A bolygó tüzek.

A domb, melynek aljában a karaván aludt, körülbelül két kilométernyire lehetett a rengeteg szélétől, a hol a bolygó tüzek mozogtak. Vagy egy tuczat ily bolygó tüzet lehetett volna megolvasni, s valószínű volt, hogy valamely nomád, bennszülött törzs ütött tábort az erdő szélén... De akkor miért mozogtak ezek tüzek?... Hol itt, hol ott villantak föl, s körülbelül száz ölnyi területen mozogtak ide s tova.

Bizonyos azonban, hogy a vadak, ha csakugyan azok voltak, egyelőre semmit sem tettek az alvó karaván megtámadására, s viszont a karavánból sem vette észre őket senki. Szerencsére Llanga úgy féltizenegy tájban fölébredt. A fiú megfordult fektében, s a mint félálmában a szeme kinyílt, az egyik bolygó tűznek a világa épen belesütött. Ettől rögtön fölébredt, s megdöbbenve dörzsölte a szemeit.

Semmi kétség! a mit látott, valóban tűz volt!

Az első pillanatban nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy ezt a tüzet csak a nomád szerecsenek gyújthatták. S félelme nem is volt indokolatlan, mert az Ubanginak ezen a tájékán gyakran megfordulnak a kóbor, fosztogató szerecsen-bandák.

Llanga nem akarta felkelteni Max Hubert és John Cortot, hanem nesztelenül oda mászott a vezetőhöz, gyöngéden fölrázta, s mikor Khamis fölült, némán az imbolygó tüzekre mutatott.

A foreloper pár pillanatig a mozgó fényre nézett, s aztán hevesen rákiáltott a portugálra:

– Urdax!

– Mi az, Khamis? - kiáltott a portugál nagyot horkantva, s legott talpra ugrott.

– Nézzen oda!

S karját kinyújtva az erdő szegélye fölé mutatott.

– Talpra! - ordította a portugál torkaszakadtából.

Pár másodpercz múlva úgy nyüzsgött a karaván, mint a megbolygatott méhkas. Mindnyájan megdöbbenve bámultak a különös tüzekre, s mindnyájan érezték, hogy Llanga nélkül talán roppant veszedelem érte volna az egész tábort.

Max Huber és John Cort, meg Urdax és Khamis már együtt voltak és tanácskoztak. Az idő féltizenegyre járhatott. A felhős, sötét, csillagtalan éjszakában húsz lépésnyire sem lehetett látni, csak dél felé villantak föl ezek a különös, érthetetlen bolygó tüzek, melyekből most már vagy ötvenet számlálhattak meg.

– Azok ott vadak, - mondta Urdax - valószínűleg budzsók, a kik gyakran bejárják az Ubangi meg a Kongó partjait.

– Annyi bizonyos, hogy ezek a lángok nem maguktól gyúltak ki - jegyezte meg Khamis.

– De hol vannak, a kik meggyújtották? - kérdezte Max Huber. - Én nem látok senkit és semmit; s ha ezek a tüzek égő fáklyák, látnunk kellene azok alakját is, kik ide-oda hordozzák.

– Csak azért nem látjuk, - felelte Khamis - mert az erdőben, a fák sötét árnyékában mozognak.

– Mi az ön véleménye? - kérdezte John Cort Urdaxtól.

– Az, hogy a vadak rajtunk ütnek, s készülődnünk kell a védelemre.

– De miért nem ütöttek rajtunk eddig, és észrevétlenül?... Miért födözik föl ittlétüket az áruló fáklyákkal?

– A feketék nem úgy gondolkoznak, mint a fehérek, - felelte Urdax - s azzal, hogy elárulták ittlétüket, éppen nem csökkentik a veszedelmet, a melyben forgunk.

A portugálnak igaza volt, s ezt mindnyájan átlátták; készülődtek tehát a harczra, az utolsó csöpp vérig. Mert az Ubangi-melléki vad törzsek nem kérnek, de nem is adnak kegyelmet. Kegyetlenségük szinte hihetetlen, s az alföld belseje felé csupa emberevő törzsek laknak. A misszionárius atyák tudják is ezt, de azért bátran indulnak szent munkájukra és Isten nevében a halállal is daczolnak, csak hogy megtéríthessék e fenevadakat. Ez a legtalálóbb elnevezés: fenevadak; mert valóban emberarczú vadállatok ezek a négerek az egyenlítői Afrikában, a hol a gyöngeség bűn, s az erő minden!

