Passepartout orra módfelett hosszúra nyúlik

Passepartout másnap úgy érezte magát, mint akit mozsárban törtek össze; éhség gyötörte, és mindegyre az járt az eszében, hogy lesz, ami lesz, ennie kell valamit, mégpedig annál jobb, minél hamarább. Végső esetben eladhatta volna zsebóráját, de inkább éhen halt volna, mintsem hogy megtegye. A derék fiú úgy döntött, hogy erős, bár nem túl dallamos hangjához folyamodik segítségért, melyet a természet jótékonyságának köszönhet; ő bizony felhasználja, most vagy soha.

Tudott néhány francia és angol dalocskát, és úgy döntött, szerencsét próbál velük. A japánok nyilván nagy zenebarátok, hisz lépten-nyomon cseng-bong náluk tamtam és cintányér, pereg a dob; nyilván megbecsülik majd egy európai művész tehetségét. Tehát Passepartout elhatározta, hogy vár még egy-két órát, azonban amint fel-alá sétált, eszébe ötlött, hogy sokkal jobb ruhát visel, mint amilyen illendő volna egy vándorénekeshez; arra gondolt hát, hogy olyan göncökre váltja öltözékét, amelyek jobban összhangban állnak pillanatnyi helyzetével. A csere eredményeképp még egy kis pénzmagot is szerez, s ezzel egy ideig nyomban elcsendesítheti követelődző étvágyát.

Most már csupán végre kellett hajtania ezt az elhatározását. Hosszadalmas kutatás után végre ráakadt egy bennszülött ószeresre, és közölte vele óhaját.

Az európai ruha megtetszett az ócskásnak, és Passepartout csakhamar egy uraságoktól levetett japán kimonóban feszített, gerezdes turbánféle a fején, melyet ugyancsak megtépett már az idő vasfoga.

Ám mindezek ellenében néhány ezüstpénz csörgött zsebe mélyén.

„Bánom is én - gondolta -, azt képzelem majd, hogy álarcosbálba megyek!”

Az ilyen módon „eljapánosodott” Passepartout első gondja volt, hogy felkeressen egy szerény külsejű „tea-house”-t¹; ott azután egy falás maradék csirkehúsból és néhány kanálnyi rizsből megreggelizett, közben folyvást azon járatta az eszét, hogy az ebéd kérdését ezzel még korántsem oldotta meg.

„Most pedig - szőtte gondolatait, miután jól megtömte a bendőjét - legfontosabb a hidegvér. Tudományom a végére ért; ezt a kacatot még japánabb kacatra már nem cserélhetem el. Haladéktalanul ki kell fundálnom, hogy távozhatom leghamarabb a Felkelő Nap Országából, ahol ugyancsak keserves tapasztalatokat szereztem!” Passepartout-nak ekkor az az ötlete támadt, hogy sorra járja az Amerika felé induló gőzhajókat. Arra gondolt, hogy jelentkezik szakácsnak vagy inasnak, és fizetségül csupán élelmet kér, és azt, hogy átkelhessen a hajóval. San Franciscóban majd csak talál valami megoldást. Az a lényeg, hogy megtegye valahogy a 4700 mérföldet a Csendes-óceánon, Japán és az Újvilág között.

Passepartout nem szokott sokáig kotlani az ötletein, nyomban meg is indult a jokohamai kikötőbe. De minél közelebb került a dokképületekhez, annál inkább úgy találta, hogy elgondolása, melyet kezdetben oly egyszerűnek talált, valójában szinte lehetetlen. Mi szükség lehet szakácsra vagy inasra egy amerikai gőzhajón, és ki áll vele szóba ebben a csöppet sem bizalomgerjesztő maskarában? Honnan szerezzen ajánlást? Kire hivatkozzon?

Miközben így morfondírozott, tekintete egy hatalmas hirdetményen akadt meg, melyet valami bohócféle cipelt fel s alá Jokohama utcáin.

Az angol nyelvű hirdetés a következőképpen szólt:

A JELES WILLIAM BATULCAR
japán akrobatái,
a Tingu isten személyes oltalmát élvező
HOSSZÚ ORRÚ ORRONDIAK
utolsó előadása
észak-amerikai turnéjuk² előtt
NAGY ATTRAKCIÓ!

– Észak-Amerika! - kiáltotta Passepartout. - Épp ez kell nekem!

Követte a két lábon járó plakátot, és csakhamar megint a japán városnegyedben jártak. Negyedóra múlva ott állt Passepartout egy roppant hodály előtt, melynek oromzatán zászlócskák lengedeztek, és külső falain, távlatok nélkül, de harsány színekkel festve, egy egész csapat zsonglőr volt látható.

