Másnap, április 8-án gyönyörű napra virradtunk. Mikor fölmentem a hajóhídra, a doktort már ott találtam.

– Lássa! - újságolta bosszúsan; - az a szegény matróz csakugyan meghalt az éjjel. Pedig az orvos felelt az életéért!... Oh, a doktorok! Azok mindenről jót állanak! Ez már a negyedik társunk, aki útközben itthagy bennünket, pedig még vége sincs az utazásnak!

– Szegény ember! - szóltam, - éppen most hal meg, a kikötő előtt, mikor már látjuk is az amerikai partokat. Mi lesz a feleségéből meg a kis gyermekeiből?

– Mit tehetünk róla, barátom, - felelte az orvos, - ez a természet nagy, örök törvénye. Mindnyájunknak meg kell halnunk! Helyet kell csinálnunk azoknak, akik utánunk jönnek. Az én véleményem szerint az ember csak azért hal meg, mert jogtalanul elfoglalta valaki másnak a helyét. S tudja-e, hány ember hal meg azalatt, amíg én élek, föltéve, hogy elérem a hatvanadik esztendőt is?

– Fogalmam sincs róla, doktor.

– Pedig a számadás nagyon egyszerű, - viszonzá Dean Pitferge. - Ha megérem a hatvanadik esztendőmet is, huszonegyezer kilencszáz napot, vagyis ötszázhuszonötezerhatszáz órát, vagyis harmincegy millió ötszázharminchatezer, vagy végre egy milliárd nyolcszázkilencvenkét millió százhatvanezer másodpercet éltem. Ez kerek számban két milliárd másodperc; mivel pedig a mi földünkön másodpercenként átlag egy ember hal meg, ez alatt az idő alatt kerek számban két milliárd egyén adott helyet az utódainak, amint én is helyet csinálok a magaménak, ha már majd nagyon szüksége lesz a helyemre. A fő az, hogy az ember minél később legyen terhére az utódjának.

Mialatt a doktor ilyen módon tréfálkozott a halálról, én a hajóácsokat néztem, akik tevékenyen dolgoztak, hogy kijavítsák a Great-Eastern megrongált részeit. És, ha nem akartak összetört korláttal New-Yorkba érkezni, sietniök is kellett, mert a gőzös gyorsan haladt a csöndes vizeken. Ezt onnan tudtam meg, hogy az amerikai jegyesek arca ragyogott az örömtől; most már nem nézegettek le türelmetlenül a gépházba: tudták, hogy a hajó óránként 13 mérföldet tesz meg s ezzel beérték.

Délben a tisztek már nem is nézték meg a napmagasságot. Tudták, hol vagyunk, hisz minden pillanatban várható volt, hogy meglátjuk a földet.

A villásreggeli után egyedül sétálgattam a födélzeten. Ott talált rám Corsican kapitány; az arcáról leolvastam, hogy valami újságot hoz; félrevonultunk magányosabb helyre.

– Drake segédjei fölkeresték Fabiant, - szólt a kapitány. - Fabian engem s általam önt kéri föl, hogy legyünk a segédjei. Számíthat-e önre?

– Mindenesetre, kapitány. Tehát egyáltalában nincs rá remény, hogy békés úton elintézhessük ezt az ügyet?

– Nincs rá remény.

– Mondja el legalább, miből keletkezett ez a civódás?

– Játék közben, készakarva, ürügy nélkül civódtak össze. Fabian ugyancsak ösztönszerűleg haragudott Drake-ra, mert hiszen nem is ismerte őt; Drake ellenben ismerte: s mivel Fabian neve örökös lelkifurdalás rá nézve, meg akarja ölni ezt a nevet a viselőjével együtt.

– Kik Harry Drake segédjei? - kérdeztem.

– Az egyik az a komikus...

– Talán doktor T...?

– Úgy van; a másik valami yankee, akit nem ismerek.

– Mikor keresnek föl bennünket?

– Itt várom őket, éppen most.

Harry Drake segédjei csakhamar meg is jelentek. Doktor T... alig fért a bőrében; nagyon büszke volt, valószínűleg azért, mert egy gazfickót képviselhetett. A másik segéd, a yankee, afféle kereskedő volt, aki mindent elad, amit az ember csak venni akar tőle.

A tárgyalást doktor T... nyitotta meg, akinek gőgös köszöntését Corsican kapitány csak alig fogadta.

– Uraim, így kezdte a hóbortos doktor ünnepélyesen. - Drake barátom, kinek műveltségét és társadalmi rangját az egész világ tiszteletben tartja, igen kényes küldetéssel bízott meg bennünket. A kérdés elintézésére Mac Elvin kapitány önöket jelölte meg, mint megbizottait. Én hiszem, hogy mint jó nevelésű, előkelő körökben forgó gentlemanek, hamar megértjük egymást és megállapodásra juthatunk.

Egyikőnk sem felelt neki.

– Uraim, - folytatta nekibátorodva, - kétségtelen, hogy Mac Elvin kapitány a hibás. A kapitány úr minden ok és ürügy nélkül kétségbe vonta Harry Drake úr becsületességét a játékban; azután pedig, még a dolog tisztázása előtt, a leghalálosabb sértéssel illette...

Ez a mézesmázos, körmönfont beszéd bosszantotta Corsican kapitányt, aki az ajkait harapdálta. Nem is tűrte tovább, hanem hirtelen közbevágott:

– A dologra, uram, a dologra. Nincs szükség ennyi szóra. Az ügy egyszerű és világos. Mac Elvin kapitány fölemelte a kezét, hogy arcul üsse Drake urat. Az ön barátja úgy veszi, mintha meg is kapta volna a pofont. Ő a sértett fél és elégtételt követel. Mi az elégtételt fölajánljuk. A fegyverválasztás joga az övé. Nos, tovább?

– Mac Elvin kapitány tehát elfogadja? - kérdezte doktor T..., akit Corsican gyors eljárása lehangolt.

– Föltétlenül.

– Barátunk, Harry Drake a kardot választja.

– Jól van. És hol lesz a párbaj? New-Yorkban?

– Nem; itt a hajón.

– Hát legyen a hajón, ha önöknek úgy tetszik. És mikor? Holnap?

– Ma este hat órakor a hátulsó födélzeten, mely ebben az órában üres és néptelen.

– Jól van.

Ezzel Corsican kapitány karon fogott engem s mind a ketten hátat fordítottunk Harry Drake segédjeinek.