közjegyző -, de remélhetjük-e, hogy unokafivérének is ez lesz a véleménye?

– Meg vagyok győződve - válaszolta Summy Skim. - El sem tudom képzelni, hogy Ben Raddle-nak valaha is eszébe jusson beállni aranyásónak...

– Hajaj! Ki tudhatja azt, Skim úr? Ben Raddle úr mérnök. Kutató szellemű, kalandvágyó... Hátha kísértésbe esik?... Mondjuk, megtudja, hogy a nagybátyjuk tulajdona valami lelőhelyen fekszik...

– Én pedig biztosíthatom önt, nem megy oda, hogy ezt felkutassa! Egyébként három-négy napon belül itthon lesz... Majd akkor megbeszéljük a kérdést, és felkérjük önt, hogy járjon el megfelelően: vagy adja el a Forty Miles Creek mellett azt a claimet annak, aki többet ígér érte, avagy, amit valószínűbbnek tartok, egyenlítsük ki nagybátyánk, Josias Lacoste adósságait.

Eme borús végkövetkeztetéssel, miután megállapodtak, hogy két-három nap múlva ismét találkoznak, Summy Skim elhagyta a közjegyzői irodát, és hazatért a Jacques-Cartier utcába, ahol unokafivérével együtt lakott.

Summy Skim apja angolszász származású volt, anyja viszont kanadai francia. A Skim családot már az 1759-es évi hódítások óta számon tartották. Akkor telepedtek le Kanada déli részén, a montreali kerületben, ahol erdőkből, szántóföldekből és legelőkből álló nagy kiterjedésű földbirtok urai lettek, s e birtokok képezték egész vagyonuk legjelentősebb részét.

A harminckét éves Summy Skim, aki a közepesnél valamivel nagyobb termetű volt és kellemes arcán virított a vidéki tiszta levegőn élő emberek egészsége, kék szemeivel, szőke szakállával igazi képviselője volt az anyai örökségnek: a kanadai franciák jellegzetes és rokonszenves típusának. Földjei jövedelméből élte az úri farmerek gondok és különösebb törekvések nélküli életét az ország egyik kiváltságos kerületében.

Vagyona, amely nem számított nagyon jelentősnek, arra azért módot nyújtott, hogy szerény, egyébként sem költséges kedvteléseinek hódoljon, s így sohasem vágyott birtoka növelésére. Mint szenvedélyes horgásznak, rendelkezésére állt az a hatalmas vízhálózat, amelyet a Szent Lőrinc-folyam mellékfolyói, a mellékfolyók mellékfolyói kínáltak; nem is beszélve Amerika északi részének számtalan taváról. Mint szenvedélyes vadász gondtalanul hódolhatott a szenvedélyének a végeláthatatlan mezőkön, a vadban bővelkedő rengetegek mélyén, amelyek Kanada eme tartományait borították.

A ház, amelyet unokafivérével lakott, kényelmes volt, de nem fényűző, és Montreal egyik legcsendesebb negyedében feküdt, távol a város üzleti-ipari központjától. Itt teltek napjaik, Summy itt szokta türelmetlenül várni a tavaszt, mert a kanadai tél szigorú, jóllehet ez a vidék ugyanazon a délkörön fekszik, mint Dél-Európa. Errefelé ugyanis szörnyű szelek tombolnak, amelyek elé semmiféle hegylánc sem állít gátat, s így a sarkvidék fagyos légtömegeket hozó viharai akadálytalanul és hallatlan erővel zúdulnak rá erre a vidékre.

Montreal 1843 óta a kormány székhelye lévén, Summy Skim számára nyitva állt a lehetőség a közéleti szereplésre. Viszont független természete viszolygott a hivatali élettől, s az előkelő világtól is minél távolabb kívánt maradni. Egyébként is úgy vélte, hogy Nagy-Britannia inkább csak névleges, sem mint tényleges uralmát nyugodtan elviselhetik, ezért még azoktól a pártoktól is távol tartotta magát, amelyek a domínium egységének aláaknázására törekedtek. Bizony, Skim úr amolyan csendes, törekvések nélküli életet kedvelő, filozofikus természetű férfiú volt. Véleménye szerint minden életmódján való változtatás csak kellemetlenséget, gondot és nyugtalanságot okozhatott volna.