E vadak közt még mindig szokásos az emberáldozat. A rabszolgákat lemészárolják gazdáik sírján, a tíz és tizenhat év közt levő foglyokat fölfalják, s egyes törzsfőnökök egész életükben sem esznek másféle húst. E mellett tolvajok és rablók is. Meglesik a karavánokat, leölik az egész társaságot, s aztán mindenüket elrabolják. Nem félnek a puskától, mert ha nincs is oly gyilkos fegyverük, mint az európaiaknak, a számuk mindig túlnyomó, s ezer meg ezer fekete ördög mégis csak diadalmaskodik az alig száz főnyi karavánokon.

Urdaxnak is elégszer akadt baja e kiránduláson a vadakkal, de mindeddig baj nélkül visszaverte a kisebb számú támadókat, s egyetlen emberét sem vesztette el. Most már közel volt útja végczéljához: még csak ezt a nagy erdőt kellett megkerülnie, hogy az Ubangi jobb partjára érjen; onnan tutajon mennek tovább a Kongó-folyóig, a hol már semmitől sem kell tartaniok, mert lépten-nyomon találkozhatnak európaiakkal.

De vajjon eljutnak-e odáig épségben?... Vagy útjok utolsó felében fognak-e áldozatul esni a fosztogató bandáknak?... Fogas kérdés volt, a melyre senki sem tudott megfelelni; de az bizonyos volt, hogy életüket drágán adják, s a portugál egyre parancsokat osztogatott és fölállította embereit.

A három európai meg Khamis voltak középen, s a fűben jobbról is, meg balról is a szerecsen poggyászvivők hasaltak a kik közt szintén kiosztottak vagy egy tuczat puskát. Mindnyájan lehetőleg védett helyre vonultak, hogy a vadak mérgezett nyilai el ne találják őket.

Vártak. Sehonnan semmi nesz. Úgy látszott, hogy a támadók nem mozdulnak az erdőből, bár a bolygó tüzek egyre mozogtak a rengeteg szélében.

– Szurokfenyő-fáklyák, - mondta Urdax - látni a sötét sárga füstjükről és vérvörös lángjukról.

– Én is azt hiszem, - felelte Max Huber - csak azt nem értem, hogy miért járnak-kelnek ott a vadak, s miért nem támadnak már?

Ez valóban érthetetlen is volt. De hát ki tudná eltalálni a szerecsenek eszejárását és szeszélyeit?

Félóra múlt el így, szorongó várakozásban. Mindenki feszült figyelemmel hallgatózott, kémlelte a vidéket, még pedig nem csupán a bolygó tüzek irányában, hanem kelet és nyugat felé is, a honnan a mély sötétségben szintén megtámadhatták a karavánt. De a vidék, az erdő kivételével, minden irányban puszta és csöndes volt.

Tizenegy óra tájban Max Huber halkan, de elszántan mondta társainak:

– Ki kell kémlelni az ellenséget.

– Ez czéltalan munka - felelte John Cort. - Sokkal okosabb, ha napkeltéig talpon maradunk és várjuk őket.

– Várni!... várni! - bosszankodott Max Huber - ha legalább még alhatnánk!... De így! hat-hét óra hosszat várni, puskával a kézben, álmatlanul, izgatottan!... Szó sincs róla!... Sokkal jobb, ha mindjárt tisztában vagyunk azzal, a mi következik... Lehet, hogy a vadaknak eszük ágában sincs bennünket megtámadni: s ebben az esetben én szívesen aludnám még pár órát reggelig.

– Mit gondol, Urdax? - kérdezte John Cort a portugáltól, ki gondolkozva hallgatott.

– A terv nem rossz, - felelte - de fölötte óvatosaknak kell lennünk...

– Én ajánlkozom, hogy kikémlelem a vadakat - mondta Max Huber.

– S én szintén elmegyek önnel, - tette hozzá Khamis - ha Urdax úr megengedi.

– Ez mindenesetre jó lenne...

– Akkor megyek én is - ajánlkozott John Cort.