Ezt a műintézetet vezette a jeles Batulcar, afféle amerikai Barnum, csepűrágók, zsonglőrök, bohócok, akrobaták, kötéltáncosok, tornászok igazgatója, aki a hirdetmény tanúsága szerint éppen utolsó előadására készült, mielőtt a Felkelő Nap Országából áthajókáznak az Amerikai Egyesült Államokba.

Passepartout belépett a hodály előtt húzódó oszlopsor alá, és Mr. Batulcar iránt érdeklődött. Mr. Batulcar személyesen lépett eléje.

– Mit óhajt? - kérdezte Passepartout-tól, akit először japánnak nézett.

– Nincs szüksége inasra? - kérdezte Passepartout.

– Inasra?! - kiáltott fel a mi Barnumunk, és végigsimított álla alatt kunkorodó bozontos, szürke szakállán. - Kettő is van, uram, szófogadó, megbízható, sosem hagytak még cserben, ingyen szolgálnak, csupán táplálék fejében... Itt vannak, nézze meg - tette hozzá, és orra alá dugta két izmos karját, melyeken bőgőhúr vastagságú erek dagadoztak.

– Tehát nem használhat semmire?

– Nem.

– Teringettét, pedig csöppet sem búsultam volna, ha uraságoddal utazhatom!

– Látom már - szólt a jeles Batulcar -, miről van szó; ha maga japán, én hottentotta vagyok! Mi ütött magába, hogy így beöltözött?

– Az ember úgy öltözik, ahogy tud!

– Ez igaz; ön, ugye, francia?

– Az, párizsi, Párizs városából.

– Akkor nyilván kenyere a színészkedés.

– Hát igen - felelte Passepartout, és bosszankodott, hogy származása miatt ezzel a kérdéssel fordulnak hozzá -, mi, franciák, értünk a színészkedéshez, de azért az amerikaiaktól tanulhatunk!

– Jól mondja. De ha inasnak nem is veszem fel, bohócnak felfogadhatom. Ugye, megérti, öregem? Franciaországban külföldiek a pojácák, külföldön franciák!

– Ejha!

– Jó erőben van, különben?

– Igen, főleg ebéd után.

– Énekelni tud?

– Tudok - felelte Passepartout, aki szerepelt annak idején egy-két utcai hangversenyen.

– Akkor is tud, ha fejen áll, miközben bal talpán búgócsiga forog, jobb lábán pedig kardot egyensúlyoz?

– Ez is valami?! - felelte Passepartout, és visszaemlékezett ifjúkorának hajdani gyakorlataira.

– Ennyi elég is! - szólt a jeles Batulcar.

Meg is kötötték az egyezséget, hic et nunc³.

Passepartout tehát álláshoz jutott. Mindenes lett a híres japán társulatban. Nem túl előkelő foglalkozás, de egy hét múlva már hajókázik San Francisco felé.

Az előadás, melyet nagy csinnadrattával hirdetett városszerte a jeles Batulcar, három órakor kezdődött; a japáni zenekar dörgedelmes hangszerei, dobok, tamtamok hamarosan megszólaltak a bejárat előtt. Természetesen Passepartout-nak nem állott módjában valamilyen szerepet megtanulni; izmos vállának erejét vették csupán igénybe az „embergúla” nevű nagy számban, melyet az Orrondiak mutattak be. Tingu isten védencei. Ez a „great attraction”⁴ zárta le a műsort.

A nézők már három óra előtt ostromolni kezdték a nagy hodályt. Európaiak és bennszülöttek, kínaiak és japánok, férfiak, nők és gyermekek rohanták meg a színpaddal szemközti keskeny padokat, páholyokat. Bevonultak a zenészek is; vadul zengett a gongok, tamtamok, csettegetők, fuvolák, cintányérok és nagydobok együttese.

Az előadás olyan volt, mint efféle akrobatamutatványok bárhol a világon. De annyi bizonyos, hogy a japánok az egyensúlyozás legnagyobb művészei. Az egyik bűvész pillangók és virágok kecses játékát mutatta be legyezővel és apró papírdarabokkal. Egy másik illatos pipafüsttel villámgyorsan halványkék betűket rajzolt a levegőbe; így üdvözölte a nézőközönséget. A harmadik égő gyertyákkal bűvészkedett: amikor egy-egy gyertya a szája elé került, elfújta, azután ismét meggyújtotta a másik gyertya lángján, de közben egy pillanatra sem szakította meg szemkápráztató ügyeskedését. A negyedik a legvalószínűtlenebb mutatványokra bírta rá búgócsigáit: mintha önálló életre keltek volna ezek a zengzetes holmik végeérhetetlen pörgésük-forgásuk közepette; pipaszárakon, kardpenge élén és a színpad teljes hosszán átvonuló drótszálakon futkároztak; öblös kristályvázák peremén keringtek körbe-körbe, bambuszlétrákon másztak fel, majd szerteperdültek a szélrózsa minden irányában, miközben sokféle hangjuk összecsendült, és különlegesen harmonikus hangzatokat hallatott. A zsonglőrök pedig szakadatlanul tovább játszottak, a levegőben pörgették a csigákat, fából készült labdaütőkkel hajigálták őket ide-oda, és azok eközben is szüntelenül surrogtak; zsebre vágták a csigákat, s amikor előhúzták a zsebükből, azok akkor is egyre pörögtek, míg végül elkattant valahol egy rugó, és a csigák színes rakéták zuhatagát lövellték szerte magukból.