Könnyen elképzelhető, hogy az ilyen gondolkozású embernek soha esze ágába sem jut a házasság, pedig Skim úr már túl volt a harminckettedik tavaszán. Lehet, ha él az anyja, ő is inkább igyekszik menyet hozni a házhoz, hiszen köztudomású, hogy az asszonyok mennyire vágynak unokára. Persze Summy Skim felesége ugyanolyan ízlésű kellett volna hogy legyen, mint őmaga. De minden bizonnyal, a számos kanadai családban, amelyek közül némelyikben tizenkét gyermek is van, falun vagy városon csak talált volna egy kedvére való kezes és egészséges lányt. De Skimné öt évvel ezelőtt, férje halála után három évvel, meghalt, és azóta fiának kisebb gondja is nagyobb, mint a családalapítás.

A kemény időszak meglágyulásának első jeleire, amikor a nap már korábban kel, s már a tavasz jövetelét hirdeti, Summy Skim ugyancsak igyekszik elhagyni a Jacques-Cartier utcai otthonát. Kimegy Green Valley-be a farmjára, amely Montrealtól északra, mintegy húsz mérföldre fekszik a Szent Lőrinc-folyó bal partján. Ott aztán újra kezdi a szabad életet, amelyet a folyókat megdermesztő s a mezőkre vastag hótakarót borító tél kegyetlensége miatt kellett megszakítania. Ott érzi ő jól magát, hűséges tanyásbéresei között, akik már több mint fél évszázada állnak a Skim család szolgálatában, s jóságáért, csendes természetéért őszintén szeretik a gazdájukat és határtalanul áldozatkészek iránta, mert jól tudják, hogy az is bármikor kész segíteni rajtuk. Így aztán ha megjön, kitörő örömmel fogadják, mikor pedig elmegy, meglátszik rajtuk, hogy sajnálják távozását.

A Green Valley-i birtok évente mintegy harmincezer frankot jövedelmez, amelyet a két unokafivér megfelez, mert akár a montreali házat, a földbirtokukat is osztatlanul élvezték. A termékeny síkságokon gabonát és takarmánynövényeket termeltek, s az innen származó bevételeket hozzácsapták azokhoz a jövedelmekhez, amelyet a domínium keleti tájait akkor még elborító csodálatos erdőségekből nyertek. A farm jól karbantartott épületekből: istállókból, hambárokból, baromfiólakból, raktárakból állott, s tökéletesen fel volt szerelve a legkorszerűbb mezőgazdasági követelményeket kielégítő gépekkel. Egy hatalmas területet körülölelő kerítés bejáratával szemben árnyas fák alatti gyepes sétány vezetett ahhoz a nagy épülethez, amelynek egyszerűsége nem zárta ki a kényelmet; ez volt a társtulajdonosok otthona.

Így festett az a lak, amelyben Summy Skim élete legszebb napjait élte, és ahova Ben Raddle nyaranta két-három napra ha bekukkantott. Pedig az előbbi ezt a házat nem cserélte volna fel Amerika leggazdagabb emberének pompás palotájával sem. Amilyen szerény volt, neki éppen így tökéletesen megfelelt és nem álmodozott arról, hogy tovább építkezzék vagy egyet s mást átrendezgessen körülötte, őt kielégítette annyi is, amennyivel a háza környékét a természet egyébként valóban gazdagon megajándékozta. Itt múlatta napjait Skim úr, kedve szerint vadászgatva és az áldott éjszakákon az igazak álmát aludva.

Contentus sua sorte - amint a bölcsesség sugallja; abból, amit a földje megtermett és amit sikerült mindig ügyesen és okosan értékesítenie, elég jómódúnak érezte magát. Ezért csak arra ügyelt, hogy megőrizze amije van, s nem törte a fejét, hogy miként szaporíthatná a vagyonát. A világ minden kincséért sem ugrott volna be valami üzleti vállalkozásba, holott Amerikában hemzseg az ilyesmi: kereskedelmi és ipari, vasútépítési, bank-, bánya-, tengerhajózási és mindenféle más spekulációk... Nem! Ez a bölcs ember irtózott minden kockázattól, minden véletlentől. Hogy a vakszerencsére bízza magát, hogy olyasmitől függjön, amit nem lehet sem megakadályozni, sem előre látni, hogy reggelenként azzal a kérdéssel ébredjen: „vajon gazdagabb lettem, vagy szegényebb, mint a tegnap voltam?” - ez szörnyűségnek tűnt előtte; akkor inkább soha többé ne hunyja álomra a szemét, vagy soha ne ébredjen fel álmából!

