Magához ránt a mélység

A következő nap, csütörtök, augusztus 27-e nevezetes dátuma lett föld alatti utazásunknak. Ha eszembe jut, a rémület még ma is megdobogtatja a szívemet. Attól a pillanattól kezdve eszünk, gondolkodásunk, ötletességünk mind hiábavaló volt, hatalmas természeti tünemények játékszerévé váltunk.

Reggel hatkor már talpon voltunk. Közeledett a pillanat, amikor a puskapornak kellett utat vágnia számunkra a gránitsziklában.

Könyörögtem, hogy én gyújthassam meg a kanócot. Ennek megtörténte után vissza kellett mennem társaimhoz a tutajra, amin minden holmink rajta volt, hogy azonnal teljes sebességgel kifuthassunk a kikötőből, és így kitérjünk a robbanás szele elől. Mert azt biztosra vettük, hogy a hatás nemcsak a sziklatömb belsejében fog érződni.

Számításaink szerint a kanóc végigégéséhez tíz perc kellett: ezalatt érhette el a tűz a lőporkamrát. Volt tehát elég időm a tutajra visszaérni.

Nem minden izgalom nélkül készülődtem feladatom végrehajtására.

Gyorsan ettünk, aztán nagybátyám és a vadász hajóra szállt, én a parton maradtam. Égő mécses volt a kezemben, ezzel kellett meggyújtanom a kanócot.

– Menj, fiam, és utána azonnal gyere vissza! - utasított nagybátyám.

– Legyen nyugodt, Lidenbrock bácsi, nem fogok elbámészkodni útközben.

Máris indultam a folyosó bejáratához, felemeltem a mécsest, és megfogtam a kanóc végét.

A professzor kezében tartotta a kronométert.

– Kész vagy? - kiáltott.

– Kész!

– Akkor rajta fiam, tűz!

Beletartottam a kanócot a lángba, a láng megrezdült. Futva mentem vissza a partra.

– Ugorj be, és induljunk! - mondta nagybátyám.

Hans erősen eltaszította a tutajt. Vagy negyven méterre távolodtunk a parttól.

Szívszorító pillanat volt. A professzor a kronométer mutatóját figyelte.

– Még öt perc... - mondta. - Még négy... Még három.

A pulzusom sebesen vert.

– Még kettő... Egy. Szakadj le, gránithegy!

Mi is történt ezután? Nem hiszem, hogy hallottam volna a robbanás hangját, de a sziklák formája hirtelen megváltozott a szemem előtt: a hegy úgy nyílott széjjel, akár egy függöny. Feneketlen mélység tátongott a parton. A feltámadó tenger egyetlen hatalmas hullámmá vált, tutajunk függőlegesen ágaskodott a hátán.

Mind a hárman felbuktunk. Egy másodperc se telt bele, a sötétséget vakító fény váltotta fel. Éreztem, hogy kicsúszik a talaj már nem is a lábam, hanem a tutaj alól. Azt hittem, süllyedünk, de nem az történt. Próbáltam szólni nagybátyámhoz: a víz zúgása elfojtotta a hangomat.

A sötétség, zaj, rémület és izgalom ellenére is felfogtam, hogy mi történt.

A felrobbantott sziklán túl szakadék volt. A robbanás földrengésfélét indított meg a repedésekkel teli kőzetben, a tátongó mélység megnyílt, és a hirtelen lefolyást találó tenger magával ragadott bennünket.

Most végünk van!

Talán egy-két óra is eltelt, ki tudja? Összebújtunk, fogtuk egymás kezét, hogy le ne sodródjunk a tutajról. Iszonyú lökések rázkódtattak meg, ahányszor a hajónk a falnak ütközött. De az ütközések aránylag ritkák voltak, amiből arra következtettem, hogy a folyosónk alaposan kiszélesedhetett. Ez volt kétségtelenül Saknussemm útja, de ahelyett, hogy magunk ereszkedtünk volna le rajta, vigyázatlanságunkban egész tengert sodortunk magunkkal.

Persze ezek a gondolatok csak szétszórtan, bizonytalanul születtek a fejemben. Szédítő, zuhanásszerű száguldásunk közben alig tudtam következetesen gondolkodni. Sebességünkre csak az arcomba csapódó levegő erejéből következtettem: gyorsabbak lehettünk, mint a leggyorsabb expresszvonat. Lehetetlen volt ilyen körülmények közt fáklyát gyújtani, utolsó elektromos készülékünk pedig a robbanásnál eltört.

Annál jobban meglepett, mikor egyszerre fényt láttam magam mellett. Hans nyugodt arcát világította meg. A vadász addig ügyeskedett, amíg meggyújtotta a lámpást, és bár a lángja bizonytalanul libegett, mégis vetett egy kis fényt a szörnyű sötétségben.