– Nem, barátom, - mondta Max Huber - ön csak maradjon itthon. Két ember is elég... Különben úgy sem megyünk nagyon messzire. S ha látjuk, hogy esetleg jönnek, rögtön visszafutunk.

– Nézzék meg jól a puskáikat...

– Oh, az enyém rendben van! - felelte Khamis. - Különben a kémszemlében aligha vesszük hasznát... A fő az, hogy meg ne lássanak.

– Én is azt hiszem - hagyta helyben a portugál.

Max Huber és Khamis elindultak tehát az erdő felé. Lassan, óvatosan mentek, de sehol semmi gyanúsat sem láttak. De alig voltak ötven lépésnyire a tábortól, mikor megpillantották Llangát, a ki észrevétlenül utánuk szökött.

– Mit akarsz itt? - rivallt rá Khamis bosszúsan.

– Úgy van, Llanga: miért jöttél utánunk? - kérdezte Max Huber.

– Takarodjál viasza!... egy-kettő! - parancsolta a foreloper.

– Oh, Max úr! - könyörgött a fiú - hadd menjek én is...

– Nincs szükségünk rád - mondta Khamis haragosan.

– Oh, Max úr! - ismételte Llanga könyörögve.

– Hát hadd maradjon itt, ha már eljött! - mondta Max Huber a vezetőnek. - Olyan szemei vannak, mint a vadmacskának: lehet, hogy hasznát vehetjük.

– Úgy van!... jó szemem van... jó szemem!...

– Maradj hát itt mellettem - szólt Max - és jól kinyisd a szemedet!

Lassan lopóztak előre. Negyed óra múlva már fele úton voltak a tábor meg a rengeteg közt.

Az imbolygó tüzek ennyivel közelebbről sokkal élénkebben világítottak, de akárhogy nézték is, sem a foreloper, sem Max Huber, sem a «vadmacskaszemű» Llanga nem látták a rejtélyes alakokat, a kik e fáklyákat ide-oda hurczolták. Pedig Max Huber már messzelátóval is vizsgálta őket.

Valószínűleg igaza volt Khamisnak, hogy azért nem látni őket, mert a fák sűrű árnyékában mozognak.

A dolog nagyon érthetetlen volt. Egyáltalában semmi jel sem mutatta, hogy a vadak támadni szándékoznak: de akkor, - ha csak éjjeli pihenőre húzódtak meg az erdőben, - mire való volt ez a fáklyás kivilágítás?... Talán valami éjszakai ünnepet ültek?

– Most már az is kérdés, - szólt Max Huber - hogy vajjon tudnak-e rólunk, s észrevették-e karavánunkat?

– Lehet az is, hogy már csak éjjel értek ide, - felelte Khamis - s mivel akkor már nem égtek a mi tábortüzeink, talán meg sem láttak bennünket... De reggel, hajnalhasadáskor bizonnyal észrevesznek...

– Hacsak kereket nem oldunk addig - mondta Max Huber.

Most ismét némán és még óvatosabban közeledtek az erdőhöz. Negyed óra múlva már alig voltak néhány száz méternyire az első fáktól. De még mindig nem láttak semmi gyanúsat: sehol egy árnyék a síkon, semmi nesz, a mi veszedelmet gyaníttatott volna... de viszont azokat a rejtélyes lényeket sem látták, a kik a fáklyákkal jártak-keltek az erdőben.

– Még közelebb menjünk? - suttogta Max Huber.

– Minek? - felelte Khamis. - Ez már meggondolatlanság lenne. S most már én is hiszem, hogy nem vették észre karavánunkat, s ha még ma éjjel odább állunk...

– De én szeretném tudni, mi ez...

– Jobb lesz, uram, ha vissza megyünk - intette őt a foreloper.

Max Huber azonban már előbbre ment, s Khamisnak kénytelen-kelletlen követnie kellett őt... S talán mind a hárman bementek volna az erdőbe is, ha Khamis hirtelen meg nem állítja őket.

– Egy lépést se tovább! - szólt fojtott hangon.

Mi volt ez?... Mit látott a foreloper?... Vagy mi történt, a mitől megdöbbent?... Talán a vadak támadásra készültek?...

Ezt nem lehetett tudni, de annyi bizonyos volt, hogy az erdőben történt valami. A bolygó tüzek hirtelen eltűntek a fák mögött, a sötét rengeteg homályában...