Ebben ugyancsak különbözött a két unokatestvér egymástól. Pedig anyáik nővérek voltak, és így semmi kétség sem fért ahhoz, hogy mindkettő ereiben francia vér csörgedez. Csakhogy Summy Skim apja angolszász eredetű volt, míg a Ben Raddle-é amerikai; az pedig köztudomású, hogy az angolok és a yankee-k közötti különbség az idő múlásával csak egyre növekszik. Jonathan és John Bull máris távoli rokonok; végül majd egészen megfeledkeznek a rokonságról.

Annyi bizonyos, hogy akár származásuk, akár jellembeli adottságaik folytán a két unokafivérnek sem az ízlése, sem pedig a vérmérséklete nem egyezett, de azért rajongtak egymásért, és elhatározták, hogy egész életükben együtt is maradnak.

Az alacsonyabb termetű, barna hajú és szakállú Ben Raddle, aki négy évvel fiatalabb volt Summy Skimnél, másképp nézte az életet. Míg az egyik megelégedett a jól megalapozott földbirtokos életformájával, s tudta, hogy gazda szeme hizlalja a jószágot, a másikat ellenállhatatlanul vonzotta a kor ipari fellendülése. Mérnöki diplomát szerzett, és már részt vett néhány nagy hírű munkálatban, olyanokban, amelyeket az amerikaiak igyekeznek minél eredetibben megtervezni és minél merészebben megvalósítani. Közben arra törekedett, hogy meggazdagodjék. Nem a mi kis milliomosaink jólétére vágyott, hanem az amerikai milliárdosok aranyözönére. A Gould, Astor, Vanderbilt, Rockefeller, Carnegie, Morgan s a többi nagy család mesés vagyona nyugtalanította az elméjét. Olyan rendkívüli körülményekről ábrándozott, amelyek néhány óra alatt a Capitoliumra röpíthetik, aminthogy ugyancsak néhány óra alatt a tarpei sziklákon le is hajíthatják. Miközben Summy Skim soha máshova, csak Green Valley-ba utazott, Ben Raddle keresztül-kasul bejárta az Egyesült Államokat. Átszelte az Atlanti-óceánt, Európa egy részét is meglátogatta, de „a nagy alkalommal” még sehol sem találkozott. Csak nemrég tért vissza egy hosszú óceánon túli útról, és azóta szakadatlanul vadássza azt a nagy üzletet, amelyből ő is kiveheti a maga részét.

A hajlamaik közötti különbség Summy Skim számára a keserűség állandó forrása volt. Mindig attól rettegett, hogy Ben Raddle-t a sorsa valahova elhányja, vagy valami meggondolatlan vállalkozásba fekteti szerény vagyonukat, amely mindkettőjük függetlenségének és szabadságának alapja.

Ez aztán a két unokatestvér között a végeérhetetlen viták tárgya lett:

– Utóvégre is, Ben, mit töröd a fejed azon, amit te „nagy üzletnek” nevezel? - vetette fel a kérdést Summy Skim.

– Ez az, ami ha bevág, gazdaggá tesz, nagyon gazdaggá - állt készen a felelettel Ben Raddle.

– Áh, édes öcsém, minek a gazdagság? Ahhoz, hogy boldogan élj Green Valley-ban, nem kell gazdagnak lenned. Mihez kezdeni annyi pénzzel?

– Újabb üzletekbe fektetném, bátyám, még nagyobbakba!

– Ugyan mi célból?

– Hogy még több aranyat szedjek össze, hogy még nagyobb üzletekbe fogjak...

– És így egyre tovább?

– Persze, így egyre tovább!

– Az utolsó szusszanásig, ugye? - gúnyolódott Summy Skim.

– Mindhalálig, Summy - fejezte be Ben Raddle rendületlenül, miközben unokatestvére nem találván megfelelő szavakat, tehetetlenül az ég felé emelte karjait.