A folyosó valóban széles volt, ahogy gondoltam. Világításunk kevés volt ahhoz, hogy egyszerre nézhessük meg mind a két falát. A vízár, amely magával ragadott bennünket, meredekebben esett, mint Amerika legvadabb zuhatagai. Olyan volt a víz felszíne, mintha roppant erővel folyékony nyilak kötegeit lőtték volna ki. Ennél pontosabb hasonlatot nem tudok kiötölni. A tutajt néha magával ragadta az örvény, ilyenkor körben forgott. Ahányszor közeledett a folyosó falához, felemeltem a lámpát, és a fényénél láttam, hogyan olvasztja össze csíkokká a sebesség a sziklák kiugró, megvilágított pontjait. Mozgó vonalak hálójába voltunk zárva. A sebességünket óránként harmincmérföldesre becsültem.

A nagybátyám is, én is elboruló szemmel néztük, mi történik körülöttünk. Az árboc csonkjának támaszkodtunk: a szerencsétlenség pillanatában az árboc ugyanis kettétört. Háttal álltunk a szélnek, amit az elsöprő sebesség támasztott, hogy meg ne fulladjunk.

Múltak az órák. Helyzetünk nem változott, de egy esemény újabb bonyodalmat okozott.

Megpróbáltam egy kis rendet teremteni a csomagok közt, és akkor láttam meg, hogy a robbanás pillanatában a holmink legnagyobb része eltűnt, az ostromló tengernek esett áldozatául. Szerettem volna pontosan tudni, hogyan is állunk, és a lámpával a kezemben keresgélni kezdtem. A műszerek közül csak az iránytű és a kronométer maradt meg. A létrák és a kötélhágcsók eltűntek, csak az a kábeldarab volt meg, amely rátekeredett az árbocra. Sehol egyetlen csákány, balta, kalapács, semmi. De a legnagyobb baj az volt, hogy egyetlen napra való élelmünk se maradt.

Kezdtem kutatni a tutaj réseiben, a gerendák közeiben, a deszkák illesztékeinél. Sehol semmi. Egész készletünk egy darab szárított hús és néhány kétszersült volt.

Döbbenten bámultam magam elé. Nem akartam hinni a szememnek. Pedig hát mitől is tartottam? Hiszen ha az élelem akár hónapokra elég lett volna, akkor is hogyan jutnánk ki ebből a mélységből, ahová az ellenállhatatlan zuhatag sodort le? Miért éppen az éhenhalás kínjaitól féltem ott, ahol a halál ezer formájában leselkedett rám? Aligha marad időnk éhen halni!

Mégis, milyen furcsa a képzelet: elfeledkeztem a közvetlen veszélyről, és a távolabbi veszedelem állt elém teljes borzalmában. Arra gondoltam, hogy valahogyan - nem tudom, mi módon, nem tudom, hol - mégis megmenekülhetnénk a vízzuhatagból, visszajuthatnánk a Föld felszínére - egyezreléknyi remény is még remény -, de az éhhalál elől semmiféle menekülési lehetőségünk nem volt, a legcsekélyebb sem.

Szerettem volna mindezt elmondani a nagybátyámnak, felvilágosítani helyzetünk reménytelenségéről, kiszámítani vele együtt, mennyi ideig élhetünk még. De volt erőm a hallgatásra. Nem akartam, hogy elveszítse hidegvérét.

Egyszerre a lámpa fénye sápadni kezdett, végül teljesen kihunyt. A kanóca csonkig égett, megint tökéletesen sötét lett. Most már nem volt reményünk rá, hogy még egyszer megszüntethessük az áthatolhatatlan éjszakát magunk körül. Volt ugyan még egy fáklyánk is, de ebben a rohanásban hiába is gyújtottuk volna meg. Behunytam a szemem, mint a gyerek, hogy ne lássam a sötétséget.

Meglehetősen hosszú idő telt el, rohanásunk még egyszer olyan sebes lett. Az arcomat érő szélről vettem ezt észre. A vízesés még meredekebbé vált. Azt hiszem, már nem siklottunk a vízen, hanem zuhantunk, függőlegesen lefelé. Nagybátyám és Hans keze görcsösen markolta a karomat, tartottak, hogy le ne essem.

Egyszerre, nem is tudom, mennyi idő múlva, rázkódást éreztem. Ezúttal a tutaj nem szilárd testbe ütközött, hanem hirtelen megállt zuhantában. Hatalmas vízzuhatag, vízoszlop csapott át rajta. Fuldokoltam, elöntött az ár.

De ez a hirtelen vízözön nem tartott soká. Néhány pillanat múlva szabad levegőt éreztem, teljes erővel teleszívtam a tüdőmet. Nagybátyám és Hans úgy szorította a karomat, hogy majd eltört. Mind a hármunknak sikerült a tutajon maradnunk.