– Vigyázz! - súgta Max Huber.

– Vissza! - felelte Khamis épp oly halkan.

Mindketten lövésre kapták puskáikat és éppen haza felé akartak indulni, midőn hirtelen különös dolgot láttak. Az imbolygó tüzek ismét előbukkantak, csakhogy...

– Szavamra! - kiáltott föl Max Huber - ez már csakugyan majdnem rendkívüli!...

A fáklyák vörös tüze ötven-száz lábnyi magasságban lobogott a fákon, s hol eltűnt, hol ismét kibukkant a sűrű lombok közül. S a legrendkívülibb az volt, hogy sem Max Huber, sem a foreloper, sem Llanga most sem látták a titokzatos, rejtélyes fáklyahordozókat!

– Hátha lidércz-tüzek? - kiáltott föl Max Huber.

Khamis a fejét rázta. Ez a vidék nem volt mocsaras, s a lidércztűz különben sem száll oly magasra a fák közé.

De hát ha szerecsenek voltak, akkor miért menekültek a fákra fáklyáikkal: s ha menekültek, miért vitték magukkal az áruló fáklyákat is és miért nem oltották el inkább?

Erre a kérdésre ismét nehéz, sőt lehetetlen volt megfelelni.

– Menjünk előre! - mondta Max Huber.

– Fölösleges - felelte Khamis. - Nem hiszem, hogy ma éjszaka veszedelem fenyegesse a karavánt; legjobb hát, ha vissza megyünk és megnyugtatjuk barátainkat.

– Sokkal jobban megnyugtathatjuk őket, Khamis, ha megtudjuk, miféle ördöngös tüzek ezek itt...

– Nem, Max úr: ne legyünk túlságosan vakmerőek... Körülbelül bizonyos, hogy egy nomád törzs ütött itt tanyát... Csak azt nem tudjuk, miért gyújtották e fáklyákat, s miért menekültek a fákra... De lehet, hogy a tűzzel a fenevadakat akarják távol tartani tanyájuktól, s az is lehet, hogy ugyancsak a fenevadak elől menekültek a fákra...

– A fenevadak elől?... De hisz a párduczok, hiénák, oroszlánok ordítanának: s mi egyéb neszt sem hallunk, mint az égő szurokfenyő sistergő pattogását... E zsiványok még utóbb fölgyújtják az egész erdőt... Tudni akarom, mi ez...

És előre ment, Llanga meg utána...

A foreloper habozott, hogy kövesse-e a vakmerő francziát, a kit nem bírt visszatartani. Érezte, hogy nem hagyhatja cserben, s ezért nyomban utána eredt, bár magában kárhoztatta ezt a czéltalan vakmerőséget.

Alig tett azonban pár lépést, midőn hirtelen megállt, ugyanabban a pillanatban, a melyben Max Huber és Llanga is megálltak, még pedig háttal az erdőnek... Most már nem a fáklyákkal törődtek, a melyek, mintha vihar oltotta volna ki őket, egyszerre mind elaludtak, úgy hogy az erdőben koromsötét lett.

Szemben a rengeteggel, a messze síkról távoli zaj, vagy helyesebben hosszasan elnyújtott bőgés, valami trombitálásféle közeledett feléjük, mintha gigászi orgonán játszanának a mérhetetlen alföld túlsó szélén.

Talán vihar támadt, s a távoli égzengés tompa dörrenései hullámzanak végig a síkon?...

Nem!... Ez a zúgó, morajló harsogás nem a mennydörgés visszhangja volt, hanem csakis négylábú állatok rettenetes torkából törhetett elő. Különben is a szemhatáron sehol sem volt nyoma a készülő viharnak: a czikázó villámok, az orkán futárai, sehol sem szaggatták meg az égen úszó sötét felhők keblét.

– Mi ez, Khamis? - kérdezte Max Huber.

– Gyorsan a karavánhoz! - felelte a vezető.

– Talán bizony?... - kiáltott föl Max Huber.

Lélegzetét visszafojtva figyelt a távoli zajra, s most már élesebben hallotta a trombitálást, mely néha mély bőgésként zúgott át a levegőn, néha meg élesen sivított, mint az induló vonat füttyentése.

– Előre, a hogy a lábaink bírják! - kiáltott a foreloper.