A társulat akrobatái és tornászai bámulatra méltó gyakorlatokat mutattak be, kár is rájuk a szót vesztegetni. Elképesztő pontossággal hajtották végre a különféle létra-, rúd-, folyó-, hordó- stb. számokat. De az előadás nagyágyúja az Orrondiak mutatványa volt: Európában még nem ismerik ezeket a bámulatra méltó egyensúlyművészeket.

Az Orrondiak önálló testületet alkotnak, és Tingu isten védenceinek tartják magukat. Hős középkori lovagok mezét öltik magukra, vállukon tündöklő szárnyat viselnek. De legfőbb jellegzetességük arcuk furcsa dísze, a hosszú orr, és a mutatvány, melyet az orrukkal végeznek. Ez az orr nem egyéb, mint öt-hat-tíz láb hosszú bambuszrúd: némelyik egyenes, némelyik görbe, az egyik sima, a másik göcsörtös. Szilárdan magukra erősítik ezeket a nyúlványokat, és ezek segítségével mutatják be egyensúlygyakorlataikat. Most Tingu isten védencei közül vagy tízen-tizenketten hanyatt feküdtek a földön, cimboráik pedig ott ugrándoztak villámhárítóként felmeredő orruk hegyén, orrhegyről orrhegyre szökkenve-perdülve, és közben a legvalószínűtlenebb mutatványokat végezték.

A befejező szám különleges meglepetés akart lenni: az „emberi gúla”; ebben a számban mintegy ötven Orrondi készült „Dzsaggernot szekeré”-t bemutatni. A jeles Batulcar művészei azonban nem egymás vállára támaszkodva hozták létre ezt a gúlát; ők csupán szomszédaik orrát markolhatták meg. Éppen akkoriban lépett ki a társulatból az egyik szereplő, akinek a szekér aljában volt a helye; itt erős, ügyes szereplőre volt szükség, ezért Passepartout-ra bízták a helyettesítést.

Ugyancsak elszontyolodott a derék fickó, amidőn - ifjúkorának szomorú emlékeihez visszatérve magára vette a tarka szárnyakkal ékes középkori kacabajkát, és arcára erősítette a hét láb hosszú orrot. De nem volt más választása; meg kellett élnie, tehát belenyugodott.

Passepartout színre lépett, és elfoglalta helyét azok között, akik vele együtt „Dzsaggernot szekeré”-nek alsó részét alakítják. Valamennyien a földre feküdtek, orruk az ég felé meredt. Újabb tornászcsapat helyezkedett el a hosszú nyúlványokon, föléjük harmadik, majd negyedik települt, és a csupán hegyüknél fogva érintkező hosszú orrokon a színpad felső pereméig emelkedett az emberekből álló építmény.

A taps javában zengett, mennydörögtek a zenekar hangszerei, amidőn megingott a gúla, felbomlott az egyensúly, a legalsó vonalból eltűnt az egyik orr, és kártyavárként minden halomra dőlt...

A galibát Passepartout okozta; otthagyott csapot-papot, keresztülröppent a rivaldán, még szárnyára sem volt szüksége, felugrott jobb kéz felől a nézők közé, az egyik néző lába elé vetette magát, és így kiáltozott:

– Gazdám, kedves gazdám!

– Ön az?

– Én.

– Akkor hát azonnal indulás a hajóra, fiacskám!

Mr. Fogg, a kíséretében levő Mrs. Auda és Passepartout végigrohantak a folyosókon, és kisiettek az építményből. De útközben a jeles Batulcarbe botlottak, aki tajtékozva kártérítést követelt a „kassza miatt”. Phileas Fogg egy marék bankjeggyel hűtötte le mérgét. S amikor fél hétkor már éppen indulni készült az amerikai gőzhajó, a fedélzetre lépett Mr. Fogg és Mrs. Auda, nyomukban Passepartout-val; a francia szárnyat viselt a hátán, arca közepén hét láb hosszú orr ágaskodott, még nem sikerült tőle megszabadulnia!